Andrew - Francesca, Benzinkút és környéke

Vannak sötétek? A gonosz hívása? Hiába tudnám kiegészíteni a nagy monológját, nem teszem. Ugyan mi értelme lenne belemenni, hogy nem úgy értettem, hogy csak boszorkányok vannak. Nem tudom, hoyg csinálja, de a nagy ártatlansága... egyszerűen már majdnem elhiszem, hogy tényleg ennyit tud, hogy nem veszélyes és semmi értelme minden rezdülését figyelnem, a támadására számítva.
Kedvesebb még így sem leszek vele, de talán kevésbé úgy nézek ki, mint aki az első intő jelra ugrik.
Az apró bólintások az egyetlen, amikből lehet tudni, hogy annak ellenére, hogy nem beszélek, figyelek rá. Valószínűleg nincs olyan pillanat, amikor ne néznék a hátam mögé, nem lennék résen. Ebben ez a mostani helyzet sem különbözik. Az egyetlen, ami lényegesen eltér, hogy előszedem azt a bizonyos fényképet. Meg nem tudnám magyarázni, miért teszem. Talán az apró reménysugár hívja elő a másik énem, azt az apró, elnyomott részt. De a miért most nem számítanak, nem igaz?
A lényeg, hogy megmutatom neki a régi, Henryt ábrázoló képet és közben már haladunk is. Nem fogok a parkolóban, kocsiban ülve várakozni. Főleg azért, mert ismerem magam. Ha Henryről van szó, nem mindig viselkedek úgy, ahogy kellene. Így viszont a vezetés eltereli a figyelmem, pont annyira, hogy ne műveljek semmi szokatlant.
- Ha beszélsz vele... - kezdek bele és már majdnem mintha valami fura gúnyolódásba fognék. De elhallgatok és csak megrázom a fejem. Ha akarom, ha nem, azért látni a csalódottságot az arcomon.
Forgatom a kormányt, beveszek egy éles kanyart és már el is tüntetem a fényképet. Az egész amúgy is őrültség volt. Remény. Persze.
- Valaki, akit meg akarok találni. Tartozok neki - minél több hangzik el, annál erősebben szorítom a kormányt. Szinte már kifehérednek az ujjaim. Pedig nem bosszúról vagy hasonlóról van itt szó, mégis... Ez valószínűleg csak a bennem felgyűlt feszültség, a sok zsákutca és csalfa remény eredménye.
- Felejtsd el - mondom már szinte parancsszerűen. Nem megijeszteni akarom, eszemben sincs őt... veszélyessé tenni magamra nézve. Nem mintha nem tudnék vele végezni, ha úgy alakulna, de akkor is.
- Itt balra, igaz? - szólalok meg jó pár, hosszúra nyúlt perc után. A városban vagyok már egy ideje, de vannak olyan részei, amerre még nem jártam, vagy nem ilyen alaposan vizsgáltam át minden kis utcát.
Végül valahol a közelben leparkolok, egy pillanatra ránézek és... kiveszem a kulcsot, kiszállok. Igen, meg fogom tenni, hogy körbenézek nála, de nem több. Nem azért, mert teher lenne, hiszem még mindig ott van valahol mélyen a segítőkész énem... egyszerűen csak van fontosabb.

/Válthatunk helyszínt, ha gondolod vagy ilyesmi /

Biztos szerepeltem egy filmben. Ha egy kicsit más ember lennék, ezen a feltételezésen valószínűleg elnevetném magam. De a valóság az, hogy szerintem már évek óta nem nevettem és igen, a mosoly is ritka vendég nálam. Most is csak komolyan nézek magam elé, persze egy pillanatig sem lankad a figyelmem. Egy részem még mindig várja a belőle előbújó szörnyet. Vagy azt, amelyik onnan balról, a kukák mögül támad majd. Vagy azt, amelyik az épület tetejéről ugrik.
De egyik sem jön, belőlem pedig kicsúszik az egyik legfontosabb kérdés anélkül, hogy akár csak megfontolnám, hogy a színészes dologra válaszoljak. Micsoda ő?
