A Kapunál, Anton & Antonio

Tárgy: Re: A Kapunál, Anton & Antonio 2015-03-02, 18:41

Az egész hely valahogy kísérteties. A hó még megvan a lejtőnek ezen az oldalán, de már messze nem olyan magas, mint mikor átléptem a Kapun, nagyjából bokáig érhet. A fák, a rét formája, a környező hegyek látványa mind ugyanolyan,de a fény más. Mondjuk nem csoda, most délelőtt van, akkor valahogy hajnal felé járt az idő, azt hiszem. A fények nem lehetnek ugyanolyanok.
De valójában semmi sem ugyanolyan, nem érzek itt semmit, mintha a Kapu nem is létezne, vagy ha mégis, hát jó messze innen, mondjuk a világ túlsó felén. Ami persze butaság. itt voltam, itt jöttem át, emlékszem a fákra. De mégis, a táj most számomra is érintetlen, békés és romlatlan. Nem értem az egészet.
Végül úgy döntök, ha már így alakult, ha itt vagyok, de a világon semmi nyoma a Kapunak, se annak, hogy hogyan működhet, akkor legalább élvezem a tél végi időt, és a néha a felhők mögül előbukkanó nap fényét.
Nevezzük hatodik érzéknek, de észlelem, hogy valaki közelít, aztán már hallom is, úgy közeledik, mint egy vadkan, hangosan csörtetve. Biztos vagyok benne, hogy a dolog szándékos, de nem bánom. Akár engem akar figyelmeztetni, hogy jön, és nyíltan, tehát barátsággal, és ne lőjek, nem mintha lenne mivel egyébként, akár megnyugtatni akar, hogy ilyen megközelítés után nem kíván támadni, eléri a célját.
Nyugton várom.
Jön, egyre közelebb, és integet is, hát felemelem a jobbomat és visszaintek. Legalább látja, hogy nem szorongatok benne fegyvert.
A figura átlagosnak tűnik, nálam valamivel idősebb lehet így első ránézésre, gondolom, de aztán korrigálom magamat. Valójában nálam csak kevesen idősebbek, vagy ki tudja, hogy minek kell számolni a Szürkeségben töltött éveket. Az biztos, hogy a külsőmön egyelőre nem látszik, de azt nem tudom, később nem eredményez-e felgyorsult öregedést. Ha igen, az nagy szívás lenne.
Ezt is jó lenne megtudni, de fogalmam sincs, kitől, vagy honnan, mert az egy hetem alatt nem láttam tömegével a városban olyanokat szaladgálni, akik táblát viseltek volna a nyakukban a felirattal, hogy "Jártam a Purgatóriumban!".
Talán ezért is jöttem vissza, megtudni valamit, esetleg. De kezdem úgy érezni, hogy minimális az esélyem a sikerre.
A jövevény úgy néz ki, mint valami fura természettudós, jó nagy pakkot cipel, a kezében sétapálca, bár az inkább a városba illene, ide valami komolyabb kellene ha nehezen jár. Hacsak a pálca nem rejt pengét.
Nem is tudom, honnan jön az ötlet, talán tényleg csak a sétapálca kecsessége teszi, túrabotnak túl finomnak érzem. Az egészhez hozzá jön még a XVIII. századi születésem, és kész is a megoldás arra, miért feltételezek ilyesmit. Akkoriban nem volt kínos, ha egy úriemberrel karddal az oldalán mászkált, most meg bezárnának érte, ahogy látom.
- Üdv önnek is! - köszönök vissza nyugisan az érkező felé fordulva.
Viszonozom a pillantását. Elég nyílt a tekintete, és úgy látom nem az a fajta, aki megijedne a saját árnyékától. Azért kíváncsi vagyok, csak úgy, hirtelen, hogy mit szólna, ha azt mondanám neki, hogy pontosan ott áll, ahol egy hete erre a világra köpött engem a Kapu.
Nézem, félrebillentett fejjel, de tényleg ott áll, azt hiszem.
- Kirándulgatok - felelem a kérdésére, aztán csak nem állom meg, mert folytatom: - Jöjjön el onnan! Az a hely... - No milyen is? Azon kívül, hogy ha véletlen meg találna nyílni a Kapu, a szerencsétlen flótás átesne rajta, egyenesen be a Purgatóriumba... - Ott nagyon csúszós a talaj. Még a végén leesne... illetve el. A sétapálca nem biztos, hogy megtartaná - mutatok rá a tényre, miszerint annyira nem látszik stabil segédeszköznek.
Aztán csak figyelem, mit tesz, közelebb jön-e.
A tekintetem a nyakában lógó távcsőre vándorol. Lehet, hogy már messziről is figyelt engem, de ennyi erővel az is lehet, hogy egyszerű természetbúvár, aki a pintyőkék téli életét tanulmányozza, vagy valami hasonlót. Bár ennek némileg ellent mond az aurája.
Valahogy nem kelti szórakozott lepkegyűjtő benyomását első ránézésre, meg másodikra sem.
– És kigyelmed mi jót tervez itt? – kérdezek rá én is, ha már udvariasan csevegünk.

