Salt Lake FRPG
 

Megosztás
 

 Regina&Lilian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Regina Carter


Regina Carter

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
35
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :
Regina&Lilian Tumblr_lp4fi6WHF01qlceipo1_500

Regina&Lilian Tumblr_mxfs71skBz1qinnido1_500

Regina&Lilian S1hnaf

Ember

Regina&Lilian Empty
TémanyitásTárgy: Re: Regina&Lilian   Regina&Lilian Empty2015-03-15, 21:45




Lilian & Regina


I remember years ago,
Someone told me I should take
Caution when it comes to love.
I did....


Hosszú, feketébe hajló sötét tincseim újra és újra a hátamnak vetődnek, ahogy a sétáló utcán átvágva hazafelé tartok. Minden lépésnél táncra perdül a hajzuhatag, felvéve lépteim ritmusát. Fülembe dugott fülhallgatón át üvöltetem a zenét, az utca zaja megszűnik létezni, csak a zene számára szolgál aláfestést. Napszemüveg mögé rejtett világoskék tekintetemmel átnézek az arctalan tömegen, és igyekszem kikerülni az embereket, akik ezen a szép délutánon a szabad levegőt élvezik, vagy sietnek valahová. Edzőtáskám újra és újra a combomnak ütődik, fitnessnadrágba bújtatott lábaim sietősen róják a métereket. Mindenki olyan vidám. Mindenki olyan boldog. Mindenki siet valahová, siet valakihez. Mindenkit visszavárnak. Csak én vagyok ennyire elveszve a világban, és...hamarosan még inkább egyedül maradok. Mert bár minden erőmmel tagadom, már a tudatalattimba égett egy név, aki...de ez hülyeség. Csak a kollégám. Csak jóban vagyunk. Tanít, tanítom. Tanulunk, egymástól. Verekedni, lőni, szakmai dolgokat, tanulunk együtt dolgozni, összetartani, és tanulunk közben egymásról, magunkról, az életről. Miért ilyen nehéz mégis arra gondolnom, hogy ez egyszer véget fog érni? Miért rettegek tőle minden éjjel, hogy mikor jön el az a nap, mikor rádöbben, mennyire értéktelen, mennyire unalmas, mennyire őrölt vagyok, és kilép az életemből? Miért félek, hogy egyszer majd tényleg kézen fogja egy csini fiatal, egyetemista lányka, és örökre elveszítem? Mert a szerelem öl. A szerelem viharába még a legerősebb várként felépített barátságok is meginognak, nem ám a mi kártyavárszerű, furcsán nélkülözhetetlen, és bivalyerősnek képzelt barátságunk...ugyanmár. Nem áltatom magam, nem ringatom magam hiú ábrándokba. Ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Hisz Julian fiatal, nagyon helyes srác, van benne valami egészen különleges. Épp megfelelő arányban van benne mindenből, ami egyedivé és szerethetővé teszi, amiért már néha azt érzem, számomra is olyanná vált, mint az oxigén. Hogy nem elég belőle, mindig újra és újra akarom, hogy lássam, hogy halljam, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom, mikor az anyanyelvére vált, és teljes agyleállásom legyen.  A helyén az esze, a szíve is, és bátor, mégsem szállt el az agya magától. Minden megvan benne, ami...bennem nincs, épp ezért lenne jobb, ha én is mielőbb elengedném, mielőtt még túlságosan elmerülök ebben az egész álomvilágban. Bár talán, ha egyszer is szembe tudnék nézni önmagammal, rádöbbennék, hogy már rég hiába minden küzdelem.
