Francesca és Aleksandar

Tárgy: Re: Francesca és Aleksandar 2015-03-02, 20:49

A fickó végül elenged, persze csak egy fenyegetés után.
Valahogy nem kételkedek benne, hogy tényleg képes lenne főbe lőni, de vajon mi ér meg neki ennyit. Ez itt nem a Nemzeti Bank páncélterme teli aranyrudakkal. Mégis mi lehet olyan fontos egy kórházi irattárban, hogy valaki akár gyilkoljon is érte?
Aztán persze kiderül. Egy korábbi páciens. Bár igazán érdekelne, mi olyan különleges lehet benne, hogy a fickó ennyire keresi.
– Mégis kit? – kérdezem fojtott hangon, miközben igyekszem odébb araszolni tőle, majd óvatos parkinsonos totyogásra emlékeztető aprócska léptekkel félig meg is fordulok, remélve, hogy vethetek a fickóra egy pillantást.
Szeretném látni, mégis milyen irányba tartja a fegyverét. Bár fogalmam sincs, mit tehetnék egy golyó ellen, de az azért eszembe jut, hogy fel tudnám forrósítani a kezében a fémet. Ha meg netán műanyagból vannak a stuki egyes részei, azokat meg tudnám olvasztani. Elvben persze a fémet is meg tudnám olvasztani, de az nagyon nagy erőt és koncentrálást igényelne, hiszen magas hőmérsékletről lenne szó. Ki tudja, mit tenne velem egy ilyen nagy erőkifejtés? Főleg nem sokkal az után, hogy a támadómat megégettem.
Igazából ez az oka annak, hogy itt és most ezzel a férfival nem vetettem be ugyanazt a trükköt. Most pedig talán már késő. Vagy nem tudom.
De az is lehet, hogy igazat mond és ha nem rajcsúrozom, akkor nem fog bántani.
– Ha elmondod, hogy kinek az aktája kell, vagy legalább körülírod… – mondom végül és nagy ártatlan bambi szemekkel nézek rá.
Én magam vagyok a megtestesült segítőkészség. Csak le ne lőjön!
Amíg a válaszára várok finoman és óvatosan megdörzsölöm a nyakamat. Nagyon erősen fogott rá és húzott hátra, még mindig fáj. És az egész arra emlékeztetett, mikor pár napja az a mocsok rántott hátra a galléromnál fogva.

Tárgy: Re: Francesca és Aleksandar 2015-02-22, 08:44

Nem leszek senki játékszere, és nem is vagyok, én játszom másokkal és ez semmit sem fog változni. Szeretek a helyzetek ura lenni és átlátni azokat. Mint most. Nem szeretek, a tudatomtól megfosztottan ösztönből cselekedni, utána túl sok a homályos folt.
A csaj semmit nem tud rólam és arról kis is vagyok, honnan jöttem, de hja, rajtam múlik, ez így is fog maradni és sosem fog rólam semmit tudni azon túl amit mutatok neki. Bólint. Hát hajrá. Nem hiszek, a hűségben, a szerelemben és egyéb hangzatos maszlagokban, csak a vágy, az akarás, a sóvárgás és vágyak vannak csak a világban és semmi több. Még hogy fáj a nyaka. Hát ezt nem hiszem el, tipikus rózsaszín felhőket kergető kiscica. A legtöbb dolgot okkal teszem, okkal mutatok meg valamit vagy rejtek el.
- Egy rossz mozdulat és repül a fejed. - közlöm vele, végül elengedem, a fegyvert továbbra is felé tartva.
- Segíts megkeresni egy korábbi pácienst. Ha ez megvan, már itt sem vagyok. - Képtelen vagyok arra, hogy megnyíljak másoknak és a lelkembe láthassanak, de ezt a luxus gyengeséget nem is engedném meg magamnak. Irányítom vissza magam az akták felé és merem ajánlani, hogy a nővérke is ezt tegye. Ha menekülni próbálna, nekem csak egy lövés. Hogy lelőném e? Csak annyira eresztenék bele golyót, hogy az ostobasággal fel hagyjon. Kit érdekel, hogy hívna e segítséget? Rendőrt? Orvost? Vannak nagyobb gondjaim is náluk.

