Regina & Julian

   Nem nehéz engem rávenni semmiféle olyan dologra, amiben a segítségem kérik. Nagy a szám, és néha hülyeségeket beszélek, mert az én világom más, mint az átlag embereké, a gondolkodásmódom igen sajátságos. De a jó szándék általában ott van a cselekedeteim mögött. Ha azt látod, hogy épp összeverek valakit, mielőtt elítélnél, kérdezd meg: lehet, hogy az a pasas vasalózsinórral verte meg a gyerekeit? Ha azt látod, hogy gond nélkül eresztek golyót valakinek a lábába, tedd fel magadban a kérdést: lehetséges, hogy azért vagyok vele ilyen kegyetlen, mert előtte olyat tett, amivel kivívta a haragomat? Igen, forró fejű vagyok. Igen, elismerem, sokszor meggondolatlanul cselekszem, de mindig oka van annak, ha durva vagyok. S ha bárki a segítségem kéri, ha van lehetőségem és kapacitásom, nálam természetes, hogy igent mondok. Főleg, ha olyan kéri, akit még azt hiszem kedvelek is. Pedig ez nagy szó, általában mellettem nem sok ember marad meg, hála bűbájos, és simulékony természetemnek, és annak, hogy kerülöm a bajt. Ja, bocsi, ez valaki más jellemzése.
Mikor azt mondja, neki bármikor jó a gyakorlás lövészetből, hisz talán az elkövetkezendő két hetet is az őrsön tölti, kicsit bűnbánóan húzom el a számat. Hallottam, hogy mennyire kiakadt Dylan, pedig nem is ő volt a hibás a történtek miatt, hanem én. De mindegy, a múlton változtatni már nem tudunk.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. Szerintem egy-két napon belül mehetünk is. De előre felkészítelek, kegyetlen kiképzőtiszt vagyok. Lehet, hogy ostort is viszek! - gondolkozok el játékosan a plafonra emelve a tekintetem, aztán persze elnevetem magam, nem gondoltam komolyan, és fejben lejegyzem: Julian - lövészet - gyakorlás. De én is kérek ám a segítségért cserébe valamit. Bizony, nem szabadul tőlem ilyen könnyen. Ha már jó testi kényszerből, rávetem magam, mint éhes maci a mézesbödönre. Megkérem, hogy korrepetáljon abban, amiben nem vagyok ugyan egy elveszett bárányka, simán beverem bárki képét, de számomra mégsem elég. Még többet kell fejlődnöm, mert kicsi vagyok, és vékony, ráadásul nő, és minden önbizalmam vagy épp őrültségem ellenére nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy bizony némelyik utcai gengszter szíves örömest eresztene golyót a csinos kis pofimba, vagy épp verné a felismerhetetlenségig össze a képem. Miért? Mert kivívtam magamnak. Amennyire tisztelnek, mert mindig betartom az ígéreteim, épp annyira félnek is tőlem, hisz tudják, tőlem sosem tudhatják, mire számítsanak, elég egyetlen meggondolatlan lépés, és olyanná válok, mint egy felpiszkált, doppingolt harci pitbull. Julian pedig lelkesnek látszik, és örülök, hogy azt látom, nem vagyok a terhére. Nehezen kérek segítséget, szóval tulajdonképpen akár megtisztelve is érezheti magát, hogy épp én kérem a segítségét. De ezt nem kötöm az orrára. Feleslegesen nem jártatom a szám, és ez itt és most nem is lényeges.