Sosem voltam jó benne. Anyám halála után megbuktam álmodozásból. Csak egyszer ért el a szerelem, gyors volt, intenzív, három hónap után pedig úgy ért véget, mint ahogy a ragtapaszt tépjük le a behegesedett sebről. Gyorsan, és fájdalmasan, de ennek már több, mint hét éve. S hét éve sziklaszilárdan tudtam tartani magam, mindentől és mindenkitől távol, az egyetemnek, a képzéseknek, és aztán Akitának éltem, semmi másnak. Bob és a családja jelentették a közeli ismerősöket, a barátokat, de Bobbal együtt...valahogy azt hiszem, őket is elveszítettem, ők sem az igaziak már. Melinda nemrég bejelentette, hogy elköltözik a gyerekekkel. New Yorkba mennek, a nővéréékhez, és ha eladták a házat, ott vesznek egy lakást.  Megértem, és támogatásomról biztosítottam. Nem sírtam, mikor elhagytam a házat. Csak tudtam, hogy utoljára járok ott.
Megrázom a fejem, és a zsebembe nyúlva egy másik számra kapcsolok. Latin zene, épp a hangulatomhoz illő. Befordulok a sarkon, hogy kicsit levágva az utat kikerüljem a tömeget, mikor felfedezek valamit. Vagyis valakit. A szívem nagyot dobban, és szinte felujjong a látványra. Ismerős kabát, kedves mosoly, csillogó szem, és akire ez a mosoly, - ami nekem olyan sokat jelent - ragyog, az...hát az nem én vagyok. Hanem egy gyönyörű, barna hajú szépség. Hosszú, geszetenyeszín, hullámos haja a háta közepéig ér, sötét pillákkal övezett mélykék, mandulavágású szeme Julian látványát issza, ahogy rápillant, fotómodelleket idéző százwattos mosolyával. Az öltözéke magasan nem az, amiben én vagyok. Divatos szoknya, rövid kabát, magassarkú, kivágott felső, mégsem közönséges, sőt. Nagyon, nagyon csinos. Akaratlanul torpanok meg egy virágüzlet előtt közvetlenül, a napszemüvegemet a fejem tetejére tolom hogy biztos jól látok-e, a fülemből gondolkodás nélkül tépem ki a fülhallgatókat, így a zaj most fülsértővé válik, az édes virágok illata megcsapja az orromat. De jól látok. Túl jól, a szemem olyan éles, mint egy sasé. Az a srác Julian, kétségtelen. Egy nő nekem ütközik, egy aktatáskás pasi gyomorszájon vág a kezében lóbált nehéz bőrbevonatos irattartójával, miközben a telefonjába ordibál. Én meg sem rezzenek, csak mereven nézem a párost. A szívembe a zöld szemű szörnyeteg vet fészket, és jólesően elhelyezkedik, kényelmes fekhelyet készít magának. Hosszú távon kíván maradni, az az érzésem, mert a karmait a szívembe vájja, és hosszú, fájdalmasan vérző sebeket ejt a dübörgő, verdeső aortapumpába, gonosz kacajjal. Bakker, erre...nem számítottam. Akartam, de nem voltam felkészülve.
Lefagyok, nem tudok moccanni sem. Nem tudok reagálni. Pedig legszívesebben odamennék. Bemutatkoznék, szembenéznék vele. Hogy könnyebb legyen, hogy szembesítsem, hogy megpofozzam, hogy számon kérjem, hogy gratuláljak, boldogságot és szép jövőt kívánjak... De nem. Pedig könnyebb lenne. Könnyebben túlléphetnék rajta, és végre visszatérhetnék önmagam ugyanolyan unalmas, rideg változatához, aki időnként összehozott egy-egy kóbor numerát, minden érzelem nélkül, és ennyivel elégedett is volt. Nem akart öleléseket, nem akart kedvességet, figyelmet, csak elvenni azt, amire szüksége van, és használni azt, amit az ég adott. De nem tudok....mert bevallani ugyan nem vallom, de annyira fáj,
