Sammy & Dylan

Egy pillanatra elgondolkodok a kérdésén. Annyira belelendültem a mesélésbe, hogy ahogy feltette azt a kérdést, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy kihagytam-e vajon a mesélésből, vagy csak nem mondtam eleget hozzá? Végül nyugtázom magamban, nem részleteztem ki kellően a kis történetet, hogy minden eleme teljesen érthető legyen.
- Mama jött látogatóba hozzánk és a nevét kiabálva szaladtam elé. - vallom be végül egy icipicit szégyenlősen. Rég volt az már, talán voltam vagy négy éves is. Néha még most is nagyon meggondolatlan tudok lenni, noha próbálom megismerni úgy a világot, hogy minél többet tanuljak belőle. Már akartam kicsinek egészen sok minden lenni, rendőr, katona, csillagász. De amikor anyával játszottunk ilyeneket, rájöttem, hogy nem mindegyik illik hozzám. Volt idő amikor nyomozó akartam lenni. Amikor anya megkérdezte, ugyan miért? Azt válaszoltam, hogy megtaláljam az apukámat. Most azt hiszem ez sikerült, de mégsem erre számítottam, hogy majd csak így leszünk egymás mellett, ő dolgozik tovább, engem meg egy suliba dug. Azt hittem kicsit lelkesebb lesz, hogy majd alig várja, hogy lásson. Ezek mind egy naiv kisgyerek gondolatai.
- Akkor miért nem jöttél? - kérdezek vissza őszinte érdeklődéssel. Nem volt semmi vádaskodás a hangomban, ahogy jelenleg nem gondolok semmi olyanra, hogy haragudnék rá. Régebben komolyan haragudtam, mára csak elfogadtam, hogy valószínűleg nem igazán érdekli mi van velem. Most mégis ezt mondta és így természetesen megkérdőjeleződik a teóriám is. Anyát mindig faggattam, hogy adjon választ a kérdéseimre, de ő mindig csak megkerülte azokat. Okosabbnak láttam egy idő után nem kérdezősködni, hanem a meséléseiből összerakni a képet. Nem igazán sikerült a dolog.
Hallgatom inkább, hogy mit válaszol nekem. Igen csak eltérünk az előző témától, ami tényleg érdekel, de azt nem mondhatom, hogy ez már nem, hisz ez is vele kapcsolatos. Néha még vívódik bennem az elhatározás, hogy meg akarjam-e ismerni igazán őt vagy sem. Ő sem ismer engem, nem tudja mit szeretek, mi történt velem, nem tanított meg biciklizni és nem segített ellátni a harci sérülést amikor elestem, mint mások apukái. Nekem nem ő volt a hősöm.
- Én mindig más akarok lenni. Mások mindig azt akarják csinálni, mint a szüleik. Én nem, én egyedi akarok lenni. - talán ez egyfajta tudat alatti tiltakozás tőlem. Elveszik a poharat amit már kiürítettem és a következő megjegyzésre már görbül is lefelé a szám.
- De még nem vagyok álmos. - jön a reflex válasz tőlem, és viszonylag lassan is esik nehezemre megmozdulni. De ahogy meghallom a folytatást, elmosolyodok. Mindjárt lelkesen pattanok fel és mászok le a kanapéról.
- Megehetem a szendvicset is bent? - kérdezem kíváncsian, de gyakorlatilag már meg sem várva a választ el is sprintelek. Attól függően, hogy mit mond, leemelem a szendvicset a konyhából, ha nem meg csak a szobámig megyek el. Aztán ott megtorpanok.
- Jó éjszakát. - motyogom kicsit bizonytalanul, hisz eddig még nem nagyon beszéltünk ennyit, nem is foglalkozott egyikünk sem azzal a ténnyel, hogy azért a másiknak is kellene valamit mondani. Én legalábbis. Végül csak bemegyek a szobába olvasni. Beletemetkezek az én kis világomba, egészen addig amíg el nem álmosodok. Hisz nem lesz suli holnap.

