Rosie & Regina

Nem ismeri a bírónőt. Miért? Mifelénk sokan ismerik...ő furcsa, a néni meg tudatlan. Nekem kell felvilágosítást adnom róla? A sok sok még ennél is furcsább dolgokkal kapcsoltban? Nekem aztán nyolc, meg kilenc!
Mikor közli, hogy nem megyek dutyiba, megkönnyebbült sóhajjal mosolyodok el, azért egy súllyal kevesebb. Már csak a bátyámat kellene megkeresnem. De nem tudom, mivel a néni lekenyerezett. Igen, Engem Rosie Cranét lekenyereztek. Palacsintával, pizzával és csokival. És egy cukker bolhással. De így talán könnyebben megtalálhatom a tesót. Hiszen a kocsiban ülve megfigyelhetem, hogy milyen helyek vannak a városban és merre a legegyszerűbb eljutni az "A" ponttól a "B" pontig és így tovább. Zseni vagy okoska!
Viszont a néni nem hiszem hogy zseni, hiszen azt mondta hogy receptkönyvből akarja megcsinálni a palacsintát....ő tényleg egy zsoldos és engem akar vacsorának...na abból nem eszel néni, segítek kotyvasztani valami palacsinta szerűt. Amikor felsorolja élete furcsa darabjait, figyelek rá, az arcát és a komolyságát, majd a zavarát is....miért jött zavarba? Anyu azt mondja ilyenkor, hogy valami felszabadul a testben, de mi is volt az előzmény? Ja igen....a szerelem és a pillangó mámor...én ehhez még kicsi vagyok, de mosolygok, mintha érteném mit is beszél, mit szeretne jelenteni a mondandója. Pedig nem. Mert sose voltam még ilyen állapotban. Van otthon csokija, szóval még szélesebbre húzom a mosolyom, örömtáncot lejtenék előtte, de ehhez már túl nagy vagyok, szóval marad a merev állás a vigyorral. Majd figyelem a felém nyújtott kezét, a tekintetébe nézek, majd Akitára és végül csak megfogom kicsi praclimmal az ő nagy kezét. Majd a kutyus felé pillantok újra, felkapom a földről a táskámat és a vállamra hajtom, szépen lóg ott, majd Akita nevezetű ebzet felé nyúlok, hogy a fejét újra megsimítsam....

Folytatás

A rendőrakadémián a fizikai és eszközös erőszakon kívül még nagyon sokat megtanítanak. Megtanítanak lőni. Megtanítanak a bilincs helyes használatára. Megtanítanak arra, hogy mit tegyünk, ha fegyveresekkel állunk szemben, mit akkor, ha kereszttűzbe kerülünk, mit akkor, ha túszdrámával állunk szemben. Ezer és egyféle szituációban kell helyt állnunk. S néha nem csak azokra kell a figyelmünket fordítani, akik megsérültek, megsérülhettek, nagyon fontos felismernünk minden résztvevő reakcióját. A sokkot, ami akár halálos is lehet, ha nem kezelik a mentős kollégák. Ki kell tudnunk szűrni sok apró információból, hogy melyek lehetnek a nyomozáshoz nélkülözhetetlen infók, melyek feleslegesek. Felismerni, hogy a bámészkodók között ki lehet az elkövető, ha ott van, vagy ki lehet a koronatanú akár. És azt is megtanuljuk, hogy hogyan kell kommunikálnunk egy-egy csoport tagjaival ahhoz, hogy elnyerjük a bizalmukat, hogy a nekünk lényeges információkat elmondják. Ehhez pedig az első lépés a név. Egy gyerek esetében különösen fontos, hogy ne érezze magát nyomás alatt, ne legyünk erőszakosak vele. Hisz gyereknek lenni kiszolgáltatottsággal jár, főleg egy magas stresszfaktorral járó helyzetben, és a gyerekek lelki világát könnyen romba dönthetjük, maradandó károsodásokat okozhatunk. Így elmondom neki a nevem, igyekszem könnyed, barátságos légkört teremteni a kislány számára, hogy ne érezze frusztráltnak magát, ne érezze meg, hogy valójában mekkora veszélyben volt. Rosie. Valóban, olyan édes és szép, akár egy szál virág. Épp ezért féltem. Hiszen olyan kicsi még. Olyan egyedül van. Nekem pedig meg kell védenem őt, minden áron.
