Andrew & Isaac - Tesós összeröffenés

Természetesen nem terveztem asztalon táncolást, ahhoz szerintem még innom kellene egy keveset vagy nagyon sokat. Bár az tény, hogy sokkal lazább vagyok a bátyámnál. Mind a ketten hasonló helyzeten mentünk keresztül, de szerintem valahogy Én sokkal épebben tértek ki belőle. Persze azért akadnak nálam is bökkenők, de nem annyi, mint Andrew-nál, Ő szerintem egy kész akadálypálya.
-Ebben a sorrendben Bátyó? Miért csak a második vagyok Én? - Tettetek szomorkás fejet, de sokáig nem bírom és már dől is belőlem a nevetés. Látni Andrew morcos fejét meg azt, hogy elég jócskán pityókás már..felejthetetlen, vagyis remélem, hogy ez nem egy olyan buli volt amiről holnap már fogalmam sem lesz.
-Hazamennék szívesen, de busszal jöttem, az meg nem jár már ilyenkor és azt hiszem gyalog vissza se találnék. - Vigyorgok. Józanul se valami nagy a tájékozódási készségem, de néhány sör után már azért fokozatosan csökken minden. Igazából már az is előrelépés, hogy a nevemre emlékszem, volt már, hogy egy átbulizott este után azt se tudtam fiú vagy lány vagyok-e.
Kiérzem Andrew hangjából a kérdést, rendben, elfogadom a meginvitálást.
Az utolsó kortyot még megiszom majd feltápászkodom indulásra készen.
-Hát akkor mehetünk is. - Már indulok is meg kifelé. Bár jobb lett volna előbb meglátogatni a mosdót, sebaj.

Jó, gyerekes ötlet volt a Gokart pályára menni és versenyezni, de láttam a bátyámon, hogy élvezi, sikeresen titkol dolgokat, de ezt most nem sikerült neki annyira. És én is élveztem, nem vagyunk már kölykök, de valahol bennünk él még a gyerekkor amit nem igazán tudtunk rendesen kiélni. Apánk mellett nem volt gyermekkor, Ő már akkor felnőttként kezelt minket és bármit is tettünk ami ennek nem felelt meg akkor a büntetés igazán tanulságos volt mind kettőnk számára.
Elég sokáig tart még kihozza a sört, de várok türelmesen. Élvezem, hogy a versenyt, bármennyire is gyerekes volt én nyertem meg.
-Ne-ne, neked is meg nekem is megártana ha mind a kettőt meginnád. - Tiltakozom és már le is hajtom a söröm felét. Egy ilyen mozgalmas nap után ez igazi felüdülés, szerintem ezzel Andrew is egyet értene.
-Igen, a sereg sose volt az ahová tartoztam, tudod, hogy nem is akartam még csak jelentkezni sem, de apánk nem engedte volna, hogy mást csináljak, előre el volt döntve mi lesz belőlünk. - Talán ebben az új világban sokkalta jobban el tudok helyezkedni, úgy érzem van értelme annak amit csinálok, még élvezem is a naphosszán át tartó pacsmagolást ami a festéssel jár. Ha ezt csinálhattam volna a sereg helyett, talán minden máshogy alakult volna. A múlt talán nem úgy alakult volna, most nem lennék itt, halott lennék már vagy 30 éve. Bár bármi is lett volna szerintem a jellemem az nem sokban változott volna, a makacsság valahogy családi vonás, Andrew-ban is van némi makacsság csak szereti titkolni.
Bátyám bátor iszogatására én is felbátorodom és pár kör sör még nekem is lecsúszik. Bár valamelyest jobban bírom a piát, van benne elég gyakorlatom.
-Asztalon táncolást terveztem, az nem jó? - Vigyorgok. A bátyám kicsit szét van már csúszva, de nem mondhatnám, hogy ezzel az állapottal nekem gondom lenne. Sokkal kevésbé látom rajta a morcos katonát és a megrögzött nyomozót.
