Dylan + Julian

Bízok benne, hogy tényleg minden rendben lesz vele, mire visszaérek és nem azzal fogad mindenki, hogy a lehető legtöbb ügybe ütötte bele az orrát és kezdjek valamit a gyakornokommal. Persze ezt a gondolatot talán én sem értem komolyan. Csak egyszerűbb így gondolni, mint arra, hogy talán tényleg hiányozni fog, hogy állandóan mondja a magáét. Azért egy év az egy év, megszoktam.
- Érdekesebb ügyekhez, hát persze. Futkározhatsz velem, mint valami őrült, ha el kell kapni valakit - talán egy-egy ilyen üldözésre tényleg elviszem majd. De csak olyanra, amiben biztos vagyok, hogy nem szerepel lövöldözés se hasonlók. Csak valami piti bűnöző, akinek biztos nem futja fegyverre. Vagy még akkor sem. Ezt majd még eldöntöm.
- Fejezd be, Kölyök - mondok csak ennyit a "hiányzol" szövegre. - Nem meghaltam, csak szabadságra megyek - húzom mosolyra a szám és tényleg egész optimistán próbálok hozzáállni az egészhez. Addig biztosan menni fog, amíg egyedül nem maradok napokra és nem emésztenek fel a saját gondolataim.
- Persze, bármikor felhívhatsz és én is hívlak majd, ha elromlik a rádió meg a tv és kell valaki, aki mondja mellettem a magáét - húzom megint mosolyra a szám. Tényleg mindent beleadok, hogy ne úgy váljunk el, mintha végleges lenne. A fenébe is, tényleg nem olyan nagy katasztrófa ez. Még neki sem szabadna az legyen!
Amint beülök a kocsiba, már rá sem nézek, csak letekerem az ablakot és pár másodpercre kidugom a kezem, hogy úgy integessek neki, ahogy elhajtok. Meglátjuk, mit kezdek a szabadidőmmel holnaptól. Na meg, hogy milyen estém lesz.

/A végére még tényleg megsajnálom Juliant... /

Egyelőre egész jól állok hozzá a dologhoz. Persze valószínűleg két vagy három semmittevéssel töltött nap után már nem fog így menni. De egyelőre minden rendben, kellett nekem ez a kis szünet, csak nem tudtam rászánni magam.
Vajon kit is győzködök most pontosan?
Feltalálom magam, talán végzek valami átalakítást a házon, és pihenek. Bepótolom az elmaradt évek nagy filmsikereit. Igen, ez jó tervnek hangzik. Valahogy talán a kávéról is leállok vagy legalábbis kevesebbet iszok. Meglátom, mi lesz belőle.
- Feltalálom magam, Kölyök. Ha pedig mégsem, majd hívlak és... elrángatlak egy Majmok Bolygója maratonra - húzom mosolyra a szám. Ezúttal nem megjátszott, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a szavakat nem viccnek szántam-e.
- Amikor pedig visszajövök várom a statisztikát, hogy hány ügyet sikerült megoldani. Na meg persze, hogy eltalálod-e már a céltáblát - még mindig tartom a mosolyt, de egyre halványabb. A kabátom már a kezemben, kulcs szintén.
- Maradsz, vagy elvigyelek valamerre a városban? - teszem fel a végső kérdést. Egy fuvart még gond nélkül elintézek neki, ha úgy szeretné, aztán ideje tényleg hazamennem és tervezhetem az elkövetkező napjaimat.

