Nathaniel - Rosie

Beleegyezik a sokba, nem tehet mást, hiszen egy tündi bündi húgija van, akit meg imád. Csak mosolygok rajta, illetve nem rajta, hanem hogy láthatom. Hiányzott. Megfogom a kezét, majd mellette haladok vissza az útest másik oldalára, ez mégis csak könnyebb megoldás, mint átszaladni....kis butus kislány...de senki sem látta...illetve akik nem anyu és apu. Figyelem a szavait, hallgatom, mosolygok, majd felpillantok rá. Kitől nem kapunk ebédet? A nénihez nem akarok visszamenni, hacsak nem a kutyus talál meg előbb, mert akkor megdögönyözöm.
- Kit akartál itt megtalálni? - felteszem a kérdést, hátha elárulja, bár abból is csak egy hadarás placcs lesz semmi más, de nem mondhatja, hogy nem válaszolt. Amint átértünk egy ugrással jeleztem ezt, majd felé fordultam, komoly arccal, nagy(kis)lány vagyok már. Valami olyasmi. Adja a pénzt, tartom a markom, a másikat is, majd hamar zsebre is teszem, majd elpillantok az említett másik üzlet felé, majd vissza rá. - Neked hozzak valamit? - teszem fel a kérdést, majd a válasza után megyek is be, ahol a néni, újabb néni, nagy mosollyal figyel le rám a pult mögül...hánynom kell, ha meglátok egy ilyen arcot. Banya!
- Szia. Milyen sütik vannak? Csokisat szeretnék, meg olyat. - mutatok a minyon felé, majd neki áll csomagolni - Kettőt kérek. De a hármat is elfogadom a kettő áráért. - mosolygom, majd megkapom a kért sütit, fizetek és megyek is. A visszajárót adom vissza a bátyónak.

Alighogy átérek az úton, mindenféle duda szót és sok sok csúnya szót hallok magam mögött. De nekem van ennél jobb dolgom is. Végre, látom a bátyám és tényleg ő az. Köszönt én meg fénysebességgel ölelem is át. Neki nem tűnt fel a hiányom, de nekem az ő eltűnése sokkos pillanat volt, de most már fel sem veszem, tudom, hogy beteg(vagy olyasmi) és nem fogom ezt az orrára koppintani. Szeretem. Hiányzott. Az egyetlen bátyusom. Amikor végre elengedem, illetve a jobb kezemmel még mindig a ruháját markolom, felpillantok rá hatalmas tekintettel és nagyot bólintok. - Sütit? Naná! Sokat és csokist! - felelem boldogan, majd gyorsan körülnézek, hátha követettek, de senki. Tiszta a terep és vissza pillantok a bátyusra.
- Felfedezted a várost? - teszem fel neki a kérdést, majd jön egy következő. - Elkaptak a rendőrök? Tudod...- halkítom le a hangom és suttogva folytatom. - Amikor leugrottunk a vonatról? - érdeklődve figyelem és mosolygok rajta. Megint együtt vagyunk, már nincsen semmi bajom se. Csak behelyezte a hiány lyukat a megtalált boldogságom. Mert már boldog vagyok. Nem tűnök el mellőled, vagyis nem áll szándékomban. Anyu mindig azt mondta, hogy Nath nem tud rám figyelni, meg vigyázni. De akkor is...mellette van a helyem és ha ő nem is tud rám vigyázni, majd figyelek mind kettőnkre. Hiszen én már nagy és okos kislány vagyok.

Nem jó itt. Ezért döntök a távozás mellett – többek között. Nem érzem magamat biztonságban, azt hittem, hogy majd egyszerűen kijövök ebből a házból, leülök valamerre, hogy nyugodtan elfogyasszak egy kis csokit, de tévedtem. Nyugtalan vagyok, és hirtelen önt el egy kis keserűség, a maga gyomorforgató érzésével.
Ahogy könnyeden emelkedem fel a padról, úgy mégis megingok kissé. Nem vagyok hozzászokva még az egyedül léthez, a végtelenhez, amiben itt rekedtem – ki tudja, meddig, talán örökre. Habár, az eléggé hosszú idő. És kétlem, hogy addig élnék. És mégis: meddig tart az örökké? Már öt napja annak, hogy itt vagyok Salt Lake-ban egyedül, néha elszököm a nénitől és a másik bácsitól, rossz a névmemóriám, nekem csak a bátyám kell. Ő több is mint elég nekem. Hiányzik.
Magabiztosan indulok el, iménti, pillanatnyi megingásom ellenére is. Rövid, vékony(félig azért tömzsi) lábaimmal, elnyújtott léptekkel haladok az úton, a cipőm olykor koppan a járdakövön. Nyugodtnak mutatom magam, szapora lépteim ellenére is, habár a szívem a torkomban dobog, és ujjaim jéghidegen szorulnak ökölbe. Mitől ijedtem meg hirtelen ennyire? Az egyedül léttől? Hogy még nem csináltam semmi rosszat? Azon kívül, hogy egyszer kétszer kiszöktem olyan helyről, ahonnan nem kellett volna? Számos kérdésem lenne, némelyikre képes vagyok elméleteket felállítani, némelyik süketen, válasz nélkül visszhangzik bennem.
A következő percben pedig már változik is a helyzet, olyan hirtelen, ahogy az lenni szokott ilyen intenzitású érzelmek közelében, pillanatok alatt fordulva át egyikből a másikba. Az egyik kirakatban sütemények és torták díszelegnek, melyek eléggé kiszúrták a szemem....szeretem az édességet. Csokoládé, Fekete erdő, minyonok...megnyalom a szám szélét és ahogy az üvegre tapadok, abban észreveszek egy ismerős alakot visszatükröződni. Nath? Lassan, megszeppenve fordulok meg és észreveszem, szívem zabolázva tör itat magának, nagy mosolyra húzom a szám. A helyzet csak az, hogy autókkal forgalmazott hely választ el kettőnket és talán nem is hallana meg, egy autó, majd még egy. Közel lépek a járda szegélyhez. - Nath! ... Bátyó! - kiabálom és kapálózok valami integetés félét a levegőben, kicsit még ugrok is hozzá, hogy magasabbnak tűnjek. De semmi reakció, nah igen, ő maradt a bátyám...akkor ő tényleg az. Szóval nagy lendülettel indulok meg a túloldalra, szaladva, hogy el ne üssön valami....