Salt Lake FRPG
 

Megosztás
 

 Cesca & Isaac

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-08-20, 11:44

Igazából fogalmam sincs már, hogy mi a normális vagy a reális, egyszerűen ami most történik az egyáltalán nem tartozhat ebbe a keretbe. Talán ha a szív és az ész nem viaskodna egymással akkor nem lennék ilyen helyzetben. Egyik részem képes volna megnyomni a nővérhívó gombot vagy hogyan is hívják gombot, de a másik részem vadul viaskodik vele, hogy ne tegye, mert azzal hatalmas hibát követne el. Igen, úgy érzem, hogy kétségek között őrlődöm, szinte már-már feldarabolnak. Az egyik azt súgja ez valóban csak a sors újabb játéka ahol jól a képembe fog nevetni a hiszékenységemért. De a másik már máshogy vélekedik, szerinte ez maga a csoda amit ki kellene élvezni nem pedig elhesegetni, mintha átok volna. Fogalmam sincs mit tegyek, fogalmam sincs mi most a valóság, talán még mindig az úttesten fekszem félholtan és lebegek a menny meg a pokol közt egy álommal ami akár valóság is lehetne.
Kezem még csak a gomb közelében sincs, az elhatározásom törékeny lábakon áll. Annyira hasonlít Vi-re, a szeme, a mosolya még a jelleme is szinte Őt tükrözi. És amit elmesél, a látomások, az emlékek az én időmből, ezt egy ember sem tudhatná, ha nem élte volna át.
-Talán nem lenne szabad, talán mégis, nem gondolod, hogyha ez így alakult akkor okkal történt? – Persze tévedhetek is, lehet az egész véletlen vagy gonosz játék. De olyan dolgokra emlékszik amik megtörténtek, amik velem kapcsolatosak, ez mind fura és hihetetlen, de ha hihetek magamnak akkor ez most a valóság…vagyis reménykedem benne, hogy így van.
A fejem sajgása és a kezemben levő szúró érzés most mind lényegtelen, semmi sem számít csak hallgatom amit mond, szinte áhitattal, egy percig sem gondolom úgy, hogy ez bolondság vagy őrület, végül is én a múltban éltem, ha ennél van nagyobb őrület akkor kérem szépen, mutassák meg, mert nagyon kíváncsi volnék rá.
Mikor azonban meghallom Andrew nevét hirtelen ülök fel és ezt megsínyli vállam és a fejem is, égtelen nagy fájdalom hasít mindkettőbe. Fel is szisszenek majd próbálok visszafeküdni, hogy a fájdalom ismét enyhüljön valamennyire.
-Azt mondtad Andrew? Te találkoztál Andrew-val? – Az a mocskos gazember, még csak említést sem tett erről, Én beértem volna egy annyival is, hogy „láttam a volt nődet”, de nem, még csak ennyit se kaptam pedig szinte folyton próbálom felrázni, mellette lenni..hát ennyit se érdemlek? Mondjuk mostanában nem igazán van a dolgok magaslatán..tulajdonképpen már azt se tudom, hogy a bátyám él-e még abban a testben vagy már réges-rég elveszítettem.
-Andrew a bátyám. – Nyögöm ki nagy nehezen. A dolgok egyre bonyolódnak. Most már csupán egy dologban vagyok biztos, hogy Én, Én vagyok, másban már nem.
Lassan a fájdalom minimálisra csökken én pedig képes vagyok gondolkodni, jobban mondva a szívem képes arra, hogy döntsön helyettem. A negatív gondolatokat sutba vágom és próbálom elhinni , hogy most egy csoda történt.
-Végül is, mi az a 70 év, igaz? – Nos elég sok, tekintve, hogy 90 évet az akkori időben ritka dolog volt megélni. Most, ha nem történt volna meg az, ami megtörtént már amúgy sem élnék. Szerencse vagy balszerencse? Mindkettő. De legalább nem öreg és ráncos, remegő kezekkel ölelem most újra magamhoz, mert ha így lett volna, hát akkor is megtettem volna.
Csókolom és ölelem, most már képtelen volnék elengedni,d e úgy vélem nincs is okom félni ettől, nem akar elmenni, érzem, hogy nem lenne rá képes.
Az, hogy meglátnak minket? Nem érdekel, valahogy kitudnánk magyarázni, ha meg még sem akkor sincs gond, végül is semmi olyat nem teszünk amit más ne tenne meg. Furcsa is ebből a szemszögből ez a világ. Régen megbotránkoztató volt nyilvános megcsókolni egy hölgyet még, ha jegyben jártak is, most? Ott csókolóznak ahol akarnak, lehetnek szemérmetlenek, minden, roppant érdekes, nem? Ez az egyik ami itt, ebben az időben tetszik, régen soha nem értettem egyet azokkal a buta szokásokkal.
-Rendben, akkor azt fogjuk mondani, hogy cserediák vagyok, szerintem még előtudom idézni a borzalmas olaszos kiejtésem. – Nevetem el magam, végre, hosszú ideje először talán. Az tény, hogy nyelvérzékem szinte semmi pedig apám nagyon odafigyelt a taníttatásomra, pech, nem minden órán voltam jelen, ennyit a szabályok betartásáról.
-Nem válsz köddé? Megígéred nekem? – Buta gyermeki ígéretkérés. Mintha ezzel bármi megoldódna. Mégis jobban érezném magam, ha megígérné, hogy nem tűnik el.
-Nos az nagyon jó volna, de hová mennénk? – Na igen, az a kis kuckó amit bérelek rosszabb, mint egy patkányfészek, lábadozásra sem alkalmas. De ha ezt így megmondanám a tulajnak páros lábbal rúgna ki az utcára lelkiismeret-furdalás nélkül.
-Esetleg van még fájdalomcsillapító? Talán egy újabb dózis nem ártana. – Az előbbi hirtelen felülésem még mindig sajog egy két ponton, nem valami kényelmes.
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-07-27, 10:05

Talán őrült vagyok, hiszen az eszemmel tudom, hogy ezt nem lenne szabad, már rég szólnom kellett volna egy kolléganőmnek, hogy vegye át tőlem a hármas kórtermet, benne Isaac Maxwell-lel, aki annyira jóképű, hogy címlapokon szerepelhetne, ha elmosolyodik, a nap is kisüt, és... és úgy általában vonz, mint a méz a méhecskét. Nem etikus, ha én ápolom tovább. Tudván tudom, hogy így van, csakhogy képtelen vagyok elmozdulni mellőle, mintha egy láthatatlan kötél kötne hozzá.
Ezt érzem az első pillanattól. Amikor pedig megszólalt, jöttek a látomások. Ő, és én, együtt. De nem ebben a mai modern világban, hanem nagyanyáink korában. Döbbenetes és furcsa képek, kimondott félmondatok. Már már rég megnyomta volna a nővérhívót, hogy az ápolónője furán viselkedik, de ez a férfi nem, ő úgy bámult engem, mintha ismerne, mintha felismerne, mintha tudná ki vagyok.
És ez a félelmetes, hogy valahol legbelül én is tudom, hogy ő kicsoda.
Ez ellent mond a világ általam eddig ismert összes törvényszerűségének.
ugyanakkor eszembe juttatja a nagyi szavait: "A világ nem csak annyi, amennyit látsz belőle. Vannak mélységek, idő és tér, más helyek is, mint amiben normálisan mozgunk. Talán egyszer majd be is bizonyítják. De addig csak fogadd el! A világ több."
Nem vagyok vallásos, boszorkány vagyok, furcsa vagyok a normális emberek között. Akkor velem megeshetnek furcsa dolgok, ugye?
- Nagy eső volt - mondom csendesen és lassan bólintok. - Nyár vége lehetett, vagy ősz eleje. Nekem nem lenne szabadna emlékeznem ilyesmire - teszem még hozzá.
Normálisan az emberek nem emlékeznek, talán sokuknak nincs is mire.
Én miért vagyok más? Az tenné, hogy boszorkány vagyok? vagy Isaac miatt van? Nem tudom.
De most nem félek úgy, mint tél végén, mikor először történt, a benzinkutas sráccal. Akkor nagyon megijedtem az első képeknél.
- Nem tudom pontosan megmondani, azt hiszem - felelem halkan és Isaac szemeibe nézek, azokba a gyönyörű kék szemekbe -, de látom, olyan, mintha emlékeznék, bár elvben nem emlékezhetnék. én Rómában születtem. De... látok dolgokat. Egy városról, emberekről, akik ott éltek. Valami előhozza - görcsösen nyelek és felkészülök arra is, hogy mindjárt kinevet. - A tél végén kezdődött. Elég hosszú történet, de akkor láttam először valamit. Illetve nem akkor, kisgyerekként is láttam dolgokat, de mindenki azt mondta csak képzelődöm. De a tél végén, amit láttam, illetve akit, a srác ott állt előttem. Ahogy most láttam Ezredest, meg téged, láttam őt is. Andrew-nak hívják - teszem még hozzá.
Akkor először gondoltam arra, hogy nem csak képzelődöm, hogy nem egy félresikerült tréfa áldozata vagy. A benzinkutas srác nagyon is valódi volt. Illetve most is az.
- Egy kevéskével - bólintok a szavaira. Mi az a bő hetven év? Nem kezdek azon agyalni, hogy lehetek én itt, vagy ki is vagyok valójában, és azon sem, ő hogy lehet itt. Azon pedig főleg nem, hogy miért nem egy kilencvenvalahány éves öregember.
Bár azt hiszem, akkor is a karjai közé bújnék, igaz akkor sokkal furábban festene a dolog, mint így.
Ölelem és csókolom, ahogy ő is engem, nem izgat az sem, hogy hol vagyunk. Nem gondolkodom a miérteken és a hogyanokon, mert félek, az most túl sok lenne, lehet fel se tudnám fogni, meg sem tudnám emészteni, és talán ő sem.
A jó hír, ha rajtakapnak minket senki nem nézne nagyon furcsán, végtére is két fiatal bújik össze. Valahogy csak kimagyaráznánk. Valamit kitalálnánk, remélem.
Isaac szemébe nézek, és megsimítom az arcát.
- Azért remélem nem zárnak be minket. Mondjuk azt, hogy cserediák voltál egyszer Olaszországban. Azt mondtad jártál ott is, egy rövid időre. még akkor. Hát majd azt mondjuk, hogy most. Vagy valamit.
Lassan elmosolyodom.
-Nem válok köddé, és nem tűnök el, valódi vagyok. Nem tudom rendesen elmagyarázni a hogyant. De szerintem neked is lennének gondjaid, ha azt kérdezném, hány éves is vagy pontosan.
De aztán rájövök, hogyan érti, és bólintok.
- Lehet úgy is, hogy nagyjából együtt megyünk innen el. Ha téged kiengednek, megvárlak. Mit gondolsz?
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-07-04, 13:23

Egyszerre taszítanám el magamtól és ölelném jó szorosan nehogy elveszíthessem. Már lassan ott állok, hogy saját magammal és az érzéseimmel kelek birokra. Egyre jobban érzem magamban, hogy nem érdekel illúzió-e ez vagy egy ördögi játék, mert Ő valamennyire, ha nem is teljesen, de Vianne. Ez az egész jobban fáj, mint a sérülés amiket az a vétlen sofőr okozott. Ez az egész találkozás nem lehet véletlen, hiszen megsérültem és Ő az első akit megpillantok a kórházban, nem tart távolságot ahogy azt egy nővérnek tartania kellene, benne is látom a vágyakozás szikráját. Lehet, hogy nem teljesen a régi szerelmem, de akkor mégis kicsoda? Miért érzem a régi illatokat, hangokat érzéseket erősebben, ha közelebb jön hozzám? Olyan ez, mint egy kísértés, a vágyad tárgya ott van érinthető közelben,d e mégis a magad urának kell lenned és ellenállni a kísértésnek. Pedig a kezem minduntalan Őt akarja érinteni, a szemem mindig az Ő tekintetét keresi, és az ajkaim csak az Övére vágynak. Megőrjít ez! Hát ennyi szenvedés után ezt érdemlem? Egyszerűen csak jobb lett volna meghalni mikor így lett megírva, mert ez százszor rosszabb, mintha visszakapnám a régi életem értelmének egy darabkáját, de nem kezdhetnék vele semmit. Hiába látom rajta mintha felismerne, mintha emlékezne rám, ez csak képzelet, bebeszélem magamnak egészet. Honnan is ismerhetne? Vianne nem volt a Purgatóriumban ahogy én és a bátyám is. Tehát ez a nő nem lehet Ő...de akkor mégis miért érzem azt, hogy benne lakozik kit én keresek?
Emlékeim kissé elkalandoznak Vianne-n túl, a kutyám hiánya is fájdalmas, egyetlen társam volt, ott volt velem a harcmezőn, mikor rajtunk ütöttek az össze kutyát szabadon eresztettem, hogy meneküljenek, mert nem érdemlik meg, hogy agyonlőjék Őket. Ezredest volt a legnehezebb elűzni a táborból, maradni akart. Végül csak sikerült elüldöznöm, de nem tudom meddig élt vagy hová lett, mert nem sokkal utána engem szitává lőttek az ellenséges haderő katonái.
-Igen, istentelen büdös volt szegény, főleg mert szeretett a sárban még meghemperegni miután rendesen elázott...- Felkacagok az emléken. Olyan volt akkor, mint valami kis kölyök aki mindenben a játékot látja, imádta a sarat, az esőt és a futást, a futás volt a mindene, nem lehetett vele lépést tartani.
-Várjunk csak, te honnan tudsz...- Nézek rá elképedve, le se esett, hogy a nő Ezredesről mesél mintha ismerné..Jézusom, mi folyik itt? Ezt csak egyedül Vianne tudhatná, mi voltunk ketten akik közelebb álltunk a kutyámhoz, Andrew mindig is utálta, koszos korcsnak nevezte és már a látványa sem volt kedvére való, bár sose értettem miért. A túl pedigree-zett őrkutyáknál százszor okosabb volt, a bátyám mégis utálta.
Most azonban ez, hogy ez a nő Ezredest említett nagyobb kételyt ébreszt bennem bárminél. Vianne ismerte Ezredest, majdnem olyan jól, mint engem. Lehet, hogy ez mégsem a sors játéka és valóban vissza kapom Vi-t? Mintha percről percre egyre több olyan dolgot mondana ami már megtörtént, amit csak ketten tudhatunk, ketten éltünk át.
-Csak egy kevéskével. - Jobban mondva elég sokkal. Azért a II. Világháború ideje nem most volt, mennyit is írunk? 2015-öt? Jócskán halottnak kellene már lennem még ha normálisan is haltam volna meg egy hosszú élet után.
Végül kinyögöm mikor is pontosan. Látom mennyire meglepődik, szinte ledermed, érthető reakció, hiszen ha nekem mondta volna bárki is ezt a képtelenséget, hát biztos őrültnek néztem volna. Ennek ellenére nem kiált rohammentősökért, nem kapok sem nyugtatót se semmi hasonló baromságot. Mintha elhinné amit mondtam, ez meglep. Egyre több vonást vélek felfedni benne a szerelmemből. És ezzel együtt egyre jobban kezdem úgy érezni végérvényesen megőrültem.
Mintha elhinném, hogy valóban számít, ahogy megfogja a kezem és az arcomat végig simítja. Ledől a fal és végérvényesen nem érdekel már más. Mond még egy csomó dolgot aminek most jelentősége volna, de rajta kívül más most nem érdekel. Bármit hittem eddig annak semmi értelme, Ő Vianne, lehet másik névvel, egy másik életben és új emlékekkel, de benne él az akit régen szerettem. Magamhoz húzom és szenvedélyesen csókolom, pont úgy, mint egy szerelmes férfi aki hosszú időre elszakadt attól a nőtől aki a világot jelentette neki.
Letörlöm gyöngyházfényű könnyeit arcáról, sose szerettem ha sír, a mosolya ezerszer elkápráztatóbb volt.
-Nem változtam, az emléked megtartott olyannak akit szerettél. - Nem tudtam és nem akartam megváltozni, az olyan lett volna mintha lezártam volna magamban a kettőnk életét..
-Mi összetartozunk, találkoznunk kellett. És bárhol, akár egy gumiszobában is otthonosan érezném magam ha te is velem volnál. - Elmosolyodom ezen a képtelenségen. De igazából így lenne, bárhol jó volna nekem csak legyen Ő is ott mellettem.
-Ha kiengednek mi a garancia rá, hogy nem válsz köddé és veszítelek el újra? - Mert ettől rettegek. Egyszer váltunk el egymástól és utána nem láttam többé.
-Ha hazaengednek akkor nélküled egy tapodtat sem mozdulok. Érted? - Az kellene még csak, hogy ismét elváljunk mert kidobnak a kórházból Ő pedig itt marad. Talán nem olyan nagy ez a város, de nem akarok kockáztatni, hogy ismét elveszítem.
-Szeretlek..
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-07-02, 12:45