Reméltem is, hogy kicsit lelkesebb lesz, amint megkapja az engedélyt, hogy az irodámban lévő akták között kutasson. Egy apró mosoly mintha meg is jelenne az arcomon, aztán már indulok is kifelé. Hagyom, hogy Julian adja le a fegyverem én pedig veszem az irányt a Nagyfőnök felé. Úgy tűnik, hogy éppen nem a legrosszabb napján találtam meg. Haladás.
Még ha nem is mindenről, de beszámolok neki és mindent tud, amit tudnia kell. Persze, levonja a javíttatást a fizetésemből. Persze, kiabál egy sort. Végül pedig persze ő is úgy gondolja, hogy ideje szabadságra mennem. Bólintok, de mielőtt mondanám, hogy egy hét elég lesz közbevág és kijelenti, hogy egy teljes hónapig nem akar erre látni. Ha akarnék sem vitatkozhatnék vele. Talán látja rajtam, hogy mennyire kikészültem vagy fene sem tudja. Aztán már mehetek is. Vissza az irodába. Pakolni.
- Rám lettél bízva továbbra is - fogadom azonnal ezzel Juliant. Valószínűleg neki ez a legfontosabb és legjobb hír, amit hallhatott. - Én pedig azt mondom, hogy szabad bejárásod van az irodámba, viszont bármit találsz, valamit biztosat, akkor valaki másnak szólsz róla. Leadod az ügyet és ennyi - terepre nem vihetem és más pedig biztos nem fogja. De legalább a kavargó gondolatait le tudja kötni. Van itt bőven olyan akta, ami nem lett megoldva, kutathat.
Én pedig pakolhatok. Nem mintha olyan sok cuccom lenne itt. Van egy váltóingem, a kocsikulcsom... és a kabátom, vagyis mehetek is.
- Egy rohadt hónap, Kölyök. Eddig leszel kénytelen lefoglalni magad a régi aktákkal - mondom egy grimaszba torzult mosollyal. - Ne felejtsd el a mozit néha! Ne dekkolj itt egész éjszaka, minden nap.

Egy részem tudta, hogy az ég világon semmi nem lesz a falban, mégis nyugodtabbnak érzem magam, hogy Julian leellenőrizte. Aprót bólintok, amikor visszajön és még most is felismerem, mit látok a szemeiben.
- Ne aggódj, biztos minden munkát lepasszolnak neked. Minden pocsék feladatot, amit utálnak - próbálok én mosolyogni és úgy állni a helyzethez, mintha ez neki csak jó lenne. Végül is, talán bárkinek a szavát is kell követnie, amíg én nem leszek, azzal nem fognak fáradni, hogy hazaküldjék a nap végén.
- Szerezz valamiféle engedélyt, hogy nélkülem is bejöhess ide - mondom még aztán végképp összekapom magam, legalábbis látszólag. - Ha így fogsz lőni, egy tízéves hamarabb repít golyót a fejedbe - nem sértésnek számon, főleg mert igaz. De a lényeg, amiért kimondom, hogy egy kicsit tereljem a témát a történtekről.
Aztán már csak figyelem, amit a fegyveremmel művel, gondolom nem kell neki elmondanom, hogy első dolga lesz leadni, ahogy kilépünk innen én pedig megyek a Nagyfőnökhöz, hogy bejelentsem neki, szabadságot szeretnék. Meg persze bevallani, hogy beleeresztettem pár golyót a falba, azt rendbe kell hozatni. Már előre sejtem, hogy a fizetésem egy része bánja majd.
- Menjünk, Kölyök. Keress magadnak valami elfoglaltságot az irodában az akták között. Addig én beveszek még egy tablettát a fejfájásomra és elintézek mindent - mondom és már nyitom is az ajtót. Elég volt ebből a napból. Ebből az egészből.
Fogalmam sincs, mihez kezdek majd a felszabaduló időmmel.