-Máris mész? - Röhögök fel artikulátlanul. Látványosan az órámat nézegetem hátha feltűnik neki miért is teszem ezt.
-Andrew, fél órája melóznod kellene. - Még mindig röhögök és abbahagyni se most fogom, bár, hogy mi a vicces az már jó kérdés, de komolyan.

Talán éppenséggel nem virul, de mintha már jobban érezné magát, a kezdeti ellenségeskedés és mogorva ábrázat eltűnni látszik, hála az égnek. Kicsit megnyugtatóbb az, hogy nem akarja leharapni a fejem, ritka pillanatok egyike mostanság. Tudom, hogy idegesítem, nem kell kimondania, akkor is tudom, hogy így van, de míg idegesítem addig is van valami ami eltereli a figyelmét Henry-ről, és ez jó.
-Jó-jó, tudom. de jó lesz, hidd már el, csak gondolj bele, valamiben legálisan is elverheted az Öcséd. - Vigyorgok. Jó, a Gokart hirtelen ötlet volt, de jó móka lesz, talán a bátyám végre felenged egy kicsit, régen is elég merev volt, de a mostanihoz képest az majdhogynem vidámnak és önfeledtnek tűnt.
A kocsma a végén persze nekem is jobban tetszik, de előtte még kíváncsi vagyok, hogy a merev, igen katonai lélekkel megáldott bátyám mit kezd egy Gokart pályán. Muris lesz, ebben biztos vagyok.
-Nos, majd figyelek rád Testvér, amíg jónak látom hagyom, hogy kicsit lazíts. - Azért holt részegre nem fogom leitatni, de nem fog ártani neki egy kis lazítás, önfeledt iszogatás az öccsével akitől néha már idegösszeroppanást kap. Én is rég ittam már úgy, hogy másra nem is gondoltam, jót fog tenni úgy érzem mind a kettőnknek, h ma elengedjük a múltat egy kis időre és megpróbálunk élni.
-Nos, ha a sors elém vet egy szőrgolyót akkor ismét lesz kutyám, ha nem, hát akkor maradok egymagam. - Nem fogok magam kutyát keresni. Akkor úgy érezném, hogy bemocskolom Ezredes emlékét. Ő is csak úgy mellém vetődött, emlékszem, nagyon részeg voltam egy kocsmai kiruccanásom után, épp nem voltam szolgálatban. Belém kötött két nagymenő én pedig módosított tudatállapotban előbb ütöttem, mint kérdeztem. Ha Ezredes akkor a semmiből nem terem ott és kergeti el a két alakot akkor talán halálra vernek a végén. Akkor ismertem meg a legjobb kutyát. Onnantól elválaszthatatlan barátok lettünk.
-Bocs, igazad van, Ezredesre is mindig fújtál, mint valami macska. Sose értettem. - Rázom meg a fejem. A kutyám egy ideig próbálta keresni a társaságát utána eladta és mind a ketten ellenségeskedve néztek egymásra.
-Így van, pontosan ez a terv. - Én is felállok az asztaltól és indulhatunk is.


Kicsit még mindig a Gokart pályán történtek alatt álok és vigyorgok. Hatalmas ötlet volt odamenni, a bátyám ahogy eleinte tiltakozott majd mintha élvezte is volna. nem egyszer hangosan elröhögtem magam. Végül pár másodperccel, de legyőztem. Most Ő fizet nekem egy sört, megbeszéltük, nincs vissza út.
Egy, a kijárathoz közeli asztalhoz ülök le és várom, hogy Andrew kihozza a sörömet. Na, most majd kirúgunk a hámból, tudom, hogy neki utána meló lesz, majd úgy intézzük, hogy legalább a két lábán képes legyen megállni, ha ez nem jön össze akkor majd ledumálom a főnökével valahogy a mai szabadnapot.
-Na végre, azt hittem már a sörömet iszogatod és kimaradok a buliból. - Vigyorogva veszem el tőle a nekem kijárt győzelmi trófeát.