Közben már terelem a másik irányba, a parkoló felé. Részben a kamera miatt, részben azért, mert nem akarok kérdéseket. Senkitől. Lassan haladok előre, de továbbra is rá figyelek.
- Szóval boszorkány... Így égetted meg a fickót - motyogom, de nem vagyok elítélőbb. Sőt, még meglepett sem. Az viszont egyértelmű, hogy nem most hallok először a fajtájáról. Elég sokat kutattam, mióta itt vagyok. Igazából sokáig más dolgom sem volt, mint kutatni. Beleásni magam minden apró mesébe és legendába. A saját múltunkba. Henry...
Amint erre kanyarognak a gondolataim, elűzöm őket. Megrázom a fejem és már nyitom is ki az utasoldali ajtót a kocsimon. Továbbra sem viszem túlzásba a kedvességet, de hazaviszem. Ez volt a megállapodás vagy mi.
- Azt hiszed, te vagy az egyetlen? Vannak jó boszorkányok a világon és ennyi? - kérdezek vissza, de eszemben sincs játszani a tanítót. Nem, régen nem voltam ilyen, de most minél hamarabb véget akarok ennek az egésznek vetni.
- Nem kell magyarázkodnod - mondom végül, még mindig az ajtókilincset szorongatva. Most van az, hogy tényleg engedek a feszült tartásból. Igaz, csak egy keveset, de nálam ez az alap. - Hazaviszlek, ha kell körülnézek, hogy nincs-e senki a lakásod környékén, ilyesmi - egyértelmű, hogy ezzel itt lesz a történet vége. Ha érdekelne is, mi mindent tud még a múltamról, nem kérdezem. Nem biztos, hogy el tudnám viselni. Egy szimpla kérdés viszont még így is kicsúszik, amikor beszállok és indítok.
- Őt láttad már? - és fél kézzel nyúlok a kesztyűtartóba és húzok elő Henryről egy régi képet. A másik részén én vagyok, de az hátra van hajtva. Ünnepeltünk, amikor készült. Jó nap volt.
- Úgy értem, abban a filmben, amiben engem. Esetleg a városban találkoztál-e vele - nem is tudom, miért faggatom, de most már mindegy.

Minden jól uralkodtam az indulataimon, de ez most nem erről szól. Ez az a bizonyos túlélési ösztön, az apró vészharang bennem, ami azokban a hosszú években is életben tartott. De most újra jelez. Ha eddig képes is voltam elsiklani a részletek felett, ha képes voltam úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne benne, meg az egész égés történetben, hát most már képtelen vagyok rá.
Szinte akaratom ellenére szorítom a kés markolatát, az egészet a zsebembe rejtve, de eszemben sincs kivenni onnan. Jól tudom, hogy pont a fejünk felett van egy kamera és minden egyes kútnál egy másik. Szépen berendezkedtem, ez egy normális élet, nem akarok mindent elrontani csak azért, mert hallok pár különös mondatot.
Na jó, kinek hazudok? Ez mind több, mint fura szavak. Ez egy régi emlék. Ismerem jól és anélkül is ott van a fejemben, hogy felemlegetné valaki. Tudom, hogy Isaac az a valaki, aki haragudott volna... ha bármi baja lesz a nagy szerelmének. Mert akkor én vittem haza és...
Megdörzsölöm a tarkóm a szabad kezemmel. Hiba. Hatalmas hiba. Vagy legalábbis az lenne, ha az előttem álló alak veszélyes lenne. Ha bármi köze lenne azokhoz a lényekhez, akikkel odaát találkoztunk. De nem támad. Nem történik igazából semmi, én pedig az elhangzó kérdés ellenére hallgatok. Szó nélkül figyelem az arcán legördülő könnycseppeket, de nem hat meg. Nem, azon már régen túl vagyok.
A kezem mégis kicsit enged a kés markolatának szorításán.
- Komolyan beszélsz - állapítom meg. Persze tévedhetnék is. Lehetne ez egy tökéletes színészi játék, mégis halvány bizalmat szavazok neki.
