Nathaniel & Regina

A hajnal hűvösében még mindig ég a bőröm, ahol a forró kávé rám folyt, pedig az ital már rég kihűlt. A fülön csípett gazfickó pedig a kezeim közt hallgatja végig a rendőrjárőrökkel való diskurálásomat. Nem jutok messzire, nem igazán tudok meg többet, mint amire számítottam. Semmit. Semmit nem tudok meg, csak azt, hogy jegy nélkül utazott, a kaller meg rajtakapta. Én meg miatta most már tutira lemondhatok a fülesemről, és az informátorom már tutira messze jár, pedig nagy szükségem lett volna rá. Mindegy, úgyis elvette a kedvem még az élettől is, amint megfosztott a kávécsodámtól.
Fetreng alattam, üvöltözik, mint akit nyúznak, a két bamba rendőr meg azt se tudja hova kapjon, miközben próbálják lefogni. Nem igazán megy az együttműködés, így a Juliantől tanult kézcsavarásos módszerrel sikerül csak megfékezni a srácot.
Lenyugodni látszik, már nem ficánkol, nem dobálja magát, és ez engem is megnyugtat kissé. Ezek után muszáj bevinnem, különben oda a tekintélyem, meg amúgy is, rossz kedvem van. A betonba beszél, majd feljebb emeli a fejét, úgy kérdez.
- Hogy mi lesz most? Hmm....legyen meglepetés. De nem a McDonald's-os. - morgok lihegve, és fejben az elvégzendő listáimhoz adom, hogy ezentúl egy kicsit többet kardiózzak. - Na jó, először is, szépen elmondja, hogy mi a neve, honnan jött és miért, és minden egyéb kérdésre szépen válaszol, amit hallani akarok. Nyugi, ha jó fiú lesz, lehet, hogy még ma kiengedem. - magyarázom, hogy valami képe legyen arról, mi fog vele történni. Ez nem egy igazán igazi letartóztatás, inkább...elővigyázatosság. Épp a bilincsemet szedem le a taktikai övemről, mikor egy nevet említ. Na, ez már valami. Érdeklődve pillantok rá.
- Benny? Milyen Benny? Őt értesítsem, mint családtagot? Elmúlt már a bátyja 21 éves? Telefonszámot, lakcímet kérek, ahol elérhető, de először... - kattintom a bilincset a csuklójára, majd így segítem talpra, ha engedi - ...menjünk, és látogassuk meg a kapitányságot, a többit majd ott megbeszéljük. - mondom, majd a fejemmel intek a két járőrnek, hogy végeztek, innen az enyém. Ha pedig nem akar egy alapos verést, akkor a fiatalember nem ugrál, mert nagyon nem vagyok jó kedvemben. S miközben magam előtt fogva a nálam jóval magasabb fiút elindulok az autóm felé, jól érthetően mondani kezdem:
- Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet fogadni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam....
Igen, azt hiszem ez így jó lesz. Ez épp elég ahhoz, hogy kicsit kizökkentsen, és elterelje a figyelmem arról, amire nem szabad most gondolnom. Na, lássunk neki egy fantasztikus hajnalnak.

Elkapom a fiút. Alig lehet tizennyolc, kis suhanc, bár így is magasabb nálam. Nem nagyon számít, főleg, hogy akkorát hasal, hogy az még nekem is fáj, pedig épp én akartam így. A feje mellé állok, és ráérősen kérdezek rá, mégis hová szalad ilyen gyorsan, miközben két rendőr nagyon is feltűnően üldözi. Feláll, megnyugtat a tudat, hogy tud járni, és láthatóan pár horzsoláson kívül nem esett nagyobb baja. Körülöttünk pár ember nézelődik, így hajnalban, de sebaj. Kicsit látom, hogy erőlködik a válasszal, de aztán sikerül. Majdnem felröhögök. Még, hogy ikerlányok. Na persze. Én meg a Jasszer Arafat vagyok.
