Rendőrség- Julian & Regina

A sejtésem beigazolódik, és azt is észreveszem, hogy a srác tényleg nem semmi. Alig mondom el a mondandómat, már kattan is a gépre, és amin mások két napig agyalnának, arra öt perc leforgása alatt rájön. Hát persze. Én is sejtettem, hogy ez van a háttérben, de én biztos hogy napokig szenvedtem volna vele, mire felkajtattam volna egy segítőkész szövetségist, hogy vadássza elő nekem ezeket az aktákat. A beszélgetésünk sem igazán beszélgetés, olyan, mintha csupán nyugtáznám a nyilvánvalót, amit azt hiszem az első pillanattól sejtettünk mindketten. Megköszönöm a segítségét, és nem titkolom, hogy meglepett, de valójában elégedett vagyok azzal, amit leművelt. S már lépnék is le, mert bizsereg mindenem, addig akarom ütni a vasat, amíg meleg, és indulok is az ajtó felé, de megállásra késztet. Megkérdezi, velem jöhet-e. Először alig hiszek a fülemnek, úgy nézek rá, mintha minden pillanatban várnám a kandi kamerás stábot felbukkanni. Csipkelődök vele, mert azt azért nem hagyom ki, nem is én lennék, de ha őszinte akarok lenni, valójában tetszik a tettrekészsége. Látom rajta...igen, egy kicsit a pályakezdő önmagamat. Amikor még nem érdekelt, hogy mennyit kell túlóráznom, hogy milyen szabályokat hágok át. Minden lehetőséget megragadtam arra, hogy tegyek valamit, hogy ne az íróasztal mögött görnyedve kelljen töltenem az értékesnek hitt időmet. Amikor szembe mentem száz veszéllyel is, nem érdekelt az sem, ha megölnek, csak az éltetett, hogy tehessek valamit, hogy az utcák biztonságosak legyenek, egyetlen gyereket se kelljen félteni, és minden gonosz, romlott lelkű bajkeverő ott legyen, ahová való. Rács mögött, vagy a pokolban. Azóta kicsit idősebb lettem, elszálltak az évek, és... igazából ez azóta sem változott. Csak többet voltam azóta a kapitány szőnyegének a szélére állítva, mint bárki más az őrsön, és azóta sincs szinte semmilyen magánéletem. Főleg, mióta meghalt Bob. Azóta egyenesen megszállottja lettem a rosszfiúk üldözésének, alig alszom, folyamatosan megyek, és esküszöm, a lakásomra sem lenne szükségem, ha Akitával nem kellene néha hazajárnom. Talán ez a fajta tűz, ez a lelkesedés, ez a néma könyörgés a szemében az, ami megváltoztatja az akaratomat, hogy itt hagyjam. A francba is, látom rajta mennyire unja magát. Reed járja a maga útját, sok helyszínre nem viheti magával, ismerem a szabályzatot. Persze, a tanulók tanuljanak, hallgassák a beszámolókat, és majd egyszercsak rájuk szakad a megvilágosodás, és akkor majd de jó zsaru lesz belőlük! Egy frászt. Az ablakból figyelve csak egy szeletet láthat a több száz emeletes tortából. Annyi ehhez a munkához nem elég! Mindig annak voltam a híve, hogy lássa a saját szemével, tapasztalat alapján tanuljon elsősorban. Lássa a tanuló is a mocskot, a hányadékkal és vérrel szennyezett, bűzlő, gennyedző fertőt, amit mi világnak hívunk. Lássa a lemészárolt családot, a kivégzett, megkínzott emberek oszló hulláját. Igenis, hallja a kétségbeejtő, szívet tépő zokogást, ami egy meggyilkolt gyerek anyjának a szívéből szakad fel, ami egy megerőszakolt lány tönkretett életét siratja. Halljon, érezzen, lásson annyit, amennyit csak az agya képes befogadni, és amikor végre egyszer elokádja magát a helyszínen...na, majd akkor fog tudatosulni benne igazán, hogy ez a világ mennyire megérett már a pusztulásra, hogy a mi munkánk mennyire nélkülözhetetlen, annak ellenére, hogy szélmalomharc. És hogy mégis, milyen kicsik is vagyunk a hatalmas gépezetben. Reedet meg ismerem már annyira, hogy tudjam, ha meg is próbál velem ordítani egy sort, én úgyis hangosabb leszek, és amúgy is, pont nem érdekel. Azért figyelmeztetem Juliant, hogy veszélyes vizekre evezek, ha magammal viszem, de ahogy látom, ezt Ő is tudja. Ha pedig tudja, merem ajánlani, hogy értékelje azt, amit most tenni fogok, mert különben baromira pipa leszek.