- Mi vagy te? - kérdezek rá, ahogy kicsit oldalra lépek és intek a fejemmel előre. Szeretném, ha eltűnnénk innen, a kamerák elől. Fene se akar feltűnést azt meg pláne nem, hogy a váltó srác kinézzen. Induljon csak el a parkoló felé és útközben beszélünk.
- Bármi is ez az egész, hacsak nem vagy olyan, mint a többi, hazaviszlek - ebben persze kimondatlanul is ott lebeg, hogy nem akarom visszahallani az emlékeimet. Nem akarok semmit. Kitenni a ház előtt és eltűnni. Esetleg utánanézni, tényleg ki ő.
Ettől függetlenül nem bízok benne. Óvatossá tettek azok az évek.

Lehet, hogy nem nézek rá úgy, mint akinek elment az esze. Lehet, hogy nem villan a tekintetemben gyűlölet. De ha lehet, még az eddiginél is csendesebb vagyok, nem mondok egy szót sem feleslegesen. Mintha egy idegennél is kevesebb lenne számomra. Persze nem bántani akarom, de valahogy nem tudom eldönteni, mit is gondolok vele kapcsolatban.
Boszorkány?
Nem, nem, nem. De mégis... Nem kicsit tépelődök magamban, amíg a rendőr meg nem érkezik. Onnantól már úgysincs semmi dolgom. Szép kis elképzelés, tekintve, hogy azonnal előveszem a régi énem és bólintok az egyenruhás szavaira. Hazafuvarozok egy boszorkányt. Már ha tényleg az és nem őrült. Bár láthatóan észnél van ahhoz képest.
Nos, ha voltak is kétségeim ezt illetően, meggyőzött az az apróság, ami kicsúszik a száján. Látom én, milyen arcot vág és hogy néz rám utána, de egy pillanatra teljesen lefagyok. Tényleg csak egy másodperc az egész és ez is betudható ennek a hosszú két évnek itt. Ez lenne az a kis késlekedés, ami a halálomat jelentené nos, igazából bárhol máshol. Most először nézek rá szinte már haraggal. A kezem a zsebemben őrzött kés markolatára csúszik, szinte feltűnés nélkül. Semmi nem árulja el, hogy mi van nálam, de ezt látni, hogy az egész testem ugrása kész.
- Honnan szeded mindezt? Mit tudsz még? Mit akarsz? - sorolom a kérdéseimet meglepően nagy határozottsággal. Valószínűleg csak az értetlenségeim akadályoznak meg abban, hogy kattanjon az a bizonyos kapcsoló bennem.
Egyelőre eszemben sincs sarokba szorítani, nekivágni a falnak vagy bármi más, de egyetlen gyanús mozdulat és előjön az önfenntartás, minden, ami annyira kiélesedett odaát, onnantól pedig nem garantálok semmit. Lehet, hogy profi módjára uralkodok magamon, de mindig vannak kivételes helyzetek.

Csak arra gondolt? Nem, nem, nem. Nagyon nem tetszik nekem ez az apró fejlemény. Mondanám, hogy tudni sem akarok róla, de nem vagyok az a fajta, aki ilyenkor úgy tesz, mintha semmi gond nem lenne. Továbbra sem nézek rá úgy, mintha megőrült volna, de tény, hogy valahogy jobban rajta tartom a szemem. Nem veszélyes, nem olyan, mint azok voltak, odaát... Bármi is ő, nem kell... semmit tennem.
Legalábbis ezzel győzködöm magam, miközben pont úgy próbálok neki segíteni és túlesni ezen az egész őrületen, ami ma este itt van.
- Mi vagy te? - csúszik ki a kérdés a számon mielőtt átgondolnám. Aztán már teszem is hozzá a folytatást, hogy ne hangozzon ilyen furán. - Látnok? - rázom meg a fejem. Nem, nem akarom hallani a választ. Túl sok különös dolog van körülötte. Bár az egyenruhára ráhibázhatott, nem? Azért nem olyan nehéz kitalálni. Már régen is azt mondták, hogy látni az embernek a szemében, ha katonai múlt áll mögötte. Miért ne vonhatta volna le ő is a következtetést?