Természetesen tudok mondani helyzeteket amikor igenis testvérként viselkedtünk. Legtöbbször igaz, hogy Ő volt az, aki megvédett engem vagy szórakoztatott kiskorunkban amikor annyira le voltam lombozva apánk rideg szavaitól vagy vastag övétől amivel vörös csíkokban felszántotta a hátam. Talán nem a legjobb testvérek voltunk, de akkor is összetartottunk a magunk módján. Én, hogy a bátyámnak jobb legyen igyekeztem minden balhét elvinni ami csak létezett, hogyha Andrew is valami hülyeségre adná a fejét az eltörpüljön az én marhaságom mellett. Elhallgatok mikor kéri, de tudnék még mit hozzá tenni, lehet, hogy Ő már nem emlékszik, de én, aki mindig csak a megvetést kaptam az apánktól, nagyon is emlékszem azokra a pillanatokra amikor a bátyám kiállt értem, felnéztem rá mindig is, még ha ezt nagyon jól titkoltam minden alkalommal. Nekem a bátyám volt az apám, még ha ez bizarrul is hangzik.
Mindig is igyekeztem kihasználni az adandó alkalmakat, hát ezúttal is így teszek és meginvitálom drága testvéremet egy kávéra. Nem szabta meg, hogy ma nem zaklathatom ezzel a remek ötletemmel, így hát az ellenkezés az, amit nem fogadok el tőle. Kiakarom rángatni ebből a borzalmas állapotból, ha nem sikerül, hát kudarcot vallottam, nem vagyok méltó ahhoz, hogy a testvérének vallhassam magam.
Kifizetek mindent a kávézóban, Andrew menüjéhez hasonlót rendelek én is és követem, hogy helyet foglaljunk. A megszokás nagyúr ugyebár. Megtudom érteni Andrew rögeszméjét, amennyire régen utáltam katona lenni, most annyira szeretnék újra az lenni, volt célja az életemnek, minden percemben tettem valamit, semmi sem volt haszontalan, most? Ha van mit festeni akkor festek, ha nincs akkor a szobám falait nézem egész nap mivel Cesca sokszor 24 órában dolgozik.
-Lássuk csak, nyílt egy gokart pálya nem régiben a közelben..kiszeretnélek hívni egy versenyre. - Vigyorgok, mint egy idióta kölyök.
-Ohh, ne aggódj, a sör az biztos szerepel a lista végén. - Nevetem el magam. Jó látni végre egy mosolyt a bátyám arcán. A sütimet hamar elnyelem és rájövök, hogy ebből nem ártott volna még egy..tucattal, na mindegy.
-Nem, nem is tudom, gondolkodtam rajta, de Ezredest pótolni? Nem lehetséges. Ő a barátom volt, ha lesz is kutyám a későbbiekben, azt se saját magam szerzem be, majd a sors felém veti. - Mosolyodom el haloványan. Hát igen, majdnem mindent visszakaptam a múltamból, de a kutyámat nem.
-Na és neked nincs valami masszív házi kedvenc ami képes szétszedni az idegesítő Öcsköst? - Kérdem vigyorogva. Csak egy poén,d e sejtem, hogy a drága bátyám néha már a falra mászik tőlem, még ha csak havonta egyszer is látogatom meg.

Igazából úgy érzem egy teljesen idegen embert látok magam előtt, talán a név az egyetlen ami még ugyanaz, de ezen kívül Ő már teljesen halott, nem jött át a túlvilágról, ott ragadt és meghalt. Tudom mennyire nehéz ezzel az egésszel megbirkózni, de Andrew-t sosem úgy ismertem, mint aki felad bármit is. Most pedig? Nem önmaga, nincs célja, jobban mondva akad egy, de annak annyi értelme van, mint mókust elefántnak hívni. Henry nem jött át, nem fogja megtalálni és ebbe bele kellene törődnie. Én sem keresgélem Vianne-t, mert tudom Ő nem került át a túlvilág azon szegletébe ahová én, nem keresem értelmetlenül mintha egyszer csak rábukkanhatnék, mert nem lehetséges, ezt a bátyámnak is meg kellene értenie.