A nevem hallatára oldalra billenti a fejét, okos kis szemeiben értelem, felvilágosultság villan. Regina bírónő? Az meg ki a frász? Kicsit értetlenül pislogok, aztán elmosolyodok.
- Nos, Rosie, ha így hívják, akkor igen, mint Regina bírónő. Csak én nem vagyok bírónő, én rendőr vagyok, egy kutyával. - mondom, és magamban hozzáteszem: "Egy kutyával, amelyik láthatóan életében nem viselkedett még ennyire szakszerűtlenül...méghogy ölelgeti egy gyerek, meg puszilgatja, mikor tegnap a tulajdon kollégám kezét majdnem letépte, csak mert enni akart neki adni...Hülye kutya. "
Kissé felnevetek, mikor azt kérdezi rács mögé dugom-e, mert annyira viccel elképzelni, ahogy ez a pöttöm lányka bent csücsül előzetesben az őrsön az utcalányok és a nagy darab balhés, teletetovált fickók között, de fájdalmasan emlékeztet az elveszített emberekre, gyerekekre az életemből. Vérzik a szívem, de nem foglalkozhatok most ezzel. Biztosítom róla, hogy semmi esetre nem szándékozom bezárni, magamban megjegyzem, épp azért küzdök, hogy ne kelljen átélnie efféle szörnyűséget. Azért megkérdezem, igaz, csak viccből, hogy tud-e olyan indokot mondani, ami ezt a fajta megoldást igényelné? De nem, nem tud, láthatóan nem is igazán van tisztában azzal, minek is kéne lennie akkora bűnnek, hogy rács mögé dugjam. Viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy időközben megtudtam, kilenc éves. Nem világosítom fel arról, miféle bűnöket követhetett volna el egy elzárásért cserébe, csak mosolygok rá. Eszméletlen cuki.
- Ez igaz, úgyhogy én, mint rendőr azt mondom, ne izgulj, semmiképp nem mész dutyiba, oké? - mondom neki.
A lányka pedig búcsút akar inteni. Egyszerűen elköszön Akitától, én meg hirtelen szinte lefagyok. Nem, nem engedhetem el a vakvilágba az éjszaka közepén. Tudom, mi lenne a dolgom, de arra képtelen vagyok, hogy egyszerűen szociális munkást hívjak hozzá és árvaházba dugjam. De tudom, hogy akár az állásommal is játszhatok, ha áthágom a szabályokat. Mégis utánaszólok, és felajánlom, hogy ha akar, akkor aludjon ma nálam, elleszünk, vigyázok rá, és majd kitalálunk valamit. Aljas eszközhöz nyúlok, még Akitát is bevetem csaliként, amitől persze egyből pocsékul kezdem érezni magam, mert milyen már, hogy nem elég, hogy mesével meg kajával, de még a saját kutyámmal is megvesztegetem, mint valami gyerekkereskedő, vagy pedofil. De mentségemül szolgáljon, hogy nem akarok neki ártani, semmiféle módon, éppen attól szeretném megvédeni.
Rosiet úgy látom végül a legaljasabb húzásom győzi meg, erről meg egyből eszembe jut, hogy kéne szervezni a helyi általános iskolákban előadásokat arról, mit tegyenek a gyerekek, ha vadidegen emberek egy állomáson a lakásukba csábítja őket, mindent ígérve a csillagos égtől kezdve a legtitkosabb vágyaikig.
