Ben ♦ Dylan

Mikor felteszem a kérdést, azért erősen kételkedem benne, hogy tényleg fog rá válaszolni, de pozitív csalódást okoz. Lehet, hogy alapvetően nem is olyan merev és elutasító, mint amilyennek a délelőtt alapján gondoltam?
Nem kezd bunkózni és nem küld el a francba, tehát akár még ez is lehetséges. Cserébe pedig diszkréten bólogatok neki, hogy megerősítsem: maradhat a szöveg. Jól emlékszik, valóban ezt mondtam. Közben pedig fejben én is jegyzetelek. Egyetlen szava sem kerüli el a figyelmem.
Egy valamire azonban még kíváncsi vagyok: az egóját szépen ki lehet belőle csalogatni. Zokon veszi, hogy felvázolom neki az alternatívám, a gunyoros formába csomagolt árnyalatnyi sértettség ott ücsörög a szája sarkában, ahogy egy pillanatra féloldalas mosolyra görbíti az ajkát. Ez pedig nekem örömet okoz. Ez apró kis szenvedély, ami miatt sokszor meggondolatlanul viselkedek. De megéri.
A mondata hallatán én is elmosolyodom, a találkozásunk óta talán most először őszintén. (Kivéve a szekrényes bakit.)
- Nem járt volna jól velem a rendőrkapitányság – ingatom szórakozottan a fejem. – De ha azt mondom, igen, az egy újabb gyanús pont, nem igaz? – emelem rá a tekintetem, miközben még mindig az arcomon virít az a bizonyos mosoly. Igazából nem is várok rá választ, csak olyan kötői kérdésnek szánom.
- Kérdezzen csak. A ma délutánom már úgyis az öné – teszem keresztbe a lábam kényelmesen a térdemen, és hátradőlök a kissé nyikorgó székben. – Bármire válaszolok.
Egyébként én is meglepően figyelem, mennyire jó kedvem lett így a végére. Ez nem is olyan megszokott tőlem. Aláírom a jelentést, ami közös megegyezéssel a lehető legpraktikusabb módon lett lezárva, és mielőtt távozna, nem mulasztja el felhívni a figyelmem arra az apró tényre, hogy ezért az adósa vagyok.
- Ha ingatlant kívánna vásárolni, hívjon fel bártan. Már úgyis tudja a számom – kúszik ismét visszafogott mosoly az arcomra, ahogy az aktáira pillantok. – A beépített hulla általában nem a kínálat része.
Az a mi pedig még majd találkozunk, azonban valamiért semmi jót nem juttat az eszembe. Nem tudom, mire értheti, de ezt inkább nem kérdezem meg. Van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem tudom.

- Az... teljesen más – próbálok viszonylag komoly arcot vágni a megjegyzése hallatán, de mihelyt kimegy, elvigyorodok. Ezt azért bírom a rendőrökben. Még azt is próbálják menteni, ami menthetetlen. De az, hogy az ő arcán is megjelent egy vérszegény kis mosoly, nem olyan rossz jel.
Aztán visszajön, és elkezdi töltögetni a jelentést. Látom rajta, hogy ráérősen dolgozik, én pedig közben hol őt, hol az irodát vizsgálgatom, de a figyelmem folyton folyvást visszakúszik a falióra hangos, ütemes kattogására. Néhány hosszú, már-már kínzószámba menő perc után azonban úgy döntök, inkább beszélek, csak vonja el valami a figyelmem.
- És ezután mi lesz? Mehetek? Ujjlenyomat gondolom, már nem szükséges – kormányozom a pillantását az aktáim felé, ha közben rám nézne. Ott megtalál velem kapcsolatban mindent, ami az esetleges nyomozáshoz kellene. De nem is értem, miért akarnak ennyire nyomozni. Oké, találtam egy hullát, de semmi jel nem utal rá, hogy gyilkosság áldozata lenne. A testén nincs se lőtt, se szúrt seb, sem zúzódások vagy ütésnyomok. Persze, megmérgezhették, de ez a halálnem manapság már kezd kimenni a divatból.