El is vonulok a főnök irodájába, és elkérem Callaghant. Persze nem megy bele egyből, nem is Ő lenne, de végül ígéretet teszek arra, hogy csak terepszemlére mentünk ki, és nem kamikaze akcióra, így elenged, feltéve, ha viszek kutyát is. Akitát pedig bármikor szívesen viszem magammal.
Visszamegyek a gyakornokhoz, és kicsit játékosan hívom magammal. Meglepettnek látszik, de nem várok rá, már indulok is az öltözők felé, rábízva a döntést, hogy akkor jön-e, vagy sem. De hamar beér, így elindulva kifelé, a folyosón haladva szólok neki, hogy tíz perc és jövök, majd elválok tőle, és elvonulok átöltözni. A folyosókon át szivárgok a krómszínű szekrényeket rejtő öltözők felé, és bevágódva az ajtón már gombolom is ki a feszes egyenruha gombjait. A szekrényemhez lépek, és kinyitom. Gyakorlott szemem azonnal feltérképezi, hogy reggel óta semmi nem változott. A ruháim a vállfán lógnak, épp ahogy hagytam, minden ugyanúgy hever. Vetkőzés közben elgondolkozok kissé, és úgy hallom Bob hangját, mintha mellettem állna.
Neked teljesen elment az eszed? Kiviszed Reed háta mögött azt a gyereket? Épp a viperafészek közepébe?
Jaj, hagyj már, Bob! Nem lesz gond, csak ülünk az autóban, és figyelünk, maximum kicsit körbeautókázunk. Semmi extra, nem készülöm kinyíratni!
Carter, hogy vágjon hátba egy villámmal az a magasságos Zeusz! Legalább engem ne akarj megvezetni! Jobban ismerlek, mint te magadat! Ahogy szimatot fogsz, átváltasz terminátorba, és ész nélkül fogsz berontani a tűzfészekbe, magaddal rántva azt a kölyköt is. Csakhogy neki sem fegyvere nem lesz, sem pedig tapasztalata, mit kell éles helyzetben csinálni!
Látod, ha akkor este engem küldesz azután a nyomorult után, most nem lenne ilyen problémád.
Ne szívózz Velem, Carter, te is tudod, hogy senki nem hibás, én voltam figyelmetlen, számítanom kellett volna...
Ne menjünk bele, nem érdekel, én tudom, hogy az én hibám. Miattam lettek a gyerekeid árvák, miattam sír minden éjjel Melinda, miattam fekszel a sírban, ahol nekem kellene!!!
Miért kell állandóan...
KUSSOLJ EL, BOB!!!
A szekrényajtó csapódása ránt vissza a valóságba, a hangom még visszahangzik a teremben. Hirtelen azt sem tudom merre vagyok arccal, csak a szívembe maró ismerős fájdalom az, amit fel tudok fogni, a bűntudatot. Végignézek magamon. Már rajtam feszül a fekete, testre simuló nadrágom, az egyenruhám felsőjét egy kissé csinosabb, kivágott fehér trikóra cseréltem, és fölé vettem a bőrdzsekimet is, a bakancsomat kényelmes, de divatos női csizmára cseréltem.
Egy pillanatig tétovázok, de aztán megrázom magam, kiengedem végre a hátam közepéig érő hosszú, fekete loboncomat. Az oldalamra erősítem a jelvényem, elrejtem a fegyverem, egy kést csúsztatok a csizmám szárába, és a bilincset sem hagyom a polcon porosodni. Aztán felkapom a táskám, amiben az irataim, a pénztárcám, és a többi cuccom van, és kifelé indulok, de még nem megyek Julianhez, hanem gyorsan kiszaladok, és kihozom Akitát a kenneljéből. A kis drágám már izgatottan szimatol, és ahogy jó rendőrkutyához illik, tökéletesen igazodva sétál át velem a kutyatelepen, azután pedig az őrsön. Kilépve az ajtón pedig intek Juliannek, hogy kövessen az autómhoz.
- A kutya harap, nagyot. Ne tegyél hirtelen mozdulatot, ne ordíts, ne emeld fel a kezed, és akkor nem támad. Amúgy majd jelezd, he közelebbi ismeretséget kötnél vele, és ha megengedi, összebarátkozhattok, bár hozzáteszem, eddig nem sok mindenkinek engedte, hogy megsimogassa. - mondom, miközben az autóhoz irányítom, és kinyitom a gombbal az ajtaját. Szeretem ezt a kocsit, mert nagyon jól megy, a városban verhetetlen, és van benne erő is, plusz szerintem brutálisan dögös. Igaz, hogy nem tudok vele nagyon durva terepre menni, de nem is baj. A hátsó ülésére ugrasztom Akitát, aki kíváncsi szemekkel figyeli az anyósülésen helyet foglaló fiút.
