Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Dylan & Regina

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-04-06, 13:25







Dylan & Regina




When the angels left behind....





Nem vagyok a helyzet magaslatán. Ez látszik a viselkedésemen, hallatszik minden kiejtett szavamon. Tudni lehet abból is, hogy mennyire felpaprikázva vágok vissza neki. Pedig talán tényleg nem kéne. Vagyis nem kellett volna.
- Nem. - rántok egyet a vállamon, pedig tudom, hogy ez így nem igaz, és ezt ő is tudja, de be nem ismerném. A feszültségem oka, pedig...több dolog is. Majd elmúlik, ha visszamehetek dolgozni, ha Dylan is visszajön, és ha végre tudom, hogy teljesen fel fog épülni. Na meg ha végre ki tudom verni Juliant a fejemből.
A továbbiakban pedig minden válaszára csak bólogatok. Vissza fog jönni. Persze, tudom, hogy hat ökörrel sem lehetne távol tartani az őrstől. De legsötétebb félelmem az, hogy miattam nem lesz már többé ugyanaz. TUDOM, hol találta el a lövedék, és eleget láttam már ahhoz, hogy tudjam, hogy miféle roncsolást tud végezni ilyen távolságból egy ilyen lövedék. Mikor elhangzik a mondat, hogy néha magammal vihetném Juliant terepre, egy pillanatra kérdőn meredek rá. Most próbálgat? De nem, nem úgy tűnik, mintha olyan jelzéseket küldene, hogy nem gondolja komolyan a dolgot. Szóval Juliannek ez kell? Hogy valamivel el legyen foglalva? Nem értem azt a srácot, de komolyan. Bonyolultabb mint a gordiuszi csomó, és mégis egyszerűbb, mint egy bot.
- Oké, majd kitalálok valamit. Értesítelek, ha elviszem, ahogy megbeszéltük. - mondom egyszerűen. Nem várok választ. Tudni fog róla, ha terepre megyek, és a legutóbbi akciónk után már sokkal jobban oda fogok figyelni, milyen ügybe keverem. Van elég munkám, amivel foglalkozhatunk, a Martinez ügyben pedig csak a négy fal között fogom hagyni dolgozni, pötyögjön csak a gépén, törje fel a Pentagon rendszerét, nem érdekel, de nem fogom hagyni, hogy baja essen. Bobot elveszítettem, és már így is elég bűn terheli a lelkem, nem kell még egy, és abban Dylannek van igaza, hogy ha baja esne, nem csak én kockáztatnám az állásomat, hanem ő is. Ezt pedig sosem engedném.
Szerencsére a Julian és köztem feszülő fogalmam sincs mit, nem feszegeti tovább. Nem is tudnék mit mondani, mert az egész annyira abszurd. Hisz én és ő két külön világ vagyunk. Galaxisok választanak el tőle, és őt tőlem. Nem, az életben nem szokott jó lenni az, amikor...de felesleges is ebbe belemenni, ez csak a közös munka, a sokat együtt töltött idő eredménye, meg annak, hogy senki nem tud olyan hangsúllyal franciául beszélni, mint ő...és nem tudom ez rám miért hat így, de hat, és emellett egyelőre nem tudok elmenni szó nélkül. De majd elmúlik. Minden elmúlik egyszer. Dylan gyanakvó pillantására nem reagálok sehogy, így sikerül is elkerülnöm, hogy mégis újra belekezdjen. Helyette inkább befejezi a vacsorát, és ez így elég is nekem. Mikor a tálcát a kezébe veszi, csak aggódva méregetem, és nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne így, mankó nélkül nekiindulnia. De hagyom, hogy cselekedjen. Miért nem veszem ki a kezéből? Mert ismerem. Dylan az a fajta büszke férfi, méghozzá a nagybetűs FÉRFI, aki nem tűri, ha elesettnek, ha gyengének nézik. Háborús hősök, katonák lelki ereje lapul meg benne, és ismerem, milyen. Jobban fájna neki az, ha azt érezné, hogy már nem teljes értékű férfi, mint maga a sérülése. Figyelem azért minden mozdulatát, és mikor elejti a tálcát és majdnem elesik, megfeszülök. De nem mozdulok, pedig legszívesebben odaugranék. Hogy segítsek, hogy támasza legyek, hogy...kicsit talán kisírjam magam a vállán és a bocsánatáért esedezzek, mert hiába mondta...a bűntudat már csak ilyen. Nem mozdulok. Nem tudom mit tegyek. Halkan kérdezem, hogy akarja-e, hogy elmenjek. A válaszára csak lehajtom a fejem, és a földre esett tésztára pillantok, majd vissza rá. Nem néz rám. Hát már rám sem bír nézni? Szégyen pírja fut át az arcomon, főleg, mikor a következő mondataival tulajdonképpen kirak. Mindenki ezt teszi, igazán megszokhattam volna már, mert engem nem igazán lehet elviselni, de...nem mondom, hogy így most ez nem fáj. Jobban szeretném, ha ordibálna, ha a fejemre olvasná, hogy az én hibám, ha hozzám vágná a tányérját, mint az, hogy ezzel a csendes elfojtással, az illedelmes köszönésével finoman jelezné, hogy kívül tágasabb.
- Szívesen. Nem fogok megfeledkezni rólad...- mondom csendesen, és anélkül, hogy bármiféle választ várnék, felállok, papírtörlőt veszek magamhoz, és a földre esett maradékot két mozdulattal eltüntetem. Nem érdekel, hogy ez most neki tetszik vagy sem, el kell fogadnia, hogy nincs olyan állapotban, hogy a földön csúszkálva takarítson. A lasagne maradékát újra lefedem, és a hűtőbe teszem, majd kifelé indulok. Egy pillanatra a mankójára nézek, és megmakacsolva magam a keze ügyébe teszem.
- Kösz, Dylan. Holnap beugrok pár cuccal, ha kell valami, hívj. És...- mondom, miközben a kabátomba bújok, de a hangom elcsuklik. - ...vigyázz magadra. - mondom csendesen, majd kimasírozok az ajtón. Nem kell kikísérnie, nem várom el, hogy bármit is mondjon. Ezeket megbeszéltük már.
Odakint hatalmas hóvihar van, a szél majd ledönt a lábamról. Ahogy lefelé megyek a lépcsőkön, a könnyeim az arcomra fagynak, mint ezüst színű jégpatakok. A bűntudat már csak ilyen...





// Mr. Reed, köszönöm a játékot, fantasztikus élmény volt. Legközelebb jöhet a kajacsata! love //







Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-21, 17:34


Tény, hogy nem mozgok valami otthonosan még a saját konyhámban sem. Őszintén, mi a fenéért akarnám itt tölteni a fél napom, hogy főzzek valamit, ha rendelhetek vagy beülhetek valahova? Jó, most persze csak az előbbi lehetőség marad, de akkor is. Így nem fűzök semmit hozzá Regina megjegyzéséhez, csak bólintok és inkább eszem, amit ő hozott.
Persze közben egy-egy mondat erejéig félbeszakítom a vacsora eltüntetését és láthatóan a sikerül is felbosszantanom. Egyáltalán ideges vagy...? Igen, valószínűleg az, legalábbis elég egyértelművé válik a kis beszédéből. Pedig ő is tudhatná, hogy csak viccnek szántam. Azt hiszem. Jó, tény, hogy nem szokásom viccelni, de úgy tűnik a bennem dolgozó gyógyszerek még ezen is változtatnak. Valószínűleg fel kellene jegyezni az alkalmat, amikor ilyesmire vetemedtem.
- Nem vagy te feszültebb a kelleténél? - kérdezek rá, egy kicsit furán nézve felé, de aztán már nem számít. Megjegyzem magammal, hogy ilyesmit még csak ne is említsek neki és kész. A nagy kiakadása nem fog maradandó nyomokat hagyni bennem.
- Dolgozni fogok rendesen, bent. Pár hét - azt nem említem, hogy mire tényleg rendesen dolgozhatok, az még egy kicsit több idő, de ezzel a gondolattal még én sem barátkoztam meg teljesen.
A munka viszont már egészen kellemes téma. Nem is értem, miért húztuk eddig az időt és beszéltünk minden másról, mint erről. Persze még így is képes vagyok felhozni neki Juliant és igen, talán itt kellene azt is közölnöm, hogy néha azért magával vihetné. Mivel én láthatóan majdnem teljesen haszontalan vagyok...
- Néha talán vihetnéd. Mivel én nem tudom és attól tartok, valami nagy bajba keveri magát, ha nem tudja mivel lekötni a gondolatait - mondom ki végül anélkül, hogy belegondolnék, mit beszélek. A lényeg, hogy elhangzik a mondat, de láthatóan nem várok semmiféle választ vagy reakciót. Közöltem, innentől ő átgondolja és persze ha bármi történik, az ő felelőssége lesz. De ez ezzel jár.
Azt a témát viszont most már tényleg belátom, hogy ne feszegessem, mi is van vele meg a Kölyökkel. Sejtem, de ha ennyire tagadja, hát akkor rajta. Végül is nekem sok közöm nincs hozzá, őszintén, inkább semmi. Vetek már rá egy gyanakvó pillantást, de nem több. Inkább állok talpra és viszem a tálcát mindennel együtt a pulthoz. Vagyis vinném, ugye...
Az egész után alig hallom Regina szavait. Túl hangosan dobol a vér a fülemben a haragtól, a fájdalomtól, mindentől. Támaszkodok a pult szélén a két karomon és várom, hogy egy kicsit csillapodjon minden. De amikor ez megtörténik is képtelen vagyok felé fordulni.
- Nem kell segítség - próbálok úgy viselkedni, mintha semmi különös nem lenne abban, ami történt vagy éppen történik. Ettől függetlenül egy pillanatra még erősebben szorítom a pult szélét. Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudtam megcsinálni.
- Köszönöm a vacsorát, Regina - mondom és végre felé fordulok, nem törődve a földre került dolgokkal. Nem küldöm el egyértelműen, de... talán jobb lenne, ha menne. Ezt fel kell szednem és fogalmam sincs egyelőre, hogy fogom pontosan.
- Ha bármikor véletlenül túl sokat csinálnál valamiből... - nem fejezem be a mondatot, de egyértelmű a vége. Ahogy az is, hogy az egyetlen okom a beszédre a figyelemelterelés.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-21, 14:53