- Azért a maga helyében én is rohannék, de...- mondom, és mikor látom, hogy kaján vigyorral már mozdulna is, hogy elszeleljen, gyorsan cselekszem. Elkapom a karját, és szakértő módon hátracsavarom. - ...előtte várjuk meg a kedves rendőrbácsikat, akik valamiért nagyon szeretnének magával beszélgetni, jó? - tartom fogva, és így várom be a két rendőrt. A srác az egész beszélgetés alatt ficánkol, méghozzá egyre jobban és jobban. Nem eresztem, bár legszívesebben leütném. Arra figyelek, hogy a két járőr mit mond. A srácon látszik a feszültség, a pánik, ami engem jelenleg teljes mértékben hidegen hagy. A kérdésemre nem válaszol. A vádakra nem reagál, és az arckifejezését fürkészve úgy látom, hogy nem egészen van jelen, mármint lélekben.
- Nagyon örülök, hogy jól van, de nem ez volt a kérdés, hanem...- kezdek bele, de ekkor sikerül olyan  pozícióba kerülnie, hogy alaposan bokán rúg. Ha nem lenne rajtam bakancs, komolyabb sérülést is okozhatott volna, de így sikerül elérnie, hogy a szorításom eresszen rajta. Kitépi magát a kezemből. A menekülésre tett kísérlete azonban újfent csúfos kudarcba fullad, ha azt hiszi, meglóghat, mert én nem hagyom. Ha meglódul, utána szaladok, rávetem magam, és nemes egyszerűséggel a hátára ugorva döntöm le a lábáról. Most pedig már biztos, hogy beviszem az őrsre. Velem csak úgy nem szórakozhat. Ki a fene ez a srác?

A kávémat már nem tudom meginni, hisz a menekülő srác sikeresen eléri, hogy a tűzforró ital rajtam kössön ki, de legalább valamire jó volt ez is. Kiverte a fejemből Juliant, és felbosszantott. Engem felbosszantani pedig igencsak buta ötlet, mert ha bosszús vagyok, akkor eléggé harcias is, és ha harcias, akkor az ilyen piti kis menekülő bűnözőpalánták után eredek, mint egy szagot fogott vadászkopó. Még látom, ahogy a srác előretör, a két járőr hiába próbálja tartani a lépést. Minden erőmet összeszedve futok utánuk, de belátom, hogy így nem fogom beérni őket. Így - ismerve a vasútállomás területét - gyorsan levágok egy szakaszt, és miután átvágtam egy lezárt területen, és sok embernek kisebb bosszúságot okozva egy jókora csoporton is, eléjük kerülök. Az egyik fal mellé sorolok, ls kilesek mögüle, miközben a bőröm még mindig ég a kávétól, és elázott ruhámra való tekintettel elég furcsán néznek rám az emberek. Tényleg nem lehetek hétköznapi látvány, de még mindig kevésbé vagyok furcsa, mint az a galambokat etető nő, aki molyrágta vörös ruhában ül az állomásnál minden áldott nap, a fején valami furcsa, a kalapjához erősített drótszerkezettel. A srác már közelít, újra kilesek. és mikor a közelembe ér, nemes egyszerűséggel kidobom elé az egyik lábam. Gonosz és aljas dolog, de minden esetre hatásos, mert a fiú úgy repül előre a levegőben, miután megismerkedett a bakancsom szárával, mint valami superman. Ha nem lennék dühös, még röhögnék is, vagy épp megsajnálnám, de most nem fér meg mellettem másik érzelem. Unott képpel nézem, ahogy elhasalva fekszik, majd szorosan a feje mellé lépek. Felkészülök arra, hogy ha menekülni próbálna, már keményebb eszközökhöz folyamodjak.