Tárgy: Re: A Kapunál, Anton & Antonio 2015-02-16, 02:19

Az ablakon megjelenő jégvirág előre sugallta, hogy a mai napon a megszokottnál hidegebb idő várható Salt Lake City városában. Minden egy kicsit csendesebb és fehérebb, mint korábban. A hétnek pont az a napja következett, amikor elindulok második születésem helyére. Hetente egyszer, mindig szakítok rá időt, hogy visszatérjek oda, ahol új lehetőséget kaptam, hogy valami jót kezdjek az életemmel. Magam sem tudom, miben reménykedem egy-egy ilyen látogatásnál. Senkit nem láttam még ott átjönni, de abban biztos vagyok, hogyha nekem sikerült, akkor másnak is. Ezért is készülök fel jó előre mindig egy ilyen túrára, nem lehet tudni, mi fogad majd a helyszínen. Most is bepakoltam a távcsövemet, egy kisebb orvosi dobozt, termoszban forró innivalót és egy másik flaskában némi whiskyt. Ilyenkor minding magammal viszem a 36-os Smiths&Wessonomat, a méregdrága töltényekkel, illetve a sétapálcámat, benne az ezüst pengével minden eshetőségre. Az utak szárazak, ezért bátran indulok el a motorommal. Havat nagyobb mennyiségben valószínűleg csak a hegyekben fogok találni, de ott már úgyis gyalog megyek majd tovább.
Rendben meg is érkeztem a szokásos parkolóba, ahol hanyag mozdulattal kirúgom az oldaltámaszt, leugrok a motorról, és az oldaltáskából egy zöld ponyvát húzok elő, amivel befedem a drágaságom. Körbenézek, nagyot szippantok a friss hegyi levegőből és elindulok Kelet felé. Habár a nap magasan jár az égen és melengetve nyaldossa arcomat, minden kilégzésnél hófehér "füst" hagyja el számat, jelezve, hogy azért betyár hideg van.
Lassan lépkedek a hóban ügyelve, hogy mindig szélirányban haladjak, bár nem valószínű, hogy találkozok valakivel, jobban szeretem, ha én vagyok az, aki először tud a dologról. Távcsővel a nyakamban gyakran kémlelem a horizontot, biztos, ami biztos alapon. Az átjáró közelébe érve megtérülni látszik az elővigyázatosságom. Az üveglencsék keresztmetszetében észreveszek egy férfit, aki egy tisztáson áll és a fákat bámulja. Mindenképpen keresztül kell jutnom azon a nyitott terepen, ezért nem látok más megoldást mindent keresztezni az utunkat. Elpakolom a cuccaimat és felé indulok. Nem akarom, hogy támadó fellépésűnek ítéljen meg, ezért taktikát válltok és olyan hangosan csörtetek oda, hogy mindenképpen meg kell hallania.
Már távolabbról is elég jó darab fickónak tűnt, pont olyannak, akibe nem szívesen köt bele az ember. Közelebb érve, mikor már ő is észrevett, magasba emeltem a kezem és intettem neki, hogy arrafelé tartok. Ahogy folyamatosan csökken a távolság kettőnk közt, jobban szemügyre tudom venni. Jó képű srác erős álkapocs vonallal, teljesen átlagos ruhában. Semmi meglepőt nem látok rajta elsőre.
- Üdv idegen! – köszönök rá mosolyogva.
- Mi járatban ezen a szép napon? – teszem fel a teljesen átlagos kérdést azzal a céllal, hogy minél több információt megtudjak, már a beszélgetés elején.
Mielőtt megszólalna, mélyen a tekintetébe fúrom a sajátom, ezzel is azt jelezve, hogy nem félek semmitől és bármi is legyen a következő lépése én készen állok.

