Dylan Reed

Régen inkább csendben maradt és meghúzta magát. Tette, amit elvártak tőle és úgy élte az életét, ahogy kellett. Az akkori egyetlen hibája talán, hogy már akkor is kicsit hirtelen haragú volt. De persze nem az a fajta vadállat, aki levezeti a feszültséget a hozzá legközelebbi emberen. Nem, azért annyi esze bőven volt már akkor is, hogy ne tegyen mindent kockára meggondolatlanul.
Most viszont már többet kockáztat. Sokkal többet. Nem akar még egyszer abba a hibába esni, hogy egy nap úgy ébredjen, unalmassá vált az élete, mennie kell. Magabiztos (általában), céltudatos (nagyrészt), megválogatja a szavait és átgondolja, mi az, amit tényleg kimond (néha), ráadásul szemrebbenés nélkül hazudik (amikor szükséges).
Persze kezd felborulni az élete az egész őrület miatt, ami a fejében uralkodik. De minél nagyobb a káosz, a külsejére annál jobban odafigyel. Nem a legdrágább ruhákat viseli, nem borotválkozik minden nap, de minden erejével azon van, hogy úgy tűnjön, minden a legnagyobb rendben van. A munkájában 200%-ot teljesít, de hé, így lett az, aki, ilyen hamar. Hajlamos túlhajszolni magát, de amíg megvan az eredménye és talpon van, ő teljesen elégedett és ha választás elé állítanák, mindent pont így tenne. Nem szokása megbánni dolgokat.

Tömeg. Arc nélküli tömeg és ezt most nem úgy értem, mint a nagy írók. Tényleg nincs arcuk, ahogy elhaladok mellettük. Egy nagy fekete folt van ott, semmi több. Én pedig menekülök. Nem tesznek semmit, mégis félelmet keltenek bennem. Tudom, hogy ez csak egy újabb rémálom és igazából biztonságban vagyok, de attól még rohanni akarok. Messzire innen. A saját fejemtől. Őrült lennék, amiért ilyeneket látok, ahányszor lecsukom a szemem? Amiért sokszor úgy érzem egy rém üldöz, én pedig nem szabadulhatok tőle? Lehet. De talán megérdemlem. Sokan ezt mondanák. A volt feleségem mindenképp, amiért megcsaltam, pedig csak egyszeri alkalom volt. Fogadok, hogyha egyszer szembejönne velem a fiam ő is azt mondaná, hogy megérdemlek minden szenvedés, amiért magára hagytam, amint megszületett.
Pedig akkor ez tűnt a helyes lépésnek. Esküszöm, hogy jobb volt így mindenkinek! A másik nő, nos arra nincs mentségem. Egyszerűen csak untam az életem, a munkám, a feleségem „Most fáj a fejem” kifogásait. Azt tudom, hogy a fiam semmiről nem tehet. Olyan ártatlan volt, amikor megszületett, de én nem voltam rá felkészülve. Tényleg nem. Mikor visszatekintesz a nagy álmokra és elvárásokra, amiket pár éve magad elé állítottál... Mikor megnézed, hogy és hol élsz most... Hogy mire vitted... és kénytelen vagy szembesülni azzal, hogy az egész életed egy hatalmas katasztrófa. Egy csalódás. Akkor nem akarsz gyereksírást hallani a hét minden napján. Nem akarsz koszos pelenkákat cserélni. Főleg akkor, hogy a nő, akibe szerelmesnek kellene lenned és mindent megadnod neki gyűlöl azért a ballépésért menni kell.
Én pedig megtettem, amit sokan a mai napig nem mernek. Jobb lett? Őszintén? Nem bánom, hogy elhagytam őket. Ahogy azt sem, hogy a munkám utolsó napján bemostam a főnökömnek. Elegem volt az állandó irodai munkából és a nagyképűségéből. Itt elég kis idő alatt felküzdöttem magam és elismert nyomozó lettem. Félsiker, azt hiszem. Viszont, hogy tényleg jobb-e? Jobb-e megküzdeni a mindennapos rémálmokkal? Hogy jobb-e úgy tömni magamba a koffeint, mintha tiszta víz lenne? Nem hinném. És még csak most kezdődik a java. Már ébren is látom és hallom a rémeimet. Tudom, hogy ott vannak. Pár sietős lépés a fejem fölötti emeleten. Egy nyitott ajtó, amire megesküdnék, hogy becsuktam. Sőt, bezártam! Suttogások. Ez a legújabb. Mintha a fejemben hallanám.
Persze biztos csak képzelem. Az agyam játszik velem valami hülye játékot. Az alváshiány teszi, ott vannak a tudományos magyarázatok mindenre, ami velem történik. A sok tanulmány és cikk. Ha az ember nem alszik eleget hall és lát dolgokat, ez természetes. Nincs miért aggódni, csak egy nagy alvás kell, amire még nem bírtam rászánni magam. De amíg bírom talpon, amíg nem támadok rá a nem létező szörnyeimre, addig ráérek... Addig nem kell orvos és nem kellenek gyógyszerek sem.
Most pedig csak fel kell ébredni végre.
Az arctalan tömeg elhalványul, majd eltűnik.
Csak a szobám csupasz fala marad.
A tarkómra tapadt hajam és a kapkodó légzésem.
- Kell egy kávé – nézek az órára magam mellett. Kereken 04:00. Ledobom magamról az átizzadt takarót és kicsoszogok a hajnali koffeinadagomért. Induljon a nap.