Tovább beszélgetve jutunk egy olyan pontig, ami kicsit érzékenyen érint, de túllendülök rajta. Mert muszáj. De Julian észreveszi a hangulatváltozásom, és azt hiszi, megbántott. Biztosítani próbálom róla, hogy szó sincs ilyesmiről. Ez olyan...nem is tudom. Az emberrel néha van ilyen. Meghall egy dalt, ami emléket idéz fel benne, és máris megváltozik a hangulata, mert a régi szerelmére emlékezteti, vagy az édesanyjára, vagy bárkire. Tök mindegy. Aztán mond valamit, amit már végképp nem tudok hová rakni. Megszokta? Oké, remek, szuper, én is megszoktam, hogy a szomszédom macskája hajnali egykor áll neki vernyogni az ablakom alatt, vagy azt, hogy Akita minden reggel, ha sétálni viszem, ugyanazt a fát pisili le. Nem tartom magam buta embernek, de ezt most akkor sem értem. Rá is kérdezek, hogy mégis mi a frászkarikáról beszél, mert biz'isten nem értem. Immunis rá. Most azt várja, hogy valami gorombaságot vágok a fejéhez? Kicsit közelebb is hajolok, és az asztalra támaszkodva figyelek. Amikor azt mondja, figyeljek, bólintok. Hát figyelek én, minden figyelmem, az agysejtjeim minden koncentrációja az övé, és csak az övé, és ez, ha felismerném, hogy tényleg megszűnik a külvilág, akár zavarba is hozhatna. De amíg nem kezd franciául beszélni, addig nem, nem jövök zavarba.
Kíváncsian figyelem, ahogy mozdul. A poharát emeli fel, de a tekintetem nem szakítom el az övétől. Olyan mélyen nézek a zöld íriszekbe, mintha a veséjéig akarnék látni. Látom, a látómezőmben benne van a pohár, tudom, mit csinál vele, de engem jobban érdekel az, amit mond. Amit a szavai mögött a szeme mesél. Húrelmélet? Most komolyan a testi kényszerből át fogunk térni a részecskefizikára? Kíváncsian pislogok, és értelmezem minden szavát. Mikor befejezi, egy pillanatra összehúzott szemekkel nézek rá. Mi ez? Terelés? Miért épp ezzel állt elő? Mi köze a húrelméletnek ahhoz, hogy ő valamiféle választ várt tőlem az imént, mert ő már immunis. Még mindig nem kaptam választ, mire immunis? Vagy ezzel csak elő akart készíteni valamit?
- Hmm...érdekes. Szóval azt mondod, hogy az öt jelenleg létező húrelmélet, ami csupán a matematika lemaradása miatt nem válhatott még teljessé, tulajdonképp csak a jéghegy csúcsa? Hogy a feltételezések, miszerint léteznek a miénkhez hasonló, de mégis vagy időben, vagy térben, vagy elrendezésben más dimenziók, az valóságos? Hogy időről-időre ezek a húrok, rezgésükből adódóan érintkeznek, és ekkor bizonyos ideig, a mi világunk, és a másik dimenzió összekapcsolódik? - kérdezem, majd kíváncsian vonom fel a szemöldököm. Egyrészről, érdekel, mire akarhatott kilyukadni? Ja, hogy ismerem a húrelméletet? Bocs. Vannak unalmas szolgálatok, meg éjszakás műszakok. A bulvárlapokat meg utálom. Másrészről...a francba is, hát még kölyökkutya, mégis hogy a fenében lehet ennyi tudás abban a szexi kis fejében? Mert kétségtelen...ez a srác, bizony, a maga érdekes, cseppet sem átlagos módján, szexi. Az okos pasik dögösek. És, mint ilyen...veszélyes. Csak remélni merem, hogy nem rám nézve.
           

   

   Néha megdöbbentő, mennyi meglepetést tartogathat az élet. Egy lépés, egy apró mozzanat, épp csak egy szívdobbanásnyi idő...és a Párkák a sorsunk fonalát máris egészen másként fonják, mint azelőtt. A tekintetünk összekapcsolódik. Két vadász. De ki lesz az áldozat?
  - Akkor egyezzünk meg. Abban a 98%-ban tökéletesen 100%-os voltál. Így megfelel? - mosolygok vissza én is.