A palacsinta említésére kissé elnyúlik az arcom. Palacsinta? Palacsintát akar? Tulajdonképpen meg sem kéne lepődnöm, hisz melyik gyerek nem szereti a palacsintát? Inkább azért történik mindez, mert én már szerintem évek óta nem sütöttem palacsintát, és szégyen-nem szégyen, bizony nem igazán jut eszembe ennek az egyszerű, amerikai ételnek a receptje. Rosie persze, mint minden gyerek, azonnal megtalálja a gyenge pontomat, és lecsap. Csalódottan mondja, hogy inkább csinál ő szendvicset.
- Na, azért ne írj le elsőre. Tudod, régen csináltam már, de van receptkönyvem, sőt hozzávalókat is találok otthon azt hiszem. Szóval, ha nem bánod, ezért én mégis megpróbálnék neked palacsintát sütni, ha erre vágysz. - mondom, és biztatóan próbálok mosolyogni.
Mikor elém lép, nagyon komoly, határozott arccal, az én arcomra is komolyságot erőltetek. Félek, mégis nemet mond, és akkor viszont, bármennyire nem akarom, erőszakkal kell bevinnem az őrsre, és szociális munkást hívnom. Mert van egy határ, amit még én sem léphetek át, ez pedig a józan ítélőképesség határa. Törvény szabályozza, hogy ha egy kiskorú gyermek mellett nincs hivatalos gyám, akkor jogilag én, mint rendőr jogosult vagyok a védelme érdekében a gyerek akaratával ellentétesen cselekedni, vagyis, hogy ha akarja, ha nem, kocsiba vághatom, és vihetem. Mert az emberi élet védelme mindenek előtt, és megítélésem szerint az éjszaka közepén egy kilencéves gyerek ne rohangáljon SLC utcáin egyedül. A kérdése komoly, én azonban ahogy meghallom, komoly fájdalom árán tudom csak visszafojtani a kitörni készülő őrületes nevetést. Komolyan, most annyira kedvem lenne megölelni, az ölembe kapni és megpuszilgatni, hogy az már szinte fáj. Észrevétlen "szeretek bele" a kiskölyökbe, mert annyira felnőtt, de még annyira gyerek, hogy hihetetlen. Nem tudom, hol lehetnek a szülei, sem azt, keresik-e egyáltalán. Csak azt, hogy igazi kincs egy ilyen stramm kiskölyök, és óriási veszteség mindenkinek, aki hagyja, hogy kilépjen az életéből.
- Hmm...tudod, mostanában elég pocsék napjaim voltak. Volt egy túra, ami nem jól végződött, az egyik kollégám megsérült, és volt egy durva estém egy Ben nevű fickóval, ami végül is nem is volt olyan vészes, na és ott van egy srác, aki...- mondom, és hirtelen zavarba jövök, még el is pirulok. Bakker, most komolyan egy kilencévessel akarom megbeszélni az életem dolgait? Zavartan rázom meg a fejem. - Mindegy, a lényeg, hogy bizony, sok-sok csokim van otthon, hogy egy kicsit jobb kedvem legyen. Ha pedig vacsiztunk, akkor kapsz is. Csak ahhoz előbb ki kell találnom, hogy hogy fogok neked palacsintát sütni, mert ha addig élek is, megcsinálom. Mert szeretném, ha jól éreznéd magad. Na gyere, Rosie, menjünk haza. - mondom, és miközben a kezem nyújtom neki, hogy megfoghassa, ha akarja, hogy el ne vesszen, a telómért nyúlok. Hosszú, sok ordibálással teli litániát hallgatok majd meg a kapitánytól, a parancsnoktól, majd egy gondozótól, és minden alkalommal vérre menően kell küzdenem azért, hogy nálam maradhasson Rosie, amíg érte nem jönnek. Mert ugye eljönnek érte? Ugye van valahol családja, akik hazavárják? Egy család, egy elkeseredett anyuka, aki kisírja a szemét a gyerekéért? Egy apa, aki álmatlanul járja az utcákat, a nevét kiáltozva? Esetleg egy aggódó kis-, vagy nagy testvér? Hisz ki ne akarna egy ilyen édes, eleven, cserfes, gyönyörű kislányt a magáénak tudni?