Ott állok az ágya mellett, és őt nézem, igyekszem nem bámulni, de a tekintetem újra és újra visszatéved r, és nem tudom, mi vonz annyira hozzá. Nem tudom, miért van az, hogy legszívesebben mellé ülnék, hogy a kezét foghassam.
Jó nővér vagyok, ezt tudom. Kötelességtudó, odafigyelő, számítanak nekem a betegek, de ami túlzás az túlzás. Nem szoktam én ilyen lenni, legyen bármilyen jóképű is a páciens.
Pont ez a furcsa, ez az egész nem csak arról szól, hogy Isaac jól néz-e ki.
Mert persze, amúgy igen, de ez csak még könnyebbé teszi a helyzetet, vagy éppen nehezebbé. Ez megítélés kérdése. De most nem kifejezetten a külseje vonz, hanem a lénye. Ő maga. Mintha az lenne az egyedüli helyes válasz, hogy odabújok hozzá.
Amit persze nem tehetek. Ez mégiscsak egy kórház!
A tekintetünk újra és újra összeakad. Miért érzem úgy, hogy ismerem? Mit ezek a bevillanó látomások a mosolyáról, a szemeiről, az ajkáról, a csókjáról, az öleléséről? Mit történik itt? Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk, ha tudom, hogy nem ismerhetem? És ha tudom hogy nem ismerhetem, akkor honnan vannak róla emlékeim? Mert nem hallucinálok. Ez nem az.
Túl sok a kép, túl sok az érzés, a hang, nem valami olvasmány volt ez, nem is film, még illatokra is emlékszem.
- Emlékszem Ezredes szagára, mikor megázott egyszer - suttogom halkan.
A kutya az emlékeimben egy nagytestű német juhász keverék, gyönyörű és okos. Isaac imádta, és én is nagyon szerettem. vajon mi lett vele? Valahogy esetleg eszembe jutna az is, hogy hova lett a kutya? Fogalmam sincs. Egyelőre csak Isaacre emlékszem.
Illetve...
nem, nem merem még neki elmondani, hogy mi történt a benzinkútnál.
Kiakadna, azt hiszem, ha nem is a bevillanásokon, akkor azon, hogy valaki rám támadt, vagy azon, hogy megégettem az illetőt.
Nem, ezzel még jobb lesz várni.
Habár lehet, hogy már azon is kiborul, amit most ma reggel láttam, vagy simán kinevet. Olyan bolond vagyok. Hiszen ha ő lenne az, akit álmomban látok, már kilencven évesnek kellene lennie. De láthatóan nem annyi. Fiatal. Mint én.
- Pár évtizeddel? - kérdezem halkan és elvékonyodik a hangom. - Mégis mennyivel?
Isaac mosolyog, a mosolya valahogy egyszerre kedves és beletörődő. De miért?
Aztán választ kapok és szó szerint tátva marad a szám.
Kikerekedő szemekkel nézem, de nem ugrom a nővércsengőhöz, hogy riadót fújjak, hogy a fiatal férfi itt előttem komplett elmebeteg. Állok csak földbe gyökerezett lábbal és őt nézem, nem teszek mást, csak mélyet sóhajtok, mert legbelül minden észérv és minden normális magyarázat ellenére tudom, hogy igazat mond.
Nem logikus, lehetetlen, elképzelhetetlen, de ennek ellenére tudom, hogy igaz.
Nagyot nyelek.
- De számít, Isaac. Nagyon is.
Közelebb lépek hozzá, elmosolyodom, megfogom a kezét, megsimítom az arcát.
Nem tudom, hogy került ide, azt se, hogy én hogyan. Fogalmam sincs. Olyan, mintha két nő lennék egyszerre, megvannak a saját emlékeim a római kislánykoromról, aztán Szicíliáról, ugyanakkor emlékszem rá is, a háborúra, a kutyára, de főleg rá, arra, ahogy fagylaltot nyalunk egy francia városka utcáit róva.
Bólintok a kérdésére. kimondtam, amit éreztem, és már nem fogom visszaszívni. Egyszerre vagyok az akinek születtem és akit érzek. Nem tudok magyarázatot adni, de talán nem is kell.
Most talán nem.
Majd.
Valamikor.
Nem érdekel mennyire hangzik furcsán, amit mond, mikor átölel és magához húz nem tiltakozom, hozzábújok, lágyan csókol, aztán szenvedélyesen, és én visszacsókolom. Nem érdekel az sem, ha rajtakapnak, az sem izgatna, ha megnyílna a föld. Olyan ez, mint ami el volt döntve és nem tehetünk róla, sem ellene.
A világ rendje mintha helyrebillent volna, és mindennek lenne értelme. De megmagyarázni nem tudnám senkinek.
- Tényleg nem változtál - suttogom a szájára, miközben a könnyeimet törölgeti.
Most már biztos, akár közös gumiszobába is zárhatnak minket, sőt, az maga lenne a földi paradicsom. Én biztos nem tiltakoznék ellene, csak együtt maradhassunk.
- Tudtam, valahol mélyen belül tudtam, hogy találkozunk.
A kék szemekbe nézek, lassan elmosolyodom.
- Szerintem ha most valakinek ezt elmondanánk, bezárnának minket. De még azt se bánnám, ha egy helyre, egy szobába, de erre kevés az esély.
Óvatosan megtámaszkodom a feje mellett a párnán, fölé hajolok.
- Nem tudok épeszű magyarázatot adni. Minden amit mondhatnék hihetetlen és lehetetlen , sőt akár még ijesztő is.
Őt nézem, az arcát, a szemeit. Egészen biztos, hogy nem kilencven éves, a teste nem.
- Mi történt veled? - kérdezem. - Most mondanád el, vagy ha kiengednek?
Tényleg, ha kiengedik, akar majd újra látni.
- Isaac, ha jók a vizsgálati eredményeid, lehet, hogy már holnap hazaengednek. Mi lesz akkor?
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-06-20, 11:48

Nekem hatalmas fájdalom viszont látni a szerelmem de egy másik nő képében. Milyen ördögi játék ez? Bárcsak rájöhetnék, hogy lehet kikapcsolni a fájdalmat, a szenvedést és a..szerelmet is, igen, erre vágyok kikapcsolni a szerelmet amit érzek egy olyan nő iránt, aki már meghalt, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Igaz nem tudom meddig élt és hogyan, de ez már nem számít hiszen sehogy sem lehettem része az életének, talán még a holttestemet sem láthatta, el sem búcsúzhatott ahogy én sem tőle.
Amennyi furcsa dologgal "ajándékozott" meg az élet már meg sem tudok igazán lepődni a hasonlóságon. Olyan érzés mintha itt lenne velem Vianne, de mégsem és pont ez a baj, hogy a látszat csal, ez csak egy káprázat amivel bosszant engem a sors, amivel dühít és elkeserít, rohadt mocsok! Bárcsak létező személy lenne akit el lehet intézni, de nem, csak egy fogalom, egy megfoghatatlan, elnevezett semmi. Így csak maximum tűrhetek, de tenni ellene, nos nem tudok semmit.
A tekintetünk mintha folyton egymást keresné, bárhová nézek valahogy mindig ismét rá vándorol, hogy azokba a nagyon ismerős szemekbe tekintsek. nem hagyhatom magam elgyengülni, hiszen Ő nem Vianne, nem csalhatom meg, már csak az emléke marad a számomra és a régi-régi ígéreteim, hogy soha nem fog más Nő az életembe kerülni, csak is Ő lesz az egyetlen, na és persze, ha lányunk születne, szép kis gondolat, hát ezt már nem értük meg.
A seregről kérdez, nos erről regéket tudnék mesélni, na persze nem a kötelességtudó katona szemszögéből, mert soha nem voltam az. Azt hihetné bárki, hogy akinek az apja olyan magas rangban volt, mint az enyém az szeretne bizonyítani az apjának, hogy büszke legyen rá. Szerintem ez marhaság, az apám a kutyájára büszkébb volt.. Erről jut eszembe Ezredes, milyen rég is volt, az egyik legjobb őrkutya, csavargó kis vakarcs mégis nagyon engedelmes. Őt is elveszítettem ahogy Vianne-t, vajon mi lett vele? Kidobták ismét az utcára? Annak örülnék ha végül, valahogy mégis Vianne-nál kötött volna ki, nála otthonra talált volna..de mindegy is, nem akarok tovább keseregni és azon merengeni mi lett volna ha..valami biztosan volt, ezen már nem lehet változtatni.
-Nem a délszláv háború, ahhoz semmi közöm, de jó tudni, hogy ilyesmi is volt, kissé le vagyok maradva jó pár tized évvel a történelemben. - Mosolyt varázsolok az arcomra egy olyan nekem már aztán minden mindegy stílusban. Most majd fény derül arra milyen vén csont is vagyok ezek után pedig megkapok egy szép gumiszobát, azt hallottam róla, hogy kényelmes, biztos jobb, mint az albérletem ahová kényszerültem.
-Én abban a seregben szolgáltam amelyiket egy Franciaországi városba vezényeltek még a II. Világháború okán és idejében. - Mondom olyan játszi könnyedséggel mintha csak arról beszélnek mekkora leárazás volt a helyi kisboltban. De elegem volt már, hogy mindent tartsak magamban és éljem ezt az élete úgy, hogy akivel ezt megtudnám beszélni, a bátyám teljesen magába fordult és lassan el is felejti hogy kicsoda vagy, hogy van egy öccse, egyedül Henry marad neki. Ő már kevésbé maradt észnél, na persze nem tudnék kezeskedni az én elmeállapotomról sem. Ha már a halott szerelmem arcát látom egy idegen nőn, ott már valószínűleg hatalmas gondok vannak.
-Igen, lehet, hogy van benne igazság, de nekem már nem számít. - Vonok vállat, lehet fény az alagút végén, lehet virág télen, de nem érdekel, ettől még semmi sem áll helyre. Nem kapom vissza a régi életem. Semmi sem változik és az én életemben semmi jó nincs és nem is lesz, hogy is lehetne? Vianne volt a jó, a szép, az életem, mi más lehetne jó a halála után?
-Pedig jó lenne ha mosolyognál, jól áll egy nőnek a mosoly. - És ez tényleg így van. Imádtam mikor mosolyt láttam Vianne arcán ami rendszerint akkor volt rajta mikor vele voltam. Szerettem boldognak látni. Előtte egy nőnek sem szántam akkora figyelmet, hogy a mosolyát lássam, Ő volt az egyetlen aki számomra annyit jelentett, hogy figyeljek oda rá, hogy mindig boldog legyen és mosolyogjon. Valamiért most ennek a nővérnek is mosolyt akarok látni az arcán. Még magamat is meglepem ezzel, de valóban így van, szeretném mosolyogni látni, na nem mintha ennek bármi értelme volna, mégis erre érzek késztetést, hogy valahogy mégis mosolyra késztessem.
Az apró, könnyed simításra megdobban a szívem és még többre vágyom szinte azonnal. Mi a jó franc történik velem? Elakarok húzódni az érintésétől, tőle, mégsem sikerül, mintha valami odaragasztott volna és nem engedné, hogy elmenjek. Annyira bársonyos az érintése, hogy talán épp emiatt nem tudok elszakadni tőle.
-Újra? Ezt hogy érted? - Na már persze nekem világos, hogy újra, de neki erről honnan lenne fogalma? Mi ez az egész? Talán visszakerültem a Köztesbe? vagy ismét meghaltam és a nő akit magam előtt látok az nem más, mint Vi.? Már nem tudom mit is kellene gondolnom, össze vagyok zavarodva.
-A vőlegényed.. - Csúszik ki a számon egy a helyzethez nagyon nem illő baromság, de nem foglalkozom vele csak magamhoz húzom és megcsókolom azokat a puha, csókra termett ajkakat. Az íze, egyszerűen fantasztikus, már el is felejtettem milyen volt, ez a kis kóstolás azonban minden emlékem visszaadta. Nem törődöm a sérülésemmel, kit érdekel, ha Őt csókolhatom, ha Őt simogathatom! A könnyeket reflexszerűen törlöm le a legóvatosabban, gyengéden miközben a heves csókot, lágy cirógatássá szelídítem. Éppen csak érintem az ajkammal az övét, apró simítások ezek, de talán sokkal jobbak is, mint a heves érintések.
-Ugyanaz maradtam, mint régen, próbáltam megőrizni magam annak, akit szerettél.. - Mondom elfúlva, az emlékektől meggyötörve. Nem érdekel, hogy ez a mostani a valóság-e vagy csak egy képzelet, Vianne-val beszélgetem, Őt csókolom, Ő viszonozza az érzéseimet.
-Mindig téged kerestelek, azóta, hogy elveszítettelek. - Nézek csodálatosan szép szemeibe. - Nem volt sem éjjelem, sem nappalom míg újra nem láthattalak szerelmem. - Nem érdekel semmi rajtunk kívül, mi itt vagyunk egymásnak. Vianne és én..csak mi ketten..
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-05-25, 16:26