Tényleg jól dolgoztunk akkor este együtt, és nincs ugyan akkora tapasztalatom a rendőrségnél, mint egy húsz éve szolgáló kollégának, de az is igaz, hogy nekem a rendőrségen kívül...gyakorlatilag nincs életem, így természetes, hogy befogadóbb vagyok minden ezzel kapcsolatos apróságra, mint más. Észrevettem akkor, hogy a fegyverrel hogy bánt, és ha hallgatnék róla, szemen köpném magam. Á, muszáj rákérdeznem, minden oké-e. Nem azért, mert nem bízom Dylan rátermettségében, vagy a tanítási módszereiben, amik előttem nagyrészt titkosak. Hanem mert ilyen vagyok. Kíváncsi, minden érdekel, és bár nem látszik, de törődök másokkal, főleg az enyéimmel. Mit tehetnék? Ilyen a természetem.  Így tudom meg azt, hogy Julian az ellentettem. Ő okos, én gyors vagyok. Ő higgadt, én tüzes. Ő a testi kényszer alkalmazásában jó, én lövészetben. Mint a jég és a tűz. Milyen furcsa, mégis tök jól elvagyok vele. Felettébb érdekes.
   - Mondd csak. - bólintok a kérdésére kíváncsian, majd kikerekedik a szemem. Uh, ez...csak nekem kétértelmű ez a mondat? Ideje lenne a fantáziám egy kicsit kisikálni, azt hiszem... - Segíteni? Persze, bármikor, bármiben. De miről lenne szó? - iszok a kávémba, majd figyelem, mit válaszol. Amikor meghallom a kérdését kicsit megkönnyebbülök, kicsit csalódott vagyok, kicsit hülyén érzem magam, és kicsit azért érzem magam hülyének, mert ezeket érzem. Mégis mi ütött belém ma??? Azért lelkesedek, hurrá, éljen, mehetek lövöldözni! Gyakorlásból sosem elég, én pedig elég jó vagyok ebben, a segítségem pedig természetesen örömmel adom.
   - Persze, elmehetünk. Szólj, hogy neked mikor alkalmas, és ha nem vagyok épp szolgálatban, máris foglalok időpontot. - bólintok mosolyogva, és valahol kicsit azt hiszem hízik a májam, és nagyon felnézek most Julianre. Azért nem semmi, ha egy férfi egy nőt elismer és még segítséget is kér, és ezt én nagyon tudom respektálni. Nem azért, mert akkora ásznak tartom magam, csak ismerem a férfiakat. Nem, soha nem kérnének segítséget egy nőtől, csak akkor, ha főzésről, takarításról, sebkötözésről van szó. - Viszont cserébe én is kérnék valamit. - igen, most kimutatom a fogam fehérjét, micsoda egy számító fehérnép vagyok. - Ha már annyira jó vagy testi kényszerben, edzenél velem egy kicsit? Jó lenne fejlődni, hogy ne a fogorvosnál hagyjam ott a fizetésem. - vigyorodok el, és láthatóan a fogazatomnak abszolút semmi baja, épek és egészségesek. Egyelőre. És ugyan legszívesebben azonnal kézen ragadnám a srácot, hogy sisakot és védőszemüveget meg golyóálló mellényt hegesszek rá, és nyomban bevethessem minden tudásom az okulásának elősegítésére, de...igen, mond valamit, amitől belém akad a szó, a lendület, a fagyos levegő. Igaz a mondás, igaza van, tudom, de attól még magamra ismerek, és elég pocsék érzés. A bűntudatom. Hogy néha már magam sem tudom, meddig bírom még. Meddig bírok Melinda elé állni, vagy a gyerekek elé, a szemükbe nézni. Meddig tudom még magamban tartani az őrületet, meddig bírom még ép ésszel az állandó önmarcangolást, a fájdalmat, az álmatlan éjszakákat, a rémálmokat, amik folyton kísértenek. Elkomorodok, mert ő is elkomorodik. Tudom, hülyén hangzik, de mint két mágnes, húzzuk egymást, az az érzésem. Ha mosolyog, mosolygok, ha nem...nekem sincs okom. Azért próbálom a beszélgetést visszaterelni a mosolygós szakaszba, mert az tetszett. Tetszik. Ahogy rám néz, ahogy a szeme körül apró ráncok jelzik azt, hogy nevet. Tetszik a hangja, ahogy beszél, az okos meglátásai, az, hogy valóban figyel. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Hinnünk kell, hogy van még értelme mindennek, mert ha nem..ha a hitünk is odavész, már nincs miért harcolnunk. Olyan kevesen vagyunk jók, még akkor is, ha én rohadó, bűzlő, bomló, vesztésre ítélt gyümölcs vagyok a gyönyörű, egészséges gyümölcsöskertben. Egyetért velem. Örülök. Hallgatok. Mosolygok, bár kicsit talán haloványabb már.