A néni aranyos és kedves, de a legfontosabbat MÉG meg sem kérdeztem tőle. De majd később. Mi lesz, ha Nath nem jön vissza? Azt sem igazán tudom, hogy hol is vagyok tulajdonképpen, valahogy nehezemre esik feldolgozni ezt az egészet, nem is értem, miért kellett eljönnünk. Jó eljöttünk az éjszaka kellős közepén kirándulni és ki tudja hány száz kilométert tettünk meg.
A nevemet ízlelgeti, még jó hogy nem hosszú, abba már én magam keverednék bele!
Majd bemutatkozik ő is, meglepetten billentem oldalra okos kis buksim.
- Regina? Mint Regina bírónő? - érdeklődöm lágy hangon, a szemeit kémlelve, amik kissé aggodalmasan csücsülnek helyükön. Közben még mindig a kutyát simogatom, bár szinte még mindig magamhoz ölelem. Kérdésemre elneveti magát, visszakérdezésére, csak megvonom a vállam.
- És én honnan tudjam? Rendőr vagy, én meg csak kilenc! - nem tudom, hogy hobbiként űzhetik e hogy kislányokat zárnak be egy két napra e az őrsre és hogy szivárványpónikat rajzolnak e a falakra. De mindegy is, nekem más fele van dolgom és ezt finoman közlöm a hölggyel is, aki utánam is szól néhány lépés megtétele után. Lassan visszafordulok és figyelem. Anyuék azt se tudják, hogy itt vagyok,szóval ez veszett ügy. Ráadásul a tesónak megígértem, hogy csendben leszek és nem szólok erről a dologról senkinek se. Figyelem a feltartott ujját és hallgatom az izgatott beszédét. Mi lelte hirtelen? Most megveszteget? Cukros bácsi helyett Cukros néni jött el értem? De aztán mikor kiejti Akita nevét, a kutyára pillantok és hatalmas lépéssel újra előtte termek és átölelem a szőrős nagy pajtit.
- Palacsintát! - igen az éjszaka kellős közepén!
Elég lelkesnek tűnök, de láthatóan valamiért hamar lefagy a mosolyom, elvégre, nincs itt Nath, hogy süssön nekem, pedig az égetteket sorra megcsinálta mindig és jókat nevettünk, más pedig szerintem nem fog csinálni, szóval le is beszélem hamar magam a dologról, persze mindennek a kifejtése élő szóban elmarad, mert hát szerintem teljesen egyértelmű, és hiába kedves meg szép a néni, szerintem NEM tud palacsintát sütni.
- Inkább csinálok szendvicset.
Azt legalább tudok, mondjuk, a gabonapelyhet is fel tudom önteni tejjel, de azt most nem kívánom annyira. Egyáltalán eszik ő olyat?
Olyan hangosan csikordul meg a gyomrom, hogy még én is összerezzenek rá. Ez így nem lesz jó, valamit muszáj ennem. Vajon meddig kellene arra várnom, hogy a tesóm visszajöjjön? Regina felé fordulok, még mindig a kutyát ölelem, majd egy buksi simi után a nő elé lépek és komoly tekintettel, arccal figyelek rá, majd ennél is komolyabban megszólalok. Amit az előbb kérdezni akartam.
- Ha van otthon csokid, veled megyek! Tehát! Van csokid?
Majd hátra lépek Akita mellé, újra elkezdem simogatni, a nő szemeibe fókuszálva és várva hogy elvigyen, vagy megegyen ő vacsorára és le van a gondja.

Aggódom, össze vagyok zavarodva, és lassan kezdek erősen kétségbe esni. Mit kéne tennem? A protokoll azt kívánná, hogy szociális munkást hívjak, vigyem be a rendőrőrsre, és hagyjam ott. De tudom, hogy egy ilyen szép kislánnyal mit művelnének odabent az intézetben. Semmiféle garanciát nem látok arra vonatkozóan, hogy a szülei érte jönnének. Mi van, ha nincsenek szülei? Vagy egyszerűen elhagyták? Netán, ha elszökött otthonról, mert bántották? Miben segítene neki egy zsúfolt intézeti hálóterem, ahol Az agyam folyamatosan azon jár, hogy vajon hogy tudnám megkerülni a rendszert. Van rá mód? Hisz a gyerek rendezett, nem tűnik sérültnek, vagy rémültnek, inkább csak zavartnak és megszeppentnek. Még nem tudom, hogy került ide, de biztosan nem véletlenül. Nem árulja el a teljes nevét, csak a keresztnevét. Nem erőltetem, előbb-utóbb úgyis kiböki.
