Rosie Crane

Mindig én voltam a sereghajtó az oviban, ez az iskolás éveimre is nyugodtan elmondhatom. Kinövésű vagyok, kinézetem egy 6 éves lányéval vetekszik. Egy méter magas és még 10 cm. 26 kg. Szőkés barna haj, kék színű csillogó tekintet. Egy ártatlan báránybőrbe bújt farkas. Hogy miért? Olvass tovább. Kíváncsi vagyok. De nagyon ám. Mindig mindent tudni akarok. Meggyőződésem, hogy bármi rossz dologgal is kell szembenéznem, az úgyis csak rövid ideig tart.
Nagyon kedves, elfogadó, segítőkész és elbűvölő lány vagyok, mindenki nagyon szeret engem. Tulajdonképpen én is mindenkit nagyon szeretek. De ez csak a látszat, mert simán fejbe doblak egy kővel. Én vagyok a megtestesült rosszcsont, a csibész, aki mindenben a szórakozást keresi. Tréfák millióit szabadítom a családom tagjaira, ami hol sikert arat, hol pedig nem és akad olyan is, amikor rendesen megkapom érte a magamét    Nem kenyerem sem a várakozás, sem a babérokon való ücsörgés. Szerintem fél órát is nehezen tudok megülni a hátsómon nyomós ok nélkül. Sokkal jobb lenne a világ, ha több lenne belőlem.

Sokszor mondták már a felnőttek, hogy meséljek. Sosem tudom, mire is kíváncsiak, de mesélni jó dolog. Sok mesét ismerek. Ha az én mesémet akarjátok hallani, akkor pedig elmesélem nektek... Nem tervezett gyerek voltm, kora szülött. Alig voltam egy kilós. Azt mondják pici voltam, alig volt hajam és egész nap csak sírtam. Ez biztosan nem igaz, mert most sem sírok sokat. Sőt. Egyáltalán nem is sírok. Van egy bátyám, anyu szerint beteg. Én meg szeretem. A játszótéren a hintán ülve, lehajtott fejjel, lábamat lógatva ülök a hintán és várom az anyukámat. Azt mondta, hogy várjam itt meg, mert csak a közelbe megy. A bátyám után, megint elkapta valami nyavalya. Gyerünk bátyó! Nyerni fogsz! Óvatosan felemelem a fejemet és körbenézek, hátha jönnek már végre, de semmi. Bár még csak alig 5 perc telt el, de máris hiányzik a bátyó. Mindig félek, amikor nincs velem, mert mi van akkor, ha  a rossz bácsik bántani fognak? Sóhajtok egyet, aztán végig nézek a többi velem egykorú gyereken. Unalmasak. Meg akarom verni őket, ahogy azt kell. De nem engedek a csábításnak. Ma nem szabad, különben nem kapom meg a csokimat.
Éjjel van, egy pillantást vetek a tükörképemre. Bár még kócos vagyok az alvás miatt, a pólóm nagy rám és fakó szürke, a nadrágomon szívecskéket dobáló macik vannak és az ábrázatom nem tűnik kifejezetten kipihentnek, de mindettől függetlenül elégedett vagyok azzal a lánnyal, aki visszapislog rám. Igen, a hibáimmal együtt is megelégszem magammal. Pár pillanat múlva felöltözve és egy táskával, a bátyám kezét fogva szöktünk el. Vitt magával. Vonaton. Jegy nélkül. Olyan izgi.  Főleg az, hogy egy mozgó vonatból ugrunk ki…Wáo. Ilyet többet nem csinálok. Megsajdult a sejhajom…Üdv Salt Lake City.
- Jó reggelt napfény, hozzád utazunk. Új dalt dúdolj most. Te fent vagy és mi feljutunk! – dúdoltam, majd hirtelen azon kaptam magam, egyedül vagyok. A bátyám nincs sehol, de vannak itt mások, rendőrök és mentősök. Miért vannak itt? És miért néznek így rám?