- Akita, marad. - mondom neki, és becsatolom rá a speciális, kutyák számára készített biztonsági övet, majd becsukom rá az ajtót, hogy a volán mögé ülhessek. Nem érti a helyzetet, hisz megszokta, hogy az autóban csak ő szokott velem lenni, így időnként kicsit előre hajolva szimatol a levegőbe, ismerkedik Juliannel, az illatával, a kisugárzásával, de mivel nem szólok, nem csinál semmit, csak figyel. Amikor a gyakornok is elfoglalja mellettem a helyét, és becsatolja magát, elindulok. motor felbőg, mint egy párduc, az én szívem pedig dobban egyet. Úrrá lesz rajtam némi izgatottság, és nem megy ki a fejemből a képzeletbeli beszélgetés Bobbal. Vajon tényleg megőrültem? Mármint nem azért, mert Bobbal beszélgettem képzeletben, hisz ez csak a hiányának a pótlása, megmondta a diliidoki is, hogy normális majd mikor elmúlik a gyász, és új barátokat szerzek, ez is meg fog szűnni. Szegényt csak arról felejtettem el tájékoztatni, hogy tulajdonképpen még én is utálom magam, nem is értem, hogy mások miért keresik a társaságomat.
- Arra viszont nem tudok rájönni, miért nyilváníttatta halottnak magát ennyi macera árán Martinez, ha három hónapra rá meg látványosan megjelenik nyilvános helyeken? Nem fér a fejembe. Mi lehet ezzel a célja? - morfondírozok hangosan, majd egy pillanatra Julianre nézek.
- Mi a véleményed? - kérdezem, és beletúrok a hajamba, kicsit megrázom, majd újra rámarkolok a kormányra, miközben sebesen haladunk az esti városi forgatagban a célunk felé. Érdekel a véleménye, kíváncsian hallgatok, hátha eszébe jut valami használható.  

Nem különösebben zavar, hogy szinte rárontok. Aki csak ismer, tudja már, milyen vagyok. Heves, jeges, fékezhetetlen. Egy hordónyi dinamit. S ennek fényében talán nem is csoda, hogy miként indítom el a beszélgetést. Julian kicsit meglepődik akijelentésen, miszerint épp őt akarom, és a kétértelmű mondat nem véletlen. Néha nekem is kijár egy kis móka, nem? Szeretem látni, hogy hogy reagálnak a férfiak, vagy akár a nők egy-két ilyen mondatra. Látni a meglepődést, a megrökönyödést, esetleg a pillanatnyi reményt...a férfiak olyan kiszámíthatóak. Elvégre, valahol, mélyen...mélyen...naaaaaaagyon-nagyon mélyen nekem is finom, gyengéd, kacér női lelkem van. Vagy valami olyasmi. Asszem. Néha előjönnek belőlem ilyen furcsa mondatok, meg vágyak, meg hülye gondolatok, meg mindenfélék. A falra mászok tőlük, és ilyenkor szoktam gyors ütemben az edzőteremben találni magam, mert nem engedhetem meg, hogy elvonják a figyelmem a munkámról. Ha meg hirtelen nagyon rám tör a...khm...arra meg ott vannak a jól bevált telefonszámaim. Na, meglepő, igaz, de egészséges női testtel rendelkezem, nem is egy utolsó darabbal, és mindig akad valaki, akinek épp van egy-két szabad órája. Jól kitalált rendszer ez, eddig tök jól bevált. Juliannél nem tudom azonban mire számíthatok. A srác fiatal, pofátlanul az, mégsem hinném, hogy nem venné a lapot. De nem szól semmit, csak kicsit kikerekedett szemmel pislog rám, mint egy őz, akit megvakított az éjszakai úton a reflektor. Halványan elmosolyodok a saját kis poénomon. Haha, na, ezzel teljesítettem a napi kvótát, még két tirpák beszólással lógok Logannek, és meg is vagyok.
Ahogy az asztalon ücsörgök, felkészítem, hogy sok lesz az infó. A jegyzetelésre nem mozdul, és ez tetszik, bár nem azáért mondtam, hogy megbántsam. Jó látni, hogy annak ellenére, hogy szóltam, nem ugrál úgy, ahogy mások fütyülnek, vagy pedig tényleg akkora az önbizalma, hogy elhiszi, minden, amit mondok, minden elejtett kis apró célzás azonnal a kirakós megfelelő helyére kerül majd. Talán tényleg annyira maxizseni, mint ahogy azt rebesgetik?