Tudom, hogy őrültséget csináltam. Amint leadtam a két lövést és beszűrődött a fejembe Julian hangja, már tudtam, hogy hülyeség volt az egész. Csak én hallom a kaparászást, csak én hallom az apró lábak neszezését, senki más. Próbál leengedni a fegyvert, nem olyan görcsösen szorítani, de jó pár, végtelennek tűnő másodperc kell hozzá, hogy ez sikerüljön. Az első dolgom pedig ezek után? Hogy a fegyvert Julian kezébe nyomom. Nem... nem bízok magamban.
Végül tőle is hátrébb lépek valamivel a válasz viszont még várat magára. Persze értettem, hogy mit kérdezett, de amúgy is tudja már, minek siessek felelni?
- Igen, azt hallottam. Eddig csak az irodámban, de most itt is. Mindenhol - mondom meglepően összeszedetten. Majd nagy levegő és egy apró bólintás.
- Legszívesebben megkérnélek, hogy nézd meg, tényleg nincs-e ott semmi - jelentem ki és a falba lőtt lyukak felé intek, de persze ténylegesen nem kérem ilyesmire. Sőt, ezúttal arra sem kérem meg, hogy tartsa mindezt titokban. Valakinek most úgyis el kell vinnie a balhét és talán... ezúttal felvállalom, hogy én voltam.
- Figyelj, Kölyök. Azt hiszem, kiveszek pár nap szabadságot. Egy hetet. Kettőt - most jönne a folytatás, hogy fogalmam sincs, addig vele mi lesz. Neki is szabad napjai lesznek? Átkerül máshoz? Meg nem tudnám mondani.
Végül valahogy összeszedem magam, hogy ne tűnjek komplett őrültnek és szánalmasnak egyaránt.
- Lőj még párat, megvárom. Gyakorolj kicsit, aztán menjünk - így, hogy megköszörültem a torkom, még értelmesen is jönnek a szavak. Mintha semmi kilengés nem lett volna. Csak a két lyuk jelzi, hogy valami történt.

Ha egy kicsit jobban odafigyelnék rá, biztos rávágnám, hogy lehet az ügyeknél neki van a legtöbb esze, de a lövészet nem az ő műfaja. Persze lehet, hogy mindezt csak gyakorlás kérdése, de akkor is. Amit eddig művelt, ráadásul egész közelről lőhetett... elég pocsék teljesítmény.
- Azt hiszem sűrűbben jövünk majd erre. Nem árt gyakorolnod. Akár minden nap, pár órát - azt hiszem, ebből már ő is rájöhet, hogy mi a véleményen a nagy lövészetéről. De a lényeg, hogy nem vágtam a fejéhez, pocsékul csinálja. Lesz ő még jobb is, csak idő kérdése.
Most viszont az nincs. Rohadtul nincs, mert szétmegy a fejem a kaparászástól. Észre sem veszem, hogy mikortól nem foglalkozok Juliannel és mikor csúszik a kezem a saját fegyverem markolatára. Először valamilyen oknál fogva majdnem felé irányítom a csövet, de persze nem lövök. A következő másodpercben már tovább is haladok, komolyan úgy érzem, követek valamit a falban. Valami apró lényt... Valamit, ami mozog.
- Julian - csak ennyi, de bőven van figyelmeztetés a hangomban, szeretném ha eltűnne az útból. Vagy megteszi időben vagy nem, de már húzom is megy a ravaszt és lövök egyenesen a falba. A hangtól még erősebben kezd hasogatni a fejem. De még egy lövés és csak utána eresztem le a fegyvert. Itt kint nincs minden fal védve, bőven hullik le vakolat és tökéletesen látszik a két egymás mellett landolt, falba fúródott golyó.
Én pedig állok ott, mint aki nem tudja, mi történt.
De csend van.
Teljes csend.

Tudom, nem kellene azért lecsesznem, amiért segíteni akar, amiért aggódik. De ha egyáltalán tudomást veszek róla, hogy szükségem van rá vagy bárkire, attól még jobban valósággá válik. Így inkább térjünk rá  lövészetre, pontosabban először a fegyver szétszedésére és miegymásra. Egy részem felfogja, amit mond, de tényleg nem csak rá figyelek. Talán meg is látszik az arcomon, de attól még nem zárom ki teljesen, amit mond.
- Jól mondtad – bólintok aprót és végre ránézek. A kezeit egyáltalán nem figyeltem, hogy csinálja-e, amit mond, csak a hangját hallottam. - Tudsz te, Kölyök – mosolyodok el, ahogy egy pillanatra minden mást kizárok, és még egy pillanatig nyújtom a kezem, hogy azért adja csak ide a fegyvert, meg átnézzem. Tényleg csak annyit ellenőrzök, hogy vaktöltény van-e benne és ilyen apróságok. Nem akarok bajt ilyen véletlenekből. Aztán már adom is neki vissza.
A következő pillanatban viszont elgondolkozok, hogy mit feleljek. Legszívesebben azt mondanám, hogy nem. Lőhet, de innen próbálja meg. Egyszer muszáj lesz növelnie a távolságot és fejlődnie, nem csak olyan messziről, ahogy kényelmes.
- Egy tárat lőj ki onnan. Lássam, hogy megy – nem mondom ki a folytatást, hogy utána tényleg már innen kellene lőnie. Majd az után, hogy bebizonyítja, mennyire tud lőni, illetve célozni onnan. Az első pár lövést figyelemmel is kísérem, csak a végén kezd erősödni a fejfájásom és igen, újra hallom a kaparászást.
A fenébe!
- Oké, elég – szakítom félbe az egészet és intek a fejemmel, hogy jöjjön ide vissza és próbálkozzon innen. Még egy kicsit a célokat is közelebb hozom egy kapcsoló segítségével.
A rohadt életbe ezzel a kaparással!
- Meg kell tanulnod innen is célozni – teszek hozzá valamiféle magyarázatot és ezúttal hallani a hangomból, hogy nem kicseszni akarok vele. Tényleg bízok benne, hogy ezt is könnyen megtanulja.
Csak ne lenne... Csak ne hallanám!
A kezem már a saját, éles fegyverem markolatán. Erősödik és halkul a hang. Lőni fogok, amint ott lesz az előttem lévő falban...!