Dylan & Regina




When the angels left behind....




Julian és köztem? Nincs semmi. Semmi olyan, amiről neki feltétlenül tudnia kéne. Még akkor sem, ha már a neve hallatán is megremeg a kezemben a tálca, és amit az idegen nyelv említése történik, remegni kezd a gyomrom. Tagadok. Persze, hogy tagadok, hisz mindig azt csinálom, még magam előtt is titkolom azt, mi van bennem. Mert nem akarom, hogy ez legyen, és ha a szőnyeg alá söpröm, majd elmúlik. Mint mikor fekete zsákkal takarunk le egy növényt, ha nem kap figyelmet, talán ez is elhal. Mert így könnyebb mindenkinek, mert így...mert így nem sérül senki. Főleg, nem én. Nekem ez a hülyeség nem kell, hisz csak kollégák vagyunk, talán barátok, néha verekszünk, néha lövöldözünk, üldözzük a bűnt, és talán egyszer-egyszer belefér egy beszélgetés, de ennyi. Nem több. Szavaira így csak dacosan fújtatok egyet, de nem válaszolok. Utálom, mikor ennyire okoskodó. Ő sem tudhat mindent, nem? Még akkor is, ha tudom, hogy valójában már most többet tud, mint én magam, hisz Dylan kivételesen jó emberismerő, és nem mellesleg jól ismer engem is. Még akkor sem, ha látom a sunyi félmosolyt az arcán, amiből leesik, hogy dumálhatok én, tök felesleges. De akkor sem adom meg az örömet neki, hogy bevalljam, mi jár a fejemben. Na nem, nem is én lennék. Megszoktam, hogy mindent egyedül oldok meg, ez sem fog kifogni rajtam.
A tálcát közben elé rakom, és örömmel veszem tudomásul, hogy eszik.
- Ezt valamiért minden gond nélkül elhiszem. Nem tűnsz egy Gordon Ramsey típusú pasinak. - ugratom, utalva arra, hogy a konyhája olyan, mintha a kávéfőzésen kívül nem használná másra soha. Eszembe villan, hogy kéne már mellé valami nőstény, mielőtt végleg bekattan, és történetesen beköltözik a bizonyítékraktárba. De elvetem a gondolat megosztásának az örletét, azt hiszem jobb, ha pont nem én kezdek kerítőnőt játszani. Az állandó kényszerem azonban, hogy a bűntudatomon így vagy úgy de enyhítsek, nem hagy nyugodni. Mindenféle ajánlattal bombázom, és miután a nappaliból elszakadva a sörét is elé teszem, a hűtőjét is sikerül feltérképeznem. Nem azért, mert annyira érdekel, hogy mit kezd egy üveg savanyúval meg pár doboz sörrel, de magamnak is üdítőt kell töltenem, különben Dylan képes és a fejemre borítja a lasagnét, meg akkor is...én lőttem lábon. Talán érthető egy kicsit az, hogy a magam módján próbálok...néha a franc sem tudja, hogy mit csinálni. Talán jobban járna, ha tényleg inkább lábon lőne, akkor kvittek lennénk, és békén hagynám. Bár, akkor meg lehet, hogy ő jönne hozzám picsogni. Jesszus, de szánalmas tudok néha lenni...
- Tudom, hogy nem várod el. Ha elvárnád, nem is csinálnám. - mormogom, és érzem rajta a felháborodást, de nem nagyon tud érdekelni. Tudja, hogy igazat mondok, a lehető legritkább esetben csinálok valamit azért, mert elvárják. Nem fogok beköltözni hozzá, sem az alsógatyáit suvickolni, de nekem ez nem fáradtság, és tényleg szeretnék ennyivel hozzájárulni a gyógyulásához. Beszólok, kötekszek, fejjel megyek a falnak, de valójában tele vagyok jó szándékkal. Legalábbis szeretem ezt hinni magamról, mikor épp nem süppedek az önutálat legmélyebb bugyraiba. De aztán mond valami olyat, amitől kicsit kinyílik a bicska a zsebemben. Méghogy én az ő ágyába? Régen volt az már, mikor és Dylan Reed után csorgattam a nyálam, és nem most jött el a pillanat, mikor újra elkezdem, még akkor sem, ha most nem kevésbé sármos, vagy dögös, a maga Dylanes módján. Különben is, jelenleg...valaki másról jutnak eszembe dolgok, amiket jobb nem részletezni. Tekintetem először kacéran villantom rá, kicsit megtáncoltatom a vállaimat.
- Már azt hittem sosem kérdezed meg, te kis csacsifiú! Most vetkőzzek, és itt csináljuk az asztalon, vagy átmegyünk a kanapéra? - búgom, aztán megforgatom a szemeimet, és arcomra komorság ül, tekintetem haragosan villan rá, ahogy megállapodik rajta a pillantásom. - Nem áll szándékomban alád feküdni, csak mert meglőttelek, ahhoz minimum egy végtagvesztés dukál. Azért segítek, mert megtehetem, mert akarok segíteni, és rohadtul nem érdekel a véleményed. Ugyanis jelenleg sem közel, sem távol nem látok senkit körülötted ugrálni, és bár tudom, hogy megoldod a dolgaidat egyedül is, ennek ellenére díjaznám, ha az életed ennyivel megkönnyíthetném, és így tudnál a gyógyulásra koncentrálni, hogy egyem azt a fene nagy önérzetedet. Mindezt pedig csak azért teszem, hogy minél előbb visszajöhess dolgozni, mert rohadtul nagy szükségünk van rád odabent, a franc essen abba a kurvaokos fejedbe. - mondom haragosan hadarva, aztán kibámulok az ablakon. Oké, értem én, hogy önérzetes, meg hogy ez így neki baromira kínos, de nem is mondtam, hogy ezentúl elvárom majd a szülinapi köszöntőket, meg a közös programokat, és nincs szándékomban kiplakátolni a hírrel a rendőrőrsöt sem, sőt, igazából azt szeretném, ha senki nem tudná, hogy itt jártam. Nem kell a hűhó, meg a kombinálás. Csak essünk túl ezeken, és ígérem, leszállok róla, még az utcát is elkerülöm.
De a munkáról eszembe jut az ügy, amiben némi változás állt be. El is mondom neki azonnal, amit megtudtam, a kérdésére azonban megrázom a fejem, miközben a poharat az asztalra teszem.
- Nem is tud róla, hogy kint jártam. - felelem, és kicsit értetlenül pislogok, hisz annak idején majd fejét vette szegény kölyöknek, és velem is csak azért nem ordibált, mert épp jó hangulata volt, na meg azért, mert nekem nem felettesem, ellenben a kapitánnyal, aki viszont bő negyed órán át üvöltözött velem, aztán hadnagyi rangban kiállított forgalmat irányítani egy kereszteződésbe. - De egyelőre csak ennyit tudok, ha újabb híreket kapok, szólok. - mondom, hisz tudom, hogy már ezen is el tud indulni, s talán lesz, amivel itthon is el tud bíbelődni. Hisz számítógépe van, telefonja szintén, amit meg kell, azt Julian úgyis az orra alá tolja egy perc alatt. - Amúgy Callaghan gyakornokkal lőgyakorlatra járunk, és néha megveretem magam, mert titkon mazochista hajlamokkal rendelkezem, de megmondtam, Dylan, amíg nem engedélyezed, nem viszem terepre. - teszem még hozzá csendesen. Tényleg így van. Ha ő nem kéri, én nem fogok keresztbe tenni neki. A múltkori hibámból tanultam, és soha többé nem követem el. Az én életem nem számít, de az övükét nem akarom sem tönkretenni, sem kettévágni. Eddig is megvoltam egyedül, eztán is megleszek. Amikor azt mondja, nem érdekli mi van köztünk, kicsit elpirulva fordulok el. Pókerarcot öltök magamra, bár a gondolatra is hevesebben kezd el verni a szívem. A francba.
- Nincs köztünk semmi. kollégák vagyunk. Eljárunk lőni, edzeni, néha együtt dolgozunk az irodában, és néha beszélgetünk. Ennyi. - mondom, bár tudom, hogy ez már rég nem igaz. és a francba is, amennyire gyűlölöm az érzést, annyira imádom is az új impulzusokat, az érzéseket, amik lassan a felszínre törnek.
Dylan helyett elpakolnék én, de amint feláll, látom rajta, hogy nem hagyná. Nem akarok vele a végtelenségig veszekedni, sem pedig azt éreztetni vele, hogy nem tekintek rá férfiként. Így csak némán figyelem, ahogy feláll, és elbiceg, a kezében tartott tálcával. Már a mozdulataiból látszik, hogy ez mennyire rossz döntés, de nem szólok. Mikor megbillen, és a tányér a tálcával együtt hangos csörömpöléssel landol, Dylan pedig az utolsó pillanatban kapaszkodik meg, összerezzenek. Aggódva figyelem, ahogy szitkozódik. Talán túl sok voltam így neki egyszerre. Talán megint túl sokat beszélek, talán jobban felbosszantottam, mint amennyire szándékomban állt. Talán mégis haragszik rám, amit meg is tudnék érteni. Csak azok a gyógyszerek a nappaliban...
- Öhm...akarod, hogy elmenjek? Vagy...- kérdezem, és nem teszem hozzá, hisz így is tudhatja, hogy ha kell segítek neki. Figyelem, miként reagál, izmaim ugrásra készen feszülnek, hogy ha esetleg ájulna a fájdalomtól, elkapjam, legalább a fejét. Nem hiányozna egy agyrázkódás is neki azt hiszem. De talán mégis jobb lenne, ha ma estére már magára hagynám. Belőlem öt perc is sok, hát még ennyi idő.










Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-15, 19:40


Egy kicsit furán nézek rá. Most kezdjem el sorolni, hogy milyen filmeket szoktam nézni, hogy ne állítson be nekem következőleg valami balettfilmmel? Na várjunk csak! Következőleg? Erről nem volt szó, nem beszéltük meg, hogy amikor úgy tartja kedve beállítson. Jó, nem mondom, hogy bánom, amiért jött és hozott vacsorát, de senki nem tagadhatja, hogy lehetne kellemesebb is a helyzet. Én is érzem ám, hogy valami itt nincs rendben és nem véletlen hozta erre a lába, ráadásul... ezzel!
Oké, a vacsora ellen tényleg nem lehet semmi kifogásom, főleg most, hogy végre belekóstolok. Mindenképp jobb a rendet, vagy éppen újramelegített ételnél.
- Ühüm. Semmi. Tudom én - mondom és akaratlanul is egy röpke pillanatra megjelenik az arcomon egy halvány mosoly. Aztán amilyen gyorsan megjelent, el is tüntetem onnan. Őszintén? Meg sem mondanám, miért tetszik ennyire a különös viselkedése. Semmit nem tudok, bár igyekszem összerakni a részleteket. Amint elfogy a vacsora. Most az köti le minden figyelmem és csak néha futja egy válaszra vagy épp megjegyzésre.
- Annál mindenképp jobb, mint amit vagyok képes összedobni magamnak - mondom. Igazuk van az embereknek, ha dicsérni kell, akkor nem én vagyok az emberük. De annak ellenére, hogy nem mondom ki, tényleg finom a vacsora, látni abból, ahogy tüntetem el a falatokat, hogy ízlik.
Már csak a sör hiányzik, de elég csak említenem és egy perc múlva már az is ott van előttem. B*sszus, mennyivel egyszerűbb lenne, ha én is meg tudtam volna tenni gond nélkül ezt a pár lépést. Szinte a sör dobozába morgok pár szót mérgemben, de aztán már semmi nem látszik rajtam. Általában nem látszik, pedig veszettül zavar a helyzet, amibe kerültem. Valószínűleg ennél már csak az lenne rosszabb, hogyha segíteni próbálna bárki. Ha pedig sajnálkozást látnék akárkinek az arcán, nos az öklömnek nincs baja.
Regina viszont nem ezt teszi. A segítség is, amit felajánl, nem igazán segítség, de attól még egy részem zavarja. Már nyitom is a szám, hogy ellenkezzek vagy a fejéhez vágjam, hogy hagyja békén a hűtőm. De végül lehetőségem sincs rá, hogy megszólaljak.
- Nem várom el, hogy körülugrálj - jelentem ki, bár ha jól sejtem, mondatok én bármit, nem tűnik el a bűntudata. - Az ágyamba is befekszel, ha azt kérem? - nem mintha megfordulna a fejemben. Jó, azért talán volt olyan, hogy eljátszottam a gondolattal, de most inkább csak elegem lett abból, hogy ennyire ki akar szolgálni és mindent megcsinálni.
Nem mintha ezen kívül bárminek hangot adnék, ráhagyom a dolgot, töltse fel a hűtőm, ha ragaszkodik hozzá, én viszont eltüntetem azt a pár falatot még a tányérról, majd nagyjából kényelmesen hátradőlök a széken és már csak a sör van a kezemben. A téma, amit felhoz, máris jobban érdekel. Látni, hogy felcsillan a tekintetem, amikor a munkáról kezd beszélni.
- Nincs akkor szerencsénk, hogy a pokolban lennének - jegyzem meg morogva és annak ellenére, hogy nem pörög úgy az agyam, ahogy szeretném - hála a bogyóknak és az alkoholnak -, még próbálom megdolgoztatni az agysejtjeim.
- Te voltál kint a helyszínen? Vitted a Kölyköt? - nem is tudom, utóbbit miért teszem hozzá. Így tűnik helyesnek. Tekintve, hogy előzőleg lekiabáltam a fejüket, azért, amit tettek, sejtem, hogy nem az utolsó kis akciójuk volt. A Kölyöknek meg amúgy is kell a lehetőség, hogy valamit csinálhasson.
- Figyelj, nem érdekel, hogy mi van közöttetek, amíg nem megy a munka rovására - teszem hozzá szinte azonnal, ahogy pillanatok alatt összeáll a kép a fejemben. Tényleg nem érdekel.
Annyira, hogy a következő pillanatban már állok talpra, nagyjából magabiztosan és emelet a tálcát, hogy a mosogató tegyem. Aha. Sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint amilyen. Alig bicegek el a pultig, amikor az egész borul a kezemből. Előbb csak az egyensúlyom veszítem el egy pillanatra, el kell engednem a tálcát az egyik kezemmel és kész is a baleset.
- A rohadt k*rva életbe! - csúszik ki a számon, ahogy már minden mindegy alapon megtámaszkodok a pulton, kisebb csapás kíséretében.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-15, 17:43




Dylan & Regina



When the angels left behind....