Mikor azt mondja, sajnálja, csak rápillantok szelíden. Nem hiszek a szememnek, egy pasi, aki ismeri a sajnálom szót? Vagy én találkoztam ritka nagy seggfejekkel, vagy ez a srác ritka, mint a fehér elefánt.
- Semmi baj, nem bántottál meg. - csóválom a fejem, intek a kezemmel is nemet, s újra egy mosolyt rajzolok az ajkaimra. Igazat mondok. Ugyan, nem bántott, talán csak...nem tudom. Már fertőzött vagyok. Mindenbe képes vagyok belelátni a fájdalmat, mert szeretek szenvedni, ami persze nem igaz, de Bob elvesztése még mindig rohadtul fáj. S ha egyszer valami fáj, akkor nem mondhatom azt, hogy nem. Julian hangja azonban új állapotba kényszerít. Már nem magamra figyelek, hanem rá. Minden idegszálam rá koncentrál, a hangja rezdülésére, arra, amit és ahogyan mond.
- Öhm...örülök, hogy immunis vagy a bármiakármire, de...most kéne valamit mondanom? Mire számítasz tőlem? Nem értem...- mondom, és kicsit az asztalra támaszkodok, közelebb hajolok. Figyelek. Van benne valami, valami megmagyarázhatatlan a mosolya mögött, érzem. Nem értem ezt a kérdést, és a az indítékát sem. Mit kéne mondanom? Mit szokott meg? Mert ahogy a szavaiból kivettem, valamit vár, hogy reagáljak.  Nem dicséretet vár, azt már megkapta, ez biztos. Azt képzeli megbántott? Ehhez kapcsolódik a kérdés? Hisz mondtam, hogy nem történt ilyesmi. Nem, engem nagykéssel sem nagyon lehet megsérteni, ahhoz ennél több kell, az igazság meg igazság, és nem taplóság. Inkább hallgatom az igaz bántó szót, mint a hazug hízelgést. Kíváncsian pislogok rá, mi lehet a titka, és nem tudom, most én vagyok-e túl hülye, hogy nem értem, vagy csak túl figyelmetlen voltam, és valami fontos apróság elkerülte a figyelmem. Pedig figyelek rá. Figyelni akarok.
   

Dicsérem. Hogy miért? Mert a sok dolog közül, amit Bobtól megtanultam, az az egyik, hogy a pozitív megerősítésből sosem elég. Ő is, minden akció után újra és újra elmondta mit csináltam jól, és mit rosszul, majd újra azt, hogy mit jól. Nem volt jó azt hallani, mit szúrtam el, és ha valamit el lehet hinni, akkor az az, hogy néha több dolgot szúrtam el, mint amit emberileg lehetséges lenne. De épültem belőle, és még ha le is lettem szúrva, az önbizalmam csak erősebb lett. Tanultam a hibákból, legközelebb tudtam mi az, amiben jó vagyok, mi az amire jobban kell figyelnem. Juliant is épp ezért dicsérem meg újra és újra ilyen-olyan formában. Nem ömlengek, nem is nyáladzok, mint egy tüzelő pitbull, mégis megerősítem abban, hogy jól csinálta akkor este.
Úgy reagál, ahogy nem vártam. Szerénykedik, sőt...az Úr is megtéveszthető? Kíváncsian mélyedek el a tekintetében, fürkészve figyelem, mintha a veséjéig akarnék hatolni. Nem tudom hová tenni az elkomorulását, mintha árnyék suhanna át a lénye felett...már sehol az iménti melegség, ami nemrég még a mosolyával együtt rám ragyogott.