- Szia Rosie. Nagyon szép neved van. Engem szólíts Reginának, vagy Reginek, ahogy tetszik, rendben? - kérdezem barátságosan egy bátorító mosoly kíséretében, és kékségeimmel hol a kislányt, hol a sötétséget fürkészem.
- Hogy...tessék? - nézek rá elképedve, mikor azt kérdi rács mögé zárom-e, aztán kipukkan belőlem egy vidám kacaj, szélesen rámosolyodok - Dehogy zárlak, miért tenném? Talán tettél valami olyat, ami miatt ezt kéne tennem? - kérdezem játékosan felvonva a szemöldököm, hogy lássa, nem akarok neki ártani, csak mókázok. Aztán mélyet sóhajtok, és csak figyelem a reakcióját. Úgy érzem, tojáshéjon lépkedek, de muszáj valamit kitalálnom. Annyira kicsi még. Emlékeztet Bob kislányára, Jessicára. A régi barátok, a szeretett gyerkőcök hiánya vérző sebre hintett sóként marja a bensőmet. Hiányoznak, annyira, hogy mióta elmentek, fél embernek érzem magam. Hosszú idő volt rájönnöm, hogy nem csak Bobot veszítettem el, hanem vele együtt mindannyiukat, az egyetlen embereket, akik közel álltak hozzám.
Gondolataimból a kislány ránt ki, aki nagyon nagylányosan kíván nekem búcsút inteni. Még megpuszilja Akitát, aki feszült figyelemmel figyeli, ahogy elindulna.
- Hé, Rosie! - szólok utána. - Maradj még egy percig, kérlek! - kérem, és ha megteszi nekem, előveszem a mobilomat. - A helyzet az, hogy mivel rendőr vagyok, nem hagyhatlak egyedül kóborolni az éjszaka közepén. Ha nem jön érted anyukád vagy apukád, akkor muszáj lenne valahová elvigyelek, amíg érted nem tudnak jönni. - mondom, majd felteszem a mutatóujjam. - De, ha mindketten jók leszünk, talán ki tudom járni, és ha van kedved, akkor aludhatsz nálam. Na, mit szólsz? Rendelhetnénk pizzát, vagy főznék neked valamit, amit szeretsz, és néznénk valami klassz mesét. Van egy ismerősöm, nagyon okos srác, biztos tudna segíteni, hogy tudnánk valami mesét nézni a netről. Akita is ott lenne...Mit szólsz? - kérdezem, és reménykedem benne, hogy hajlandó lesz kötélnek állni. Nem akarom megrémíteni azzal, hogy mi várhat rá idekint a sötét utcán, egy ilyen környéken, ahogy azt sem akarom, megtudja mi várhat rá az intézetben.