Belekezdek a kapott információkba, és felsorolom egy részüket. Mert van még a tarsolyomban egy-két apró kis ajándék, amivel Reedet és a tejfelesszájú szépfiút megörvendeztethetem. Aztán, mikor majd oda kerül a sor, minimum, hogy egy két emelet magas szobrot emeljenek a tiszteletemre valahol az őrs előtt, vagy legalább ajánljanak az év rendőre címre, különben csúnya jelenetet rendezek.A srác csak figyel, és tekintetében az értelem táncol, ahogy egyre jobban belemelegedek a dolgokba, mármint ami a beszédet illeti. Julian pedig úgy válaszol, mintha előtte heverne a nyitott akta.

- Meghalt? Tényleg? Akkor mégis mi a frászkarikát keresett ott akkor? Az informátorom nem vak, ötven méterről hátba talál bárkit egy kaviccsal, és hatszáz méterről kiszúrja a dögös macákon a szilikondudákat. Szóval, ha Martinez hirtelen nem változott vámpírrá, zombivá, vagy klónoztatta magát még a halála előtt, akkor bizony hulla létére nagyon is virgoncnak nézett ki. - mondom, miközben a srác újra Reed gépéhez megy, és klimpírozni kezd rajta sebesen. Megrázom a fejem, próbálom összehozni fejben a dolgokat, de nem akar összejönni. Lepattanok az asztalról, és megkerülve azt csak lazán nekitámaszkodok. Hallgatom, hogy Julian miként veri a billentyűzetet, a fejem zakatolni kezd tőle, de nem nyekergek. Inkább azon agyalok, amit megtudtam. Hogy nyilváníthatták halottnak, ha közben nagyon is él? Hisz Lopez megbízható, eddig sosem csalódtam benne, főleg, mert jobban fél tőlem, mint a tűztől. Vagy esetleg tényleg benézte volna? Nem, azt nem hinném. Olyan a szeme, mint egy sasé, és Martinezt évek óta ismeri, ennyire biztos nem nézhette be a dolgot.
Mikor Julian egy boncolási videót hoz elő nekem a semmiből, jegyzőkönyvet mutat a gépen és rákérdez felismerem-e a figurát a rendőrségi fotókról, elismerően, kissé talán pillanatnyi csodálattal is pillantok le rá.
- Ejha, Kido! Te aztán tényleg zseniális vagy! - vigyorodok el, majd újra a boncolási jegyzőkönyvet nézem. - Ez nem Martinez, ez tuti. - mormogom összevont szemöldökkel, és összehúzott szemekkel meredek magam elé. Julian közben egy újabb aktát tol a képembe, egy szinte a megszólalásig Martinezhez hasonlító férfit. Lucas Sieron. Tényeg kiköpött Martinez, legalábbis egy hetes vizihullaként, nagyon hasonlít rá. Némán egyenesedek fel az asztal mellől, lázasan járni kezdenek a fejemben a fogaskerekek. Lucas Sieront ezek szerint Alejandro Martinez helyett tették el láb alól. Nem csodálom, Martinezre csak a múltjából kiindulva is többszörös életfogytiglani börtön várt volna. Lucas meg...
- Lucast nem kereste senki? Akkor könnyű célpont volt Martineznek, talán már vártak is rá idekint. - mondom. Rosszkor volt rossz helyen.
Julian újra elfordítja tőlem a monitort, és alig pár másodperc alatt előttem világít a képernyőről a bankszámlakivonat, ami Martinez nevére szól. Látom, hogy nemrég volt használva, ott van a terhelés oldalon az összeg, csak az nincs, hogy hol történt a tranzakció.
Felélénkülve pillantok Julianre. - Szóval nagyobb összegekben. Aha, értem. basszus. Hmmm....Meg tudnád nézni, hogy....- kezdek bele, de mire kimondanám a mondatot, már mondja is a ki nem mondott kérdésemre a választ.
- Szállj ki a szürkeállományomból, Kölyök! Csúnya helyeken találhatod magad...- képedek el rajta, hogy kitalálta a gondolatom is, de azért tetszik ez a gördülékenység. Azonban az, amit mondott, az már annyira nem. - Amúgy épp ezt akartam tudni, klassz vagy! Szóval, akkor Kranic...Kösz, még egyszer! - mondom mosolyogva, és látom a fején, mennyire elégedett magával, százwattos mosollyal néz rám, mintha máris megfejtette volna az ügyet. Micsoda magabiztosság! Nem gondoltam volna róla...Pedig ez még csak a jéghegy csúcsa, ezt már most tudom. Elmosolyodok, mert már érzem a gerincemben a bizsergést. Mennem kell, kutatni, mert a nyom tűzforró, égeti az agyam, a seggem, a lábamban már ott a kényszer, hogy a gázpedálra tapossak. Hirtelen, mint e szélvész ugrok meg, és indulok kifelé, a rendőrsapkám felkapva az asztalról. Azonban valami megállásra kényszerít kifelé menet.