Ha tudnám miért olyan ismerős nekem ez a férfi, talán egyszerűbb lenne minden. De ésszel fel nem foghatom. Nincs amnéziám, tudom, kiket ismerek, emlékszem életem szereplőire Rómában, majd Szicíliában is, és itt is, Salt Lake Cityben.
Isaac Maxwell pedig nincs köztük.
Ugyanakkor képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, azt amit látok. Nem a két szememmel ugyan, de valahol odabent, a belső szememmel.
Boszorkány vagyok. Így igaz. Annak minden előnye és hátránya az enyém. A mindennapi életben igyekszem normális és átlagos lenni, nem akarom felhívni magamra a figyelmet, de ettől még nem felejtem el, hogy ki és mi vagyok.
Amit láttam, azt nem hagyhatom figyelmen kívül. A világ nem csak annyi, amennyit tudományos módszerekkel fel lehet térképezni. Több ez az egész. Háromszáz éve még nem ismerték az elektromosságot, de ez nem jelenti azt, hogy nem is létezett.
Bár talán ez kívülről nem látszik, de valójában elbizonytalanodva állok Isaac ágya mellett. A szemem sarkából pillantok rá, majd valahova el a levegőbe, aztán a műszerekre, a csempére az ágy feje fölött, aztán a tekintetem újra visszavándorol rá.
Észreveszem, hogy ő is engem néz, majd elkapja a pillantását, aztán egy perc múlva újra találkozik a tekintetünk.
Mi ez az egész?
Bólintok a szavára. Ha a sereg, hát az, a szóhasználaton minek felakadni, vagy talán csak én nem értem jól az angol nyelv finomságait. Ki tudja? Nem is lényeges. Az már fontosabb, hogy ezzel megtudtam valamit róla. Katona volt. Biztos sok mindent látott, sokat élt át és túl. Talán többet is, mint amennyit egy lélek elbír.
Még annál is előbb? – hökkenten kérdezem.
Arra emlékszem, hogy annak idején állomásoztak nálunk NATO katonák, pihenőben voltak, vagy úton a bevetési helyszínekre, de a még régebben, az a délszláv háború volt, immár két évtizede. Kislány voltam még, és…
Némán meredek Isaacre.
A délszláv háborúhoz nem vagy elég öreg – vékonyodik el a hangom –, vagy nagyon jó a plasztikai sebészed.
De már mikor kimondom, érzem, hogy valami nem stimmel. A látomásomban az egyenruha, amit visel, az régebbi. Olyan régi, amilyet eddig csak filmekben láttam.
A második világháborúról szóló filmekben.
Az egész belsőm remeg. Talán a kezeim és a szám széle is, pedig igyekszem összeszedettnek mutatkozni.
Csakis a hatás kedvéért – sóhajtom.
A gondolat, ami felbukkan, annyira abszurd, hogy még én magam is arra gondolok, őrültség.
Nagyanyám szavai jutnak eszembe. A Szürkeségről.
Nem merem elmondani Isaacnek, bolondnak nézne. Komplett idiótának, az biztos, vagy gumiszobába való őröltnek.
Picit megrázom a fejemet.
Pedig nem szabad lebecsülni az apróságok erejét. Egy pici gyertyaláng is elűzheti a sötétséget. Vagy csak az, ha tudod, hogy nem vagy egyedül.
Komolyan gondolja, veszem észre, komolyan azt, amit a mosolyról mond.
Nagyon régen nem mosolyogtam igazán a mai nap előtt. Talán csak Enziora – teszem hozzá. – Meg Subidubira.
Nem volt okom egy férfira mosolyogni, és nem is nagyon kerestem senkit, túlságosan is megégettem magam, túl nagy árat fizettem.
Ő más. De magam sem tudom miért. Talán nem is foglalkoznék az egésszel, ha nem lennének ezek a furcsa képek, nem elmosódó látomások, hanem élők és valósak, mintha emlékek lennének. Emlékek, de az lehetetlen, hiszen egyikünk sem élhetett még akkor.
„Nincs lehetetlen, csak nagyon-nagyon valószínűtlen.”
Ez jut eszembe, ahogy nagyanyám mesél, arról, hogy mennyivel másabb a világ szövete egy boszorkány számára.
Szíven ütnek a szavai, a kezem önkéntelen mozdul, megérintem, megsimítom a bőrét, csak könnyedén, alig érintéssel.
Nem, nem mehetnél el újra. – Már kimondom, mikor rádöbbenek mi is hagyta el a számat.
Újra?
Újra.
Szólnom kellene, azt mondani, hogy össze-vissza beszélek, elnézést kérni, valamit, de képtelen vagyok. Mert amit mondtam, azt érzem.
Isaac szemébe nézek.
Ki vagy te?
A kérdés valahol ott lebeg kettőnk között, de a válasz, az valami törékeny dolog lenne.
A szó ne fejezné ki, valóban nem. A szó nevetséges lenne. A csókja valódi.
Ez az első csókunk.
Ez az ezredik csókunk.
Ismerem az ízt, az érintést. Ő az!
Biztosan megőrültem, vagy nem is tudom mi ez az egész. Ő csókol, ő ölel, és én őt. A kórházi ágyon. Az apró öreg tanyaházban a díványon. Érzem a kinti levendulabokrok illatát.
A mellkasára von, kibillenek az egyensúlyomból, ő felszisszen, de nem enged el. Ez is ismerős, egyszer sebesülten jött el hozzám, lehunyt szemhéjam mögött látomás kavarog, nem veszi le a zubbonyát, úgy ölel, sziszeg, de azt mondja, nem számítanak a sebek, összebújunk, ahogy most is.
A pilláim alól könnyek szivárognak az arcomra, visszacsókolom.
Nem változott az ízed…
Nem érdekel, ha benyitnak, az se, ha maga a főnővér, az se, ha emiatt repülnék is a kórházból.
Nem változott az érintésed…
Ujjaim a hajába merülnek, idegen, ismerős. Most is ő az!
Hogy találtál meg? – suttogom a kérdést, amire nem hiszem, hogy lenne ésszel felfogható válasz.
Vagy ki tudja?
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-05-22, 20:40

Halvány fogalmam sincs mit érzek most, annyi minden kavarog bennem, hogy már eldönteni sem tudom mik is ezek. Düh? Kétségtelenül van. Csalódottság? Amennyit csak el lehet képzelni. Fájdalom? Hatalmas méreteket ölt. Tehetetlenség? Majdnem megfolyt. Ezek mellett pedig ott bujkál egy bizonyos kíváncsiság, enyhe érdeklődés az ápolónőm iránt. Nem akarok így érezni iránta, nem mocskolhatom be Vianne emlékét azzal, hogy más nő után kacsingatok, még úgy sem, hogy az a bizonyos nő a kiköpött mása. Küzdök magamban az érzések kavalkádjával, foghatnám arra, hogy jól beütöttem a fejem, ezért képzelem ezt a nőt is, ezért érzem úgy, hogy a fejemben egyszerre száz dolog zajlik, de csak áltatnám magam ezzel, hisz ez itt a valóság, semmi fájdalom nem tud elvonatkoztatni a valóságtól, ettől a hideg, könyörtelen állandóságtól.
Össze vagyok zavarodva, nem értek semmit, nem tudom mitévő legyek, egyet tudok, hogy innen ki kell jutnom minél hamarabb, hogy visszazökkenhessek a ködös életembe, támaszt nyújtsak a kissé eltévelyedett bátyámnak és megpróbáljam bevégezni ezt az életet amit "ajándékként" szántak. Ezen kívül csak nézek tétlenül, próbálom ezt a nőt figyelmen kívül hagyni,d e minduntalan rá szegeződik a tekintetem és mindig egy nagyot dobban a szívem ilyenkor. Makacsul próbálom ezt kiölni magamból, de lehetetlen vállalkozás. A szívem egy áruló, neki egyedül Vianne-ért szabadna dobognia, nem ezért a nőért akit nem is ismerek, bár kétségtelenül hasonlít a szerelmemre.
-Úgy van, a sereg. - Én itt gondolatban hirtelen váltok, a múltba csöppenek, a seregbe, a kaszárnyába, kártyajáték zajlik, mindenki vidám pedig vagy egy hátrahagyott nő vagy egy egész család várja őket otthon, mégis, egyikük sem bús, pedig akár már másnap halottak lehetnek. Irigykedve figyelem őket, olyan akarok lenni, mint Ők, egyszerű katonák, nem egy olyan közlegény akinek az apja egy fontos személyiség és emiatt sakkban van tartva. Irigyelem őket amiért van valakijük aki hazavárja őket, engem nem vár haza senki, mert nincs számomra olyan, hogy haza, a családom a bátyám és az apánk, de nem számítunk családnak, én voltam a semmirekellő, a bátyám aki még sokra viheti és az apánk aki kőszívű és hideg, mint a jég.
A nő kérdezése zökkent ki az emlékből, a sok fájdalmas érzésből újra a jelenbe.
-Nem, nem az iraki háborúban szolgáltam. Még annál is előbb. - Igen, kicsivel máshogy álltak akkor még a dolgok, nem volt semmi sem olyan, mint most. Feleslegesnek tartom, hogy elmondjam mikor és hol szolgáltam. Szerintem már így is kezdem az őrültek határát súrolni, még ha ki is mondom akkor a következő pillanatban már a gumiszobában találhatom magam, még nem próbáltam, de ha eljár a szám lehet lesz egy egész luxusszállodám gumi falakból.
-Ohh, már az idejét sem tudom pontosan, elég régen történt, mondhatnám úgy is, hogy évtizedekkel ezelőtt, csak a hatás kedvéért. - na meg az igazság jóvoltából. Ugyanis valóban évtizedekkel ezelőtt volt. Mégis kristály tisztán emlékszem az ott töltött időre, nem igazán élvezhettük a szépséget nem mintha akkoriban akkora pompa lett volna bárhol is, de még azt se láthattuk ami akkor volt, egyszerűen nem a látképért mentünk oda hanem azért, hogy győzelmet arassunk egy újabb birodalom felett.
-Az ilyen apróságok nem tudják örömmé tenni azt a fájdalmat ami bennem lakozik. - Nem tudok örülni a napsütésnek kivéve akkor ha olyan munka van aznapra amit latyakban irtó pocsék volna elvégezni, a gyógyszer epdig egy újabb állomása annak, hogy ismét függővé váljak, tárva nyitva áll előttem egy tucat kapu, valahogy ezek nem tudnak felvillanyozni. Lehet az előbb elmosolyodtam, de az csak egy apró érzelemficam volt, semmi tartós tevékenység. Fölöttem csupán borús, vihar felhők gyülekeznek, a nap néhol utat nyit magának, de a felhők mindig elzárják majd az útját.
-Igen, így gondolom, szerencsés az az ember aki mosolyt csalhat az arcodra. - Az én időmben ez számított flörtnek, ha sikerült a kiválasztott hölgyet mosolyra fakasztani már jó úton jártunk ahhoz, hogy végül a szíve is a miénk legyen. Na nem mintha én annyira próbálkoztam volna ezzel, Vianne-nál úgymond azonnal a lényegre tértem, kívántam Őt és ezzel neki sem volt ellenvetése, pár találkozás után ez a kapcsolat kissé mélyült, végül rá kellett döbbennem, hogy halálosan és végzetesen beleszerettem. Igen, nem volt finomkodás, nem volt kivárás, utat engedtünk a szenvedélyünknek, még mielőtt azonban elvehettem volna feleségül ahogy terveztem, meghaltam, akkor tört ketté az életem. És a legfájóbb pont az egészben, hogy nem tudtam vele mi történt azután, hazaszállították volna a testem? Nem hiszem, hisz nem volt a feleségem, nem volt joga hozzá, hogy lásson, a testem valószínűleg tömegsírban nyugodott volna. Talán boldog volt, de talán mégsem, őrjítő ez a bizonytalanság.
Nem tudom miért mondok el neki bármit is, de kiárad belőlem a fájdalom, elmondom, hogy meghalt a kedvesem, az életem, szemem fénye. Olyan érzésem van emellett a nő mellett mintha már rég ismernénk egymást, nem érzem úgy mintha egy idegennek beszélnék, biztos az a munkája, hogy ilyen érzéseket keltsen az emberekben.
-De, vannak akiknek ez a sors jutott, én megismertem a szerelmet majd el is veszítettem, a sorsom, hogy egyedül maradjak és végig szenvedjem a maradék éveimet, legyen az bármennyi. - Kicsit sem azon dolgozom, hogy sajnáltassam magam. Csak úgy magától áradnak belőlem a keserű szavak. Nem tudok gátat szabni nekik.
-Akkor megkérnék mást, hogy hagyjon meghalni. Az én döntésem volna az, hogy életben akarok-e maradni vagy végleg távozni. - Lehet makacs vagyok, de ez sosem fog változni, mindig is az voltam és holtomig az leszek.
Nem érzem úgy, hogy tovább szeretnék élni, még talán néhány évet kihúzok, de úgy vélem a keserűségbe is bele lehet halni. Márpedig bennem annyi a keserűség, hogy folyót lehetne vele rekeszteni.
Meglep amit mond, de nem igazán törődöm most a szavakkal, a tettek, a hév vezérel és magamhoz húzom, hogy birtokba vegyem az ajkait. Tudom, hogy mocskosul megfogom bánni ezt még, de most olyan ösztönszerűen tör rám az érzés, meg kell tennem, muszáj.
A csókja olyan akár a napsugár, melengető, kellemes, édes és finom. Nem tudok betelni vele, érzem, hogy finomkodik, hogy ne okozzon fájdalmat. De a fájdalom most a legkisebb gondom, a legnagyobb jelenleg az, hogy nem tudok még közelebb férkőzni hozzá az általa feltartott távolság miatt. A fájdalomtól eltekintve végzem ki az ellenállását és a mellkasomra húzom, picit felszisszenek, de nem érdekel, többet akarok belőle, sokkal többet.
-Hmm...az ízed semmit sem változott. - Fura kijelentés, de így valahogy kikívánkozott belőlem. Végig simítok az oldalán majd a felsője alá siklik a kezem, hogy a puha bőrét érinthessem. Felnyögök amikor végre hozzá érek az oldalához a ruha alatt.
-Ezt nem szabadna... - De hiába is mondom ki a szavakat, a testem mindent máshogy gondol.
Nem érdekel ha benyitna valaki, egyszerűen nem érdekel semmi ezen a nőn kívül.

Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-05-04, 22:24

Isaac-et nézem. Nem tudom eldönteni, hogy mi lenne a jó. A józan eszem azt mondaná, hogy menjek, hagyjam őt. Talán valóban ezt kellene tennem, annyira hullámzik a kedélye, hogy szinte már aggódom érte. Talán pont ezért is kellene távol maradnom tőle, mert nem biztos, hogy jót tesz nekem. Ugyanakkor valahogy képtelen vagyok erre. Ostobaság persze, de attól még ez a helyzet.  Nem tudok hátat fordítani neki és csak úgy magára hagyni, még akkor sem, ha természetesen nem maradna magára, jönne egy kolléganőm, aki segít neki. De ő nem én lennék.
És persze itt vannak ezek a képek is, amiket láttam a lelki szemeimmel. Töredékek. Mintha egy régi filmet néznék. Látomások? Fantázia? Vagy emlékek? Olyanok, mintha emlékek lennének, csakhogy az lehetetlen.
Ugye az lehetetlen?
Én sosem láthattam őt egyenruhában, egy petróleumlámpa fénykörében.
Nem csak azért, mert én nem éltem még akkor...
Mikor is? A második világháborúban? Szóval akkor...
De Isaac sem élhetett. Hiszen nem lehet több huszonhét-huszonnyolc évesnél. Vagy talán annyi sincs. Meg kellene néznem újra a kartonját.
- A sereg? - kérdezek vissza, miközben azon gondolkodom, milyen furcsa ez a szóhasználat. Az egységünk, a szakasz, a különítmény, mind sokkal megszokottabbak manapság, már ha hihetek az esti híradóknak a tévében.
Lázasan töprengek, hogy ez mikor is lehetett, hogy Isaac melyik fegyveres konfliktusról beszél.
- Az iraki háborúban? - kérdezek rá, de a hangom elvékonyodik, sejtem, hogy a kérdés már maga ostobaság. Nem stimmelnek az évek, meg Isaac életkora sem.
Zavartan veszem észre, hogy remegnek kicsit a kezeim. Összefonom őket magam előtt, majd rájövök, hogy milyen árulkodó a mozdulat, így újra leengedem őket. Kínban vagyok. De a lábaim mintha gyökeret vertek volna.
Pislogok, aztán kicsit megrázom a fejemet.
- Mikor jártál Olaszországban? - kérdezem végül halkan, kockára téve ezzel sok mindent. Mi van, ha olyan választ ad, mely kétségbe vonja az ép elméjét? Vagy az enyémet? Vajon tényleg megbolondulunk? Vagy már nem?
Az egészben az a furcsa, hogy nem érdekel, egyszerűen nem aggódom miatta. Lehet, hogy nem vagyok normális, de nem érdekel, akkor sem akarok elmenni a közeléből.
- Ez butaság, Isaac. Mindig lehet okot találni az örömre. Süt a nap, az jó, vagy esik az eső, az is, mert a föld már szomjas volt. Nem vészesek a sérüléseid. Be tudtam adni úgy a gyógyszered, hogy ne fájjon pluszban. Nekem ez is öröm. Ha innen nézzük máris örömet okoztál. Hagytad, hogy megtegyem - mondom halkan és elmosolyodom.
A következő szavaira csak nézek rá döbbenten, szinte nem is találom a hangomat, a szám résnyire nyitva, lassan ingatom a fejemet. Mert hát ki az, aki mosolyra tud fakasztani úgy igazán? Sose voltak sokan, sőt.
De most ő, pedig nem viccel, pedig a téma sem vidám, mégis önkéntelenül húzódik piciny mosolyra a szám sarka.
Így gondolod? Valóban így?
Magam sem tudom mi az, ami vonz felé. Talán az ilyen félmondatok. Pillanatok, képek, hangok. Hangulatok. Most is, olyan, mintha már mondta volna nekem ezt, ugyanezt, vagy majdnem pontosan ezt. Nem egy kórteremben történt, csak ebben vagyok biztos. Különös álom, deja-vu.
Mintha minden megtörtént volna már egyszer, pedig az lehetetlen.
A normál emberi ésszel meg nem magyarázható. Vagy mégis?
Létezhet valami, ami kívül esik a tudományon, kívül az észérveken, a jelenleg bizonyított tényeken? Fogalmam sincs.
Boszorkány vagyok ugyan, de egyébként csak egy diplomás nővér. Természettudományt tanultam. Olyasmit, ami szerint már a boszorkányságom sem létezhetne. De mégis van.
Van-e egy más igazság? Nem tudom. Csak azt, hogy nem láthattam Isaacet soha egyenruhában, de most mégis le tudnám rajzolni. Ami nem létezhetne, nem lehetne lehetséges. De van. Ennyi.
Hökkenten nézek rá. Vajon úgy elkalandoztam, hogy tényleg kimondtam volna? Láthatóan igen, különben nem mondana ilyeneket.
Igen. Nem. Hát persze, hogy nem. Elnézést – motyogom szerencsétlenül.
Most aztán már egészen biztos, hogy futóbolondnak néz. Nem is csoda, hogy mindenféle gyógyszer ellen tiltakozott, amit én adhatnék neki. Igaza is van.
Aztán csak hallgatom őt, hallgatom, ahogy a bánata végül mégis csak kiárad.
Nem ismerem meg persze az egész történetet, de amit elmond az is éppen elég.
A szerelem és a veszteség története az övé. A magányé és a fájdalomé. Sajnálom. Ugyanakkor valahol azt érzem, hogy nem lenne szabad feladnia. Hogy nekem nem mondhatja azt, hogy ez csak ennyi volt. Hogy a mese még nem ért véget. Hiába láttuk a film végén a vége feliratot, én tudom, hogy van folytatás. Ugyanakkor semmiféle ésszerű magyarázatom nincs arra, amiről úgy vélem, hogy biztos és tudom.
Nem azért nem mondok semmit arra, hogy meghalt a kedvese, mert nem sajnálom, vagy, mert nem érdekel, hanem mert nincsenek megfelelő szavaim. Ilyen helyzetekben mindig is suta voltam.
A következő mondatára halkan morogva tiltakozom.
Ez butaság. Te érdekes férfi vagy, ostobaság ilyesmit mondani. Senki nem állhat magában. Legalábbis nem örökké. Nem úgy vagyunk kitalálva.
Érdekes. Értékes. Az is, csak azt inkább nem mondom ki. Megérzés csak, bizonyíték egy szál se. Még nem ismerem annyira, hogy ilyet merjek mondani. De érdekesnek mindenképpen érdekes. Ez tény.
Persze, hogy igazam volt – mosolyodom el. Aztán megrázom a fejem. – Nem, nem lennék köteles hagyni. Nem vagy halálos beteg és nem vagyunk Hollandiában. Utána moroghatnál velem, ahogy akarsz, de az én lelkem tiszta maradna.
Nem engedném el, ha rajtam múlna biztosan nem. Tudom, hogy képtelen lennék rá, olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy levegőt lélegzem.
Nem bírnám – suttogom válaszul.
A reakciója megijeszt, mégsem a biztonságiak hívógombját nyomom meg, nem, azt soha, miatta soha. Ez az én dolgom.
Ösztön csak, megérzés, hogy az arcát érintem. Nincs ebben semmi tudatos, vagy kimódolt. Mégis, mintha egy pillanat alatt nyugodna meg, hogy aztán elkapja a csuklóm, magához húz.
Innentől már nem igaz az a mondata, hogy nem csókolt meg, gondolom kissé összefüggéstelenül, aztán nem gondolkodom, csak érzek.
Édes, forró, sötét, mégis ragyogó fényű. Az íze, az illata. Olyan, mintha hazatértem volna, ismerem, mintha mindig is ismertem volna. Meg sem próbálok elhúzódni. Nem tiltakozom, sőt, hozzásimulok, amennyire csak lehet, épp annyira tartva meg magamat felette, hogy a sérült karját és bordáit ne nyomjam, miközben visszacsókolom.
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-04-11, 16:36

Lényegében nem vagyok tisztában azzal, hogy mit is akarok  jelenleg. Akarom, hogy elmenjen, hogy vigye magával a fájdalmamat, az emlékeket és úgy mindent ami gyötör és bánt. De közben kapaszkodom belé, hogy maradjon, hogy töltse ki azt az űrt ami bennem keletkezett, hogy gyógyítsa meg a fájdalmam. Pokolian őrült helyzet ez. Valahol úgy érzem, hogy már semmit sem tudok racionálisan kezelni, hogy túlléptem az ép ész fogalmát. Sokszor érzem azt, hogy két határ között lebegek, hogy nincs számomra választás, hogy sose fogok sehová sem tartozni. Egyszer a múlt rágja be magát hozzám buja ígéretekkel, földön túli boldogsággal, gyönyörrel és eltűnt idővel, emlékekkel, másszor a jelen akar felőrölni a sok veszteséggel aminek következményeit kell megélnem most. Egyszerre érzem magam mellett Vianne-t, egyszerre érzem az iránta azóta se kihunyt szerelmet és közben pedig zavarosan ragaszkodom a nővérhez. Úgy vonz, mint egy mágnes, olyan mintha ismerném, mintha Ő lenne Vi. Nem csak külsőre bájol el a hasonlóság hanem belsőleg is. Pont olyan makacs, akaratos és melegszívű, mint Ő volt. Nem tudok mit tenni, nem tudom mit is cselekedhetnék, erre nincs megoldás.
-Olaszország gyönyörű, egyszer jártam ott, de csak néhány napig állomásozott ott a sereg. - Erednek meg a szavaim, nem is értem miért mondom el ezt a nőnek. Olyan mintha egy hozzám közel álló személynek mesélnék, mintha Vianne kérdezett volna. Mindig örömmel meséltem neki még a fájdalmas emlékekről is, hiszen mellettem volt, a negatív élményeket pozitívval töltötte fel, soha nem volt űr, soha nem fogytam el, mindig ott volt, hogy feltöltsön, egy levegőn osztoztunk, egy volt a szívünk. És most mi lettem? Egy fél ember, egy emberi roncs.
-A mosoly felesleges, értelmetlen. Az az öröm kifejezésére való, amint látja nekem nincs okom örömre. - Mutatok végig magamon, de azt hiheti azért mondtam ezt mert zavar a sérülésem, nem, azért mondtam ezt mert nem vagyok boldog, élek, holott nem kellene, ez az egyik nagy oka annak, hogy nem mosolygom. Mikor mosolygott utoljára az egér mikor a macska játszani kezdett vele? A sors épp így játszik velem is, kienged a karmai közül, de csak annyira, hogy reményt lássak a menekülésre, hogy egy pillanatra lássam az egérlyukat, aztán ismét lecsap, megfosztva a szabadságtól, újra karmai hideg vermébe zár és látni a szemében a gyilkos örömet, a győzelmet. Hiába is vergődöm esélytelen a szabadulás. Nem öl meg, nem kebelez be, nem, mert élvezi a játékot, élvezi a gyötrést, a tehetetlenségemet. Ez egy örök körforgás, soha nem áll meg, soha nem un rá, soha nem lesz vége.
-Ha van valaki, bárki, aki mosolyra tudja fakasztani, az szerencsés. - Csúszik ki a számon. Nem érzem úgy, hogy ez titok volna. Imádtam Vianne mosolyát amivel megajándékozott. Álmodtam arról, hogy majd a közös lányunknak is az anyja mosolya virít majd az arcán, de Vianne meghalt, meghaltam én is, legalább is legbelül teljesen. Ez csupán álom maradt és marad örökké.
Ez a nő pont úgy néz ki, mint Vi, a mosolya is ugyanaz, az apró gödröcskék az arcán hirtelen újra indítják a szívem, egy pár pillanatig nagyokat dobban, majd elhal újra mikor rájövök, hogy Ő nem Vi.
Meddig lesz még ez így? Meddig fog hiányozni? Hiábavaló kérdések hiszen tudom, hogy soha nem lesz kevésbé a szívemben. Ha létezik olyan, hogy egymásnak teremtett lelkek akkor mi azok voltunk.
-Nem csókoltalak meg. - Vonom össze a szemöldökömet. Akaratlanul is az ajkaira vándorol a tekintetem. Visszakényszerítek egy feltörő vágyakozó sóhajt. Egy pillanatra eltekintek a jelen mellett, csak Ő van és én. Érzem a kényszert arra, hogy megcsókoljam és bizton érzem, hogy pont olyan lesz, mint régen, édes, mint a méz, selymes és lenyűgöző. Már épp rávenném magam, hogy semmi más nem érdekel azon kívül, hogy birtokba vegyem az ajkait mikor ismét megszólal és ezzel előzi a szenvedélyem, a kényszerem és kitisztul a fejem.
-És kimondta, hogy ugyanez az ember akarok maradni? Szívesen megszabadulnék mindentől, emléktől, fájdalomtól, önmagamtól. Ha ezzel esélyt nyernék, hogy magam irányítsam az életem akkor mindenképpen akarnám, hogy minden törlődjön. - Nem tudna fájni Vianne hiánya, mert nem emlékeznék rá, nem lenne kín, mert nem emlékeznék rá miért éreztem. Maga lenne a felszabadultság. De ilyen nem lehetséges, sem most, sem máskor. lehet, hogy egy részem erre vágyik,d e a másik felem görcsösen kapaszkodik a menyasszonyom emlékébe. Ez a kettősség még megfog nyomorítani.
-Meghalt, nem voltam jelen a halálánál, de a szívem mélyén érzem, hogy így történt, érzem az ürességet. Érzem, hogy elhagyott, hogy hagytam, hogy elhagyjon. - Szorul össze a szívem egy pillanatra. Annyiszor gondoltam vissza, hogy vajon mi történt vele. Soha nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy túlélte a háborút, hogy gyereket szült egy férfinak aki szerette és hosszú, boldog élete volt. Mindig éreztem azt, hogy meghalt. Még a purgatóriumban voltam a halálomat követő pár napban vagy hetekben, nem is tudom mikor éreztem egy belém nyilaló éles fájdalmat, akkor tudtam, hogy Vianne nem sokkal a halálom után bevégezte a földi életet, vártam, hogy megjelenjen ott ahol voltam, de hosszabb idő elteltével rájöttem, hogy Ő máshová került, hogy ismét elveszítettük egymást. De ez a végleges elválás volt.
-Ez a helyzet, engem jobb ha nem ismernek és én is távol tartom magam mindenkitől. - Még a bátyámat sem kerestem fel pedig tudom hogy itt van és azt is, hogy hol dolgozik. Nem akarom, hogy ismét valami borzalmat hozzak a fejére. Jobb ha nem találkozik a hibbant öccsével akinek el van cseszve az egész létezése.
-Igazad volt, nem fájt. - Nem éreztem semmit, túlságosan elterelődött a figyelmem. Egyszerre járnak a gondolataim a múlton és a jelenen, nem tudok teljesen egy helyre koncentrálni, mert a múlt és a jelen is én vagyok egyszerre.
-Ha megakarnék halni akkor kötelességed ezt hagyni, mert ez a kívánságom. - Kötöm az ebet a karóhoz. Szinte már vitatkozunk. Lehet, hogy ismeretlenek vagyunk egymásnak, de mégis ismerősek. Olyannyira zavaros minden, hogy fogalmam sincs, hogy lehetne helyre rakni.
-Nem bírnád ki még egyszer? Édes istenem..úgy beszélsz, mint Vianne, mindegy egyes szó mintha az Ő szájából szólna, téged küldtek, hogy tovább gyötörj, igaz? Nem kell tovább hazudnod, nyugodtan leleplezheted magad, odafentről vagy éppen a pokolból küldtek, hogy fájdalmat okozz, de mit követtem el, hogy ezt érdemlem? MIT??!! - Ordítom el magam. Kiakarom tépni a csöveket magamból, elakarok menni. De akkor miért nem megy? Miért nyugszom le ahogy a keze az arcomhoz ér? Miért érzem úgy, hogy megszáll a békesség a szavai hallatán. Az a simítás az arcomon, megőrjít. Nem gondolkodom, nem várom meg míg kiakad a kiabálásomon, megragadom a kezét és gyorsan magamhoz húzom majd ajkaimat az Övéire tapasztom és olyan szenvedéllyel csókolom meg, hogy az kibírhatatlan. Az íze pont olyan annyi évvel ezelőtt, ha ez álomkép amivel direkt gyötörnek akkor legalább had gyötörjem saját magam ezzel a csókkal, had higgyem azt egy pillanatra, hogy Vianne tért vissza. Hiszen nem Ő az, ezt a nőt odalentről küldte a Főnök, hogy megpiszkáljon egy kicsit, hogy ne csak az emlékek gyötörjenek.
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-04-09, 23:15