- Üdv! - küldök felé rideg mosolyt, ahogy feltápászkodik. A tenyeréről és a térdeiről lejött a glazúr, a nadrágja felszakadt, de láthatóan nincs komolyabb baja. - Hová, hová ilyen sietősen? - teszem fel a kérdést, és kérdőn pillantok rá, arcomon kifürkészhetetlen, rideg mosoly. Elkaptalak kispofám, innen nincs menekvés. A két járőr időközben épp odaér hozzánk, és felkészülvén arra, hogy menekülni próbál, ugrásra készen állok, és ha menekülni próbál, tapasztalhatja, milyen, mikor szakavatott kéz tekeri a háta mögé a kezét, hogy moccanni sem bír.
- Uraim, üdvözletem. Megtudhatom, hogy miért üldözik ezt a szimpatikus fiatalembert annyira, hogy menet közben rám borítsa a kávémat, aztán pedig Supermant játszva repüljön egyet, majd megölelgesse a hamisítatlan SLC-i betont? - pillantok élesen rájuk. Ismernek már, tudják ki vagyok, látszik is az arcukon, és azon, ahogy megállva előttem gyorsan kihúzzák magukat, és tisztelegnek, hisz felettesük vagyok némiképp.
- Üdvözlöm, Carter hadnagy! Jelentem a gyanúsított ellenállt a vasúti jegykezelő felszólításának, és menekülni próbált, feltehetőleg menetjegy nélkül tartózkodott a vonaton. A rendőri felszólításnak sem tett eleget, ezért eredtünk a nyomába a kollégával. - jelenti kissé lihegve, kipirult arccal a járőr, míg a mellette álló csak némán mered rám. Kérdőn pillantok a srácra.
- Nos, fiatalember? Mi a válasza a vádakra? - kérdezek rá, miközben jégkék szemeimet a kölyök szemeibe mélyesztem. Bármit válaszol, már nem menekül, mert elcseszte a napomat, de legalább némileg megkönnyíti a helyzetét, ha nem nagyon ugrál. Ha nem marad nyugton, akkor viszont kénytelen leszek bevinni. Így jár az, aki ellenáll a rend szigorú őreinek. Na és aki rossz hangulatomban talál be, és foszt meg a csodás öleléstől, amit csak egy Mrs. Rodrigez féle kávé adhat. A zsebemben pedig újra megrezdül a telefon.

A peron végénél álló büfénél komoran méregetem a vonatokra várakozókat, az elhaladó embereket, a munkásokat, míg a kávémra várok, a pultra támaszkodva. Hajam szokásos módon kiengedve, galambszürke blézerem alatt sunyin lapul a fegyverem, és a jelvényem. Fegyver alatt pedig jelenleg nem a diszkréten kivágott felsőből előbukkanó domborulataimra gondolok, bár azok is vannak épp oly halálosak. A férfiak agyára legalábbis mindenképp. Eszembe jut Benjamin Hale, és a második találkozásunk. Kicsit felnevetek magamban. Kib-szottul idegsítő az a pasas, de mikor épp olyanom van, már mintha egészen kedvelném. Dumája az van, ez biztos. Bakancsommal feszülten rugdalom a szegélylécet, amitől az egész kopottas, koszos tákolmány rezeg, de a bent tüsténkedő személyzet meg sem rezzen rá. Ismer már régóta, tudja, hogy most feszült vagyok, jobb ilyenkor nem piszkálni. Sőt, ilyenkor szokott extra adag tejszínt rakni a kávémra, és még ha van, fahéjat is kapok rá. Mrs. Rodrigez tudja, mivel tud rám hatni depresszió esetén, én pedig hagyom neki. Kedvelem, és tényleg jólesik a megszokott rutin. A megszállottja vagyok a berögzült szokásoknak. Szokásos menet ez is, bármikor erre járok, Mrs. Rodrigezt mindig meglátogatom. Mint most is, mikor egy kis civil ruhás megfigyelésen vagyok kint. Még mindig ugyanazon ügy után nyomozok, egyre kevesebb sikerrel. Már kétségbe vonom önnön jártasságomat a saját szakterületemen. De kitartok. Csak azért sem keresem meg Juliant. Nem én! Úgy kerülöm, mint az erdőtüzet. Válaszolok, ha keres, beszélek vele, ha muszáj, de mindig lerázom valami ürüggyel, sok munka, sok dolog, kutyás kiképzés, családlátogatás...attól félek, egyszer még rám fogja rúgni az ajtót. Csak abban reménykedem, hogy a szépséges barna lány eléggé lefoglalja majd, és...nem tudom. Nem tudom minek örülnék igazán. Már semmi nem a régi.