így látni, hogy szinte belehalok, főleg, mikor azt látom, hogy Julian a lány nyakába borul, és szorosan megölelgeti, az pedig nevetve viszonozza az ölelést. Egy hosszú másodpercig összeakad a tekintetünk. A lányé, és az enyém. Csak néz, mereven nézi a szemem, és nekem fájdalom kúszik az arcomra. Csak az jár a fejemben, hogy mennyivel jobban illik ő oda, mint én. Igen, ezt vártam, és most, hogy látom...bőgni szeretnék. Komolyan. Miért ilyen pocsék érzés így látni? Mi ez a furcsa szorítás a mellkasomban?  S mintha a lány szólni akarna, ajka mozdul, szeme rebbenéséből már látom, hogy a jelenetnek mindjárt vége. Nem akarom megvárni, nem akarom azt sem, hogy Julian észrevegyen. Így nindzsákat megszégyenítő gyorsasággal tűnök el a tömegben, a lány már csak a fekete hajzuhatag lebbenését láthatja eltűnni a sokaságban, s alig pár másodperc múlva már nyílik is a legközelebbi üzlet ajtaja.....
Olyan gyorsan surranok be, ahogy csak tudok, s anélkül, hogy szétnéznék, máris beljebb nyomulok, majd megfordulva kibámulok az utcára, miközben hátrálva, tétován lépkedni kezdek az üzlet közepe felé. Nem figyelek arra, hová jöttem, nem céltudatos döntés volt, csak a nyitva tábla vonzott be ide, és a tény, hogy talán elbújhatok a páros elől. Jégkék íriszeim a tömeget kutatják, de már sehol nem látom őket. Sehol a gyönyörű lány, és a srác, aki iránt többet érzek, mint amit bevallottam eddig magamnak.
Ekkor megcsapja az orromat valami édes illat. Sőt, édes illatok sokasága, és ez egy kicsit visszarángat a valóság talajára. Zavartan pislogok körbe, hirtelen azt sem tudom, melyik bolygón vagyok. Tekintetem végigfuttatom a polcokon, az asztalokon, a padlón, a pulton, még a világítást is megnézem. Leeresztem a sporttáskát a vállamról, egyszerű fitnessegyüttesem és edzőcipőmet kicsit nem ideillőnek érzem, de nem számít. Most nem számít semmi. Már nem. Tekintetem megakad a csokidrazsékon, a finomabbnál finomabb édességeken, és már tudom hol vagyok. Olyan sokszor szaladtam már el az üzlet előtt, és mindig megígértem, hogy egyszer benézek, de sosem jött össze. S most...lám, itt vagyok. A sors elrendezte. Mondjuk, rendezhette volna másként is, de mindegy. Arcom fehérebb, mint a hó, tekintetem kicsit ködpárás, és egyetlen vágyban összpontosul most minden érzelem. Enni akarok, kizabálni magamból ezt az érzést, ami megbetegít, ami gyengévé, ami kegyetlenül gyengévé tesz. Mert nekem ez nem kell. Dac gyúl bennem, mélyet szippantok az édes levegőből, és az egyetlen dologhoz nyúlok, ami mindig segít, ha úgy érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj: ellenállok. A tekintetem az eddig kicsit figyelmen kívül hagyott nőre szegezem. Eddig fel sem tűnt. Hosszú, szőke haja van, rózsás bőrén táncot jár a napfény, ahogy a pult mögött áll. Elszégyellem magam, hogy még csak köszönéssel sem illettem eddig. Ha köszönt is, nem hallottam, annyira lefoglalt az, amit láttam, és az akarat, hogy ne bőgjem el magam.
- Jó...khm...-remeg meg a hangom, majd megköszörülöm a torkom, és összeszedem magam. - ...jó napot! Elnézést, hogy nem köszöntem eddig, kicsit...elvonták a figyelmem. - lépek közelebb, és kicsit zavart félmosolyt küldök felé. Átható kék szemeimmel a nőt figyelem, és próbálok minden erőmmel rá koncentrálni, mert ha rá figyelek, akkor nem gondolok Julianre, és ez most létfontosságú, hogy ne gondoljak rá. De azt nem tudom, hogy mit akarok enni innen. Alapból szeretem az édességet, de most...nem tudom mit akarok.
- Szeretnék kérni....- nézek körül, de semmi. - ...Öhm...tudja mit? Önre bízom. Mit ajánlana nekem? - dobom le a padlóra a sporttáskát, s aztán támaszkodok remegő kézzel a pultra. Nehezen tartom magam. De jól leszek. Majd jól leszek. Ennek így kell lennie. Így kellett lennie.