Mindkettő. Nem hordom le azonnal és nem mondom, hogy válasszon, mert nincs türelmem mind a kettőt ma letudni. Helyette végignézek az asztalomon, ahogy most már egy árva akta sem sorakozik.
- Amíg nem kapunk valami fontos ügyet... - persze ezzel nem ígérem meg, hogy igen, mind a kettőt beiktatjuk mára. Szétszedhet és kitakaríthat egy fegyvert. Majd összerakhatja és lőhet vele. Meglátjuk, mennyire jut időnk.
- Látom legalább megjegyezted, hogy oda nem viszünk be éles fegyvert és nem valódi tölténnyel lövöldözünk - mintha egy mosoly jelenne meg az arcomon, de azonnal el is tűnik onnan. Helyette váltok pár szót saját magammal. Ugye mennyivel jobb program? Mondom én.
Egyelőre viszont a legfőbb célom, hogy kikerüljek ebből az irodából és teljes legyen a csend körülöttem. Már amennyire ez lehetséges a fegyverdörrenés és miegymás mellett. De még mindig inkább az, mint a patkányok még pár órán át.
- Nem tudom, Kölyök. De te foglalkozz csak inkább a magad dolgával - máskor már lehet, hogy emiatt is felkapnám a vizet és erőteljesebben szólnék rá, de most csak egy apró megjegyzés és kész. Tényleg hasogat a fejem, nem akarok még kiabálni is. Se vele, sem mással.
- Morcosabb? Nem üvöltöttem le a fejed, amiért a szolgálati fegyveremmel játszadozol. Nem kiabáltam veled azért, mert megint több kérdést teszel fel, mint muszáj. Morcosabb vagyok, mint máskor? - na ez már végre nagyobb hanggal jön ki. Továbbra sem kiabálva, de legalább úgy viselkedek, ahogy bármikor máskor. Haladás.
A lényeg pedig az egészben, hogy a fegyverem a helyén, és inthetek a fejemmel, hogy menjünk innen. Le a lépcsőn, be a gyakorlótérre. Ott persze már egy szót sem szólok, csak megállok hosszú asztalnál/pultnál és leteszek rá egy gyakorló pisztolyt.
- Tiéd a pálya, Julian. Ha nem megy az összerakás, itt kirakózol egész délután - még egy apró mosoly, de a figyelmem nem teljesen az övé. Fülelek, hogy vajon itt is hallom-e az apró neszezést. Ugye, nem?