-Amikor megmentettél attól, hogy az apánk halálra verjen mert engedetlen voltam, akkor testvérek voltunk! Vagy amikor letértem teljesen a helyes útról mindig visszarúgdostál, mindig adtál egy újabb lehetőséget. Ha nem lettünk volna testvérek akkor már én biztos nem volnék itt! - Mondom és mondom, de nem tudom, hogy ezzel elérek-e valamit, nagyon úgy fest, hogy nem. Andrew számára Henry volt az Isten, mivel Ő nincs már abban sem biztos, hogy nekem köze lenne hozzá, mintha egy teljesen idegen emberként kezelne és ezt talán nem mutatom, de baromira fáj.
A ma napot választom a tesós egymásra találás kezdetének ami látszik nincs nagyon ínyére, megtudom érteni, sose volt oda az ötleteimért főleg azokért nem amik kötődtek hozzá is. De az ellenkezését lenyeli amire már én is elmosolyodom a gyászos hangulat ellenére.
-Szuper, szükséged van egy kávéra ahogy nekem is. Hidd el jót fog tenni kezdésként. - Vigyorgok és elindulok, hogy keressek egy remek kis kávézót aminél nem feltétlenül muszáj bent az épületben üldögélni.
-Ohh, ne aggódj, a munkaidőd kezdetére végezni fogunk és ha kérhetlek ne vágj olyan képet mintha minimum temetésre hurcolnálak. - Még szólok hozzá pár kedves szót csak úgy, a magam stílusában amitől tudom, hogy a fára mászik.
Két-három perc alatt meg is érkezünk a kávézóba.
-Te mit kérsz, a semmi az nem választható. - Közlöm még mielőtt megváltoztatná tervét és inkább csak nézelődne.

Na igen, velem a szerelem ezidáig csupán egyszer fordult elő, Vianne iránt éreztem és igen, érzem még most is. De hogy magyarázhatnám el Andrew-nak, hogy igazából ez a szerelem nem lezárult, hanem folytatódik? A Cesca-val kapcsolatos furcsaságok még nekem is fejtörést okoznak, a bátyámnak pedig így is akad problémája, nem akarom még ezzel az igazán hatalmas rejtéllyel traktálni. Elég, ha csupán annyit tud, hogy a drágalátos öccse fülig szerelmes, mert így van, lassan kezdek biztos lenni benne, hogy szerelmes vagyok. És a koromat tekintve ideje lenne valóban megállapodnom és normálisan élni ezt az életet, ha már az eredetit nem folytathattam. Nem tudom meddig leszek még itt, mert nem lehet tudni, de amíg itt vagyok szeretnék segíteni Andrew-nak és szeretném magam mellett tudni Francesca-t is.
-Azt hittem a régi szabályok már meghaltak Andrew. - Billentem oldalra a fejem és egy nagyon apró mosoly bujkál a szám sarkában. legalább halvány kis jelet láthattam a bátyám régi énjéből, akkor borzalmasan idegesített, de most már hiányzik.
-Csak az idő telt, ettől még nem lettem más valaki, a bosszantás amúgy is a védjegyem volt. - Tudhatná, hogy nem változtam semmit, de persze amilyen keveset látjuk egymást csoda, hogy felismer. Na persze ott van henry, rá még álmából felkeltve is emlékezne..na sebaj, egy halottról jót vagy semmit.
-Sok mindent és mindenkit elveszítettünk, de testvérek maradtunk az Istenit! Igen, van mire építeni, a bátyám vagy Andrew, történjen bármi, ez nem fog változni. - Itt már valóban semennyi remény nem hallatszik a hangomból. Túlságosan is el vagyok keseredve. Nem tudom elhinni, hogy egy barátját válassza a tulajdon öccse helyett..Igen, nem tetszik ez nekem, talán eltelt némi idő, talán sok mindenen átmentünk, de testvérek vagyunk, Henry pedig nem több egy katonánál..