A segítségem önzetlenül ajánlom fel. Sosem haboznék segíteni neki, bármiben, de most egy kicsit az az érzésem, valahol a bűntudatomon is szeretnék ezzel csökkenteni. A szokásos formában adom elő magam, a lehető legjobban elhúzva az elkerülhetetlen felé tartó utat.
- Jól van na, hát honnan tudhatnám? Még akár igaz is lehetett volna... De akkor maradjunk annál, hogy nézz amit akarsz, csak pihenj, és gyógyulj szélsebesen. És ha elárulod, milyen stílusú filmeket szeretsz, megígérem, hogy nem töröm rád egy újabb agymenésemnél az ajtót egy rakatnyi tapinaciba bújtatott, balettező pasiról szóló balettel, sem pedig a pingvinek párzásáról szóló dvd-vel. - sandítok felé. Honnan tudhatnám, hogy milyen filmeket szeret? Ott van például Blake Carpenter, az egyik őrmesterünk. Ő a musicalekért rajong, vagy ott van Gordon hadnagy, ő meg a csillagászatos ismeretterjesztő filmeket habzsolja. Én meg...bár ezt sosem vallanám be, de élek-halok a versenytánc közvetítésekért. Jaj, ha néha Dylan ( vagy bárki ) látna, hogy riszálok a felmosóval a kezemben, vagy ahogy bachatat járva porszívózok, hangosan, és igen hamisan énekelve... oda lenne minden tekintélyem, de egyszerűen megvadulok a latin zenéért. Szóval, sosem lehet tudni, hogy éppenséggel ki, hogyan, miként tölti el a szabadidejét.
A nevem csattanása olyan, mint egy pofon. Elhallgatok, most nem tudok rá mondani semmit, nem tudok ellenkezni, sem felháborodni, hogy miért ilyen türelmetlen velem,mikor mindig ilyen szoktam lenni. Mondjuk, ő meg mindig kiakad, de ez részletkérdés. A kérdésére nem válaszolok. Még nem. Mert nem akarok. Nem is tudom. Nem tudom miért jöttem. Menekültem valami elől, és ő azon kevés emberek közé tartozik, akiket valamilyen szinten képes vagyok elviselni anélkül, hogy kényszerem legyen arra, hogy golyót repítsek a fejembe. Hozzá jöttem, mert ha a másik irányba megyek, talán végzetes hibát követek el. Hozzá jöttem, mert a lelkemen ejtett sebek hozzá hajtottak, a bűntudat, a félelem...mert félek, igenis félek, hogy engem hibáztat. Hogy azt gondolja, ha nem ugrálok, ha nem rántok fegyvert, most nem száradna egy ártatlan ember halála a lelkemen, akkor nem lőttem volna meg őt sem. Az italkínálást megköszönöm, de még nem élek vele. De nem titkolom, ahogy elnézem amíg leül, hogy a szívem szakad a látványára. Nem szólok, nem teszem így szóvá. De megérzi. Anélkül, hogy rám nézne, tudja, mi jár a fejemben.
- Tudom. - szólok halkan, és próbálom tartani a hangom, hogy ne remegjen meg. A szám széle megrándul, de egy sóhaj, és a sírás sehol. Keményebb vagyok, mint hinné. Néha talán túl kemény is, Juliannél is nem tudom, hogy voltam képes így zokogni, mint egy kisbaba. De megtörtént, és legalább azt tudom, hogy ő nem gondolja azt, hogy direkt csináltam.
A tálcát oda akarom adni neki, de olyat említ, amire önkéntelenül reagálok. Észre sem veszem, hogy a világot mozgató érzelem jelei csak a név hallatán jelentkeznek rajtam. A pupillám kitágul, majd tűhegynyi méretűre zsugorodik, a pilláim megrebbennek, mint a pillangó szárnyai, a kezem megremeg, a testemen izgatottság cikázik végig, és a szívverésem a légzésemmel együtt egy pillanatra megáll, majd szaporább lesz. Zavartan beszélek, aztán próbálom a maradék lélekjelenlétem összevakarni, de...nem nagyon megy a hárítás, főleg, ahogy a kutató tekintete szinte lyukat éget az elmém védelmi rendszerébe. Az az érzésem, máris többet tud, mint amennyit valójában akarok, hogy tudjon.
- Jaj, Dylan, ne nézz így rám. Utálom, mikor ezt csinálod. - morgom. Valójában nem utálom, mert egy kicsit néha az az érzésem, hogy ha így néz, akkor nem csak az aktára nézve jut eszébe a nevem. Hogy nem csak akkor tudja, ki vagyok, amikor az orra elé állok, és nem felejti el azt, amit mondtam azonnal, ahogy kilépek az ajtón. Mintha...figyelne rám. De titkolni akarom, hogy Julian meg a francia azt hiszem olyan nekem, mint Supermannek a kriptonit. Elgyengít.
- Nem. Semmiről. Nincs...semmi. - rázom meg a fejem, s összekapom magam. Megint, megint összekavar, de már az említése is. Mi a fene történik velem? nem értem ezt az egészet, de az biztos, hogy nem fogom Dylan orrára kötni. Ahogy ismerem, már amúgy is hamarabb észreveszi mi zajlik körülötte, mint ahogy én rájönnék magamtól. Ez az ő szuperereje. Szupererősen rá tud tapintani az ember legnagyobb félelmeire, vágyaira, a legbensőbb gondolatait is, mintha kristálygömbön át nézné. Idegesít ez a tulajdonsága, általában itt szoktam szélsebesen kirongyolni az irodájából, hogy a további kínos részletek megmaradjanak legalább látszólag nekem. De ez most nem az a nap, hogy hátat tudjak neki fordítani. Viszont akkor sem mondanék többet a bennem dúló háború ezen feléről, ha tüzes piszkavassal sütögetné a hátsómat. Nem, Dylan Szuperszimat Reed, nem vagyok hajlandó kiteregetni elég a lapjaimat, főleg, mert tudom, hogy ez amúgy is...majd elmúlik, ez csak múló szeszély. Majd Julian is talál egy hozzá illő, kedves szurkolólányt, vagy egyetemi jogi asszisztens tanoncot, egy magas, hirtelenszőke csupavigyor lánykát, akivel jégkorizni járhat meg parkban fa alatt ücsörögve frizbiző gazdi-kutyája párost nézni a tavaszi napsütésben. Nem lövöldözni, verekedni járnak majd, és autósüldözésre, meg bevetésre. Ez illik hozzá, erre van szüksége, nem rám. Nekem meg nem kell ez az egész hajcihő, majd elmúlik. Majd...elmulasztom. Valahogy.
Pár percig hagyom enni, de aztán csak kikívánkozik a valódi indok, hogy miért jöttem. Legalábbis az egyik fele.
- Az. Pocsék. - sóhajtom, és tényleg, nem hinném, hogy fájhat jobban valami annál, mint a bűntudat. Dekadenciába taszít, ostoroz, újra és újra kínokat okoz a léleknek, fizikai fájdalmat a testnek, könyörtelenül követelve magának a jussát, a revansot, amivel ugyan semmit nem segítene, de legalább kiegyenlítené a számlát. Amikor azt mondja, majd egyenlítünk, kicsit megriadok, és kikerekedett szemmel nyelek egy nagyot. Hát, jó, ha ő is szét akarja lőni a lábam, ám állok elébe, de...nem lehetne valami mást kitalálni? Jövök ablakot pucolni, vagy kifestek nála, esetleg vállalom a mosást meg a vasalást. Ahogy javít, megkönnyebbült mosoly kúszik ajkaimra.
- Ezek szerint ízlik? Ennek örülök. Rendelést felveszek, szóval, bármi kell, szólj, és megcsinálom szívesen. - mondom, aztán kicsit kuncogva hajtom le a fejem, majd nézek vissza rá. Csípem Dylant, akkor is amikor másmilyen, és akkor is mikor ilyen. És ritkán ilyen. Én is. Mi már talán nem változunk, őskövületek vagyunk. A sör említésére felpattanok, és elsasszézok a nappaliba. A sört egy pillanat alatt megtalálom, és már épp elfordulnék, mikor megpillantom a gyógyszereket az asztalon. Összehúzom a tekintetem. A feliratot így is tökéletesen el tudom olvasni, és a gyógyszereket ismerem is. Donalgin? Az egyik legerősebb fájdalomcsillapító. Mellette még jópár hasonló, és...tudatmódosító szer? Értetlenkedve pislogok. Talán nagyobb a baj, mint gondoltam volna? Az, hogy én bekattanok, az egy dolog, nálam már megszokott egyfajta zakkantság, de Dylannek mi szüksége van ennyi mindenre? A sebesülése elég súlyos volt, de nem indokolja az effajta kezelést. Talán más húzódik a háttérben? Elraktározom magamban a képet, megjegyzem a gyógyszerfajták neveit, hisz nem vagyok ostoba, és eldöntöm, hogy utánanézek. Hazafelé beugrok a kórházba, és beszélek valamelyik orvossal. Nem tetszik ez nekem. De most csak gyorsan felkapom a sört, és rendezve a vonásaimat odaviszem neki és lerakom elé. majd mielőtt még rám dörrenne, hogy "Én nem ezt mondtam....", a hűtőhöz megyek, és kiveszem a sokvitaminos gyümölcslevet. Egy poharat vadászok magamnak a pultról, és kibontva a dobozt tele töltöm, majd visszateszem a gyümölcslé színes, harsány dobozát a közel üres hűtő egyik polcára, és visszaülök Dylan mellé, a kezemben tartva a gyümölcslével teli poharat.
- Egészségedre. Amúgy, a hűtőd szinte üres. Holnap beugrok, és hozok pár dolgot. - intek a fehér berendezés felé a fejemmel, majd élesen rávillantom a szemeim. - Dylan, kérlek, ne ellenkezz. Nem a véleményed érdekelt, csak elmondtam, mi lesz. - mondom szigorúan, majd elmosolyodok, kérlelőn nézek rá. - Kérlek, engedd, hogy legalább ennyit megtegyek. - mondom, majd kinézek az ablakon. Odakint már korom sötét van, az utcai lámpafény vetül az ablakra, ami előtt a hóviharban táncoló hópelyhek játsszák le épp ősi, évmilliós előadásukat a széllel. - Amúgy, újabb hullákat találtak a tónál. Két nő, szinte minden csontjuk törve, és egy férfi, kezek nélkül. A gyártelepről pedig eltűntek Martinezék. Se égen, sem földön nem találjuk őket, mintha elnyelte volna őket a pokol. - iszok bele a narancsszín üdítővel teli pohárba, majd rászegezem a tekintetem. Ha beszélgetnem kell valamiről, akkor már inkább a munka legyen az, mint a magánéletem. De, ha azt mondja, beszéljek Juliannel, leütöm.




Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-09, 15:13


Bizonygatnia sem kell, tudom, hogy képes lenne bemenni a kórházba és kikérni a kartonomat. Fene se akarja azt megvárni, na meg egy részem amúgy is el akarja neki mondani. Hogy miért? Nos, talán sejtem, hogy ezért van itt. Vagy ezért is. Általában élvezem a szócsatáinkat és azt, hogy mindenre vissza tud vágni, de most valahogy nincs se kedvem se türelmem hozzá. Így inkább beszélek, elmondom, amire kíváncsi és kész.
- Szappanoperát? Komolyan? Kinézed belőlem, hogy képes lennék akár egy olyan részt megnézni? - nem is igazán lehet eldönteni, hogy még a feltételezés is sértő és azért nézek rá ilyen komoran, vagy egyszerűen ilyen a kedvem. Morcosabb mint úgy általában.
Ettől függetlenül még igenis érdekel, hogy pontosan mit keres itt. Miért hozott vacsorát. Miért pörög úgy, mintha egy liter kávét megivott volna. Miért mozog úgy nálam, mintha otthon lenne. Túl sok kérdés és a válasz, amit kapok igazából egyikre sem elég.
- Carter! - szólok rá most már határozottabban, szinte már szigorúan és egy kicsit dühösen. Bármikor máskor vevő vagyok a vicceire, de bárhonnan nézem, ez nem az az alkalom.
De bármennyire dühös akarok rá lenni amiatt, hogy erre az egyszerű kérdésre képtelen válaszolni, most valahogy jobban kezdi piszkálni a fantáziám a vacsora. Őszintén? Most azt sem tudnám megmondani, hogy ettem-e már vagy sem. De nem számít, ez biztos jobb, mint bármilyen rendelt kaja. Úgyhogy ülök le az asztalhoz, aztán már csak egy megjegyzést mormolok.
- Ne vágj már ilyen arcot, nem a halálomon vagyok - tudom, mit gondol, ahogy azt is tudom, milyen fejet vághat anélkül, hogy felnéznék rá.
Persze azt értékelem, hogy nem teszi szóvá. Elég ha a fájdalmat érzem, nem kellenek még a megjegyzések is... és főleg nem kell senki segítsége. Mivel viszont ezt nem kell felhoznom, nem is tudom mit mondhatnék. Csak beszélek, miközben a tekintetem le sem veszem a tálcáról. Az viszont még így is feltűnik, hogy egy pillanatra minden megváltozik. Ha nem néznék rá, ha nem is látnám azt az apró rezdülést, azért a beszéde elárulja.
- Miről maradtam le? Tudnom kellene valamit? - kérdezek rá, a tálcát az asztalra téve. Egy pillanatra még a széken is hátradőlök, mintha az irodámban lennénk. Mi van a Kölyökkel meg a franciával? Ha pár héttel ezelőtt viselkedett volna így, valószínűleg egy sokkal merészebb kérdést tennél fel, de most marad ez.
Meg az, hogy amint leveszem róla a szinte már zavaróan kutató tekintetem enni kezdek. Akkor sem hagyom abba, amikor nagy nehezen témán vált. Szóval tényleg ezért jött. Sajnálja.
- Bűntudatod van? Elég pocsék érzés - jegyzem meg, de nem úgy tűnik, mintha különösebb jelentőség tulajdonítanék neki. Persze, volt időszak, amikor őrülten haragudtam rá. Ha akkor jött volna ezzel, nos... mondjuk úgy, hogy nem tudtam volna le ennyivel. De most éppen azt a napomat élem, ami szerint nem történt semmi igazán különös odafent, vagyis nincs miért hibáztatnom őt.
- Majd egyenlítünk - teszem azért hozzá. Kell pár pillanat, mire rájövök, hogy ez elég érdekesen hangzott. - Úgy értem, még pár ilyen vacsora... - hagyom befejezetlenül a mondatot és bólint aprót. Jó pár másodpercig eszek egyetlen szó nélkül, aztán eszembe jut az a megbontott sör odabent a nappaliban.
- Ha te is iszol valamit, akkor nekem már van egy kibontott söröm, arra - intek a nappali felé, ahol még mindig vár a ma estére tervezett filmem, pár kikészített bogyó és igen, a doboz sör. Viszont eszemben sincs, hogy akár csak egy kicsit is biztassam, kiszolgáljon. Remélem ez neki is leesik. Ha iszik, akkor az én söröm is idehozhatja, ha nem, akkor maradjon csak nyugton. Igazán szívesen faggatnám. A munkáról. Meg úgy mindenről. Legalább lenne min járjon az eszem nappal az unalmas órákban.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-07, 16:24




Dylan & Regina


When the angels left behind....