Made byRegi
Vissza az elejére Go down
Lilian Asbot


Lilian Asbot

ϟ Főkarakter :
Lilian
ϟ Kor :
33
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Bolttulajdonos "Sweet Dreams"
ϟ Hozzászólások száma :
4
ϟ Csatlakozott :
2015. Mar. 09.
ϟ :
Regina&Lilian Tumblr_m3vfbryW7m1rnwqsxo1_500

Ember

Regina&Lilian Empty
TémanyitásTárgy: Regina&Lilian   Regina&Lilian Empty2015-03-14, 21:12


Regina & Lilian

Édes Álmok habfelhős tengerén


Odakint még sötét volt, a nap csupán felkukucskált a horizontról, majd vörösét ásította a világ felé, és én ekkor fordultam a másik oldalamra, de már az ébrenlét és az álom határán egyensúlyoztam. Az egyik szememmel hunyorogva pillogtam az órára, még csak öt óra volt. Fél óra múlva úgyis csörgött volna az óra, úgyhogy már nincs értelme vissza szundikálni, kezdődjön hát a napi rutin. Kelletlenül dugtam ki a lábam a takaró alól, majd mintha a szoba hűvöse megcsiklandozta volna nevetve húztam vissza. A cserépkályhámat nem ártana újra rakatni kezdte túl gyorsan kiengedni a meleget én meg kellően fázós voltam ahhoz, hogy el tudjam viselni, ha éjszaka a hideg kéretlenül beosont a takaróm alá. Nem indult másképp a ma reggel sem, mint ahogyan egyébként szokott. Csak magamnak kellett egy kis noszogatás, hogy induljak már el végre és ne a szoba közepén ácsorogja az egyébként eléggé divatjamúlt kissé sután kinéző bokáig érő rózsás hálóingben. A hajamat még az este lófarokba fogtam és befontam, ám néhány kóbor szálacskának így is sikerült meglépnie, és most össze-vissza meredeztek az ég felé. A lábam alatt csattogott a padló ahogyan tébláboltam még egy keveset. No igen, minden reggelem így indul, hogy gyakorta azt sem tudom hol vagyok, pedig ez az otthonom mióta csak az eszemet tudtam, és példának okáért még egyetlen napot sem töltöttem távol. Volt egy számítógépem, amin már sikerült bejárnom a világot képek által. Milyen szép is lenne csak egyszer magam mögött hagyni a várost, csak egyszer kiszakadni a mindennapokból és elmenni valahova, csak úgy spontán. A tükör előtt állva mostam a fogam miközben még mindig arra gondoltam, hogy síelnék Svájcban, vagy járnám be az ősi inka kincseket rejtő templomokat. Ez voltam én, aki képes volt a fél életét átálmodozni, de soha egy lépést sem tenni azért, hogy meg is valósítsa őket. De valahogyan soha nem úgy alakultak a dolgaim. Apa halála után hirtelen kellett felnőnöm, és még kamasz voltam amikor az anyukámon elhatalmasodott a betegség, gyakran azt sem tudta, hogy mit csinál. Voltak tiszta pillanatai, de volt olyan, amikor tisztán emlékezett egy több évtizede történt dologra, de arra, hogy mit mondtam neki percekkel korábban, arra már nem. Anyut elveszíteni aztán olyan volt, mint amikor egy vezérbója tartóoszlopáról siklik le az ember keze a kietlen óceán közepén, és rájön, hogy valójában nem is tud úszni. Fuldokoltam én is egy darabig, aztán az ösztöneim győzedelmeskedtek, de ezért nagy árat kellett fizetnem, a fiatalságom nagy részét. Lassan negyed százados leszek, és ha számot kellene vetnem eddigi életemmel, azt hiszem túl sok dolgot nem tudnék belőle felsorolni, még talán a két kezemen lévő ujjak is sok lenne hozzá. De bevallom őszintén, mégsincs  senki akivel cserélnék. Bármennyi történetet végighallgatok a kis üzletemben, minden alkalommal rájövök, hogy az én életem egyszerű monotonitása talán nem is átok, hanem egyfajta ajándék. A sorstól vagy valamely kegyes istenségtől nem is tudom. A lépcsőn jövök éppen lefelé, már felöltözve, egy testhez simuló farmerben, meg egy lenge könnyű anyagú rózsás blúzban, a hajam kiengedve, csupán oldalt fogtam meg két tincset és tűztem hátra, őket egy apró kis csattal. Már túl vagyok a reggeli kávémon, és a finom feketével megérkezik az apró kis mosoly az arcomra amely egészen addig ott tanyázik, amíg le nem csukom a szemem és álomba nem szenderülök. A világon ezt szerettem a legjobban: a mosolyt. Adni másoknak belőle, adni még akkor is ha már azt hiszik nincs remény, amikor már feladni akarnák, én minden alkalommal elmondom nekik, hogy árva vagyok már egy ideje, mégsem búslakodom, mert hiszem, hogy a dolgok egyszer majd jó irányba fordulnak. A hajóm, az életem majd biztosan megtalálja a megfelelő utat, csak az a baj, hogy a kapitány még hiányzott róla. Nem tagadom egy társra mindig is vágytam volna, de valahogy nem úgy alakult az életem.