Szerencsére mielőtt belegabalyodhatnék a saját gondolataimba, megérkeznek a rendőrök. Pontosabban az az egyetlen, morcos ember, aki láthatóan nem örül annak, hogy itt kell lennie. Próbálok nem túl messzire menni, így hallom a lényeget. Csak az átlagos kérdések, elmondatja vele a történetet, faggatja. Majd bólint. Morog valamit. Nem értem, hogy mit és talán így van rendjén. Aztán odaszól nekem. Vigyem haza. Haza?
- Tessék? - kérdezek vissza. Szó sem lehet róla, nekem is még több órám van hátra. Amúgy is, miért pont haza fuvaroznám, amikor...? Aztán jön a válasz, a fickót jól ismerik, legalábbis sejtik, ki tehette, így nincs gond. Csak vigyem haza, juttassam be a lakásba pótkulccsal valami. Oldjam meg.
- Rendben, uram - jön elő egy pillanat alatt a kötelességtudó énem. Majd amíg pár dolgot lefirkál, addig én elintézek egy telefont. Szerzek váltást erre a pár órára. Így persze tartozok majd a másik pasasnak, de nem tehetek ellene.
Jó tíz perc múlva befut a váltás én pedig Francesca felé intek. Menjünk.

Ha egyáltalán meghallgatják? Igaz, hogy a két év alatt nem igazán volt dolgom a rendőrséggel, de annyit nem változhattak. Kötelességük meghallgatni az ő történetét is. Biztos vagyok benne. Mégsem kezdem győzködni erről, sokkal inkább előhozakodok ezzel az önvédelem dologgal. Itt úgyis csak erről van szó, vagyis őt már nem büntethetik.
- Nem halt meg, mert azt mondod, kiabált. Ha fájdalmat érez, akkor túléli - szögezem le mindenekelőtt. Utoljára. - Miért ne hinnének neked? Az igazat mondod - nem mintha hinnék ebben a végül győz az igazság szlogenben. Inkább csak azért mondom, hogy megnyugtassam, úgy sokkal könnyebb lesz a későbbiekben minden. Sokkal könnyebb lesz bólintani és elsétálni, amikor a rendőrök megérkeznek. Nem mintha lenne hova mennem, még van jó pár órám a műszakomból.
De ez most lényegtelen. Ami számít, hogy végre eljutok a telefonig, röviden elmondom, mi a helyzet, majd egy nagy pohár víz és már újra vele foglalkozok.
- Tessék? - kérdezek vissza, mintha nem érteném azt a pár szót, majd mielőtt válaszolhatna, már terelek is. - Rosszul vagy? - ez most azért fontosabb, mint a bemutatkozás. Azokkal bőven ráérünk, nem mintha úgy egyáltalán szükség lenne rá.
- Andrew - mondom végül, amikor megbizonyosodtam róla, hogy rendben van. Nem tudakolom a nevét, főleg most, hogy meghallom a bejárat előtt leparkoló autót. Szolgálati rendőrautó. Végül is, egész hamar ideértek. Kár, hogy sikerült a legkomorabb emberüket küldeni, de attól még intek neki, majd a fotelban kuporgó alak felé.
De maradok a közelben, talán csak egy lépést hátrálok és figyelek.

Együttérzés. Azt hiszem ez kellene ide, de azt az érzés már régóta nem tudom előcsalogatni. Próbálok úgy tenni, mintha képes lennék rá. Mintha nem megjátszani kellene, hogy értem a helyzetét és főleg, érdekel. Nem azt mondom, hogy szívtelen barom vagyok, de... Mindegy, ebbe ne menjünk bele. Jobb a jelenben maradni és a szavaira figyelni. Hallgatni a történetet és ráncolni a homlokom erre az egész égetős történetre. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Ivott és leöntötte... majd öngyújtót szedett elő? Áh, nem, ez akkor sem tiszta. Nem érzem rajta alkohol szagát, pedig ha így lett volna, biztos megy rá is valamennyi. Amúgy sem tűnik olyannak.