Nem igazán igazodom ki a férfin, nem tudom eldönteni, hogy komolyan elege van-e belőlem, vagy inkább szeretné, hogy maradjak. De azt hiszem, ezt ő maga sem tudja.
Csak megérzés az egész, de boszorkányként már megtanultam, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül a megérzéseimet. Milyen fellengzős gondolat, boszorkányként… Mintha számítana bármit is, hogy az vagyok? Vannak ugyan képességeim, de mire megyek velük?
Na jó, a pirokinézis legutóbb megmentett, mikor megtámadtak, de igazából a mindennapi életben nincs jelentősége. Lángra tudok lobbantani egy gyertyát a gondolataimmal. És akkor mi van? Nem olyan borzasztó bonyolult gyufát használni sem.
Más kérdés, hogy ha nagyon akarnám, egy egész épületet lángba tudnék borítani. Ha nagyon akarnám, ha minden sejtemmel akarnám. Akkor, esetleg.
De mire lenne ez jó? Én nem akarok pusztítani.
Nem akarok ártani. Akkor nem ez lenne a munkám sem.
Isaac-et sem akarnám bántani. El kéne mennem mellőle, de nem tudok. Összezavar.
Pedig nem vagyok az. Olasz vagyok. Úgy értem, hogy valóban. Szóval Rómában születtem – bököm ki, hogy megmagyarázzam, nem harmadik generációs bevándorlók gyermeke vagyok. – És nagyon sokszor hiányzik. Még mindig. Róma és Szicília is. Olaszország, Európa.
De nem mehetek vissza. Most még nem, és talán sohasem. Két éve vagyok itt. Rejtőzöm. Élek. Próbálok nem gondolni a történtekre.
Szomorkás mosollyal nézek Isaacre.
Vajon ő is így van?
Sajnálom, ha így érzi, érzed, Isaac. Pedig jól áll neked a mosoly.
A szemébe nézek, majd valahova el a monitorok felé.
Nekem sincs túl sok okom mosolyogni – mondom végül halkan. – Akkor szoktam, ha egy-egy beteget szeretnék megnyugtatni. Vagy nagy néha, ha valaki kihozza belőlem.
Halkan sóhajtok. Egy pillanatra becsukódnak a szemeim, vagy az is lehet, hogy mégsem, de újra csak őt látom, mosolyog, hozzám hajol, megcsókol. Olyan valódi az érzés, mintha most történne, és sokkal-sokkal jobb, mint bármely csók, amit valaha is Alessandrótól kaptam.
Te megcsókoltál – csúszik ki a számon, de mire kimondom, már tudom, hogy nem kellett volna.
Nyilvánvalóan nem csókolt meg. Nem is lett volna lehetősége. Plusz inkább elutasító velem, mint sem. Ostobaság. És most már az is lehet, hogy bolondnak is néz. Bőven lehet.
De hiszen épp az imént láttam, éreztem.
Nem tudom, nem is tudom.
Kapaszkodom a szavaiba, hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét az előbbi elszólásomról. Hátha.
Valóban nem tudom, miken mentél át, de itt vagy, és nem kéne mindent eldobni. A múltad nélkül, az emlékeid nélkül már nem lennél ugyanaz.
Miért érzem én azt, hogy már mondtam neki ilyesmit? Talán nem pont ugyanezeket a szavakat, de valami nagyon hasonlót.
Meghalt?
Az egyik felem természetesen tudja, hogy így történt, hogy amit most mesél az minden igaz, az utolsó hangig. Hogy nem lenne szabad hülyeségeket közbekérdeznem. Csakhogy olyan, mintha bennem belül valaki kiáltozni kezdene, hogy itt vagyok. Nézz ide! Itt vagyok!
Nem értem. Az egészből nem értek semmit. Az érzés nagyon szokatlan és nagyon furcsa. Legszívesebben átölelném, és azt mondanám, hogy nem, meg sem történt. De hát nyilvánvaló, hogy de igen, megtörtént.
Minden olyan zavaros.
Így inkább csak hagyom, hogy megint elterelődjön a szó, bár eléggé rosszul esik, mikor azt mondja, nem kell ismernie minket. Mert ebben a csoportban én is benne vagyok. De ha ismerni sem akar, akkor esély sincs rá, hogy valahogy kiderüljön, miért hallucinálok róla ilyesmiket. Mert talán az első villanásra mondhattam volna, hogy véletlen, de ilyen gyorsan ennyi kép, ilyet még sosem tapasztaltam, sőt nem is hallottam ilyesmiről. És ez az egész kissé, lássuk be, megijeszt.
Ne mondj ilyeneket! – kérem halkan.
Nem hiheti, hogy bárkinek az a jó, ha nem is ismeri őt. Mert ez azt jelentené, hogy elzárná magát az emberek elől, minden melegség elől, már csak a lehetőségtől is, hogy valaha jobb legyen a helyzet. Ezt pedig nem akarhatja. Nem szabad ilyesmit akarnia.
Amint bent a gyógyszer, a tekintetét keresem.
Nagyon szörnyű volt? – kérdezem halkan, picinyke mosollyal.
Persze pontosan tudom, hogy nem okoztam plusz fájdalmat neki, de jó lenne, ha ezt ő is ki tudná mondani. Örülnék neki. Ezért csak, és nem másért.
Aztán megcsóválom a fejemet.
Igazság szerint jogodban áll kikötni, hogy nem akarnál újraélesztést. De lehet, hogy ettől függetlenül megpróbálnám – közöm vele egyszerűen.
Kötve hiszem, hogy ha sikerülne, akkor utána dühöngene velem miatta. De nem is ez az igazi ok. Az sokkal egyszerűbb.
Én azt akarom, hogy élj.
Nem mintha sokat számítana, hogy én mit akarok. A világ úgy általában tojik a fejemre. Francesca Lanzi nem jelentős tényező a Létezés hatalmas szövetében.
Ettől függetlenül képtelen lennék harc nélkül feladni, és nézni csak, hogy Isaac elmenjen. Beleroppannék. Nem bírnám ki még egyszer.
Nem bírnám ki még egyszer.
Kimondva is normálisan hangzanak a szavak, igaznak, valósnak, csak épp… Honnan jönnek? Mit bírtam már ki egyszer? Mi ez az egész?
Igenis nagyon szerencsés és jó, hogy nem. Én örülök, hogy nem lett nagyobb bajod. Ettől függetlenül inkább ne bólogass, és ne rázd a fejed! Úgy könnyebb lesz – kérem egyszerűen, miközben előrehajolok, és nagyon gyengéden végigsimítok az arcán.
Mindjárt hat – felelem halkan, és a kezem ott felejtem, az arcán.
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-03-14, 20:04

Egyszerre zavar a jelenléte és nyugtat meg. Zavar, mert felkavarja a rég lecsendesedett fájdalmam, azokat a dolgokat amiket próbáltam elnyomni magamban, a múltam szebbik felét, Vianne-t. Próbáltam ezeket a dolgokat eltemetni magamban is, mert ezzel együtt élni nagyon nehéz. Igazságtalan az, ha az ember nem érdemli meg az életet és a boldogságot mégis kap egy újabb esélyt ahol elszúrhatja ismét. Vi megérdemelte volna ezt a lehetőséget még ha a sors rosszmájú játéka is ez a helyzet, legalább életben lenne. Ehelyett itt vagyok én és folytonos gonosz, ördögi körnek vagyok kitéve, mikorra úgy érzem végre, hogy lesz egy nyugodt éjjelem amikor nem riadok fel verítékben fürödve, az álmoktól gyötörve, akkor jön valami ami biztosítja, hogy soha ne feledjem el mit veszítettem el akkor.
Szeretném ha elmenne, de szeretném ha maradna, miért olyan nehéz ez? A múltam tart satuban, minden megélt perc az életemből csak azt juttatja eszembe, hogy semmim nem maradt, hogy egyedül vagyok. Ez az ápolónő vagy orvos, nem tudom igazából micsoda, teljesen összezavar. Nem tudok rá úgy nézni, hogy ne az én Vianne-m jusson azonnal az eszembe, a szívem sajog és az üresség benne most még pokolibb és mélyebb, feneketlen gödör amit nem lehet összeforrasztani.
-Valóban olyan, mintha született francia volna. - Ezzel nem lehet vitába szállni, hallatszik az a dallamos kiejtés. Szeretem a francia nyelvet csak éppenséggel a kiejtésem pokoli. Vianne beszédét mindig szerettem hallgatni, olyan volt, mint egy kellemes zenei hangzás, főleg akkor amikor a nevemet mondta ki, egyszerűen megbabonázott vele. Ez is olyannyira hiányzik, mint minden más ami vele kapcsolatos, az együtt elköltött étkezések, a folyóparti séták, a szerelmes suttogások, a csókok, minden hiányzik.
Az arcomon megjelent apró mosoly magától varázsolódott oda. Nem akartam, egyszerűen csak megjelent, nem különösebben szánom én ezt neki vagy a nagyvilágnak, eszembe jutott egy kedves emlék ami majd csak később változik fájdalmassá. A mostani környezet, a helyzet és ez a hasonlóság az ami összezavar. Mosolygom közben pedig vérzik a szívem.
Értetlenül nézek az ápolónőre, olyan fájdalmasan hasít belém eme szavaknak a hasonlósága, hogy szinte megőrülök. Vianne is mindig ezt mondta, ritka volt, hogy mosolygom, nem sok okom volt akkoriban sem a mosolyra, ha megtörtént az is csak az Ő varázsa miatt történt és csak neki szólt, senki másnak. Mindig boldognak láttam ilyenkor, örült annak, hogy mosolyt lát az arcomon, én pedig boldog voltam attól, hogy Ő az.
A tegeződés nem zavar, ha szeretne letegezhet, nem ettől áll meg a világ, már nem is abban az időben élünk ahol még az udvarias magázódás volt a módi, ahol csak akkor fordultak a dolgok bensőségesebbé, ha egy férfi szerelmet vallott egy nőnek aki megdobogtatta a szívét. Akkoriban minden másabb volt. Igaz, hogy nem feltétlen tartottam be minden illendő szabályt, túlságosan is az érzelmeimnek éltem és nem igen vártam sokat, hogy ágyba csábítsam Vianne-t. De nem is bántam meg egyszer sem, hogy így cselekedtem.
-Nem szokásom mosolyogni, nincs okom a mosolyra. - Talán ez egy kissé úgy hangzik, mintha öngyilkos hajlamaim volnának és mindent feketén látnák ami színes, de én egyszerűen csak tényeket mondok. A múltam a sarkamban van és kegyetlenül kínoz, a szeretett nő halott, egyedül vagyok ebben az ismeretlen és fura világban, az öröm és a boldogság most messze van, nem úti társ.
-Megérné kockáztatni, magának fogalma sincs arról, hogy mi kínoz már hosszú ideje, nem élte át azt amit én, az emlék és a múlt elvesztése lenne az egyetlen dolog ami segíthetne rajtam, hogy éljek, mert amit most teszek az vegetálás, de nem élet. - Talán kissé túlzottan is belelendülök. Ennek a nőnek ehhez semmi köze mégis úgy mondok el neki mindent mintha egyenesen rá tartozna. Fura, pedig alapjáraton mindent magamban tartok idegenek előtt, fogjuk ezt a nyíltságot arra, hogy jelenleg úgy érzem nincs mit veszítenem azzal ha beszélek, lehet rám küldenek majd egy pszicho dokit, de azt még túlélem.
-Minden vele töltött perc maga volt a mennyország, de elmúlt, Ő meghalt és mindent magával vitt, az emlék már csak fáj, fáj, mert ürességet érzek mert elment. Az emléket nem tudom megfogni, átölelni, új emléket gyártani, ebből többé nem lesz már semmi. - Egyszerűen nem értem, hogy miért nem fogja fel ezt. Egyszerűen nem tudnék életem végéig - már ha van olyan a számomra - élni és ezzel minddel együtt folytatni. Ha törlődne minden akkor talán sikerülne élni, bár szerintem én már csak egy báb vagyok amit az élet rángat, semmi több.
-Semmi gond, csak nyugodtan, engem nem zavar. - Rántom meg a vállam ami utóbb kiderül baromi rossz ötlet volt, mert azonnal el kezd sajogni az egész karom és fel is szisszenek. Basszus, a közeljövőben ezt a mozgást mellőznöm kell majd amíg helyre nem jön a karom.
-Nem is igazán kell ismernem magukat, és jobban is járnak ha nem ismernek engem. - Aki engem eddig ismert az mind meg is bánta, hogy megismert. Én csak bajt hoztam eddig mindenkire. Na meg ez egy kórház itt a beteg csak azért van, mert megsérült vagy valami baja esett, a nővérek orvosok meg munkába jönnek amiért pénzt kapnak, ennyi, ez egy meg nem kötött szerződés amiben mindenki jól jár, ebben nincs emberség se semmi, ez egy üzlet.
A tűkért soha nem voltam oda és ez ennyi idő után sem változott meg.
-Elhiszem magának, hogy nem fog fájni. - Biccentek felé. Ártani miért akarna nekem? Bár így sem tűnik remek ötletnek, de a fájdalom elmúlásához nincs másik út.
Meg is kapom a várva várt fájdalomcsillapítót, ami így, hogy nem közvetlenül a karomba szúródott nem volt vészes. Kissé valóban csíp, de elviselhető, katona dolog az egész.
-Köszönöm, de ha feldobnám a pacskert nem kérek újjáélesztést. - Az kellene még, ha sikerül meghalnom akkor maradjak is úgy, annyi helyzetben halhattam volna már meg és sohasem sikerült.
-Nem semmi, még ezt is sikerült túlélnem, a francba már! - Csúszik ki a számon, remek, most más pszichológushoz küldenek az fix.
-Ja, mázli, hogy nem sérültem meg jobban. - Bólogatok ami megint csak nem a legjobb ötlet, mert azonnal fájni kezd a fejem, hülye agyrázkódás!
-Hathatna már a fájdalomcsillapító. - Sajog egyre jobban a fejem.
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-03-06, 21:32