"Vigyázz rá, Carter. Nem hagyhatod, hogy ugyanazt tegyék vele, mint amit Tamarával tettek. Vigyázz rá!" A fejemben Bob hangja úgy hangzik, mint valami könyörgő léleké, aki utolsó kívánságát leheli ki halálának utolsó perceiben. Eszembe jut az egyik nagyon-nagyon régi ügyünk. A helyi intézetből megszökött egy kislány, Tamara Morgan. 8 éves volt. Egy romos ház pincéjében találták meg a holttestét. Vizsgálat indult, kiderült, hogy az intézetben többször megerőszakolták, az igazgatótól kezdve a társain át sok-sok esetben, ezért elszökött, de sajnos nem jutott messzire. Még aznap éjjel megölték, majd lehurcolták a pincébe, és egy koszos pléd alá rejtették a holttestét. A kislány akkor volt egy hete az intézet lakója, még a szüleit sem temették el, akik meghaltak autóbalesetben. Nagyot nyelek, de próbálok kedves, bátorító arcot vágni. Ha belemegy a kis maszatpanna, nem tud megállítani semmi, hogy inkább magam mellett tartsam, semmint átadjam idegenek kénye-kedvére. Hisz még csak egy kislány! Én pedig nagylány vagyok. Ha tudnám, hogy a Zsoldosok Hercegnőjének hívott magában, biztos kijavítanám, hogy egyelőre semmiféle hercegnőnek nem érzem magam, de ha úgy fog tűnni, hogy veszélybe kerül, biztos átmegyek Mulanba, vagy Xenába. Pedig azt hiszem, én egyáltalán nem értek a gyerekekhez.

A kutyust átölelem és sírok is egy sort hozzá, hogy hatásos legyen. Meglepő, mert a néni bevette és a kutyus is okos. Nem akar elhúzódni tőlem, ami megkönnyíti a dolgokat. Hát, azt hiszem lassan szaladni kéne. Hova? Kihez? Merre? Amikor megéreztem a vállamon a kezét, könnyes szemem ráemeltem és a jelvényt néztem végig, majd a lány arcának vonásait is. A rendőrök nem fánkokkal szokták tömni magukat? Vagy az csak a filmekben van? Elég vicces jelenetek szoktak abból kisülni. Kedvem lett volna elnevetni magamat vagy pedig eltátani a számat szavai hallatára, de csendben maradtam és merev arccal próbáltam végighallgatni mondandóját anélkül, hogy ne szóltam volna közben. Némán néztem őt, majd fejemet vissza túrtam a kutya nyakába és szipogtam párat. Anyu is és a bátyó is mindig azt mondta, a nevemet nem árulhatom el senkinek...de most játszhatnékom van. Játszunk kicsit. Meg éhes is vagyok. De azt csak nem árulhatom el, hogy hogy kerültem ide? Vonaton jegy nélkül. Elbújva a kalauz bácsi elől és kinevetni a felszállókat és azokon elterülő morci kifejezést. Mert Nath...tényleg Nath! Őt meg kell keresnem. De előbb válaszolok a feltett kérdésére. Vagyis csak az egyikre vagyok hajlandó. Ha ő elmondta a nevét, én is elmondom, az úgy fair. Elengedtem a kutyust az ölelésemből, bár az egyik kezemmel még mindig a szőrzetét szorongattam, mintha félnék attól, hogy itt hagy és sosem látom viszont.
- Rosie. - suttogtam halkan, hogy legyen egy kicsit olyan érzése, mintha félnék. Vagy nem tudom, ezt egy filmből láttam. Még a bátyussal néztük, vagyis néztem, mert ő már az elején elkalandozott.
- Ugye nem fogsz becsukni a rácsok mögé? - simítottam végig a jelvényének domborulatát. És amint észre vette, nem voltam hajlandó a többi kérdésére válaszolni. Miért? Mert mit mondhatnék neki? Elszöktem a bátyámmal otthonról, felszöktünk egy vonatra és itt meg leugráltunk és elvesztettük egymást. Mit kapnék én ezért? Meg különben sem azért jöttünk el, hogy haza menjünk. Nathaniel akar itt valamit és én segítek neki abban, hogy nem köpöm be a kedvenc bátyám. Esküszöm.
- Örülök, hogy megismertelek, de én most... -lassan átöleltem a kutyust és egy puszit is adtam az "arcára", elengedtem és elsétáltam a rendőr néni mellett...elindultam. Merre és hova? HM?