Nem figyelek én rá teljesen, bár a kávéért piszok hálás vagyok ez tény. Ma viszont talán a hasogató fejfájás miatt nem tudom az állandó mondandóját hallgatni. Nem tudom elviselni. Így meg sem kérem, hogy tegye a többi közé az aktát, hanem én állok talpra és viszem a helyére. Érzem, hogy kihúzza a fegyverem a tokból, de még csak meg sem torpanok.
- Mit akarsz azzal? - hm különös kérdős, főleg tőlem. Nem így szoktam indítani. Máskor már kiabálnék, hogy mit képzel magáról és hogy ez egy szolgálati, éles fegyver, adja ide. Most mégis csak ez az apró kérdés és zavartalanul teszem helyére az aktát.
- Fogalmam sincs, Kölyök. Nem vezetek róla jegyzeteket - fordulok végül felé, majd megyek közelebb is, de még mindig nem emelem meg a hangom.
- Szét akarod szedni? Vagy inkább lőni a gyakorlótéren? - van egy sejtésem, hogy melyiket fogja választani, mégis várok és lehetőséget adok neki, hogy átgondolja. Aztán már csak egy megjegyzést akarok az egészhez hozzáfűzni. Végül is bármelyik mellett dönt, azt csinálhatjuk máshol. Bárhol máshol, mint itt.
- Szét megy a fejem ettől az állandó kaparászástól. Rohadt patkányok - morgolódok, de egy részem persze tudja, hogy ennek a hangnak semmi köze falakban, csövekben mászkáló rágcsálókhoz. Ez a fejemben van és szép lassan megőrjít. Fogalmam sincs, mit tehetnék ellene, de valószínűleg semmit, hacsak nem akarom hivatalosan is őrültnek nyilvánítani magam, itt hagyni az állásom, a karrierem és bevonulni az egyik agyturkász irodájába.
- Még mit nem - vágom rá, bár talán kicsit halkan, a saját gondolataimra válaszként. B*ssza meg, tényleg kezdem bekattanni.

Megint bent aludtam a változatosság kedvéét. Látszik a több napos borosta az arcomon, de fogjuk rá, hogy szándékosan hagytam eddig nőni. Amíg nem lehet ráfogni, hogy szakáll, nincs vele gondom. Majd ma hazavánszorgok végre és előveszem azt a borotvát is végre.
Most viszont csak egy fájdalomcsillapítóval indítom a reggelt, mivel a fejem eléggé hasogat. Úgy értem, pokolian. De azon kívül, hogy lecsúszik a fehér tabletta, nem foglalkozok vele tovább. Jó tíz perc múlva már egy akta felett görnyedek és végül Julian is megjelenik. Nem értem, hogy tud még ilyenkor is ennyire pörögni... és gondoskodni a kávéról.
- Jó reggelt - mondom, de szinte azonnal hozzáteszem a lényeget is. - Kávé - úgy tudok neki örülni, mint más, amikor arra ébred, hogy fizetés nap van. Aztán már veszem is a kezembe az egyik poharat és szinte észrevétlenül eltüntetek még egy bogyót. Három óránként vagy hogy lehet bevenni belőle, nem igaz? A két óra már majdnem három. Meg amúgy is, nem fog megártani két ilyen semmiség.
- Tegnapi. De nincs benne semmi nagy rejtély, amin jártathatnád az eszed - nézek fel rá egy pillanatra, miután jó nagy kortyokban küldöm le a kávét. Igazi felüdülés a sok itteni moslékízű után.
A következő pillanatban már csukom is be a mappát és már csak a fedelét láthatja, amikor megszólal. Persze nem titkolom, hogy mi van benne, de semmi értelme olvasgatnia én is már úgymond csak átfutottam és ennyi.
- Mikor mit ígértem? - kérdezek vissza, de abból a sóhajból, amit hallatok, már lehet sejteni, hogy pontosan tudom, mi jutott eszébe. Nem is ő lenne, ha arról, hogy valaki meghalt gyakorlás közben nem akarná tesztelni, hogy ő képes-e hasonlót produkálni.
- Kicsit később lehet róla szó, Kölyök - mondok csak ennyit. Nem mintha halaszthatatlan dolgom lenne. Egyszerűen csak amúgy is hasogat a fejem, hát még ha nekiállunk lövöldözni. Hiába a zajszűrő, nem hiszem, hogy most sokat számítana.
Részemről pedig ezzel már le is van zárva a téma. Ahogy az összecsukott mappával is végeztem és ahelyett, hogy Julian kezébe nyomnám, hogy tegye a többihez, én magam állok talpra, hogy elpakoljam.