Hát még ezt sem tudja? Néha olyan egyszerű kérdései vannak, legalábbis gondolnám én, hogy nem olyan tájékozott. De most csak az érdekli, hogy honnét szedtem ezt. Hát ha azt tudná mi minden érdekel... minden olyan ami engem érint vagy csak egy picit is érdekel. A vulkánok érdekelnek még nagyon, olyan izgalmas és szép ahogy kitörnek. És a láva sokkal forróbb mint minden más. De a repülőkről is szeretek olvasni és most teljesült egy vágyam azzal, hogy repülővel érkeztem ide. Jó messze lakunk még légvonalban is mi tagadás.
- olvastam róla. Anyának van egy nagy enciklopédiája az emberi szervezetről. Meg egy ahhoz ha beteg vagyok vagy ha megcsíp valami. Egyszer a nyelvemet csípte meg egy méh, mert nyitott szájjal szaladtam. Szegény meghalt, nekem meg feldagadt a nyelvem. Anya fagyival vitte le a duzzanatot. - magyaràzok nagyban. Én tényleg mindig azokból a könyvekből olvasok el mindent.
- tudtad hogy azért ásítasz mert olyankor felmelegszik az agyad és a hideg levegővel hűtöd le? - pillantok rá érdeklődő tekintettel, miközben nagyot szívok a kakaóból. Alig csináltam meg pár perce, már alig van benne. Vagyis a fele már tuti elfogyott. Nagyot helyezkedek a kanapén és közben Dylant figyelem. Anya sosem mesélte, hogy miért ment el, de még azelőtt hogy megszülettem. Sosem mondott azonban semmi rosszat róla, sosem szidta, sosem panaszkodott, hogy egyedül érezné magát. Pedig én láttam rajta, hogy mennyire egyedül érzi magát néha. Tudom, hogy ott vagyok neki és szeret de én nem vagyok bàcsi.
- nem fordult meg az a fejedben hogy hazagyere? - szegezem végül neki a kérdést. Talàn màr az agyàra megyek ezzel nem tudom. De ezt muszáj volt megkérdezzem.
Visszakérdez ami érthető. Egy pillanatra szégyenlősen elmosolyodok.
- igen. Anya mindig azt mondta, hogy nekem már van apukám és nem kell hogy idegen bácsik fájdítsák a fejem. A szuperhősöknek sincs sokszor teljes családja, sokan meghalnak, vagy magukra hagyják őket mert mások mint az emberek és félnek tőlük. Pókembernek meghaltak a szülei, a nagybátyja és a nagynénje nevelte fel őt. De a nagybátyját is lelőtték. A szuperhősöknek sosincs boldog gyerekkoruk. Nem irigylem őket. - a kakaó hivatalosan jelentem is elfogy. Én pedig már közel sem vagyok annyira szomorú. Furcsa Dylannel beszélgetni főleg fura témákról.
- mindig rendőr akartál lenni?

Kíváncsian hallgatom a válaszát, és ami különös, de megragad a fejemben, hogy miket csinál. Még úgy igazából bele sem gondoltam, milyen egyéb feladatai vannak egy rendőrnek azon kívül, hogy elkapja a rosszfiúkat. Mert hát az is a dolga, hogy jelentsen, hogy hazavigye az elkóborolt kisgyerekeket és ahol tud ott udvariasan segít. De abba még sosem gondoltam bele, hogy milyen az, ha egy szuperhős túl elfoglalt és nem tud valakit idejében megmenteni. Azzal vajon mi lesz? Kihívják hozzá a rendőröket? Anya sosem engedett erőszakos híreket nézni, sem pedig egy ilyennél ott lenni. Azt tudom, ha valahol baleset történik, akkor azt a részt hatósági szalaggal elkerítik. Vajon itt is ugyanez a helyzet? Kismillió kérdés merül fel a fejemben, mégis úgy érzem, hogy ezeknek nem most lesz itt a helye és ideje, hogy megkérdezzem.
Meglep az érdeklődése, de válaszolok neki. Biztosan ezek csak ilyen formai dolgok, eddig sem tanusított nagy érdeklődést a téma iránt, hisz csak arról kérdez, amit ma említettem. De visszakérdez és ez elég ok arra, hogy talán tovább elemezzem neki a témát. Miért is ne? Szeretek sokszor olyan embereknek mesélni, akik nem tudnak valamit. És az ő ismeretei igen csak szegényesek.