- Jó. Nem kérdezek, majd kimagyarázod másnak - akaratlanul is furán cseng a hangom és talán a megfogalmazás sem volt a legjobb. Nem szándékos és bármennyire aggódik, ott, a fotelba kuporodva, biztos vagyok benne, hogy nem ő lesz az, akit bármivel is megvádolnak.
- Az az állat örül, ha talpra tud állni. Ha igaz és tényleg annyira üvöltött, nagyobb baja is lesz, minthogy a táskádat magával vigye - magyarázom neki. Kis híja, hogy nem térek ki az egész fájdalom dologra. Bele tudnék menni az alapszabályokba, amiket apám tanított. Hogyha nem figyelsz a tűzre, ha csak egy kis akaraterőd is van, ki tudod zárni jó sokáig az égető érzést. Ha meg már a saját égett bőröd szagát érzed, úgyis mindegy.
- Nem csuknak le. Önvédelem - mondok ennyit nemes egyszerűséggel, de nem fűzök hozzá nagy magyarázatokat. Inkább lépek oda a telefonhoz. Nem saját. Nem mobil. Csak az egyszerű, pénzbedobós a falon, ami valószínűleg még régről maradhatott itt. A lényeg, hogy a célra ez is bőven megfelel.
Egy pillanatra nézek a hátam mögé a fotelban kuporgó alakra, aztán már tőmondatokban elmondom a telefonban, hogy mi történt. Pár perc. Azt mondták, pár perc és kijönnek.
- Nemsokára itt lesz pár egyenruhás - megyek vissza, majd megpróbálok jó mélyre ásni az emberi énemben és szó nélkül hagyom újra magára. Amikor visszamegyek szintén csak úgy felé nyújtok egy nagy pohár vizet. Megártani nem fog.

Nem hittem volna, hogy pillanatok alatt borul fel a teljes nyugodt estém. Egy részem talán élvezi. Tetszik, hogy nem csak a magamra erőltetett nyugalom van, hanem végre teret engedhetek az elnyomott ösztöneimnek. A másik részem viszont tudja, hogy nem szabadna egy pillanatig sem élveznem a helyzetet. Ez nem normális dolog! A tekintetem mégis az ajtón túli világot fürkészi, miközben eljutok az apavető kérdésekig.
- Nála jobban? - ez azt hiszem bármilyen helyzetben megragadná a figyelmem. Még egy pillanatra rá is nézek és bármennyire erőltetem az agyam, valahogy most már nem áll össze a kép.
- Miért menekültél ennyire, ha az... ő rosszabbul járt? - muszáj emlékeztetnem magam, hogy biztos csak egy bűnöző volt és nem valami lény odaátról. Az amúgy is abszurd lenne. Már észrevettem volna, ha itt lenne bármi hasonló, ami odaát volt, nem igaz?
Végül csak közelebb lépek és megvizsgálom én is sérülések után kutatva. Semmi. Legalábbis semmi olyan, amiért sürgősen mentőt kellene hívnom vagy hasonló. Bár azért egy kivizsgálás nem árthat, kapna tőlük valami bogyót, ami pár estén át segít neki megnyugodni és elaludni. Azt hiszem, mostanság már így működnek a dolgok. Elpuhult az emberiség.
- Rendben, nem kérdezek többet. Értem - mondom bár valószínűleg ennél több nem is igazán érdekel a történtekből. Nagyjából sejtem, mi történhetett és ennyi nekem bőven elég. Nem vagyok rendőr, hogy minden részletről kifaggassam. Na meg miért gyötörném, amikor láthatóan ezt a keveset is alig bírta elmondani?
- A táskád? Komolyan ez a következő, ami aggaszt? - igazából nincs terhemre, csak nem tudom akkora katasztrófaként felfogni a helyzetet, mint ami lehetett volna belőle. Láttam sokkal rosszabbakat. Ez olyan, minthogy az újságok és felmérések szerint az embernek egyre nagyobb az ingerküszöbe. Hát nekem valahol az egekben van.