- Tudom, hogy azt csináltad. Én is. És jók voltunk, mondjon akárki akármit. - mondom meggyőződéssel, majd egy kicsit közelebb hajolok. Hiába mosolyog rám, a szövegelése mögé látok. Önbizalomhiány? Esetleg korábbi lelki sérülések? Miért hitetlenkedik? Egyik pillanatban látom rajta, hogy nagyon is tudatában van annak mit csinál, másikban azt sem hiszi el, hogy ezen a létsíkon él. - Az imént dicsértelek meg, most mégis meg akarsz róla győzni, hogy nem jól láttam a dolgokat, és tévedek veled kapcsolatban? - kérdezem tőle, majd visszadőlök, és várok.
   Végül mégis kibököm azt, amit kérdezni akarok. Azon az estén láttam valamit, valami olyat, amit másnál is tapasztaltam már.
   Idegen volt számára a fegyver. Nem azért, mert nem fogott még, azt láttam, hogy tudta kezelni. De...idegen volt tőle. Egyszerűen az volt az érzésem, legszívesebben a Nagy Sós-tóig hajítaná. lehet, hogy nem így volt, de nekem ez volt az érzésem, és hallgatok a megérzéseimre. Ki akarom deríteni, mi a titka. Így rákérdezek. Hátulról mellbe. Ahogy illik egy ravasz zsaruhoz, és csak remélni merem, hogy nem leszek olyan átlátszó, mint egy frissen pucolt kirakati ablaküveg.
   A válaszára csodálkozva megállok, figyelek, és kivárok. Tudom, mikor kell beszélni, és néhanapján azt is észreveszem mikor kell hallgatni. A régi idők? Milyen régi idők? Érdekelne, miről beszél, hisz alig lépett ki az akadémiáról, félig még belóg a lába az iskolapadba. Szinte látom magam előtt okos tekintetét, amint figyel, ahogy már a többi idióta előtt megoldja a feladatot, már akkor tudja a megoldást, mikor a kérdés még meg sincs adva, és azt is, ahogy az auditórium egyik padjában valamelyik csinos kis szőkeség mögött egy könyvre borulva alszik, miközben egyik keze ernyedten lóg mellette, a nyála meg a könyv betűire csorog. Vicces látvány így fejben.
- Hmmm....akkor kicsit másként vagyunk összerakva. - mondom, és elhúzom a számat. - Nekem a testi kényszerben vannak korlátaim, és a lövészetben vagyok überkirály, egyszer még versenyt is nyertem. - mondom minden nagyzolás és minden túlzott szerénység nélkül. Ezek puszta tények, aztán biztatón rámosolygok. - Ne add fel, én sem így kezdtem, még lehet belőled mesterlövész, gyakorlás kérdése. Én is legalább hetente kimegyek lőni, hogy ne essek ki a formámból. - mondom, bár tudom, hogy rajtam talán már a gyakorlás sem segítene. Elég kicsi vagyok. Vékony is, bár izmom is van, a sok edzésnek köszönhetően. Gyorsan futok, és bátran vetem rá magam egy százötven kilós két ajtós szekrény fazonra is, de van olyan, amikor még engem is legyűrnek. A testi kényszer alkalmazásának ismerem annyi trükkjét, amennyit kell, amennyit muszáj, de nem többet. Sajnos. Pedig kéne. Nagyon is kéne, de sebaj. Amit nem tudok így megtenni, megteszem másként. Nem félek kiosztani pár öklöst, ha arról van szó, bár kaptam már be így jópár ütést, verték be a képem nem egyszer, és igen, néha volt, hogy két napig az ágyból nem tudtam kiszállni, úgy összevertek. De ha lőni kell...ahhhh!!! Na az az én specialitásom. Messziről? Közelről? Tök mindegy. Legyen bármilyen fegyver, a 9mm-estől kezdve a sorozatlövő gépfegyverig, a vadászpuskától a páncéltörőig, abban én ott vagyok a csúcson. Imádok lőni, imádok új fegyverekkel megismerkedni. Életet kioltani? Azt annyira nem, de néha van, mikor nincs más lehetőség, és ha már választanom kell, hogy ártatlan vér ontatik, vagy én ölök meg valakit...ugye nincs több kérdés?