-Benne vagyok! Köszönöm Andrew, meglásd, sikerül visszarázódnunk a régi mederbe, csak némi újítással. - Tárom szét a karom egy testvéri ölelésre, bár nem igazán reménykedem benne, hogy ezt meg is fogom kapni.
-Nos akkor úgy délelőtt 9 óra lehet, a mai napot választom, először is igyunk meg egy kávét, rám fér és szerintem rád is! - A napot én választhattam ki, hát tessék, egy szava sem lehet.

-Az már a múlt Andrew. - Próbálom mutatni, hogy nem is igazán izgat ez, de nem nagyon sikerül. Eljövök minden hónapban a bátyámhoz, próbálom rendbe hozni köztünk azt az ingatag kapcsolatot, amit testvérségnek neveznek. Tényleg igyekszem kirángatni ebből a vegetálásból, természetesen sikertelenül próbálkozom és erre még jön a múlttal is, igen, nem mondhatnám, hogy én voltam a közlegények mintapéldánya, de érthető okokból. Ha tudnám most mire gondol szívesen tarkón vágnám. Még, hogy örülhetek, meg, hogy teljesül a nagy álmom...valóban nincs velünk apánk, nincs többé a sereg sem..ettől még azonban én is sokat veszítettem, éppen eleget, ahhoz, hogy a mostani élet ne jelentsen felhőtlen boldogságot.
Az a halk motyogás szinte intő jel lehetne a számomra, hogy elég volt a látogatásból, hogy a bátyám már nem kíváncsi tovább rám. Más esetben hagynám is, hogy magában motyogva körbe járja a várost, de nem most, most azért jöttem, hogy beszéljek vele, hogy részben visszakapjam a testvérem. Jó, lehet, hogy korban már sehol sem vagyok egy kölyökhöz képest, azonban még mindig az öccse vagyok és ez soha nem fog változni, lehet nem vagyunk már gyerekek, de a bátyámra mindig szükségem lesz.
-Nem csak valami nő..Ő..nos különleges, egyszerűen utánozhatatlan.. - Csak úgy látszik a szavaim alapján, hogy lassan igencsak a legnagyobb férfi gondba fogok esni, vagyis szerelmes leszek. El tudom képzelni mi járhat a fejében. Én a nagy nőcsábász, való igaz voltak ilyen időszakjaim, de ott volt Vianne, Ő megváltoztatott, kicserélt, ha Andrew látná Cesca-t, máshogy gondolkodna.
-Mert az, hogy havonta látlak és akkor is két-három szóra baromira nem elég. Még régen is, ha másra nem, de arra, hogy rendesen összekapjunk minden nap volt elég idő. Andrew, a bátyám vagy, az egyetlen rokonom aki még életben van..- De itt abba is hagyom. Érzem, hogy feleslegesen jártatom a szám, semmire sem megyek vele, a bátyám menthetetlen.
-Francesca ápolónő, szoros a beosztása, ráadásul még mindig nem a bátyám. - Szúrom oda a végére. Merthogy én vele akartam valami testvéri kapcsolat építő tréninget tartani. A nőmmel nagyon is jól megvagyunk, sőt, alakulgatnak a dolgok.

Tudom, hogy hiába mondom neki, hogy nem az Ő hibája, látom rajta ahogy marcangolja magát, ahogy sorra veszi mit hagyhatott ki, mi volt az a lényeges momentum ami kimaradt és ami a megoldás kulcsa lehetne. Hiába teszek vagy mondok bármit, a bátyám nem fog hallgatni rám. Olyan mintha teljesen megszűnt volna létezni, mint egy dobozba zárt ajándék, hiába próbálod kicsomagolni csak nem érsz le az ajándékig. Valahogy így érzem most magam, nem találom ebben a testben a bátyám, a testvérem akire támaszkodhatok, pedig annyi mondani valóm lenne, annyi mindent szeretnék megosztani vele...vajon visszakapom egyszer a testvérem?