Kissé elszontyolodva hajtom le a fejem, ahogy eszembe jut. A franc essen bele, mi a fenének hiányzik mégis ilyen nagyon? Mintha megszüntették volna körülöttem a gravitációt.  Mintha légüres térben lebegnék. Fulladozom nélküle. Fulladozom, a saját kusza érzéseim mocsarában, és nem találok kapaszkodót. Utálom ezt, mert nem értem, és nem tudom irányítani, ez pedig teljesen megőrjít. Vajon mit csinálhat most? Elmélázva szegezem a világoskék íriszeim az egyik beérkező vonatra, de nem igazán figyelek rá oda. Nem érdekel, mert az elmémbe bolondos képek rajzanak, és juliant látom azzal a lánnyal. Mint akkor, nevetnek, de a szívemben lakó gonosz kis szörnyeteg tovább görgeti a szálakat, és már csókolózni látom őket, összebújva egy padon, kézenfogva sétálni, kanapén filmet nézni....
Vérző szívemre szorítom képzeletben a két tenyerem, hogy megállítsam az értékes vörös folyam áradását, de a kísérlet sikertelen. Megrezzen a telefonom, ez ébreszt fel. Kiveszem a zsebemből a készüléket, s feloldom a billentyűzárat. Ahogy meglátom a feladót, a mellkasomat mintha satuba fognák, a kezem kissé megremeg.
Szia. Eltűntél. minden oké? feladó: JulianNyelek egy nagyot, és először válaszolni sem akarok. De...aztán győz a lelkiismeret. Ha már egyszer olyan hirtelen léptem ki az életéből annyira, amennyire csak tudtam...ha már egyszer a lehető legtávolabb húzódtam tőle, akkor legalább valami féligazsággal elő kell állnom. Kelletlenül, keserűen húzom el a számat, és már tudom, hogy hazudni fogok. Mert legszívesebben azt írnám, azonnal jöjjön ide, mert hiányzik, mindene hiányzik, az egész Julian hiányzik, de...
Választ pötyögök.
Szia. Persze, minden oké. A szokásos. Dolgozok.   mozgatom sebesen az ujjaim az érintőképernyő felett, majd gondolkodás nélkül nyomom meg a küldés gombot. Jobb ez így. Ha jól sejtem, mire hazaérek így is ezer e-mail, és minden lehetséges üzenetváltás vár majd rám. Kicsit azt hiszem pipa rám, de majd elmúlik.
- Kész a kávéja, Corazon! - csendül fel Mrs. Rodrigez dalalmosan rekedtes hangja, s mosolyogva lépek oda hozzá, miután eltettem a telefont. Barna szeme értőn vizslat végig, és most úgy érzem magam, mintha scennerbe raktak volna. - Egészségére. Én a helyében felhívnám azt a fiút, Kedvesem. Évek óta ismerem, de még sosem volt ennyire elveszett. Az élet túl rövid ahhoz, hogy lemondjunk az álmainkról. Még akkor is, ha az elérhetetlennek tűnik. - néz rám sandán. Értem mit akar mondani, és az a legnagyobb bajom, hogy igaza van.
- Nincs semmilyen fiú, és...nem vagyok elveszve. különben is...Miért? Önnek ez volt az álma? - vágok mégis vissza csendesen, aztán körbemutatok bal kezemmel, miközben a másikkal szorosan fogom a forró, gőzölgő kávécsodát.