Azért meghallom, hogy kissé mintha keserűség vegyülne a hangjába. Hirtelen mérhetetlen vágyat érzek arra, hogy kézen ragadjam a cuki fejű kis bugrist, és kivigyem paintballozni, vagy a gyakorlótérre, vagy a lőpályára, vagy bárhová, ahol legális keretek közt el lehet pazarolni egymillió lőszert, ilyet vagy olyat. S már majdnem belekezdek, hogy üstöllést jelentsen beteget, kérjen szabadnapot, hivatkozzon a hirtelen megboldogult nagymamára, vagy szeretett angóranyulának tragikus eltűnésére, és jöjjön velem veszett módon Terminátorosat játszani, de megállít. Csendbe burkolózva hallgatom, ahogy a múlt hibáiról beszél, és a lelkesedésem egy pillanat alatt foszlik semmivé. Nem azért, mert nem vinném el, vagy lennék vele szívesen, csak elterelte a figyelmem. A fájdalom, ami a szavai után a szívembe mar, erősebb mindennél. Többet tudok a bűntudatról, mint talán a legtöbben a környezetemben.
- De. Ellenség. A magadé. Vagy másoké. Bár olyan könnyű volna elengedni...- bólogatok, és igyekszem nem mutatni  mi játszódik le bennem. Igaza van, persze, én is tudom, bölcs mondás, egyszer majd kiadathatja a memoárját is. Csak épp...nagyon betalál. Az eleven húsba mar, ahogy a puszta nagyvilági igazságra vetít rá.
- Nem minden az, aminek látszik, néha nehéz észrevenni az igazságot, kiszűrni a sok hazugság, álarc közül, mi az igaz. Még akkor is, ha majd kiszúrja a szemünk. - bólintok csendesen. Magamra ismerek kicsit. Rólam is látnak egy képet. Esetleg kettőt. A vad, zabolázhatatlan rendőrt, azt akit semmi nem rettent meg. Látnak egy néha vidám, látszólag könnyed, gondtalan fiatal nőt, tele élettel. Senki nem látja mögötte a fájdalmat, a bűntudatot, a nem múló szorítást a mellkasban, ami néha úgy érzem, összeroppant, mintha a világ minden bűne az én lelkemet terhelné. Senki nem látja mennyit vagyok egyedül, hogy hiába beszélek sokat néha, mindig terelek, ha kényes témához érek, nem terítem ki a lelkem közszemlére, a kollégáim legtöbbje a nevemen, a rendfokozatomon és a munkateljesítményemen kívül gyakorlatilag csak annyit tud rólam, hogy forrófejű vagyok, és csípős nyelvű. Senki nem veszi észre mennyi szomorúság vert sátrat a lelkemben, és nem is veszi a fáradságot senki, hogy legalább megpróbáljon észrevenni engem, úgy igazán.
- Na, de amíg vannak jó emberek, amíg van, aki törekszik arra, hogy ne szenvedést hozzon a világra, hanem fényt, addig van remény, nem? Ebben hihetünk még, nem gondolod? - kérdezem szelíd, kedves mosollyal, hogy kicsit enyhítsek a hangulaton, és ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatok, bár tudom, hogy kicsit idealista felfogás. Ha már ez sem lenne...mi értelme lenne küzdeni, ha egyedül maradtál a világban? Márpedig én tudom, hogy nem vagyok egyedül, még, ha én nem is vagyok annyira tökéletes, még ha az én hibámból meg is halt egy ember, még ha...néha úgy érzem, gyarlóbb vagyok minden földi lénynél, mert jó cselekedetekkel, áldozatos és túlbuzgó munkával akarom kompenzálni azt, hogy Bob meghalt, mikor nekem kellett volna. Néha azon csodálkozom, hogy még tükörbe tudok nézni....