A francia szavak, valamit megnyitnak bennem, olyan könnyedén jöttek, mint pár napja is, olyan egyszerűen. magam sem tudom miért mondtam őket, hogy miért mondtam ki őket hangosan.
Isaac úgy néz rám, hogy nem tudom eldönteni, hogy nagyon boldog-e épp, vagy a szívét tapostam-e ki a mellkasából.
Mit számít ez nekem?
Fogalmam sincs, de számít. Fontos. nem akarom őt bántani, véletlen sem, pedig mégis úgy tűnik, már azzal megteszem, hogy egy helyiségben vagyok vele. Vagy legalábbis én így érzem.
A leghelyesebb az lenne, ha kimennék, és szólnék valamelyik kolléganőnek. Nem lenne se bonyolult, se megoldhatatlan a dolog, csak megkérném egy kolléganőmet, hogy vegye át tőlem a hármas megfigyelőt, és cserébe én is átveszek tőle valakit. Ilyen egyszerű lenne.
Csakhogy nem akarom ezt tenni. Ha pedig valaki megkérdezné, miért nem, hogy miért akarok maradni annak ellenére, hogy kínosan érzem magamat, és úgy tűnik, hogy a beteg sem akar a közelében tudni, arra képtelen lennék normális magyarázatot adni.
Csak azt tudom, nem fordíthatok hátat.
Főleg nem azok után, hogy megint látomásaim voltak. Itt, most, és róla.
Ezt nem tudom csak úgy a szőnyeg alá seperni, mint a benzinkutas srác esetében. Mert őt a látomásban, nevezzük így, mert jobb szót nem tudok rá, semleges, nyilvános helyen láttam, udvarias volt, és, próbálok összpontosítani, felidézni a képeket, igen teljesen konvencionális volt, egyenruhában... Ez a férfi viszont, őt egy szobában láttam, egy petróleumlámpa fénye táncolt a vonásain, mosolygott és... és nem volt rajta ing. És ez csak az egyik kép az elmúlt percekből.
Pislogok és próbálok a jelenre és a valóságra koncentrálni.
- A tanárom is mindig azt mondta, hogy nagyon jó a kiejtésem, majdnem mint egy született franciának. Bár mindig hozzátette, hogy szerinte némi délvidéki akcentusom van.
Jár a szám, hogy kitöltsem a ránk szakadt csendet, hogy legalább picit kevésbé legyek zavarban. Szinte alig figyelek másra, mint hogy fenntartsam valahogy a könnyed csevegés látszatát, és így kis híján elsiklok Isaac mosolya felett.
Pedig mosolyog.
Önkéntelenül is visszamosolygok, sőt mielőtt gondolkodnék, kimondom:
- Jól áll neked, ha mosolyogsz. Tetszik.
Annyival fiatalabbnak tűnik, gondtalannak, megközelíthetőbbnek. Észre sem veszem, hogy letegeztem, nem, mert egy réten állunk, nyár van, az ő haja csatakosan hullik a szemébe, az arca kipirult, és izzadt kissé, engem bámul, és mosolyog... És egyenruhában van, olyanban, illetve majdnem olyanban, mint a benzinkutas srác volt abban a másik látomásban pár napja.
Hirtelen mintha elszívták volna előlem a levegőt, zihálva próbálok nyelni egy-egy kortynyit.
De talán nem csak én egyedül veszek el egy másik valóságban, mert Isaac is hosszan hallgat, de utána beszélni kezd, és meglep azzal, hogy nem csak egyszavas választ ad. Ahogy az is meglep, hogy tetszik a hangja, az is ahogy beszél, a ritmusa, és nem csak tetszik, de valahogy olyan furcsán ismerős is. Habár az előbbi víziók után talán még ez a jó.
Legalább kerek egészben és összefüggően hallucinálok. Ez is valami, nem?
Akár szép, akár nem, de ami történt veled, attól vagy önmagad. Ha elveszítenéd az emlékeidet, az szomorú lenne, de ha a múltadat, akkor hogyan maradnál meg te magad? Ha most valaki felajánlaná, hogy itt a lehetőség, elveszi minden fájdalmadat, de ennek az ára, hogy töbé nem lesz a részed az a valaki…?
Csak tippelek természetesen, de úgy érzem, arról van szó, hogy valakit elveszített, valakit, akit nagyon szeret.
Odaadnád-e a vele töltött időt, azt, hogy ismerhetted azért, hogy többé ne fájjon? – kérdezem csendesen, és csak most veszem észre, hogy letegeztem.
Gyakorlatilag már percek óta tegezem, olyan természetesen, mintha ez mindig is így lett volna, pedig alig fél órája néztem meg a nevét a kartonján először. Ez őrület!
Nem szoktam én ilyeneket csinálni.
Elnézést – habogom, és picit elpirulok. – csak kicsúszott a számon a tegeződés. Annyival természetesebben jön. Ne haragudjon! Ne haragudj! De ha zavar, akkor… – ajánlom, hogy akkor visszatérhetünk a merev, hivatalos formákhoz, nem sértődöm meg miatta, bár nyilvánvalóan örülnék, ha neki is megfelelne így.
Halkan sóhajtva hallgatom a szavait arról, hogy szerinte mennyire a pénz mozgat minket, akik itt dolgozunk. Fáj, hogy így gondolja, de úgy érzem, bármivel is próbálnék védekezni, nem számítanának az érveim, elsöpörné mindet.
Igen, van, amikor a tettek többet mondanak.
Így végül csak aprót bólintok és annyit mondok:
Valóban nem ismer még, sem engem, sem a többieket.
Ebbe próbálok kapaszkodni. Nem ismer, bizonyára nem akar megbántani sem, hiszen miért akarna egy ismeretlenbe beletaposni. Nem kellene ennyire érzékenynek lennem.
Pontosan. Nem is olyan borzasztó – folytatom szelíden –, csak a szereléket szúrnám meg, nem a karodat, egyáltalán nem fáj, nem is éreznél többet, mint egy enyhe kis csípő érzést, mikor elkezdem beadni a gyógyszert. De ígérem, nagyon óvatos lennék.
Biztatóan nézek rá. Megértem a félelmét akkor is, ha felnőtt férfi és nem kisgyermek. A tűtől való félelem nem biztos, hogy elmúlik attól, hogy valaki idősebb lesz, én sem vagyok odáig azért, hogy megszúrjanak.
Mikor végül mégis a beleegyezését adja, akkor elmosolyodom. Légtelenítem a fecsit, majd némi fertőtlenítőt fújok a szerelék gumi részére, mielőtt megszúrom, aztán szép lassan kezdem beadni a gyógyszert.
Lehet, hogy most csíp egy kicsit, és kell neki pár perc, hogy hasson. Sima fájdalomcsillapító – ismétlem meg újból.
Lassan csóválom a fejem. Komolyan félelmetes a fickó, bár remélem, ez a szarkazmus inkább a humora volt, és nem hiszi komolyan, hogy olyan szert adnék neki, ami árthat.
Pontosan. Ha esetleg feldobná a talpát, én vagyok a legjobb választás! – vágok egy kis grimaszt. – Remekül tudok újraéleszteni. Nem mintha demonstrálni kívánnám. Tényleg nem lesz semmi bajod, hidd el! A fájdalom is csökkenni fog pár percen belül – mondom kedvesen és félrerakom a használt tűt.
Aztán végül mégis elmosolyodom, furcsa, de valahol ez jön, nem tudok rá közönyösen nézni.
A kérdésére bólintok, a lábammal nyúlok ki az egyik közeli szék felé, a lábfejem akasztom be, és úgy húzom Isaac ágya mellé, aztán leülök.
Legszívesebben megfognám a kezét is, de tartok tőle, hogy a korábbiak után nem aratnék vele sikert, így csak a takaróra teszem a kezem, közel az övéhez.
Nem ismerek minden részletet. A papírjaidon az szerepel, hogy egy emelkedőn mentél felfelé az út szélén, mikor egy nagy sebességgel közeledő autó elgázolt. Elvesztetted az eszméletedet. A kocsi segítségnyújtás nélkül hajtott el, ha minden igaz már körözik, mert volt egy szemtanú, egy idősebb úr, aki épp a füvet nyírta, ő hívott mentőt. A balesetben a fejed, a karod és a mellkasod sérült meg.  Agyrázkódásod van, egy jó ujjnyi fejsebed, a karodon szerencsére csak zúzódások, de pár bordád sajnos eltörött.
Komolyan nézek a szemébe.
Egészében véve a sérüléseid ugyan súlyosnak számítanak, de tökéletesen meg fogsz gyógyulni, és ha azt vesszük, hogy az ámokfutó nem is próbált fékezni, akkor viszont kész mázli, hogy ennyivel megúsztad.
A hangomból egyértelműen kihallatszik, hogy én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy nem sérült meg még ennél is komolyabban.
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-02-22, 16:47

Nem tudom miért játszik velem a sors, de kétségtelen, hogy az élet játékszere vagyok, ott rúg belém ahol csak teheti, majd ha olyan szinten tönkre tett, hogy nem tud velem tovább játszani akkor valamennyire összefoltoz, hogy folytathassa, ez mind ott kezdődött, hogy megszülettem, megkaptam azt az apát akinek nem értem semmit sem, sőt, inkább teher voltam, mint a fia, majd megismertem életem szerelmét akit eljegyeztem, boldognak éreztem magam, de ezt is elvette tőlem, behívtak a frontra ahol meghaltam és ezzel elvesztettem azt akit szerettem, most pedig újra életben vagyok, hogy megint csak belém rúghasson. Balesetet szenvedek és bekerül a kórházba ahol megjelenik ez a nővér aki kiköpött mása Vianne-nek. Egyszerűen nem tudom mit érezzek, mit tegyek. Egyszerűen csak a végső nyugalomra várok,d e akármit teszek minden ellenem szól. A sorsnak tervei vannak velem, de nem tudom mik és meddig tartanak még. Nem tudom irányítani az érzéseimet, a látványa felidézi bennem azt a mérhetetlen szerelmet amit Vianne iránt éreztem, csak rá kell néznem, hogy elemésszen a tűz és hevesebben verjen a szívem. Az érzéki ajkai az elcsattant csókokat idézi fel bennem, gyönyörű szemei azokat az átható pillantásokat amik mindig a belsőmbe láttak. Gyönyörű, karcsú alakja, a testi örömöket amiket átéltünk..
Ám ez nem a múlt, semmi sem visszafordítható, mindig előre haladunk, de hátra sohasem. Ez a nő bár ugyanúgy néz ki mégsem Vi, Ő meghalt, a múltam része amit soha nem vagyok hajlandó elfeledni. Ez a nő csak egy újabb kegyetlen játék része, egy újabb macska-egér harc részvevője és én vagyok az egér. Mégis, hiába vagyok teljesen a jelenben, nem tudom figyelmen kívül hagyni, egyszerűen képtelen vagyok rá, lehet, hogy nem Vianne az, de rajta keresztül láthatóm őt, olyan mintha velem lenne, butaság, hiszen mindig velem van, a szívemben őrzöm, ott mindig helye lesz, az csak az Övé, neki adtam mikor beleszerettem. Elvette tőlem és nála is maradt.
Az akcentussal kapcsolatban mit is felelhettem volna, a francia soha nem volt az erősségem. Vi mindig kinevetett, de olyankor vele nevettem én is. Botrányos alakításaim voltak, de mentségemre szóljon mindig próbálkoztam. Egyre kedvesebb emlékek kerülnek elő a múltból és ezt mind ez a Nő idézi elő. Persze ami most jó az később kínzó lesz a számomra.
Mikor megszólal franciául csak pislogok, egyszerűen ez nem fair játék, mintha Vianne-t hallanám, mindig megpróbált kijavítani többé kevésbé sikertelenül. A kacsák, igen, erről megint csak a folyópart jut eszembe, az első nap amikor megcsókoltam, a fagyizás után elmentünk a folyópartra és kacsákat etettünk. Gyönyörű volt a lenyugvó nap, de Vi ezerszer jobban ragyogott ahogy az a gyér, narancssárgás fény megvilágította selymes bőrét. Már akkor beleszerettem. Minden vele töltött perc maga volt a mennyország. Hazakísértem, már besötétedett akkor, ott állt előttem az ajtajukban. Nem bírtam magam az istenért se rávenni, hogy megforduljak és visszamenjek a kaszárnyába. Annyira vonzott magához, hogy szorított az üresség nélküle. Még megcsókoltam utoljára és aztán indultam el az éjszakában. A tücskök ciripelése kísért végig utamon. Ez csak a kezdet volt.
-Hát ha csak kicsit is beszél franciául még mindig jobb kiejtéssel, mint én. - Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ma először, sőt az utóbbi időben is legelőször. Nincs a mostani életemben öröm vagy olyan dolog ami boldogságra fakasztana. Így ez a mosoly bár őszinte mégsem értem honnan ered.
Szavai eljutnak a fülemhez, hallom, de pár percig még nem válaszolok, próbálom eldönteni, hogy válaszoljak-e vagy hallgassak. Az én emlékeim komplikáltak, az egész életem, amit szerettem, mind Vianne-hez köthető, nem akarom Őt kizárni, a részem, de ha mindig velem van akkor megfogok egyszer őrülni.
-Ez egy kicsit másabb, nem csupán egy emlék, hanem az életem, a múltamat nem akarom elfelejteni, az biztosítja, hogy még élek, ha nem emlékeznék akkor egy üres ember volnék, nem volna bennem semmi, viszont minden percben, minden álmomban újra és újra őrjítő kínokat idéz. - Magam is meglepődöm azon, hogy ennyire lerészletezve fejeztem ki magam. Nem ismerem ezt a nőt mégis arra késztet, hogy bízzam benne, úgy érzem mintha neki elmondhatnék bármit, mintha a lelki társam volna..a rohadt életbe miket beszélek? Nekem egyetlen egy társam volt akit elveszítettem óvatlanságom miatt. Ez a nő csak az ápolóm és semmi több. Nem ugrom be többször a sors játékainak.
Az érintése az arcomon olyan akár egy apró áramütés, nem tart sokáig, mégis vágyakozom utána, undorodom magamtól, hogy megkívántam a nőt..valami lehet a fejemmel, lehet most ért utol az őrület. Hiszen ennyi idő után várható volt nem? Amiket átéltem egy ép elme számára is túl sok.
-Nem vagyok én rossz véleménnyel senkiről sem, de egy kórházban is a dolgozók azért dolgoznak, hogy megkapják a fizetésüket. Itt is minden a pénzért van, a beteg nem számít, sehol sem számítanak az emberek. - Nem vagyok én senki ellen sem, nem utálok én senkit sem, egyszerűen a tényekben élek.
-Ön nem tett ellenem semmit, ebben biztos lehet és nem is utálom, akit nem ismerek azt hogy lennék képes utálni hölgyem? - Ez igaz is valahol, de ezzel a nővel kapcsolatban úgy érzem mintha ismerném, ez hátborzongató és kellemes is egyben, biztos vagyok benne, hogy megőrültem.
A tűvel kapcsolatban kissé meg van bennem a félelem, nem szeretem ha összeszurkálnak, igaz, az infúziós tű is bennem van, de azt nem éreztem mikor belém szúrták, nem láttam így nincs okom kiakadni miatta.
Csak bólintok szavaira, ha akarja nyugodtan mondjon amit csak szeretne, engem nem tud meggyőzni, de próbálkozni lehet.
-Tehát az infúzión keresztül? Úgy nem hangzik annyira rémesen. - Az, hogy kiütne az nem érdekel, sőt, szinte akarom, hogy valami olyat adjon be ami erősen kiüt és elég hosszú időre. Másra nem is vágyom csak a tudatlanságra, a nyugodt sötétre.
-Rendben, akkor adja be a fájdalomcsillapítót az infúzión keresztül. - Egyezek bele, a következő dologra már nem is tudom mit feleljek. Egyszerre érzem azt, hogy szeretném ha messze lenne tőlem és azt is, hogy ne mozduljon mellőlem. Bolond egy ember vagy Isaac.
-Ha már itt van maradjon, felesleges volna másik embert riadóztatni ha esetleg feldobnám a talpam, Ön tökéletesen megfelel. - Tudom, hogy kissé ellenségesen viseltetek irányába, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ismét a sors játékszere legyek.
-Eltudná mondani hogy szereztem a sérüléseimet? - Ha már itt van akkor adhat felvilágosítást is, nem? Utálom a csendet, túl sokat lehet gondolkodni közben.
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-02-14, 20:24