Olyan könnyedre veszem a kezdődő párbeszédünket, amennyire csak tudom. Tudatos döntés-e? Nem, nem igazán. Inkább…Regis. Igen, rám jellemző, hogy szinte minden mondatomban van valami csavar, valami túlzás, vagy nem odaillő, vagy éppenséggel túlzottan nyílt dolog. Persze, ez alól kivételt képez, ha munkáról van szó, de az más, azért én sem vagyok tökkelütött, nem véletlenül tartok ott a karrieremben, ahol tartok. Ha a közvetlen környezetemmel beszélek, általánosságban történik az, hogy kifogatom a szituációkat, a szavakat, és az én sajátos, egyedileg megalkotott szabályaimhoz, a saját világomhoz, a saját világnézetemhez igazítom. Nem tudom, miért van így, ez csak így van, és valami óriási dolognak kell történnie ahhoz, hogy rendes választ tudjak adni bármire is. Márpedig, ha valaha, valaki tőlem rendes választ kap…na, az sürgősen kezdjen imádkozni, meg a fejéhez kapkodni, mert ott tutira valami óriási gebasz van.  
De Dylant most nem kívánom a sírba kergetni mankóstól, tálastól, kötszerestől azzal, hogy ráhozom a frászt, és rendes kislány leszek. Az nem is igazán én lennék, így pár kifinomult és elegáns megjegyzés után a saját házát úgy veszem birtokomba, mintha az enyém lenne. A konyhába megyek, s bár hallom, hogy el akar irányítani, de…ugyan, kérlek. Én Regina Carter vagyok. Én nem igazán szoktam ilyen apróságokkal foglalkozni, hogy túlzott udvariaskodás, vagy mindig kifinomult, mindig visszafogott megnyilvánulások. Nem. Most szinte csodaszámba megy, hogy hajlandó voltam kopogni, és nem törtem rá az ajtót, amilyen hévvel érkeztem.
A konyhát megtalálom, és azonnal le is vetkőzök. Mármint, nem szambázok előtte playboy nyuszinak öltözve, csak leveszem a kabátomat, na. A lasagne tetejét megszabadítom a fóliától, és tányér után kezdek kutakodni. Dylan megáll az ajtóban, és látja a gondolatom is a jelek szerint, mert pont tányért kerestem. Remélem, csak ezt a gondolatomat tudta kiolvasni a fejemből, mert ha a többit is látta…khm. Akkor igen csúnya rémálmokat garantálhatok neki.
A konyhában amúgy mindent szinte egyből megtalálok. Tipikus pasi konyha, na, nem mintha eddig túl sok pasi konyhájában jártam volna, csak…nem is tudom. Semmi csicsa, semmi cicoma, egyszerű, rendezett, funkciójának tökéletesen megfelel, és ennyi. Minden kézre esik, minden egyértelmű. A tányért azért Dylan irányításával találom meg.
- Áh, meg is van, köszi. – állok kissé lábujjhegyre, és felnyúlok egy tányérért, majd becsukva a felső polc ajtaját, az asztalhoz lépek. Dylan a falnak támaszkodik. Látom rajta, hogy azért még messze nincs olyan jól, mint amennyire szeretné, hogy jól legyen. De nem teszem szóvá, legalábbis egyelőre. Csak némán, hatékonyan, és villámgyorsan kiszedek neki a még meleg ételből a tányérra, majd még egy kis sürgés-forgás, és máris lépkedek felé a kezemben tartott tálcával. Megkérdezem, hogy hogy van a lába, és persze úgy reagál, ahogy vártam. Sehogy. Vagyis…Dylan módban.
- Azt látom, hogy megvan. Esetleg kifejtenéd kicsit bővebben? Vagy menjek be a kórházba, és lopjam el a kórházi kartonodat? – vonom fel a szemöldököm, és úgy tekintek rá, hogy abból sejtheti, hogy ha nem válaszol, egy órán belül azt is tudni fogom, hogy hány hajszála van, milyen a vércsoportja, volt –e gyermekkorában járványos megbetegedése, és hogy az üknagyapja tüdőgyulladásban, májzsugorban vagy végelgyengülésben távozott-e el az örök vadászmezőkre. Veszi a lapot szerencséjére, a válaszára értőn, megvilágosultan bólogatok. Kicsit megkönnyebbülök, hogy nem okoztam talán végleges károsodást, és visszajöhet még dolgozni.
- Aha, egy-két hét… Akkor pihenj, épülj, nézz orrvérzésig brazil szappanoperát, a terepmunkát meg bízd csak rám. Ha meg szükséged van valamire, tudod a számom. – mondom, ahogy közeledek felé, a kezemben egyensúlyozva a tálcát. A tekintete a tányérra szánkózik, és kicsit elégedetten veszem észre rajta, hogy érdeklődik a mai konyhai remekelésem iránt. Azt nem is tudom, hogy a terepmunkára, na meg a segítségnyújtásra tett ígéretem most számára inkább segítség, vagy fenyegetés-e, de nem is zavar. Innen úgy sem tud ellenem semmit tenni. Mondjuk, bent sem. Kivéve, ha az asztal lábához bilincsel, és rám zárja az irodája ajtaját. Akkor talán, mondom talán, vissza tudna fogni. Az efféle random látogatásokra meg bármikor lehet tőlem számítani, ha már egyszer megtudtam a címét. Remélem, nem hiszi, hogy esetleges gyors költözés után sem találnám meg, ha nagyon akarnám. Olyan vagyok, mint egy vadászkutya. Ha egyszer szagot fogtam…
De nem kerüli el a figyelmem a viselkedése sem. Vizslat, és baromira erőlködik, hogy a tőle szokatlan kinézet ellenére is megmaradjon a tekintélye, hogy ne lássam rajta, hogy kicsit odavan még. Ismerem már jó ideje, most is eljátssza a rettenthetetlen hős figurát. Nem azért, mert nagyképű, vagy egoista lenne. Csak férfi. Az a magányos farkas típus, akinek mindig kell tennie VALAMIT. Bármit. Akármit. Aki nem tud a seggén megülni öt percnél tovább, és ha jók a megérzéseim, a munka jelenti számára az életet, minden e köré épít. Tudom, mert látom. Nap, mint nap. Kora reggel már bent van, és van, hogy az éjfél az íróasztalánál éri. Azt nem tudom, mindezek mellett mennyire van magánélete, mert…én hasonlóképp gondolkozok, és nekem…nincs. Amikor nem dolgozok, akkor is dolgozok, aktákon, ügyeken agyalok, alternatívákat gyártok. Vagy gyakorlok. Lőni, verekedni, vezetni, Akitával edzek, hisz vele is sokat kell foglalkoznom. Térképeket bújok, vagy kapcsolatokat építek. Szóval mindezek mellett, nekem már nem jut idő magánprogramokra, ha mégis, az meg…hát az más. Mostanában viszont engem is elért a változás szele, amitől teljesen azt érzem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, hogy egy száguldó vonaton vagyok, és hiába akarok kiszállni, néha az az érzésem, már túl késő. A szakadék felé tartok, és nem fog már a fék.
Dylan a tálcára pályázik, látom a szemén, de csak kérdőn nézek rá, amolyan „Ezt most te sem gondoltad komolyan, ugye?” nézéssel, és veszi is a lapot. A kérdésére, hogy miért jöttem, kicsit jobban rászorítok a tálcára, és megfeszülök. Most mit kéne mondanom? Hogy azért jöttem, hogy valamelyes könnyítsek a lelkemen? Hogy hallani akarom tőle, hogy legalább ő megbocsájt nekem, ha már én nem, tudok magamnak? Hogy szinte már szükségét érzem annak, hogy olyan szigorú nagybácsi vagy nagytesó módban letorkolljon, amiért meg akarom keresni azt az izét, vagy legalábbis tenni valamit ellene? Bármit? Hogy meg akarom érteni, mi történt ott velem, mert az én lelkemen szárad annak a férfinek a halála? Megöltem egy embert, és szinte megdicsértek érte. Ahogy azt is elmondhatnám, hogy bár kézzel – lábbal hadakozok ellene, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből Juliant, és ha ma nem álltam volna neki főzni, és nem jöttem volna ide, tuti, hogy valahogy áthívtam volna magamhoz, vagy én megyek el hozzá? Mert, bár néha annyira gyűlölöm magam érte, hogy az szinte emberfeletti, mostanában csak akkor tudok kicsit emberibb lenni, ha ő a közelemben van, és ez megijeszt, mert még sosem éreztem így soha, és nem tudom megzápult-e az agyam, vagy csak a lavina következménye ez a kibogozhatatlan érzelemkavalkád? Hogy ha nem akarok rágondolni, akkor is folyton ő jár a fejemben, ettől pedig totálisan elmebajosnak érzem magam?
- Mert úgy hiányoztál. Tán baj? – mondom, és nem akaródzik előhozakodni a valódi indokokkal. Pedig tudom, hogy úgyis kiszedi belőlem. De ameddig csak lehet, húzom az időt. Addig sem kell egyedül lennem, és addig is…elterelhetem a figyelmem a bűneimről. Kihasználom? Kétségtelenül. Szarul érzem emiatt magam? Nagyon. Bevallanám ezt neki valaha? Nincs az az ég. Még magamnak sem, nem ám neki!
- Oké, kösz. – mondom, és mosolygok egy jót. Amiben sok a vitamin? Hát azok a dobozos löttyök akkor láttak valódi gyümölcsöt, mikor én éneklő halottat. De azért kedves tőle, hogy megkínál.
Figyelem, ahogy leül, és hiába próbálja titkolni, az arcmimikája, a légzése nem hazudik. Igenis vannak még fájdalmai, igenis szenved még, csak most játssza a macsót. Azért nem szólok érte, csak a szívem facsarodik bele fájdalmasan a látványba. Istenem, Dylan…azon kevés emberek közé tartozik, akikre felnézek. Akire büszke vagyok. És gyötör a bűntudat, amiért most ilyen állapotban van, még akkor is, ha tudom, hogy nem én voltam az, aki tudatosan elsütötte azt a fegyvert. Amit állítólag a tokból sem vettek ki aznap, nem, hogy használták volna…
Mélyet sóhajtok, mosolyt erőltetek magamra, és elé lépek. A kezébe akarom adni a tálcát, hogy kényelmesen tudjon enni, de ekkor olyat mond, amire kicsit megremeg a kezemben. Tekintetem egy pillanatra elkerekedik, még a levegő is bennem reked a gyakornok, meg a francia említésére, mosolyom lefagy az arcomról. Újra hallom Julian hangját, ahogy suttog...a francba, most már mindig ez lesz, ha meghallom azt a szót, hogy francia? Ki fogom tiltatni az országból ezt a szót. Meg a nyelvet is. Ezentúl mindenki csak eszperantóul beszélhet helyette. Vagy apacsul. Esetleg
De az állapot, a pillanatnyi zavar csak egy röpke másodpercig tart, legalábbis remélem, hogy nem észrevehető rajtam a változás.
- Hát, igen…Julian, meg a francia…- sóhajtom, majd hozzáteszem zavartan. – ...ööö…ételek. Úgy értem, Julian, és a francia ételek. Mert…hát…ő Julian, és ő ugye francia…azt hiszem... – teszem az ölébe a tálcát, aztán zavaromban inkább elfordulok, és pár lépést teszek, majd fülig vörösödve leülök mellé. Na jó, hát erről a témáról sürgősen ugorjunk egy kontinensnyit, mielőtt még az asztal alá nem bújok kínomban. De azért csezd meg, Dylan. mi a franc vagy te, valami médium? Pont a franciát kellett felhoznod, és Juliant? PONT A FRANCIÁT ÉS JULIANT?
- Amúgy tényleg csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy, ha már egyszer voltam olyan kedves, és… - pillantok rá, aztán bennem akad a szó. Nem tudok most gúnyolódni. Semmi megjegyzés, semmi fricska. Nem, ezt a témát nem bírom sokáig magamban tartani. – Dylan, én nem tudom, hogy neked mit mondtak, de…én sajnálom, és ami a hegyen történt, tényleg…. mindegy. Csak akartam, hogy tudd. Na, egyél, mielőtt kihűl, és szólj, ha kérsz valamit. Sokvitaminos gyümölcslevet, vagy még több vitaminos sört. – mondom, aztán a tekintetem előre szegezem. Csak tudnia kell. Csak azt akarom, hogy tudja, hogy minden erőmmel küzdöttem, a saját testembe zárva, de nem adtam fel, én minden erőmmel azon voltam, hogy ne öljem meg. Nem tudom, végül az a lény miért nem ölte meg őt is, mint azt a másikat. Csak azt tudom, hogy most kicsit őrült vagyok, kicsit ki vagyok borulva, kicsit érzek olyanokat, amilyeneket nem kéne, és hallok hangokat, de tényleg nem akartam bántani. Francba. Miért érzem magam ilyen labilisnak? Utálom.





Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-03, 20:49


Mi a fenét kellene mondanom?! De most komolyan, el sem tudom képzelni, hogy mit keres itt. Persze oké, annyira nem lassú még most sem a felfogásom, hogy hosszú percek kelljenek, mire meg tudok szólalni, de... van egy kis késés, hát még addig, amíg rájövök, miért jött. Időközben ott van az a mosoly az arcán, de egyelőre csak ő kezeli ilyen könnyedén a helyzetet. Máskor valószínűleg már régen visszavágtam volna arra a bizonyos mondatra, de most nem. Most csak az jön elő, amit tanultam még sok éve az illemről és kész. Vége. Filmszakadás.
Na jó, ennyire nem komoly a helyzet, de nem kicsit értetlenül mozgok, csukom mögötte az ajtót és minél kevésbé támaszkodva a mankóra indulok utána.
- A konyha... - kezdek bele, de már kanyarodik is a megfelelő irányba, vagyis felesleges megerőltetnem magam a beszéddel. Amivel máskor nem lenne bajom igazából, de most nem kicsit kusza minden - kezdve a hajammal, ami úgy néz ki, mintha több napja nem látott volna más fésűt. Sem az igazit, sem a kezemet.
Amint megállok a konyhaajtóban kicsit beletúrok, hogy értelmesebben álljon. Azért az egyszerű póló és melegítő, ezzel a kusza hajjal nem kicsit más, mint ahogy munkában szoktam megjelenni. Szinte nevetséges a különbség. Ing, nyakkendő, farmer... meg ez.
- Jobb felső szekrény - mondom nagy segítőkészen, amikor látom, hogy tányért keres. Minden mást megtalál magától, azért nem olyan nehéz. Mondjuk úgy, hogy nincs túlzsúfolva a konyhám. Amúgy is inkább ebédlő ez, mint konyha. A főzés nem az én műfajom. Egyszerűbb rendelni.
Végül nekidöntöm a hátam a falnak, így letehetem a mankót kicsit. Persze vigyázok, hogy ne erőltessem meg a lábam, de fél lábon ácsorogni nem vészes.
- Még megvan - válaszolom az első kérdésre és a tompán lüktető fájdalom ellenére még meg is mozgatom. Alig, persze. De ez elég ahhoz, hogy kicsit végre összeszedjem magam.
- Rendbe jön, egy-két hét és eljutok az irodáig végre. Csak az akciók és minden más terep dolog várat magára - mondom készségesen, miközben néha lepillantok a kezében tartott tálcára. Be kell vallanom, hogy elég hívogató a friss vacsora illata.
- Komolyan, Regina. Miért jöttél? - nem tűnik úgy, hogy haragudnék, de attól még van valami különös a hangomban. Amúgy is az egész helyzet különös. Beállít, hogy vacsorát hozzon? Véletlen csinált túl sokat? Ugyan már!
Mindezek ellenére a következő pillanatban már venném át tőle a tálcát, hogy leüljek vele... de rájövök, hogy nem fogok tudni azzal a kezemben elbicegni az asztalig anélkül, hogy fele ne kötne ki a földön. Így inkább csak arra intek a fejemmel és megindulok.
- Sör meg valami gyümölcslé, amiben állítólag sok a vitamin, a hűtőben - szólok vissza, jelezve, hogy szolgálja ki magát, ha szeretné.
A nagyon laza az-ég-világon-semmi-baj-nincs képbe beleszól az apró megkönnyebbült sóhaj, ahogy végre leülök és minden teher lekerül a lábamról. Na igen, messzire még nem járkálok egy ideig.
- Hamarabb gondoltam volna, hogy felbukkan itt Julian valami speciális francia vacsorával, minthogy te állíts be egy este - jegyzem meg akaratlanul is. Láthatóan minden másról beszélek, mintsem arról, ami történt. Arról nincs mit, részemről legalábbis.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-03-01, 15:48




Dylan & Regina


When the angels left behind....

Bekopogok, és várok, a kezemben tartva a tálat. A hópelyhek körbetáncolnak, a hideg a csontomig hatol, a szél a hajamba kap. Nem számít. Fontosabb dolgok foglalkoztatnak, és egy részüket mereven el akarom utasítani, egy részükbe pedig úgy bújok bele, mint egy nagy, puha köntösbe. A zavar még nagy bennem a túrán történtek miatt, de az is biztos, hogy már nem tudom nem megtörténtté tenni a dolgokat. Nem tudom azt mondani, hogy mindent tudok, és azt sem, hogy már könnyebb.
Megöltem egy embert, megütöttem azt a nőt, és meglőttem Dylant. Dylant, akinek most az ajtaja elé menekültem az érzelmeim, az önző vágyaim elől, hogy időt hagyjak magamnak. Épp csak annyit, amennyi idő alatt rájövök, hogy ez amit érzek, ez nem létező dolog, van rá logikus pszichológiai magyarázat, valami, aminek van értelme, amit rá lehet húzni, mint egy leplet, és akkor már nem olyan…erős.
Az ajtó nem akar nyílni, de én ráérek. Türelmes vagyok, mert biztos vagyok benne, hogy itthon van. Nem is mehetne sehová. Hisz lábon lőttem, és bár a testem nem én irányítottam, attól még nem jelenti, hogy nem is láttam, vagy hallottam. S talán sok dolog van a szakmámban is, amiben fejlődésre szorulok, de a lövészetet mesteri szinten művelem. Bár nem tudom, hogy a célzást is én irányítottam-e, vagy az az akármicsoda akarta, hogy így legyen. Talán…tényleg én módosítottam, hogy ne lőjem fejbe Dylant, hanem csak lábon? Hisz utána annak a férfinak is a fejére céloztam…hmmm…érdekes elmélet. De nem tudom kielemezni az emlékekből, mert nyílik az ajtó, így a tekintetem a magas, most mégis fél lábon ácsingózó nyomozóra szegezem.
-Reed! – szólok rá, határozottan, aztán félrebillentem a fejem, mintha most kicsit összezavarodtam volna. – Ja, bocs, azt hittem bemutatjuk egymást magunknak. Amúgy szia. – mondom, majd elmosolyodok. Vicces látni a meglepett képét, ezt igazán többször csinálhatná, mert nagyon mókás így a feje. Talán bevezetem új hobbinak Dylan random zaklatását. Szerintem imádná, ha hajnali kettőkor beállítanék, mondjuk egy kis társasozásra. Vagy lehet, hogy élve elásna. Na, majd egyszer kiderítem.
- Igen. Ősrobbanás. A sütőmben. Nem tudom, hogy történhetett, de gondoltam talán nem vágod hozzám a tévédet, ha áthozok neked belőle. – mondom, majd felemelem a tálat, és kicsit megtáncoltatom az orra előtt. Zavaromat mosollyal próbálom leplezni, és tudatosan nem nézek a lábára. Nem, az olyan kínos, és ha megteszem, biztos, hogy bőgni fogok. Vagy nem? Nem tudom. Túl spontán vagyok. Túl bonyolult. Túl…Regina. Ő meg Dylan.
- Nem, gondoltam megállok a küszöbön, és innen etetlek majd csúzlival. – mondom kicsit csúfondárosan, és természetesen egy alapos lábtörlés után bemenekülök az ajtón, ha már ilyen kedvesen arrább bicegve kitárta előttem az ajtót. Egy pillanatra hezitálok, hogy segítsek-e neki becsukni, de belegondolok abba, hogy én akarnám-e a helyében. Dylan nagyon büszke ember, akárcsak én, kiváló nyomozó, és bizony, van tartása. Az a tipikus magányos farkas típus, aki nem kér segítséget, csak akkor, ha nagyon-nagyon muszáj, és talán jobban megsérteném azzal, ha a jelenlegi, remélhetően csak ideiglenes gyengeségére felhívnám a figyelmét, mintha egyszerűen csak figyelmen kívül hagynám, és hagynám, hogy akár mankóval is, de férfi legyen. Így kérdezés nélkül beljebb sétálok, határozottan a konyhát keresve.
- Remélem éhes vagy, mert addig nem szabadulsz, míg ebből el nem tűntetsz egy tányérral. A konyha erre van, ugye? Remélem nem bánod... – kérdezem derűsen, majd határozottan elindulok befelé, és próbálok olyan könnyed lenni, amennyire csak tudok. A konyhát felkutatva pedig önállósítom magam, és miután letettem a tálat a pultra, leveszem a kabátomat, majd tányér után kezdek kutatni. A lasagne isteni illata percek alatt betölti a helyiséget, sőt, talán a lakást is, főleg, ahogy megszabadítom a fóliától. Még egészen meleg, ahogy a tányérra halmozok egy jókora adagot, még kicsit gőzölög is. A tányért egy tálcára teszem, amit a pulton találok, mellé pedig villát, kést, és szalvétát, és felkapom, hogy elinduljak vele Dylanhez.
- És, hogy van a lábad? Mit mondanak a dokik? - kérdezem közben. Talán kicsit illetlenség volt így rárontani, de ismer már, nem igazán vagyok a finomkodás híve. Főleg nem akkor, ha úgy érzem, aknákon lépkedek. Márpedig az utóbbi időben úgy érzem, hogy nem odatévedtem egy aknamezőre, hanem egyenesen a közepére költöztem. Remélem Dylan nem haragszik. És most nem csak az etetési meg a gondoskodási kényszeremről beszélek.




Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!


A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-03-04, 16:37-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   2015-02-27, 20:41


Ha azt mondanám, hogy könnyedén és gyorsan telnek a napok, hazudnék. Egész napi unalom, rendelt kaja és persze az utolérhetetlen film kollekcióm újranézése. Már elég sokat sikerült feleleveníteni az utóbbi egy hétben, de még mindig bőven van választék. Azért mondanom sem kell, szeretnék nem eljutni a végére. Minél hamarabb vissza akarok térni a munkához, akkor is, ha tudom, a komoly ügyekről lemondhatok jó időre. Maradnak a papírok, az asztal felett görnyedés, de... Őszintén? Most még azt is szívesebben csinálnám.
Helyette inkább felkészülök az estémre. Igen, ilyen őrült korán. Kiválasztom a ma esti filmet. Harc az Endor Bolygón. Igazi klasszikus, nem is tudom, mikor láttam utoljára, annyi biztos, hogy nem ma volt. Ahogy a film sem mai. Tényleg. Az Ewokokon még egy gyerek is látja, hogy nem valódiak, de még mindig jobb, mintha gépesített mű-akármik szaladgálnának ott. Már elindítom a dvd-t és lemegy a hosszú főcím, mire eljutok a konyháig meg vissza. Kezemben a bontott sörös doboz - ma már a második -, a kanapé melletti kis asztalon pedig a gyógyszerek. Háromféle fájdalomcsillapító, plusz a saját nyugtatóim. Csak kettő. Elég ijesztőnek tűnik elsőre, de persze nem szedem mindet egyszerre és nem is fél marékkal. Éppen csak annyit, hogy a sörrel együtt keverve majd kiüssenek valamikor éjfél előtt.
Hátradőlök kényelmesen és az első kortyokat iszom, mire beúszik a kezdő jelenet. A lábam fent a puffon. Ilyenkor nem sajog ráadásul tényleg kényelmes feltett lábbal elmerülni abban a világban.
Vagyis kényelmes lenne, ha nem hallanám a csengőt. Morgok valamit az orrom alatt, ezúttal már leszünetelem a filmet és megyek az ajtó felé. Természetesen mankóval. Így a biztos, bár csak egyet használok, kevésbé nézek ki szánalmasan. Beletelik majd' két percbe, mire kinézek - fő a biztonság - és kinyitom az ajtót. Ha nem ismerős arcot látnék, ott lenne a kezem ügyében a fegyver, de így marad az asztal fiókjában és nyílik az ajtó.
- Carter - nos, igen, nem tehetek róla, de a köszönés valahogy nem jön a számra. Inkább a meglepettség miatt, de az egyetlen, amit látni engedek az az értetlenség. Legszívesebben még a mankóm is elrejteném, de azon muszáj támaszkodnom.
- Történt valami? - el nem tudom képzelni, miért jött. Azt meg főleg, hogy mit szorongat annyira a kezében. Látni, ahogy odatéved a tekintetem, majd vissza a szemeibe. Nem úgy tűnik, hogy haragudnék rá vagy akár csak egy kicsit is neheztelnék a történtek miatt. Igazából nem is akarok róla beszélni, szóval remélem nem kezdünk majd hosszas lelkizésbe.
- Be szeretnél...? - teszem fel a következő fél...kérdést és arrébb bicegve kijjebb nyitom az ajtót, hogy be tudjon jönni. Bármilyen különös is a helyzet, attól még emberi neveltetést kaptam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Dylan & Regina   2015-02-26, 21:13




Dylan & Regina


When the angels left behind....

Hóvihar tombol. Az az igazi, kegyetlen, csontig hatoló széllel járó hóvihar, amikor a legtöbb élőlény az orrát sem dugná ki a vackából. Amit a kandalló előtt, vagy a kanapén gubbasztva tölt el legszívesebben az ember a kedvese társaságát élvezve, megnézve egy jó filmet, vagy csendesen beszélgetve. Esetleg a barátokkal társasozva. Mindenki ezt tenné. Kivéve engem. Hát, nanáhogy! Én céltudatosan hagyom magam mögött a járgányom, és indulok el a bejárati ajtó felé a lámpák fényében, este fél hétkor, dacolva minden ésszerű döntéssel, mindennel, ami azt sugallja, forduljak vissza. Mert a napom telt, ahogy telt, küzdöttem a vággyal, hogy Juliant újfent átrángassam magamhoz, valamilyen mondvacsinált ürüggyel. Egyedül voltam, és nem tetszett. Mostanában már soha nem tetszik, ha egyedül vagyok. Ami baromi furcsa, és nagyon ijesztő érzés, egyben gyönyörű újdonság, ami teljesen felvillanyoz, mert én mindig nagyon magamnak való voltam, sosem zavart az egyedüllét, most meg...hirtelen mindenbe odaképzelek - valakit. Ez pedig megijeszt, és elgyönyörködtet, szidom magam, mégis mosolygok rajta... Elég nevetséges félni saját magamtól? Pedig eddig olyan frankón megvolt a magam kis világa, erre jön ez a kis...mégis, jelenleg ő az egyetlen, aki valamiféle megnyugvást tud hozni ebben az őrületben. Mellette nem érzem magam annyira egyedül, annyira furcsának, és valahogy mindig tesz, vagy mond valami olyat, amitől egy kicsit jobban érzem magam.
Épp ezért, figyelemelterelés kellett. Méghozzá sürgősen, mert kényszert éreztem tönkretenni a csapot a konyhában, vagy leszakítani pár szekrényajtót, hogy aztán mégis áthívjam, így úgy döntöttem, főzök. Mert az jó, és akkor arra figyelek, nem kattogok a hegyen történteken, a bűntudaton, a zavaron, és még ezerféle érzésen, ami bennem kavargott. Kis ideig eltartott, míg eldöntöttem, mit akarok, de aztán egyszercsak fejbe vágott a felismerés, hogy olthatatlan vágyat érzek arra, hogy lasagnét csináljak. Nem, nem azt a bolti trutyit. Hanem igazit. Amilyet még édesanyám csinált, és a rám maradt receptből tudom, hogy kell elkészíteni. Az ételt meg is csináltam, és ezzel egész jól eltelt az idő, elpacsmagoltam a mosogatással utána, a rendrakással, majd kiszedtem a sütőből, és öt percig mereven néztem az elkészült kulináris csodát.
Az áttörés, a mentő gondolat, hogy eljövök Dylan-hez akkor jött, mikor MEGINT az jutott eszembe, hogy meglátogatom Juliant, vagy áthívom, és addig tömöm kajával, míg rosszul nem lesz. Az őrületbe fog kergetni, de komolyan! Most miért kell minden tevékenységemhez hozzákötnöm őt is, mint valami kötelező, magától értetődő dolgot? Mintha az életem része lenne? Mintha ott is maradna örökre? Mintha....
Feszengve lépkedek fel a lépcsőn, majd megállok az ajtó előtt, és bekopogok. Elég, elég ebből a gyomorszorongató érzésből, ideje szembenéznem a tetteimmel. Nincs mese, nem húzhatom tovább, és még mindig jobb, ha Dylan agyára megyek, mintha engednék a vágynak, és Julianre tapadnék... De ez is biztos csak múló szeszély, majd elmúlik. Nálam is...és nála is. De most nem foglalkozhatok ezzel, most Dylan elé kell állnom. Tartozom neki. Nem csak a házi koszttal. Így várakozok az ajtó előtt, türelmesen, a forró tálat szorongatva magam előtt, és reménykedem benne, hogy a nyomozók gyöngye nem vág ki kapásból, ha meglát.



Made byRegi

_________________
You are my greatest weakness!
Because I choose you! I will always choose YOU!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Dylan & Regina   

Vissza az elejére Go down
 
Dylan & Regina
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Dylan Sprayberry
» Dylan O'Brien

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Lakhelyek :: Otthonok :: Dylan háza-