Tárgy: Re: Francesca és Aleksandar 2015-02-10, 19:15

Óvatosan és halkan lépek beljebb, picit még a nyakamat is nyújtogatom. Az előbbi hang elhallgatott, és mintha osonó lépteket hallanék, gondolom, megpróbálnak lelépni.
Világos, ilyen helyzetben én is azt próbálnám, hátha bejön, és nem kell a fél kórház előtt égnem, hogy mire is használom az irattárat.
Nem mintha én annyira azért lennék itt az éjszaka közepén, hogy aktákat pakoljak, de legalább nem is kamatyolni jöttem. Ami azért csak számít.
Úgy döntök, hogy mivel ittlétem már úgyis felfedtem nincs miért tovább csendesen mozogni, előre lépek, illetve csak lépnék, mert hirtelen egy kar fonódik a nyakam köré.
Apró nyüsszenés szakad ki belőlem. A pánik rohamléptekkel közeledik. Talán ha nem lett volna az a támadás pár napja, akkor sikítanék, és akkor tudnék tisztábban gondolkodni.
Egy férfitest simul a hátamhoz, éppen úgy, mint akkor este. A légzésem zihálássá változik, az ránt vissza az ittbe és a mostba, hogy hideg fémes érintést érzek a bőrömön.
Valaki fegyvert nyom a halántékomhoz!
Okééé, nem lehetne inkább mégis a perverz szatírt választani a hidegvérű gyilkos helyett?
Sebesen pislogok, mert hirtelen elhomályosul a látásom, két könnycsepp bukik ki a pilláim alól és indul vándorútra az arcom két oldalán. hang nélkül sírok.
Hallom a hangját, ami nem is lenne kellemetlen, ha épp nem szorítana a fejemhez fegyvert. Aztán egy kattanás. Most éppen ki- vagy bebiztosította azt a stukit? Éppen tud vele lőni? Vagy most nem?
A kérésére csak aprót bólogatok.
Talán megúszom, talán... talán.
Aztán valahogy csak összeszedem magam, és nagyon halkan, szinte alig hallhatóan szólalok meg:
- Fháj a nyhakam!
Próba szerencse, hátha nem szorít majd ennyire, mert az igazság az, hogy tényleg fáj.

Tárgy: Re: Francesca és Aleksandar 2015-02-06, 16:38

Megosztott személyiség vagyok vagyis van aki kedvel, van aki nem nagyon csíp és van akiben nem váltok ki semmilyen érzést sem.Másra már nem tudok gondolni, csak arra, hogy azért történt mindez, hogy ne adjak mindenkinek egy új esélyt, és hogy kiálljam a próbát, amit egyszer már elbuktam.
Annyira elveszítem az időérzékem, hogy még soha nem álltam ennyire közel valamiféle "transzállapothoz", bár ezt most nem a végtelen nyugalom, hanem a teljes elmeblokk okozza azt hiszem. Valahol persze el kell kezdeni, legalább legközelebb tudni fogom, hogy pontosan mit is kellene elérnem. De most csak egy név kell és a hozzá tartozó információ.
Egyedül az rángat vissza a jelenbe, mikor egy kérdés siklik át a teremben. A szavak pengeként hasítják át a tudatom, magam elé meredek és a fegyveremért nyúlok, előveszem és a hang irányába fordulok. Nem felelek. Nem kapkodok. Nesztelen léptekkel megindulok ellenkezőleg, mint amerre a hangok jöttek, hogy a háta mögé kerüljek. Ha minden jól megy és nem veszi észre a közeledésem, akkor egy hirtelen mozdulattal kapom el, karolom át a torkát és szorítom a fegyvert a fejéhez. Nem akarom bántani, csak egy itt dolgozó nő. Ártatlanokat nem bántok.
- Cssss. - duruzsolom a fülébe, miközben biztosítom a fegyvert is. Okot adva arra, miért ne kezdjen el sikongatni, talán megérti a némaságot is.
- Csak egy aktáért jöttem, pár perc és már itt sem vagyok. Légy jó kislány és hallgass!