Furcsa érzés ebben a kórteremben lenni, de nem tudnám megmondani, hogy miért, hiszen ma is csak ugyanolyan munkanap van, mint volt tegnap, vagy mint lesz holnap. Talán csak a fáradtság teszi, az éjszakák után kicsit nehezebb visszaállni úgy a nappali rendre, hogy közte nem tartottam pihenőt.
De nem foghatom arra, hogy mit teszek és hogyan, hogy milyen a beosztásom. Ha úgy érzem, hogy képtelen vagyok helyt állni, akkor szólnom kell és nem szabad elvállalnom az adott műszakot. Inkább nevessenek ki, és mondjanak kis gyenge nebáncsvirágnak, mint hogy valakinek azért ártsak, mert képtelen vagyok rendesen figyelni.
Ugyanakkor, ami igazán furcsa az az, hogy ma reggel már elláttam három másik pácienst és semmi baj nem volt, csak itt, a hármasban tört rám valami fura nyugtalanság amint beléptem.
Ráadásul az ágyban fekvő férfi monitorja is riasztót kezdett sípolni, szerencsére olyan nagy baj nincsen, hiszen magánál van és beszél, de ezért nagyon furcsa, az EKG-ja mintha megbolondult volna.
Talán a gép romlott el, vagy van valami a levegőben, nem tudom.
Próbálok összeszedett maradni, és már épp riasztani akarnék, hívni egy orvost, lehetőleg kardiológust, hogy nézze meg, mikor a szívverése visszavált normálisra.
Engem néz, és én szaporán pislogok. Olyan furcsának érzem a tekintetét.
Én tehetek róla? Tettem valami rosszat? Hiszen csak bejöttem ide, és köszöntem, és…
De a kék szempár pillantása megváltozik, az előbb egy pillanatra olyan izzó tűz égett a mélyén, hogy már szinte megérintettem a köpenyem gombjait, csak azért, hogy ellenőrizzem, biztosan be vannak-e gombolva, hogy ez a férfi így néz rám. De egy pillanat és a tekintete kiüresedik, közönyössé válik. De nem hallucináltam, nem csak képzeltem.
Mi történik itt?
Az az idióta megjegyzés az akcentusa miatt, mennyire kínos. Reménykedem, hogy talán meg se hallotta, erre pont válaszol is rá.
Franciául?
A szoba mintha lassú forgásba kezdene, szinte hallom őt, nem úgy, mint egy perce, hanem azzal a mókás akcentussal, hogy akaratlanul is mosolyogni kezdek, francia szavak, helyesen és helytelenül ejtve, a betegem hangja és egy másik, női hang, ismerős, mégis idegen.
Az iskolában magnóra vették, ahogy énekeltem, meg szavaltam, visszahallgatva nem ismertem fel saját magamat. Most ez a hang is olyan.
Les canards, így mondják helyesen, a kacsák.
Csak akkor veszem észre, hogy hangosan is kimondtam, mikor az ajkaimat elhagyja a mondat. A szám elé kapom a kezem és döbbenten pislogok.
Mi történik itt?
Izééé – habogok csak.
Nem lenne jó, ha Mr. Maxwell azt hinné, valami holdkóros nőszemély ápolja, ha nem bízna bennem. Az meg főleg nem, ha esetleg még panaszt is tenne, de a kimondott szavak már elhangoztak, azokat visszaszívni nem tudom.
Mégis, olyan furcsa, csak egy pillanat vagy annyi sem kellett, említette, hogy franciául akcentusa van, és máris olyan volt, mintha hallanám is. Mintha itt és most suttogna a fülembe azon a dallamos nyelven.
Én… kicsit én is beszélek franciául – próbálom menteni a menthetőt.
Az arcát nézem, olyan, mintha nem is itt lenne, mintha gondolatban máshol járna, más helyen, más időben, és én döbbenten jövök rá, hogy szeretném, ha beszélne, ha elmondaná, ha tudhatnám, hogy mi jutott eszébe.
Pedig nincs jogod ilyet kérni tőle, Cesca.
Az ajkamba harapok.
Áldás vagy átok – mondom csendesen. – Valóban vannak emlékek, pillanatok, napok, érzések, amiket jobb lenne elfelejteni. De vannak olyanok is, amiket dédelgetni kell, még akkor is, ha fájnak, mert nélkülük kevesebbek lennénk.
Gyengéden mosolygok Isaacre, mert magamban könnyebb őt így hívnom, mint Mr. Maxwellnek, és nem a kora miatt, hanem mert valahogy így közelebbinek érzem őt, és nem tudom miért, de ez tűnik természetesnek.
Ugyan már – mormogom. – Bűn ilyesmit mondani.
Magam sem tudom, miért simítom meg az arcát. Alig érintés csak, éppen egy fél pillanat, talán észre sem veszi. Kis közjáték, mielőtt a gyógyszerért mennék.
Bólintva jegyzem meg, hogy nincs allergiája, a lapjára is felvezetem, újra. Mert látom, immár, hogy már kérdezték tőle, vagy talán az iratai között nézték meg, nem tudom. Mindegy, abból sosincs gond, hogy ha ezt akár tízszer is megkérdezik.
Jó érzés tudni, hogy ennyire rossz véleménnyel van rólunk. Rólam – csúszik ki a számon. – Mégis mit ártottam önnek, Isaac? – kérdezek rá.
Mert nem tudom nem észrevenni, mennyire kerüli a tekintetemet és milyen elutasító.
Azért az meglep, hogy bár ő kért fájdalomcsillapítót mégis mennyire tiltakozik a tű ellen.
Az egész duplán érthetetlen, hiszen az infúzió már csöpög az ép karjába.
A bogyó formátumú sokkal lassabban hatna – mondom csendesen, és visszateszem a tűre a műanyag védőkupakot.
Valahol eltúlzottnak érzem a reakcióját, és nem tudom, mi lehet az oka, de szeretném kideríteni, így közelebb lépek az ágyához, hozzá.
Isaac, nyugalom – kezdem –, ha nem akarja az injekciót, nem adom be, megígérem. De előtte mondanék pár dolgot, hogy dönteni tudjon róla, rendben?
Várok egy pillanatot, remélem hajlandó lesz a szemembe nézni, úgy sokkal könnyebb lenne, úgy tudnám, hogy valóban figyel is rám, és nem zárkózik magába, amitől most, hogy így odébb húzódott az ágyon és ennyire lesápadt, szerintem jogosan félek.
Az első, amit mondanék, és ami tény, hogy nem szúrnám meg újra. Már folyik az infúziója és azon keresztül be tudnám adni a gyógyszert, tehát nem lenne újabb szuri. Semmi plusz fájdalom az ígérettel, hogy utána majd mennyire jó lesz. A másik dolog, hogy ugyanezt a gyógyszert adnám tablettában is. A különbség, hogy tablettában lassabban, és gyengébben hat.
Mélyet sóhajtok, aztán eszembe jut még valami.
Ez a gyógyszer egy sima fájdalomcsillapító – folytatom még, halkan, de tárgyszerűen –, nem ütné ki, nem bódítaná el, nincs benne semmi kábító hatású, tehát ha attól fél, hogy ellőném vele a tudatát, akkor megígérhetem, hogy ilyen hatása nincs. Simán csak csökkenne a fejfájása. Talán pihenne tőle, de nem altató. Csak lehet, hogy fájdalom nélkül könnyebb lenne.
Nézem és várom, mit felel, de azért még egy kis ötlet eszembe jut.
Ha gondolja, maradok, amíg hat a szer, hogyha… ha úgy érezné valami mégsem jó, akkor ne legyen egyedül.
Aztán szinte belém vág a gondolat: lehet, hogy nem akarja, hogy mellette maradjak.
Fáj.
Ez fáj. Pedig nem kellene. Nem mindegy nekem, hogy akarja-e ő, hogy itt legyek? Meglepve ismerem be magamnak, hogy nem. De nem értem, nem értem az okát. Vagy talán nincs is oka. Csak egy érzés.
Lassan nyelek.
Vagy ha inkább azt szeretné, Isaac, akkor én elmegyek, és küldök valaki mást… Ha így gondolja…
Hát tessék, kint van. Adok neki lehetőséget, hogy elküldhessen, és ne kelljen miatta rosszul éreznie magát.
Immár nincs más hátra, mint kivárni, mit felel.
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-02-07, 15:06

Borzalmasan hasogat a fejem, mintha kiakarna törni valami a koponyámon. De minden fájdalmas érzés azonnal a szívemben összpontosul mikor az ápolónő belép a kórtermembe. Szinte megszűnik a világ, minden csak a nő körül forog. Egy teljes pillanatra még a szívverésem is kihagy, leírhatatlan mit érzek, mintha álmodnék, egy álom amiből nem akarok felébredni. Nem tudom irányítani a testem, teljesen lefagytam. A sors épp eléggé elbánt már velem erre még ez is, ha ez csupán egy káprázat akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Én a valóságot akarom, a tiszta valóságot, nem kérek holmi álomképekből, vagy kapjam vissza az én Vimet vagy soha ne is lássam. Ezt egyszerűen nem bírom így elviselni, már nem csak az álmaimban kísért, nem, most már a valóságban, az ébrenlétben is kísért. Meddig gyötörnek még? Meddig kínoznak még? Addig míg magam nem vetek véget sz életemnek? Hát ha ez így folytatódik megteszem..nem bírom, hogy nem tudok szabadulni a múltamtól, bárcsak úgy születtem volna újjá, hogy az emlékeim elvesztek, de nem, minden érintésére, bőrének melegére, szemeinek átható pillantására és szerelmének minden lángjára tisztán emlékszem, néha végig álmodom a megismerkedésünk napját, a virágzó rétet, a könnyű flörtöt, a csodálatos napfényt amitől csak úgy ragyogott a haja. Aztán a fagyizó, a folyópart, a séta, a csókok..ezek kísértenek, nem hagyják, hogy elfelejtsem, igazából nem is akarom, csak jó volna ha nem éreznék ekkorra ürességet az emlékek nyomán, miért nem boldogság költözik a szívembe az emlékek után? Fájdalmat érzek minden szerelmes pillantása nyomán, egyszerűen belém éget az egész lénye és soha, de soha nem leszek képes mást szeretni, ez így volt megírva, nekem Ő volt rendelve és elcsesztem.
A levegő most olyan akár a méreg, minden tüdőmbe jutó oxigén mérgez, késként szúrja a mellkasom, a szívem ki akar ugrani..ez az állapot pillanatokig tart csupán, addig míg meg nem látom a szemében az ürességet, azt a fajta végtelen űrt ami tudatja velem, hogy ennek a nőnek én egy ismeretlen vagyok..bármennyire is fáj, de se nem álmodom se nem Vi van itt, ez egy nő aki ápolóként dolgozik és én csak egy újabb jelentéktelen személy vagyok a számára akit kötelessége ellátni..Nagyon hasonlít a szerelmemre, de mégsem Ő az. Lassan elillan a forróság, a szívverésem is lassul és a levegő is akadály nélkül cserélődik a tüdőmben, belégzés, kilégzés. Testem kihűl akár egy jégverem, az élet feltámadó szikrája megszűnik, a csalódás megölt teljesen. Csak nézem tovább, mert képtelen vagyok levenni róla a szemem, az a kis pillanat amikor az ismeretség lángja fellobban a szemében reménnyel tölt, el, de amilyen gyorsan feltűnt olyan gyorsan szűnik meg és én teljesen elvesztem. Magamba iszom a látványát, hogy ne halványodjon el Vi emléke, nem akarom elfelejteni a vonásait, ez a nő mintha az ikre volna. Annyira hasonlítanak és mégis annyira különböznek. Ez a nő sokkal kifinomultabb, hidegebb, nem ég benne az a bizonyos láng ami az én Vimben. Vi maga volt a tűz, egy igazi kis boszorkány, elvarázsolt az első találkozásunknál, mindig szeretett kicsit másabb lenni az átlagnál és az elfogadottnál. Szeretett, Ő látta bennem azt amit más nem, miatta lettem más ember és most újra az a roncs vagyok, belül meghaltam teljesen, már csak a szerveim működnek monoton és várjak a pillanatot amikor megszűnhet a munkájuk és örök nyugalomra szenderülhetnek. Várom a pillanatot, még néha siettetem is, akarom a megnyugvást, nekem itt nincs semmi keresnivalóm. Nem idevaló vagyok, ez nem az én helyem, nekem VI mellett van a helyem, és Ő nincs itt.
-Ez az anyanyelvem, de ha hallana franciául, meglepődne. - Nem is tudom miért mondtam ezt. Ismét belém hasít a fájdalom ahogy egy újabb emlék próbál meglepni, emlékszem beszélgettünk Vi-vel arról, hogy enyhén szólva érthetetlen a francia beszédem, az akcentus kicsit megcsavarta a szavaimat, de Ő megértett, tudtunk nevetni és azok a pillanatok voltak a legszebbek, amikor nem kellett félnünk, hogy elveszik a boldogságunk..de végül megtörtént, harcba vonultam és emlékszem épp egy levelet fogalmaztam meg neki amikor rátörtek a táborunkra, puskaropogás, ágyúdörgés, egy csattanás, fegyvert ragadtam és kiléptem a sátorból. Életem talán legvégzetesebb döntése volt, alig, hogy kiléptem a mellkasomra lőttek, egymás után több alkalommal is, a vér eláztatta a mellkasom, a fegyver kiesett a kezemből, láttam még társaim végzetes halálát, de utána már csak Vi képe lebegett előttem, elbúcsúztam tőle és az üzenetem soha nem jutott már el hozzá. A levélben az állt, hogy hamarosan eltávot kapok és meglátogatom..ez soha többé nem számított már. Meghaltam ott a sátor előtt, nem láthattam Őt viszont.
-A hiányos vagy eltűnt emlékek valóban áldásnak számítanak. - Bólintok. Egy a baj, hogy nem a balesetet akarom elfelejteni hanem a múltam, mindent törölni akarok, az elejétől a végéig, miért nem azt vették el tőlem? A sors igazságtalan.
Mosolya túl lágy és kedves ahhoz, hogy ne figyeljek fel az arcára, a keze érintésének nyomán lángra lobban a testem, bizseregni kezd a karom, elhúznám a kezem ha tudnám, de túlságosan a hatása alá kerültem. Csak nézem azt a kísértetiesen gyönyörű arcot és nem tudom mi tévő legyek..tényleg ezt érdemlem? Ekkora szenvedést? Mit tettem amiért így kell bűnhődnöm?
-Az én fejemnek már csak az tesz rosszat, hogy van benne ami még működik. - Mondom közönyösen. Igazából ez a sérülés se sikerült jól, egyszerűen meg kellett volna halnom ott a kocsi előtt már ha egyáltalán az volt. De nekem még meghalni se sikerül rendesen.
-Nem, nincs gyógyszer allergiám. - Amennyire én már a bogyók közelségébe kerültem nem is lehetne, szinte velük alszom el és kelek fel. Az életem részesei, már mindent kipróbáltam, de semmi sem akarja elmulasztani a fájdalmam, ezt soha nem lesz képes semmi sem megszüntetni.
-Nos nem érdekel a doktor, és azt se hiszem, hogy annyira érdekelné magukat velem mi lesz ha kikerülök innen. Ezt csak azért mondják, mert kötelességük. - Mormogom. Egyszerűen túl feszült vagyok, az idegeim pattanásig feszülnek, nem bírok a közelségében maradni, megőrjít. Miért hasonlít ennyi rá? Miért? MIÉRT?
Meglátom a tűt és azonnal rosszul leszek, na ezt már nem, engem nem fognak szurkálni.
-Nem akarok tűt. - Rázom a fejem hevesen. Sose szerettem ha szurkálnak, nem akarom, hogy most is ez legyen, nem szerepel a terveim között.
-Bogyó formában nem tud adni valamit? - Kérdem és próbálok a tű közeléből a legnagyobb távolságba húzódni. Nem félek..egyszerűen nem akarom, hogy összeszurkáljanak, sokkal biztosabb a bogyó. Abban tapasztalatom is van. Sőt, talán azért nem vagyok olyan ramaty állapotban, mert mikor elütöttek is volt valamennyi kábítószer a szervezetemben, minimális, de épp elég, hogy most érezzem a környezetem magam körül.
-Ha lehet vigye a közelemből azt a tűt. - Elhaló hangon mondom és bár határozott akarok lenni egyszerűen nem megy, szinte fal fehér leszek. Gyáva féreg! Ez az igazság, gyáva vagyok.
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-02-04, 18:34