Ettől függetlenül nem rohanok a fürdéssel, kényelmesen eljátszok, ahogy azt szoktam. Kis idő múlva hallom azt is, ahogy bekopog és kérdezi, hogy kell-e segítség. Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy vajon eddig ebben a pár napban észrevette azt, hogy ugyanilyen sokáig tartott a fürdés, vagy csak most türelmetlenkedik?
- Mindjárt végzek. - szólok ki és közben már bukok is alá egy újabb lubickolós körnek. Ha én fürdök, akkor nem túlzás azt mondani, hogy mindenem ázik. A hajamból csak úgy csöpög a víz, ahogy még a habot is le kell takarítani onnan. De a törölközés hamar megvan. Gyors hajcsavarás, hogy már csak vizes maradjon és ne csöpögjön, majd szárazra törölközök és már megyek is ki. Épp hogy lehuppanok mellé a kanapén, szegezi hozzám az első kérdést. Kíváncsi tekintettel pillantok le a tenyereimre, amik kissé megduzzadtan, ráncosan festenek a sok ázástól.
- Határozottan megszívta magát a bőröm. - mert én ilyet is olvastam, hogy mi történik az ember bőrével, ha sokáig lubickol. Anya mindig azzal ijesztegetett, hogy úszóhártyáim nőnek, kénytelen voltam megbizonyosodni az ellenkezőjéről.
Egyre fokozódó édességhiányom és a szomjúságom mondatja velem, hogy kellene kakaó, ha esetleg van. Figyelem ahogy Dylan elindul a konyhába, kis idő múlva én is kimegyek utána, felülök a pultra és figyelem mit keresgél össze-vissza. Majd ahogy megkapom a kakaót meg a tejet, már öntöm is össze a megfelelő adagokat. Egy kóstoló, és... még valami hiányzik. Keresgélni kezdek a kanalak és társai között, míg aztán egy ősöregnek tűnő szívószálra nem bukkanok. Igen, ez hiányzott csak. Ezzel együtt kacsázok vissza a nappaliba, óvatosan fellépve a kanapéra, hogy végül törökülésben elhelyezkedhessek és nekieshessek az italnak.
- Tényleg nem ismered a szuperhősöket? - kérdezem két korty között, de közben meg több ezer másik kérdés suhan végig az agyamon. És gyorsan fel is teszem a következő kérdést.
- Te mindig egyedül éltél?

Nem hangzik túl fényesen a holnapi program. Vagy halálra unjuk magunkat egymás mellett, vagy majd valaki vadidegenre sóz. Inkább vigyen haza engem. Vagy keressük meg a nagyiékat. Bár nem tudom, hogy velük ő hogyan is áll. De valahogy nincs kedvem itt maradni. Aztán csak felpillantok rá amikor válaszol a kérdésemre. Ha nem bébiszitter, akkor ő mire gondolt?
- Ha kimész, hova mész? És miért nem mehetek akkor veled? - ez már csak ilyen, egy gyerek túlságosan kíváncsi, mindent tudni akar és olyankor hajlamos elárasztani vele a felnőtteket. Én pláne sok mindenre kíváncsi vagyok, még olyan dolgokra is, amik a velem egykorúakat nem is nagyon érdeklik még. Ó ha Dylan azt tudná, hogy mennyi mindennel képben vagyok már. És egy pillanatra ilyenkor el is feledkezek arról, mennyire rossz kedvem van.
Arra számítok amikor közlöm vele, hogy nem vagyok éhes, hogy majd ellenkezik, vagy legalábbis megpróbálja majd rám tukmálni a kaját. Anya mondjuk nem szokta, de ki tudja, ő miképp reagál rám. Én már nem bízok abban, hogy valamikor is tud normálisan reflektálni, ahogy egy tíz éveshez kellene. De most csak figyelem, ahogy az orrnyergét masszírozza, majd azon is meglepődök, amikor a filmre is azt mondja, hogy nem muszáj megnéznem. Több sem kell nekem, ezek szerint akkor neki is jobb ha külön leszünk. Nem baj, így lesz mindkettőnknek a legjobb. Lecsusszanok a székről, fogom a figurát és már indulok is el vele a szoba felé. Csak félúton torpanok meg és fordulok vissza a falba kapaszkodva. Várom, hogy folytassa, mert azzal hogy megszólított valószínűleg valamit akar. Aztán a kérdésére egy pillanatra megjelenik egy igen halovány mosoly az arcomon. Tényleg érdekelné a dolog, vagy csak valami témát akar találni velem?