Tárgy: A Kapunál, Anton & Antonio 2015-02-09, 22:58

Bő egy hete vagyok itt. Még szerencse, hogy az idő nem változott, úgy értem a napok telnek és most is huszonnégy órából állnak és a hetek hét napból és egy év az meg tizenkét hónap. Van mibe kapaszkodnom, van, ami állandó, ami nem teljesen és döbbenetesen új.
Az első sokk a ló nélküli szekér volt. Még jó, hogy nem szoktam rókázni, de azért bevallom, elsőre megindult a gyomrom felfelé, azt a tempót. Nem csodálom, hogy ebben az új világban mindenki olyan idegesen zizeg, mindenki rohan, és igazából alig akad, aki hajlandó beszélni arról, mi is történt, amíg nem voltam itt.
Igazából még most is alig hiszem el, hogy átjutottam a Kapun. Mindig így neveztem magamban és ezt hallottam akkor is mikor a Szürkeségben voltam, így emlegette mindenki, a Kapu.
A mindenki ugyan nagyon fellengzős kifejezés, de a helyzet az, hogy én nem csak egy-két évet töltöttem el abban a furcsa semmiben, amit elvben hivatalosan Purgatóriumnak neveznek.
Hogy volt-e jogom visszajönni? Nem tudom. Ha az utolsó éjszakámra gondolok az előző életemben … nem, még akkor sem tudom. Talán meg kellett volna halnom rendesen. Talán az lett volna a normális, de valami félresikerült. Minden téren. Így ő veszett oda, és persze a baba.
Erre nem hiszem, hogy lenne bocsánat.
De akkor hogyan és miért lehetek még itt?
Talán bedöglött a Kapu.
Engem nem lett volna szabad kiengednie. Tudom, hogy nem, tudom, hogy más voltam anno, mint a körülöttem és velem élő normális emberek. Valami olyasminek voltam a birtokában, amiért sokakat mágián égettek meg. Ezt a sorsot elkerültem, de a Szürkeséget nem. Lehet tippelgetni, melyik a rosszabb.
Ezek a gondolatok járnak a fejemben, ahogy az erdőben a bokáig érő hóban arra felé tartok, ahol hitem szerint egy hete felébredtem. Akkor az éjszaka a végéhez közeledett, most épp elmúlt reggel. A fények kissé másak.
Felnézek a fákra, de mind egyformák. A Nap állása, és a környező hegyek csúcsai alapján próbálok tájékozódni.
A város olyan furcsa, csendes. Mintha rettegés ülne mindenen.
Nekem pedig rossz érzéseim vannak, mintha valami nagyobb dolog történt volna, de nem tudom, hogy mi, ahogy azt se, hogy ez az érzés azt mutatja-e, hogy visszakapok a képességeimből. Mert az kiderült ez alatt az idő alatt, hogy a régi trükkjeim, nevezzük őket így, nem működnek.
Talán, ha meglelem a Kaput válaszokat is találok. Remélem.
A fák alól egy kisebb tisztásra lépek, a hely ismerősnek tűnik.
Egyszerű ruha van rajtam, modern, aránylag tiszta is, a város szélén szereztem, egy használt ruhákat árusító boltban, farmer, póló, kockás ing, munkás bakancs, ahogy nevezték, meg egy vastagabb vattával bélelt szürke dzseki, a kezeimen fekete kesztyű, a nyakamban sál. A tükörben normálisnak tűntem. Átlagosnak.
Lépteket hallok.
Remélem, bárki közelít, legalább első körben ugyanezt fogja gondolni, és nem úgy kezdi majd, hogy fegyvert fog rám.

» Antonio Inverno
» Abby & Antonio