Lehet, hogy csak egy hajléktalan, aki ide vackolta be magát télre. Végül is a lakás több hónapja lakatlanul ácsorog, és enyhén szólva is elég elhanyagolt állapotban van. Vagy az is lehet, hogy narkós volt, és egyszerűen elvitte egy halálos adag. A rendőrség mindig mindent túl akar bonyolítani.
- Maga szerint gyilkosság volt? – kérdem meg végül a véleményét. Nagyon érdekelne, hogy mit gondol. Várakozva nézem, ahogy körmöl, hogy ha felnéz, elkaphassam a tekintetét.
Tartok egy kis szünetet, és ha válaszol, ha nem, végül mégiscsak felvázolom neki, amin az előbb gondolkodtam.
- Szerintem az előző tulajdonos még csak nem is tudott a vendégről. Túl nyugodt volt hozzá, és abban is kételkedem, hogy kiköltözés után tizennyolc hónappal még egyszer átvizsgált volna minden egyes szekrényt, mielőtt túladott volna rajta. Lehet, a fickó csak egy hajléktalan volt, aki rájött, hogy régóta elhagyatott a lakás. Elvégre tél van – próbálok minél meggyőzőbb lenni, elvégre nekem is érdekem, hogy hamar lezárják a nyomozást. És azt sem akarom, hogy különösebb médiavisszhangot keltsen. Valljuk be, az emberek többségének nem az a fétise, hogy hulláktól hemzsegő lakásba költözzön be. Én viszont azért vettem a kis szépséget, hogy eladjam. Legalább a háromszorosáért, mint amennyiért hozzájutottam, bár ha különösen jó munkát végzek, és nem zavar be ez az egész, lehet, akár az ötszöröséért is sikerülne.
De jó is, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Mert közben az is igaz, hogy az ingatlant jóval áron alul kínálták, és a hölgynek meglehetősen sietős volt az üzlet. Ez talán tényleg gyanús, de ha Mr. Reed az előbbit esetleg ki is logikázná magától, az utóbbit biztos nem kötöm az orrára. Ahogy azt sem, hogy néhány dolgot azért kihagytam a vallomásból. És igazság szerint bűntudatom sincs miatta, elvégre konkrétan senki nem kérdezett rá.
Egyetlen célom, hogy minél hamarabb lezárjuk ezt az ügyet. Visszakapjam a lakásom. És ez az egész gyilkosság-história minél inkább a háttérben maradjon. A legjobb tényleg ez a hajléktalan történet lenne. Vajon mivel tudnék még jobban ráerősíteni erre a verzióra? – töprengek el nagy ráérésemben.
Ekkor azonban, úgy tűnik, Reed elérkezett a beszámoló végéhez. Végre, bár közben szinte folyamatosan beszéltem hozzá, és éppenséggel nem is jelentéktelen témáról. Szeretem tesztelni, hogy milyen törékeny az emberi koncentráció. De ha nem is sikerült megzavarnom, talán sikerül előcsalogatni belőle a nyomozói ösztönt, és kissé háttérbe szorítani a személyes bosszúállót. Az sem ártana ugyanis, ha nem kerülne rögzítésre az összetűzésünk.
Végül mégis rákérdez a történtekre, de valahogy az az érzésem, hogy már ő is csak átugorná a témát. Azon töprenghet, mennyit írjon le belőle, és hogyan is fogalmazzon. Bár attól, hogy nem foglalja hivatalos közegbe, még egyáltalán nem biztos, hogy szemet huny a dolog felett. Ez abból a pici indulatból is érződik, ami egy pillanatra megvillan a hangjában. De ezzel akár én is ki tudnék egyezni.
- Ami azt illeti, én sem ragaszkodom hozzá – értem ezt mind az említett részletre, mind az erről való beszélgetésre. Azt hittem, erőltetni fogja a témát, de talán már belőle is elszállt az indulat. Vagy csak azt akarja, hogy az adósa legyek? Ki tudja? Mindenesetre, mikor rám pillant, élek az lehetőséggel.
- Nem mondtam semmit.