Tárgy: Re: Francesca és Aleksandar 2015-01-16, 11:00

Hajnali fél négy, most már tényleg lenyugodhatnának az emberek. Komolyan remélem, hogy az minden részeg hazatántorgott már, és az előbbi négyéves magasból esett volt az utolsó vendégünk a műszak során. Várom már, hogy reggel legyen, jöjjön a váltás, és hazamehessek végre. Három éjszaka után kicsit kezdem úgy érezni magam, mint egy zombi.
Ilyenkor már csak jót tesz, hogy a dokinak harántimpulzusa támad, miszerint ez a négy éves túl sokat esik, és ugyan már keressem ki az előző kórlapjait, és nem neki nem elég a gépből, mert azt akarja tudni, volt-e már gyámügyi intézkedés.
Igazság szerint még egyet is értek vele, hogy gondosan utána akar nézni mindennek, hogy odafigyel, és ha felmerült benne a bántalmazás gyanúja, akkor nem hagyja elsikkadni.
De könyörgöm!
A kicsit úgyis felvettük a gyerekosztályra. Nem lehetne mindezt napközben intézni? Napközben pont erre vannak az adminisztrátorok, meg az orvos-írnokok.
De nem! Nem mintha nem tudnám, mi az igazi ok. Taylor doki, és Samantha egy műszakban, az mindig kemény menet a gyógyszerszobában, vagy a tízes bokszban, amit nem lát egészében a biztonsági kamera.
A gyógyszerszobát ellenben látja, ezért is tudja az egész kórház, hogy mi az ábra. Ugyanakkor a tízes bokszot csak függöny választja el a központi résztől, ezért kellett nekem mondvacsinált ürüggyel ide elsétálnom. De legyen nekik gyereknap. Habár azt fel nem fogom, miféle fétis miatt kell nekik munkaidőben a vizsgálóasztalon nyomni az ipart, mikor megtehetnék kórházon kívül is.
Mindegy, jó leszek hozzájuk, és hagyok nekik elég időt. A csipogó úgyis itt van a zsebemben, ha kellek, megtalálnak.
Az irattár pedig legalább jó ürügy, hogy lerogyjak egy fél órára.
Gyanútlanul nyitok be, és ami először feltűnik, hogy a monitorok be vannak kapcsolva, mintha pár perce még munka folyt volna itt. Aztán egy imbolygó fényfolt a hátsó irattartó szekrények felől.
– Van itt valaki? – kérdezem kissé emeltebb hangon.
De még nem pánikolok. Ugyan mit keresne itt bárki is? Főleg ilyenkor. Biztos csak égve hagytak valami lámpát és…
Egy lépéssel beljebb lépek. Mintha motyogást hallanék, egy férfi hangját.
Ne már! Hogy valaki az irattárban teszi ugyanazt, amit Taylorék elől! Pedig a szöveg akár erre is utalhat. És pont én botlom beléjük! Most már csak azért is kíváncsi vagyok.
Felkapcsolom a mennyezeti világítást és beljebb lépek.
– Ki van itt?

Tárgy: Francesca és Aleksandar 2015-01-11, 10:34

Üveges tekintettel meredek magam elé, mintha totál kikapcsoltam volna, de jól esik az üresség és ha tehetném mindig ezt az állapotot érném el magammal, nem fájna a fejem semmi miatt. Még mindig akadnak gondjaim ezzel az egésszel amibe belekerültem. Nem vágytam másra a halálon kívül, aztán bámm. Jött ez az Oliver és felforgatta a nyomorult életem, belesodort egy olyan helyzetbe, amit egyáltalán nem akartam. Illetve, de, igenis akartam. Rém unalmas lenne az életem, ha nem történnének ilyen furcsaságok a környezetemben. De tudjátok mi a kibaszott poén? Az, hogy az én kívánságom volt!
Belógtam a kórházba hajnali fél 4- kor. Nem tudtam aludni, ráadásul híreket kaptam. Az egyik beteg a súlyos sérüléseiből pár nap alatt felgyógyult. Ki kell derítenem mi igaz és mi nem. Két fegyverrel osontam be, kikerültem az őröket és a betegszállítókat, az éjjeli orvosokat és ápolókat. Tudtam mikor vannak szüneten és mikor vannak viziten. Ezt kihasználva mentem be az egyik osztályra, ahol volt néhány számítógép, meg polcokon, fiókokban akták. ABC sorrendben. Hogy én ez hogy utálom. Már maga a tudat is borzalmas, éreztem a haragot és nem akart szűnni. Ez volt az egészben a legrosszabb. Persze ezek az emlékek jó mélyre ásódtak bennem, egészen idáig nem jöttek elő. Nem véletlenül. Ha most valaki elemezni akarna, hát minden elismerésem az övé lenne. Még magamnak is meglepetést okozok a hangulatváltozásokkal, a változó viselkedéssel. Az egyik pillanatban dühöngök, a másikban groteszk vigyorba fordult röhögés kap el, és itt van a következő, melyben olyan segítőkész vagyok, hogy sej.... Sokkoló. De az még inkább meghökkentő mennyire természetesnek tűnik mindez. Nem tagadom, az elején kusza őrült gondolataim között kétségbeesésemben gondoltam rá, de nem tudnám kitörölni legfőbb múltam! Kit is keresek? Ja igen! Nowenberog Neumann...Az akták között kutatok. Mivel villanyt nem kapcsolhatok, zseblámpával segítem munkám, meg a gépek monitorával.
- Gyerünk! Itt kell lennie! Hol vagy picinyem? - motyogom alig halhatóan, a vaskos akták között kutakodva...