-Nos tudod, hogy milyen sikeres vagyok abban, hogy valakit kikészítsek. - Mosolyt varázsolok az arcomra. Persze a következő mondata viccnek szándékozik így hát mosolygok. Bár valóban ez a helyzet, már nem az Ő gondja vagyok, tulajdonképpen már azt se tudom milyen viszonyban vagyunk és ez felettébb bánt, de tényleg. Míg a katonák között voltunk eltaszítottam magamtól, mert tudtam mindig ott lesz velem, most azonban már bánom, hiába akarom közelebb tudni magamhoz annál távolabb lesz. Itt egyetlen dolog segítene csupán és az nem más, mint Henry.
A hajam borzolására kisebb melegség önti el a mellkasom, mint régen, a nagy báty és a kis öcskös. Jó érzés egy pillanatra visszacsöppenni a múltba még ha többször ez nem is fog előfordulni.
Követem, lépteimnek szinte nincs zaja, ami nem meglepő, valamiért ez is bennem ragadt, ne járj dübörgő lépésekkel, mert a rajtaütések biztos nem sikerülnek majd, most már nincs rajtaütés, de valamiért még mindig bennem él ez.
-Igen, túl hosszú volt a bezártság. - Igazából jobban illene ide a diliház szó, de őrültek azért mégsem vagyunk, vagy mégis? Már magam sem tudom igazán.
-Gondolom a festegetés nem ez a kategória. - Nem tud lefárasztani, sőt, élénkebb vagyok tőle, a munka végeztével még keveslem is. Fáradtság? Ez volna az egyetlen kiút? Nem valami sok jóval kecsegtető. Magyarán, aludjam át az életem és talán nem kell gyógyszereken megélnem. Nos..talán még a pokol sem ennyire hívogató...
-Nő..igen..nos az akad.. - A szépséges Cesca, csak éppen nem jutottunk még túl messzire, hogy úgymond a lefáradás fázisába kerüljek. De ami késik az nem múlik.
Lényegében még én sem tudom hányadán állunk Cesca-val, de felforr tőle a vérem és a szívem is hevesebben ver, lehet érzéki csalódás, vagy bármi,d e mintha a múltat élhetném át újra...
-Következő hónapban mit szólnál egy kiruccanáshoz, csak te meg én tesó. - Kiakarom rángatni ebből az állapotból, nem élheti így le az életét vagy azt az időszakot amit itt kell töltenünk, mert hát ki tudja mikor "halunk" meg újra.

Kettőnk közül mindig is Ő volt a toppon, a báty aki próbált mindent megoldani, helyre hozni a drága, selejtes öcsikéjét, megoldani a problémákat, élni az életet. Mindent magára vállalt, megszoktam, hogy elég nekem az elégséges szintet megütnöm, hiszen mellettem áll a bátyám aki elsikálja a félresikerült életem. Mostanában azonban minden megváltozott. Ahogy Andrew rám néz, nem látom a szemeiben azt a fényt, az elhatározottságot az élet iránt, zavaros akár egy felbolygatott hangyaboly. Most hirtelen mintha szerepet cseréltünk volna, sokkal inkább a nagy testvér szerepében érzem magam. Meg kell valljam, borzalmas érzés.
Azt a halvány mosolyt én is viszonozom, ez már egy hatalmas előrelépés, a múltkor ennyire sem méltatott.
-Nos azt látom. - Kész csoda vagy éppen átok - nézőpont kérdése - hogy itt vagyunk. Én sokat vesztettem, de természetesen Andrew sem volt a nyertesek között. Szerintem mind a ketten úgy vagyunk vele, hogy inkább a halál jött volna, mint ez. Igaz én kezdek már egyenesbe jönni, Cesca az, ki miatt úgy érzem van még értelme ezen a sárgolyón tengődni. Benne meg leltem a múltam, a szerelmem, a jelenem, mindenem. Persze így sem lehet elfelejteni a múltat, sőt, ez életünk végéig bennünk él majd.