Ránézek az órára a kis előtérben, tíz perc múlva hat, Jimmy hamarosan megérkezik a szállítmánnyal és mint mindig most is két apró tülköléssel adja tudtomra, hogy pontos ahogyan általában az összes alkalommal. Jimmy volt azt hiszem az egyetlen olyan fiú az életemben, akivel kapcsolatban soha nem voltak kétségeim, hogy remek barátok lehetnénk. Feltéve, ha nem választana el bennünket több száz kilométer alapvetően egymástól, és ő nem töltené az életének nagy részét véget nem érő szállító utakon. Mindig nálam kezdi a napot, de tudom, hogy csak azért, hogy jóllakhasson a mézes csokis puszedlikkel, amelyek a helyes kis barna tasakban várják őt minden reggel. És én sosem feledkezem el róla, immáron két éve minden nap elkészítek neki belőle pontosan tíz darabot. Finom gyömbéres, puha, szinte szétolvad a szájában. Örömmel teszem, mert boldoggá teszem vele, és mert szeretem nézni, azt a boldogságot amely gyermekien szétterül az arcán, amikor kotorászni kezd a sütik között. Ez egy élmény, ezzel nem lehet betelni. Ez ma reggel sincs másképp, és az elkövetkezendő reggeleken sem. Talán ha egyszer történik valami ami kirángat ebből a megszokott életvitelemből. Jimmy szerint spontánabbnak kellene lennem, szerintem meg nincs velem az égvilágon semmi baj, bár tény, hogy időnként eszembe jut mennyivel másabb lenne az életem, ha néhány de tényleg csak néhány álmom valóra válhatna. Idealista lennék? Mosolyogtató a tény, de azt hiszem egy kicsit igen, de cseppet sem bánom. Ezek a piciny kis vágyaim mozgatnak előre és teszik szebbé a napjaimat.  Pár órával később, amikor odakint az utcán megindul a forgalom, amikor a szemközti virágboltban Mrs Parmenki kipakolja a tulipánokat azokban a helyes kis színes fém vödrökben és vidáman integet át nekem a túloldalra az én boltomra is kikerül a „Nyitva” tábla és egy új nap veszi kezdetét. nem különbözik ez sem a többitől,  de ha szerencsém lesz, akkor ma is akad társaságom, ahogyan az utóbbi időben szinte mindig. Csak egy valaki nem érkezik meg, hiába pislogok az ajtó felé reménykedve minden nap kettőkor. A trilla csak csendesen figyel, egy hangocska nem jön ki belőle, és én tovább szövögetem az álmaim arról, hogy talán egyszer mégiscsak erre téved újra az ismeretlen férfi. A pultnál a könyvem fölé hajolok és a heti rendeléseket nézem. Két esküvő is lesz a hétvégén ahova tőlem rendelték meg a marcipán díszeket. Szeretem az esküvőket, némelyikre még meg s hívnak, és én boldogan figyelem őket, miképpen indul egy új és közös élet, miképpen válnak egymás életének részesévé. Nem vagyok irigy, talán csak annyira, hogy reménykedem….ez maradt így mostanra nekem, de ez állandóan ott vibrál az életemben. Kezdve azóta, hogy megszülettem, remény egy jobb életre, remény arra, hogy nem a bolt csendes nyugalma jut nekem örök osztályrészül. Van egy álmom, gyakran eszembe jut és kislány korom óta ott motoszkál bennem: egyszer szeretnék egy igazi körhintára felülni. Olyan díszes hintós, lovacskás, valódi wurtsli muzsikát játszó díszes körhintára. Apa megígérte egyszer, hogy majd elvisz, persze ez soha nem valósult meg, így aztán ez is a spontán dolgaim soha meg nem valósított tárházába került száműzetésbe. Lili meg az ő butaságai, lehetne ez is rajta a felirat, megmosolyogtató kis semmiségek életem egyes szakaszaiból. No de nem akarom ezen lógatni az orrom egész nap….szóval az esküvői torta díszek. Egy lapra rajzolgatni kezdem a figurákat, kezdem megtervezni mit is szeretnék majd megcsinálni az elkövetkezendő három napban, és ezzel telik nagyjából az időm egy része, amíg valakinek keze nyomán fel nem hangzik a trilla, és meg nem érkezik az Édes Álmokba, egy újabb vásárló.
Vissza az elejére Go down
 
Regina&Lilian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Belváros :: Kávézók, bárok, éttermek-