- Megcsípte egy mutáns pók . - válaszolom neki olyan egyszerűséggel, mint ha csak a szorzótáblát kérdezte volna fel. A mutánsokból, szuperhősökből végtelen mennyiségű repertoár van, mégis annyit tudnék mesélni róluk, hogy egy lexikon elbújhatna mellettem. Ahogy meghallom amit mond, már itt sem vagyok. Mint akit kilőttek, már rohanok is a szobámba a gatyámért, aztán be a fürdőbe. Mivel a figurát is viszem, nem tervezek két perc alatt készen lenni. Sőt, ami kép hamarosan fogadná Dylant az már-már botrányos. Nagyban lubickolok a vízben, tetőtől talpig hab a kád és vígan játszok. Mert ennek már komoly szertartása van nálam.
Ha vagy egy órát vagy másfelet nem lubickoltam odabent, akkor egyet sem. A magam módján eltüntetem a habot a fürdőből ami annyit tesz, hogy nem ártana kitenni a "csúszásveszély" táblát, de már ott sem vagyok. Megtörölgetem a kis szuperhősöm és már ott sem vagyok. Kisgatyában kisasszézok a nappaliba és a kanapét nem megkerülve, hanem hátulról felmászva beveszem. Talán egy kicsit megszomjaztam a nagy meleg párás fürdőtől.
- Van kakaód?

Egész úton van időm gondolkodni, ugyanis egy szót sem szól egyikünk sem. És igen csak lehangolt negatív gondolataim vannak most úgy mindenről. Haza akarok menni anyához, nem szeretek itt lenni, nem szeretek Dylannel lenni és nem tetszik az iskola sem. Semmi sem tetszik és senki sem akarja megérteni, hogy mit akarok. Úgy érzem most, hogy nem áll senki mellettem, csak parancsolgatni tudnak. Már útközben ismerős az irány, abban az utcában balra, majd még tovább egyenesen, jön egy fekvőrendőr és már az utcánkban is vagyunk. A házak, a park, a környéken minden ismerős már így néhány nap alatt. Végül a kocsi a feljáróra hajt, én pedig kezemet az öv csatjára csúsztatom, hogy megnyomjam a gombot. Dylan közben szól hozzám, aminek különös hangzására csak rá lesek. Megértettem. Nem megyünk sehova. Majd nem csukom be az ajtót, aztán akkor nem leszek bezárkózva. Vágok egy olyan ábrázatot, hogy "megértettem", aztán csak kiszállok a kocsiból és elindulok az ajtóhoz. Megvárom, amíg ő is jön és nyitja előttem.
Szusszanok csak egykedvűen a kijelentésére. Úgysem nagyon fog lekötni a film és nincs igazán étvágyam sem. Ismét szomorúvá válik a tekintetem, észre sem veszem, hogy már tudatosan terel a konyhába. Csak lepakolom a figurát az asztalra és le is ülök oda. Egykedvűen támasztom meg a fejem a felületén és a mintázatot kezdem csak figyelni az orrom előtt.
- Jó. - nem tiltakozok, nem hozok fel ötleteket, momentán egy sem jutna eszembe,. hogy mit akarnék csinálni. Szerintem már elkönyvelte annak az egészet, hogy semmihez sincs kedvem. Sőt az ellen sincs tiltakozásom, hogy azt mondja esetleg szerez valakit. Persze az első gondolatomat nem bírom szó nélkül hagyni.
- Egy bébiszittert? - mert eddig különben sem kezelt máshogy mint egy öt éves pisist. Látszólag semennyire nem ért sem hozzám, sem a hozzám hasonló korú gyerekekhez. De már megszokhattam tőle.
- Nem vagyok éhes... - mondom végül ki a következő gondolatomat, ahogy tekintetem a szendvicsekre siklik. Nem, egyszerűen nincs étvágyam.