-Andrew, ez nem a te hibád. - Mást nem tudok mondani. Nem akarom lebeszélni a kutatásról, és tovább hajszolni sem. Mert egyik sem jó. Ha lemond a keresésről akkor félő, hogy az életről is lemond, márpedig nem veszíthetem el a bátyám, az nem történhet meg. Ha viszont túlzottan belelovalja magát, elfeledkezhet saját magáról és megint csak ott tartunk majd, hogy elveszítem Őt. Nekem a múltamból, abból a röpke jóból már csak a testvérem maradt meg.
-Hát, maradandó alkotásaim vannak, hogy úgy mondjam, a főnököm néha már inkább szabadságra küld. - Mint mindenben, ebben is remekül teljesítek, a magam ura vagyok és hát lássuk be, ha nekem nem tetszik az egyszerű zöld, akkor az nem is lesz olyan, csodálom, hogy még nem rúgtak ki, túl nagy szíve van a főnöknek.
Követem Andrew-t, hozzá jöttem, hát nem fogok itt ácsorogni, mint egy idióta.
-Képes vagy már nyugodtan aludni éjjelente? Mert én továbbra sem tudok egy szemhunyásnyit sem aludni, folyton felriadok, azok a vacak bogyók sem használnak amik elvileg elaltatnának. - Dörmögöm. Nem hiszem, hogy Andrew olyan nyugodtan aludna, szerintem egyikünk sem lesz képes még hosszú ideig rá. Néha áldás az új életünk, máskor meg maga a pokol. Cesca legalább egy fénypont a jelenemben, Andrew-nak meg csak én maradtam, pokolian rosszul járt, szinte már kritikusan.

Sok minden megváltozott, a régit felváltotta az új, egyedül magamat érzem ugyanolyannak, sőt, kicsit talán bolondnak is. Továbbra is hajszolom a múltam, képtelen vagyok elszakadni az emlékektől, nem hagynak békén és én is görcsösen kapaszkodom beléjük. A bátyám is pont egy ilyen emlék, a régi, felelősségteljes katona szinte már elveszett, már nem látom benne ezt a fényt, de a testvérem és továbbra is épp oly fontos, mint régen volt. Utoljára két hónapja jöttem meglátogatni, nem vagyok itt gyakori vendég, nem is tudom miért, nem vagyok kitiltva innen, egyszerűen csak úgy érzem Andrew számára nem lehetek egy kellemes látvány, emlékeztethetem arra ami elmúlt, tudtommal mostanság nagyon belemélyedt a kutatásba, hogy megtalálja a felettesünket. Szinte már rögeszmésen kutatja, nem tudom ennek van-e valamilyen eredménye vagy, hogy lesz-e, de megtudom érteni.
Lassan odasétálok hozzá, külsőre egy cseppet sem változott, legalább is szerintem, valahogy még mindig tekintélyt sugárzó a tartása és olyan érzésem van mellette, mintha visszacsöppentem volna azzá a közlegénnyé aki voltam. Mindig veszekedtünk, sose teljesítettem a parancsokat, ez volt a rutin, sose egyeztünk meg, most pedig itt állok előtte és ez az egész olyan mintha meg sem történt volna.
-Szevasz Andrew, hogy vagy testvér? - Veregetem vállon. Jócskán megváltoztak a dolgok. Ilyet nem tettem volna, ha még most is katonák volnánk, de nem vagyunk. Fura itt minden és nem tudom, hogy valaha is megtudom-e szokni. Utáltam a sereget, a parancsokat, a kötelességet, de jobb volt ennél, legalább ott megmondták mit tegyek, itt egyedül magamnak parancsolok és nem tudom napról-napra, hogy mi legyen a parancs, csak állok céltalanul.
-Hogy haladsz a kutatással? - Kérdezek rá. Andrew érdekében remélem jutott valamire. Tudom, hogy fontos volt neki a felettesünk, mint valami pót testvér, barát? Nem tudom, csak annyi biztos, hogy fontosabb volt neki és most is fontosabb nálam, meg is értem, én sose voltam egy minta testvér, de katonának is csapnivaló voltam.
Lehet, hogy az idő telik, de mi sose fogunk változni.