- Ülj le, rendben? - szinte suttogásig halkítom a hangom, hogy megnyugtató legyen és az elnyűtt fotel felé vezetem a képregényállvány mellett. Csak tudnám, minek van az ott? De már hamarabb ott volt, mint én idejöttem dolgozni. Nem kérdőjelezem meg, hogy van valami haszna.
- Mit hívjak? Mentő? Rendőr? Taxi? Rokonság, jó barát? - ajánlom fel sorban a lehetőséget. Igazából talán mindegyikre szüksége lehet, de attól még megadom neki, hogy válasszon. Elintézi egyedül a telefonálást, értesítsem én valamelyiket. Bár talán a rendőrség lenne a találó. Onnantól nem az én dolgom a többi.

Mondanom sem kell, az ilyen esték miatt szeretem ezt a munkát. Amikor ilyen nyugalom van, betéved pár ember, aki csak fizetni akar, semmi több. Nem akarja elmesélni a fél életét és nem várja tőlem, hogy én legyen a megértő idegen, aki kimondja mennyire sajnálja a sok szörnyűséget, ami történt vele. Talán nem is lennék képes ilyesmire. Hiába vagyok itt két éve, nem éreztem sajnálatot vagy együttérzést. Az egyik legkülönösebb dolog, hogy emlékszem, milyen. Emlékszem és tudom mi a jó és a rossz.
Ahogy azt is tudom, hogy teszik a nyolcvanas évek rock zenéje. Most jönne az a pont, hogy elmosolyodok, de nem, még mindig szinte képtelen vagyok rá. Inkább csak figyelem a szöveget, majd a nyíló és pár percre csukódó ajtót. Ő sem időzött itt túl sokáig. Jött, fizetett és ment. Még azon is csodálkozok, hogy egyáltalán a köszönés erejéig szóra nyitotta a száját. Nem mintha bánnám, én sem vagyok túl beszédes. Legalább egy dolog, ami az évek ellenére sem változott. Nem jártatom feleslegesen a szám.
De hiába a mostani nyugodt este, a feszültség ott van bennem. Mélyen, de mégis egyetlen szóra vagy jelre előtérbe kerül és máris ott vannak az ösztöneim, meg a pattanásig feszült idegeim. Mint most. Amikor hallom a hangot. Igazából meg nem tudnám mondani, hogy ő csapja ki az ajtót és jön be, vagy én megyek és terelem befelé. A lényeg, hogy azonnal végigfuttattam rajta a tekintetem, hogy megállapítsam, ki lehet. Nem láttam erre, de annyi biztos, hogy nem színészkedik. Azon átlátnék. Nem valami szórakozó fiatalnál, aki ezt jó szórakozásnak tartja. A lényeg, hogy most már bent van, biztonságban, én pedig továbbra sem szólok egy árva szót sem. Újabb pillantást vetek rá, aztán az utcát vizslatom. Nem látok senkit. Sem fegyveres embereket, se... se más lényt.
Nem tagadom, egy részem erre számított. Hogy valami olyasmi jön szembe, amikkel lent találkoztunk vagy bármilyen vérszomjas dög. De... a nagy semmi van odakint. A fél szemem persze továbbra is ott tartam, minden apró zajra figyelek. Abszurd, ahogy a rádióból valami az-élet-szép vidám zene szól, miközben a valóság olyan, amilyen.
- Jól vagy? Megsérültél? – nincs egy szemernyi aggódás sem a hangomban és azzal sem vesződök, hogy eldöntsem, tegezzem vagy mégsem. Nem fogok ilyen formaságokkal vesződni. Inkább lépek is oda hozzá, mielőtt válaszolhatna és vizsgálom meg újra, hogy sérüléseket keressek rajta.
- Mi... pontosabban ki elől menekülsz? – próbálok belőle újabb választ kihúzni, remélhetőleg kapok valami értelmes választ. Ha más nem, annyi információt, hogy hívhassak rendőrt én pedig visszatérhessek az unalmas – vagyis nyugodt – munkámhoz. Egy részem talán élvezné a felhajtást, de... nem.