A megjegyzésem talál, mert elég furcsán pislog rám, mint aki legszívesebben nagyon máshogy fogalmazna, de hát ezt enélkül is kitaláltam. Bőven elég volt az az előbbi gyilkos pillantás, hogy tudjam, helyrehozhatatlan hibát követtem el a szemében, amit valószínűleg meg fog próbálni megbosszulni. Utálom a pszichológiát, de van annyi tapasztalatom, hogy az ember már csak így működik. Minél magasabb beosztásban van, annál inkább. De ha azt hiszi, csak úgy hagyom magam megalázni, akkor téved. Van pénzem, és ismerem a jogaimat, valahogy csak megoldom majd.
Miután kelletlenül elárulom neki, hogy volt már rendőrségi ügyem, nem is értem, miért, de nem kérdez semmi mást. Lehet, a csöndes gyilkos az igazi profilja, és gondolatban máris azt tervezgeti, hogyan fog elégtételt venni rajtam. Mikor leérünk, a kocsi felé int, én pedig sóhajtok egyet és beszállok. Legalább nem elrácsozott rendőrautó, abba nem tudom, hogy venne rá, hogy beszálljak.
Bent aztán már mondhatni ismerem a járást, és mintha engem is felismerne egy-egy szempár, vagy csak bebeszélem magamnak, mert zavarban vagyok? Elvégre hányan megfordulhatnak itt naponta... Mindenesetre boldog-boldogtalan minket figyel, amitől mondanom sem kell, nagyon derűs vagyok. Reed majdnem leáll beszélgetni félúton, de jobb is hogy nem teszi, mert már csak a gondolattól is szívesen ráborítanék egy asztalt. Akkor legalább már lenne miért stírolniuk.
Beérünk az irodába, ahol még történetesen nem jártam, de ez is pont ugyanolyan, mint a többi. Leülök, de kávét nem kérek.
- Köszönöm, de kihagynám a lehetőséget. Ne vegye magára, de borzalmas kávét főznek. – Most már úgyis felesleges tagadnom, hogy volt már hozzá szerencsém. Rápillantok, de nem tudom kiolvasni a tekintetéből, hogy minek köszönhetem ezt a hirtelen jött kedvességet. Azonban rosszat sejtek. Vagy csak ennyire élvezné, hogy hazai pályára keveredett, és – látszólag – itt már még inkább tőle függ a sorsom? Végül is az is lehet, hogy tényleg.
Mikor visszatér, már a kezében lapulnak az aktáim, én pedig halvány mosollyal nézem, ahogy lapozgatja. Ha tudná, mennyivel vastagabb lenne az a köteg, ha az utóbbi tíz évet nem Franciaországban töltöttem volna. Így viszont még egész vállalható. Vagy két-három verekedés, egy-két kártérítési ügy, és egy feljelentés lehet benne. Ha jól emlékszem, de nem is terhelem azzal az agyam, hogy számon tartsam ezeket.
- De ne költse át túlságosan – bólintok a kérdésére, amin érződik, hogy valójában kijelentés volt. A következő mondata azonban meglep. A bal szemöldököm egyből a magasba ugrik, és fürkészően nézek rá, nem tudom, mi a szándéka ezzel. Végül inkább az őszinteség mellett döntök.
- Én már elmondtam a saját interpretációmat – szögezem le, mielőtt folytatnám, és a szemébe nézek. – Azt valóban úgy gondolom, sima akció-reakció egyenlet volt. Viszont lehetséges, hogy egy árnyalatnyit túlzásba vittem. Ahogy az aktákban is láthatta, kicsit impulzív a természetem – lazul el az arcom, már-már majdnem egy halovány mosoly jelenik meg rajta, de csak majdnem. A pillantásom az előtte heverő papírokra siklik, majd vissza rá. Igen, az autóban volt időm kicsit jobban végiggondolni az esetet. Talán nem kellett volna akkorát löknöm rajta, nem is így terveztem, de a düh megduplázta a lendületet. Szépen felkenődött a falra.
Bocsánatot kérni azonban nem fogok tőle, hiszen azzal is tisztában vagyok, hogy miért tettem.
- A beszélgetéshez, viszont két ember kell, Mr. Reed – sandítok felé, hogy kiderítsem végre, mi célja ezzel az egésszel.