- Nem, kedvesem. Én mindig is mozdonyvezető akartam lenni. - mosolyog rám türelemmel, és mikor értetlenül pillantok fel rá, közelebb hajol. - De ki mondta, hogy én feladtad valaha is? - nevet rám, és a pult alól felemeli a vaskos mozdonyvezetőknek szóló tankönyvet. Elmosolyodok.
- Ön egy angyal, Mrs. Rodrigez. De... mindegy. Muchas gracias por todo! Adios!- mosolygok rá szomorkásan, és kifizetve a kávét busás borravalóval, inkább jobbnak látom eljönni. Még dolgom van. Keresnem kell, itt kell lennie valahol annak az embernek, akire szükségem van. Ha kell szép szóval, ha kell ököllel, de biztos információkhoz jutok, mert nem, nem, nem és nem! Nem fogok Julianhez menni segítségért, akkor sem, ha ezzel most pont az ellenkezőjét teszem, mint amit alapból tennék. Hisz a munka mindenek előtt, nem? Dehogynem. De egyelőre még nem érzem magam elég erősnek, hogy...szembenézzek a ténnyel, hogy egy újabb titkos álmom tört össze.
Lassú léptekkel teszek előre pár lépést, és inkább minden figyelmem a kávénak szentelem. Igen, ez kell nekem, valami, ami felpörget, ami eltereli a figyelmem. S már épp a számhoz érinteném a pohár peremét, mikor a semmiből hirtelen zűrzavar támad. Egy fiatal srácot látok elsuhanni, és ahogy elrohan mellettem, meglöki a kezem...az utána rohanó, lihegve ordító két tömzsi járőrt már figyelmen kívül is hagyom, ugyanis a kezemben tartott kávé egyetlen mozdulattal került a felsőmre. A ruhám bokáig úszik a forró kávéban, én hang nélkül sikoltozok a forróságot érezve a bőrömön, széttárt karokkal, megmerevedve nézek le magamra. Ez BAROMIRA FÁJ!!! A melleim halmát máris vörösre izzította az elevenen égetés, és ahol a kávé beterített, bizony egyik részem sem járt sokkal jobban. Az első sokk után gyorsan reagálok.
- Salt Lake City rendőrkapitányságának nevében felszólítom, hogy álljon meg! Álljon meg!!- ordítja lihegve az egyik egyenruhás. Nem tudom miért üldözik a srácot, de az tuti, hogy most nagyon rossz lóra tett.
Türelmetlenül, dühösen nézek utána. Most ezt muszáj? Miért nem lehet azt tenni, amit az ember kér? Miért kell mindig ezt csinálni? Ahh...sosem lehet egyetlen nyugodt napom sem. Elhajítom a poharat, és sprintelni kezdek a járőrök után. Tekintetemmel a távolt kutatom, és fel is tűnik a rohanva menekülő srác. Ha így futok, nem érem el, ha kirohan az utcára, már nyoma sem lesz. Így gyorsan döntök, és kis kockázatot vállalva átugrok egy poggyászszállító kocsin, és berohanok a kerítésen, ahol csak az ott dolgozó szerelők lehetnek. A bőröm minden mozdulatomra felsikolt, a kávé ugyan már hül, de azt hiszem igen erősen megégetett. De nem számít, muszáj elkapnom azt a srácot.
- Hé, ez itt...- hallom a hátam mögül, de mire befejezhetné a narancsszín overallba öltözött pasas, már átvágtam a téren, s még pár kisebb kanyar után be is előzöm a srácot. Ha szerencsém van, és elérem, akkor pedig semmi mást nem teszek, mint, hogy amint a közelembe ér, kirakom a lában, hogy hatalmasat esve megölelgesse az aszfaltot. Na, kisfiam, életed legrosszabb döntését hoztad meg. Megfosztottál a kávémtól. Imádkozz az életedért.