A táskám a hátamon. A kis plüss mókus, amit indulás előtt még a bátyó tömött a táskámba, hát az most a kezeim között. Céltalanul bolyongok az állomáson, már nem is tudom mióta. A bátyám eltünt, vagy én tűntem el, nem tudom biztosan. Nem tudom mi történt, de nem jött vissza. És ha valami baj történt? Én itt maradok? Egyedül? Magányosan? A tesómat akarom!! Jó néha teljesen elkalandozik és azt se tudja, hogy melyik a jobb vagy a bal keze, mert nem figyel oda, elkalandozik. Talán most is ez történt. Én meg…maradtam. Nem merek elindulni a városba, hátha ide jön vissza keresni és ha nem talál meg…akkor a városban sem fog. Szóval maradnom kell, míg vissza nem tér. Itt hagyott. El fog értem jönni. Tudom! Érzem! Hirtelen két férfi jelenik meg, én meg az ellenkező irányba kezdek szaladni. A magam módján én biztos vagyok benne, hogy jó kislányként viselkedem, és ezen az a tény sem tud változtatni, hogy a fantáziám igenis beindul közben. Játszok. Űrharcost. Én vagyok az a rózsaszín hajú csajszi. Most pedig menekülnöm kell az ellenséges megszállók miatt. Igen, ez egy jó ötlet. Addig is lefoglalom magam. Jé…egy csokííí. Lefékezek. Lehajolok, de csak egy papír. A franc essen belé. Jé egy koszos bácsi ücsörög. Üljek le mellé én is? Nem. Nath is azt mondaná, hogy felejtsem el. Hátra pillantok, de az ellenséges fickók továbbra is csak jönnek, szedem a lábaim továbbra is. Egy beton tömb mellett állok, meg, körbe járom és széles mosollyal nyugtázom. Van rajta ajtó. Körül nézek, de sehol senki, majd a plüssre pillantok és elmosolyodok.
- Aki bújt aki nem…hát én elbújok. – kuncogom el magam a végén, majd rácsimpaszkodok az ajtóra, ami nagy nehezen de kinyílik, leszedem a tatyóm, bevágom a mókussal együtt, én meg jó kislány módjára…négykézláb megyek be. Az ajtót pedig becsukom. A levegő a lyukakon beáramlik, levegőm van, meg egy kis fény is. Amilyen csend van itt a szerszámok között, nincs módom senkivel sem beszélgetni. Elalszom ülve. Fáradt vagyok. Annyit szaladgáltam, hogy az nem igaz. De jó volt. Élveztem. De Nath…hiányzol! Nagyon!
Nem tudom mennyit aludtam, de valami felkeltett. És nem Nathaniel az. Pedig azt hittem, ha felébredek a karjaiban fog kivinni innen…helyette egy néni hangja zavar fel, aki épp valami tekercset küld el az anyjába. Fáradtan dörgölöm meg szemeim, majd valami nyüszögés zajlik le mellettem. Egy ajtó választ el attól a valamitől, ami ilyen hangot ad ki. És még mindig nem Nath az. Egy kissé ijedten várakozok. Végül az ajtó kinyillik, egyre több fény szűrődik be, majd egy néni kukucskál befelé. Megszeppent arcom tükrözi ijedtségem, főleg, hogy a bátyám helyett egy néni tört rám.
- Elment? – kérdezem halkan, majd egyre halkabban folytatom. - Aki a tekercset szidta? – nagyon nem jó, hogy nem vagyok egyedül, lassan megmozdulok, a kezembe veszem a mókusom és a táskát áthúzom keresztül magamon és kicsúsztatom az ajtón a szabadba. Majd a mókus is repül, én meg némán kimászok. Alighogy felpillantok, meglátom a kutyust, abban a pillanatban állok is fel és ölelem át a blöki nyakát, belebújva a szőrébe sírni kezdek. Ezek csak krokodilkönnyek, jó színésznő lennék, szóval sírni kezdek, hangosan. Ha Nath most látna, büszke lenne rám. De ő most nincs itt. Majd megdicsér később. Ő a zsoldosok hercegnője, aki azért jött, hogy elvegye ami az enyém...az életem...nem adom könnyen. Meglógok előle. De előtte még elbabusgatom a kutyust. Olyan szép. Szeretem a kutyusokat. Nekem is van, de az otthon maradt.