Amikor a kórterembe lépek meglep az arckifejezése. Az ágyban egy még a kötései ellenére is jóképű fiatalember fekszik, az arca olyan fehérré válik a látványomra, mint a lepedő, de komolyan, szinte látom, ahogy kiszalad belőle a vér. Igen, nem kéne meglepődnöm, lehetne sápadt a balesettől is, elég nagyot kapott, de az a döbbent arckifejezés...
Mint aki kísértetet látott!
Ahogy közelebb megyek hozzá, próbálok a papírjaim mögé bújni, próbálom magamból előcsalni a profi ápolónőt, kapaszkodom a rutinba. Nem értem az egészet, nem értem a tompa zsongást, amit a fejemben érzek.
Legfőképpen pedig azt nem értem, miért változtak meg a fények, miért láttam őt egy pár pillanatra egészen máshogy.
Mi volt ez az egész? Hallucináltam volna? Vagy egy éber álom?
A neve nem ismerős, akárhogy kutatok az emlékezetemben, nem tudom hova tenni.
A monitorokra pillantok, amíg a válaszát várom. Bárhová csak nem rá.
AZ EKG görbéje szabályos, de a szívverése kissé szapora, nem annyira, hogy a gép riasztani kezdjen, de épp eléggé. A saturációja rendben, de a vérnyomása magas.
A válasza minderre magyarázat lehet, tömjem meg gyógyszerekkel, hát persze, mintha az csak úgy menne. Bár elhiszem, hogy vannak fájdalmai, de azért a fejsérülése miatt óvatosnak kell lennünk. Én a magam részéről jobban örülök, hogy ébren van és beszél, mintha mesterséges kábaságba süllyedne a pirulák vagy még inkább az injekciók hatására.
És a hangja... az a dacos, mormogó hang, miközben a plafont bámulja. A térdeim remegni kezdenek, de nem értem, nem tudom az okát.
- Angolul nincs is akcentusa - csúszik ki a számon, és aztán csak pislogok szaporán, ahogy őt nézem. Ezt most miért mondtam? Ugyan miért lenne akcentusa az anyanyelvén?
Próbálom összevakarni magamat, akármi is történik velem ma reggel, nem eshetek szét. Dolgoznom kell. Szüksége van rám. Mr. Maxwellnek is. Isaacnek, pillantok a papírokon a nevére.
Isaac J. Maxwell. J, mint micsoda? Egyelőre nem kérdezek rá.
- Bizonyára elvesztette az eszméletét egy rövid időre - próbálom megnyugtatni -, agyrázkódása is van, ilyenkor belefér, hogy nem emlékszik a balesetre, talán még áldás is.
Gyengéden mosolygok rá és könnyedén megérintem a kezét. Megfogom a csuklóját, kitapintom a pulzusát. Szapora kicsit, naná,  a monitor is ezt jelzi. Igazság szerint meg se kellett volna most érintenem, csak...
Egy pillanatra behunyom a szemem, egy mécses táncoló fénye, árnyékok az arcán, az ujjaim hozzá érnek.
Azt veszem észre, hogy levegő után kapok. Mi történik itt?
Megnyalom a szám szélét.
- Inkább nem tömném teli gyógyszerekkel, rosszat tennének a fejsérülésének, de egy fájdalomcsillapítót adhatok.
A gyógyszeres szekrénykéhez lépek, kinyitom a kulcscsomómon figyelő kulccsal, és kiveszek egy kis ampullát, a fiókból fecskendő és tű kerül elő, amíg előkészítem a gyógyszert, újra felteszem a szokásos ellenőrző kérdést:
- Tud arról esetleg, hogy valamilyen gyógyszerre allergiás lenne? - A vállam felett pillantok hátra rá.
Vajon még mindig a mennyezetet fixírozza?
- Azt, hogy mikor mehet haza, majd a doktor úr dönti el. Én csak az előőrs vagyok a lovassági roham előtt - próbálom némi humorral oldani a feszültségét.
Annyira nyilvánvaló, hogy szabadulna...
- Saját felelősségére is csak akkor mehet el, ha van olyan állapotban, hogy erről tényleg dönteni tudjon, illetve otthon biztonsággal tud lenni, és nem kell attól félnünk, hogy hirtelen olyan mértékben romolhat az állapota, hogy nem tud újra időben segítséget kérni.
Az ágya mellé lépek a gyógyszerrel.
- Ért engem, ugye, Isaac? - kérdezem kedvesen. - És itt a fájdalomcsillapító. Ha beleegyezik, akkor máris beadom. Nem lesz tőle kába, vagy tompa, de csitítja a csatazajt a fejében. Akkor mehet?
Őt nézem, az arcát, és közben várom, hogy rám figyeljen, a szemembe nézzem. Jó lenne tudni, hogy tényleg jobban van, hogy tud dönteni, legalább már ilyen csekély dolgokról.
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-02-01, 15:50

Nézem a kötéseimet és próbálok visszaemlékezni arra, hogyan is szereztem a zúzódásaimat vagy éppen a töréseimet. De semmi nem ugrik be, addig tiszta minden, hogy elindultam a munkába, emlékszem arra, hogy megborotválkoztam és közben minden gondolatom Vi körül mozgott. Elindultam, már fél úton lehettem a munkába és innentől vége is, mintha valami filmszakadás lenne, itt elsötétül a kép és megjelenik a TO BE CONTINUE...
Egyszerűen az egész kiesett és a fejemen levő kötés bizonyítja, hogy miért nem emlékszem semmire, rendesen beverhettem a fejem. Ha tippelnem kellene akkor valami buldózer csaphatott el, mert rendesen helyben lettem hagyva. A karom sajog mintha satuba vágták volna és egyre szorosabbra húzták volna, a fejemben meg legalább 100 kőműves dolgozik és csattog meg kalapál. Rég voltam már ennyire ramatyul. Tulajdonképpen még a háborúban se sérültem meg ennyire, mint most. Azt hihetné az ember, hogy a háborúk végeztével már semmi veszély nem fenyegeti az embereket, ohh, dehogyisnem. Itt a bizonyíték, lehet sokkal fejlettebb az orvostudomány, több a gyógyszer, már az egyszerű hasmenésre is 15 féle bogyó van legálisan. De ettől még az elhalálozások arányi magas. Nem annyira mint vagy 70 évvel ezelőtt, de magas. Olyan négykerekű meg két kerekű járművek vannak, hogy az ilyesmit akkoriban még elképzelni sem lehetett. Valószínű, hogy az egyik ilyen csapott el az úttesten. Jó lenne ha tisztán látnék, de semmi sem jut eszembe a balesetről. Idegesít az, hogy az egész egy hatalmas nagy homály, egy ködbe burkolt táj.
Egyszerűen csal ledöbbenek mikor belép a Nő...arcomra kiírható a döbbenet, teljese elsápadok..Vi..de hiszen Ő halott, nem lehet és...és nem is orvos vagy ápolónő volt..Pislogni is elfelejtek és meg se hallom ahogy a nevemet mondja, egyszerűen túlságosan a varázs alatt állok. Szívem hevesebben kezd verni, szinte kiugrik a mellkasomból. Egyedül az hoz vissza a jelenbe, hogy nem látom szemében a felismerést..Ő nem Vi..Ő csak egy lány aki hasonlít rá..Csalódottságomban próbálom összeszedni magam.
Miután megszólít, egy apró pillanatra mintha a felismerés szikráját láttam volna meg nála, de az azonnal ki is hunyt és folytatódott az orvosi hangnem. Egy nagyot sóhajtottam csupán.
-Nem emlékszem semmire sem, szürke homály az egész. Azonban ha szeretne tenni valamit akkor tömjön meg gyógyszerekkel. - Mormogom és a plafont kezdem el bámulni, véletlenül sem akarok ránézni, annyira hasonlít Vi-re, küldőre mintha ikrek lennének, egyedül a viselkedés és a távolságtartás hoz vissza a jelenbe, Ő nem Vi. Szomorúság önt el ismét ahogy rágondolok, hogy elvesztettem, hogy nem töltöttem vele elég időt. Kiakarok jutni innen, ebből a kórházból, ebből a rémálomból és ennek a nőnek a közeléből.
-Mikor mehetek haza? Remélem még a mai nap folyamán, tudtommal saját felelősségre hazaengednek. - Nem bírok tovább a közelében lenni, megőrjít a hasonlóságuk. Istenem miért kapok ekkora büntetést? Miért nem tudtam egy tömeg sírban megrohadni? Nem kellene ezeken keresztülmennem.
Vissza az elejére Go down
Francesca Lanzi


Francesca Lanzi

ϟ Hozzászólások száma :
47
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 13.
Boszorkány

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-01-24, 20:19

Délelőtti műszak a sürgősségin. Végre valahára ismét rajtam a sor a nappali beosztásban. Reménykedem, hogy ez jobb lesz, mint az éjszakák voltak. Végtére is mindig sötétedés után a legnehezebb.
Délelőtt mégis mi történhet? Ha lemegy a reggeli csúcsforgalom, akkor talán csak egy-egy óvodai baleset, és nagyjából ennyi is. Általában kész felüdülés a délelőtti műszak, ezért még a korai kelést is szívesen bevállalom, plusz utána már kora délutántól szabad leszek, és bármit kezdhetek a napommal.
Nem mintha olyan sok halaszthatatlan dolgom lenne. Hazamegyek, rendet teszek a kis bérelt házamban, esetleg kimegyek az aprócska kertbe, ha jó az idő, elnyúlok a napon… Bár ilyenkor télen nem sokat lehet kint tenni. Esténként néha csak bámulok kifelé és nő bennem a nyugtalanság. Furcsa érzés, mintha egyre csak várakoznék, várnék valakire. Persze butaság, nincs senkim, akit várhatnék, mindenki, akit szerettem, már halott.
Anya, apa, nagyi… és…
Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Az a szemétláda! Ő nem hiányzik, de különben is, ő nem is halt meg! Miféle bolond gondolataim vannak nekem, és ráadásul fényes nappal!
Ez biztos annak az utóhatása, hogy három éjszakát nyomtam le, majd igazi pihenő után fordultam át a nappali műszakba. Ez annyira nem jó, sokat kivesz az emberből, de most így jött ki, ha nem vállalom el, akkor a délutánozás maradt volna, amit sosem szerettem igazán, de mióta megtámadtak, még inkább rossz érzésekkel tölt el, már csak a gondolata is.
Akkor már inkább ez. Végzek egy fejkörzést jobbra és egyet balra. Igaz, boszorkány vagyok, de inkább a hagyományos módon próbálom felélénkíteni magamat és nem mágiával, tehát a teás bögrémért nyúlok és kortyolok a még langyos italból.
Épp idejében, mert szólnak, hogy visszahozták a röntgenből azt a srácot, akit reggel autó gázolt el.
Még a váltás előtt pakolta le a mentő, és az éjszakások áradoztak, hogy a fickó milyen jóképű. Mármint ha eltekintenek a jelentős mennyiségű vértől, amit lemostak az arcáról, hogy ez kiderüljön.
Hát majd mindjárt meglátom, igazuk van-e. Eddig épp csak a nevét tudjuk, és jó lenne valami előzetes kórtörténet is, mire a doki előkerül a reggeli megbeszélésről.
Belépek a hármas kórterembe, ahol az ágyon ott fekszik a fiatalember, a reggeli gázolás áldozata. Amikor közelebb lépek a beteghordó csak biccent és már megy is ki, innentől már neki nem kell hallania semmit.
Szép napot, Mr. Maxwell! – szólítom meg, a beteglapjáról olvasva a nevét.
Közelebb lépek és fölé hajolok. Látom, hogy ébren van, és valóban veszedelmesen jóképű, a fején lévő kötés ellenére is.
Mr. Maxwell… – kezdem, de elhal a hangom.
A kora délelőtti fények megváltoznak, most is fölé hajolok, de nincs sehol a kötés, engem néz, az arcán egy kis mécses fénye táncol…
Döbbenten pislogok. Ott vagyunk a vizsgálóban. A tejüveg ablak átereszti a fényt, de a mennyezeti neonok is égnek.
Mi a fenét láttam én az előbb?
Nos, akkor Mr. Maxwell… – mondom újra, próbálom összeszedni magamat. – Elmondaná, mire emlékszik, mi történt önnel?
Egyszerű első kérdés, miért is várom annyira a választ, hogy megszólaljon?
Vissza az elejére Go down
Isaac J. Maxwell


Isaac J. Maxwell

ϟ Főkarakter :
Isaac J. Maxwell
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Szobafestő
ϟ Hozzászólások száma :
28
ϟ Csatlakozott :
2015. Jan. 10.
ϟ :
"A múltad tesz azzá aki vagy...
Cesca & Isaac Brad2
...de a jelen mondja meg ki leszel!"
Cesca & Isaac 3d9c6538cefa29fe1a3cdfcd3dfc3b1d
Ember a Purgatóriumból

Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty2015-01-18, 00:28

Ha úgy vesszük kaptam az élettől egy második lehetőséget arra, hogy rendesen elcsesszem újra. Még most se tudom megérteni azt, hogy mit keresek itt. Egyszer még harcban állok, küzdök azért, hogy a végén hazatérjek ahhoz a nőhöz akit szeretek aztán a következő pillanatban egy lövés és vége mindennek. Ha igazságos lenne a sors akkor nem így végződött volna. De megtörtént, meglőttek, meghalt és most ismét élek, bár ezt nem mondanám, ez nem teljes élet csak vagyok, de nem élek. Lélegzem ugyan és minden nap felébredek, teszem a dolgom, hogy következő éjjel ismét visszasüppedjek abba az időbe ahol lennem kellene. Megszoktam már részben az új világot, de egyedül azon részét élvezem amit még a múltban is. Kábítószerek, hallucinogénszerek, minden ami segít úgymond észnél tartani, hogy ne felejtsem el ki voltam. Mert már nem olyan könnyű a múltat és a jelent elválasztanom. Néha egybe mosódnak dolgok. Például Vi illata ébresztett egyik reggel és úgy éreztem velem van, nehezen ébredtem rá, hogy ez mind csak káprázat volt, a hiánya okozta az egész képzelgést. Nem, még mindig nem tettem túl magam rajta. Elvesztettem még mielőtt igazán megkaphattam volna. Miért én kaptam új lehetőséget? És miért nem tudhatom milyen volt az élete? Boldog volt? Gyászolt?... Férjhez ment? Erre a gondolatra ökölbe szorul a kezem, ha csak belegondolok, hogy más is hozzáért, egyszerűen elfut a méreg. Pedig tudom, hogy így lett volna jó, ha helyettem valaki jobb és rá érdemesebb vigyáz rá. Mit meg nem adnék ha csak egyetlen egy napra újra láthatnám. Nem vagyok egész nélküle, egyáltalán nem vagyok élő.
Lassan caflatok fel az emelkedőn ahogy minden reggel és próbálom kizárni a gondolataimat, nincs szükségem újabb önmarcangoló kérdésfeltevésekre. Elegem volt már a Mi lett volna ha..szövegből. Megtörtént, itt vagyok és nélküle, túl kell tennem rajta magam. Bárcsak gyorsabban menne.
Az út mentén haladok és nem figyelek eléggé vagy inkább egyáltalán nem így nem hallom meg az emelkedő aljáról felém guruló járművet és mire észrevenném már késő, lassítás nélkül csapódik nekem én pedig csak szikrákat látok a szemem előtt táncolni, mellkasomban égető fájdalom gyúl és nem kapok levegőt, érzem, hogy leérkeztem és a betonon vagyok, de nem tudom megmondani pontosan hol. A fájdalom szét árad a karomon és a lábaimon. Fejem zúg és mintha valami ragacsos massza folyna a fejemből. Látásom elhomályosul majd végleg megszűnik.
Mikor újra kinyitom a szemem egy teljesen steril, hófehér helyiségben találom magam. Kórházban, világosodik meg a fejemben a nyilvánvaló tény. Nem emlékszem, hogy kerültem is és, hogy miért. A fejem továbbra is zsong és szédülök is ámbár fekszem nem állok. Bekötözött karom sem utal sok jóra és ha jól érzem a mellkasom sem járt jobban, minden levegővétel szúr. A lábaimat megmozgatom és örömmel nyugtázom, hogy a fájdalom eltekinthető az esetükben.
Mi a franc történt? Egyszerűen nem jut eszembe semmi. De legalább a látásom már nem homályos. Legalább adhattak volna valami fájdalomcsillapítót. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire sajog a fejem.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Cesca & Isaac Empty
TémanyitásTárgy: Re: Cesca & Isaac   Cesca & Isaac Empty

Vissza az elejére Go down
 
Cesca & Isaac
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Isaac J. Maxwell
» A night like this ~ kórház ~ Cesca&Ben
» Andrew és Cesca, A háznál
» Andrew & Isaac - Tesós összeröffenés

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Belváros :: Kórházak, rendelők, elmegyógyintézet-