- Hogy mi? Velem...te velem akarsz jönni???- torpanok meg, és fordulok vissza felé. Tekintetemben a meglepettség villan, de ajkaimon hamar félmosoly jelenik meg. - Szóval kimerészkednél egy kicsit a védett övezetből, Kido? - kérdezem kihívóan. Ne már, hát ez a srác nem hallott még rólam? Akárhová megyek, ott katasztrófa történik, és holtbiztos, hogy valami balhéba keveredek...Nem fél? És először nekem is az jut eszembe, hogy hagyom az egészet, nem fogom magammal cipelni, de aztán...
- Talán unalmas a túl nagy biztonság? Reed ezért szétrúgná a seggem, ugye tudod?g - kérdezem, aztán megondolom magam. -Hát jól van, egy kis sétakocsikázásba talán nem halsz bele. Jó esetben. - vigyorodok el, és már tudom, mit teszek. - Várj egy kicsit. - mondom, majd a kapitány irodája felé veszem az irányt, és bekopogok. A hívásra kinyitom az ajtót, és nem is megyek be, csak belépek, és tisztelegve megállok az ajtóban.
- Kapitány, engedélyt kérek, elvinném magammal egy kicsit Callaghan gyakornokot terepszemlére. Reed nyomozó házon kívül van, és jó lenne, ha velem jönne valaki. - mondom, majd a kapitány türelmetlen tekintetébe mélyesztem a szemem. - Vigye magával Logant! - morogja.
- Nincs az az Isten, Uram. Inkább lőjenek fejbe az őrs előtt. Logannal csak egy autóban vagyok hajlandó együtt utazni, az pedig a hullaszállító. - felelem pókerarccal, mire az lemondóan sóhajt. - Egyszer még a sírba visz, Carter! - morogja, majd sóhajt. -De semmi csinnadratta, semmi lövöldözés, csak terepszemle? - kérdezi.
- Csak az, Uram. Le akarunk ellenőrizni egy fülest, semmi intézkedés, csak civilruhás megfigyelés. - bólintok, mire a kapitány int, hogy rendben, és húzzak a francba.- Remélem a kutyát is viszik magukkal! Jobb az óvatosság. - teszi még hozzá, én meg bólintok. Vigyorogva tisztelgek, és behúzva magam mögött az ajtót visszamegyek Julianhez.
- Na mi van, kérvényt nyújtsak be neked, hogy elindulj, vagy hagyjalak esetleg itt? Remélem nem félsz a kutyáktól, mert hozom az enyémet. - kérdezem kaján vigyorral a képemen, majd minden teketória nélkül indulok az öltözők felé, hisz le kell vennem az egyenruhám, hogy civilbe ugorjak, és így indulhassak neki az útnak, hisz nem lenne jó, ha megneszelnék hogy szimatolunk, de máris érzem magamban, hogy felpezsdült a vérem. Ó, igen, ezt szeretem. Az őrületet, ellenszegülni a szabályoknak, megkerülni Reedet, és már előre tudom, hogy csúfos ordibálás lesz a vége, de totál nem érdekel. Reed mellett még én is nyugdíjas öregasszonynak érezném magam, bár elismerem, piszok jó nyomozó. De én meg mocskos jó rendőr vagyok, a szimatom első osztályú, az ösztöneim sem hagytak még cserben. Na, ha a Kölyök igazi rendőri munkát akar látni, akkor most megkaphatja. Megmutathatom neki SLC azon arcát, amit rajtam kívül nem sokan ismerhetnek.

A kapitányság hosszú folyosóján összefutok Greenbergel, de a kárörvendő kollégát sikerül egyetlen mondattal és egy csúnya pillantással leszerelnem. Nem érek rá, fontos dolgom van. Mondjuk ez nem meglepő. Az esetek kilencvenkilenc százalékában nekem mindig fontos dolgom van, mindig rohanok, mindig egyszerre hat dolgot csinálok. Mert ilyen vagyok, ezer fokon égek. Nem is sokan bírnak elviselni, a hevességem, a latinos temperamentumom, a csípős megjegyzéseimet, vagy a durva beszólásimat. De azt senki nem tagadhatja, hogy egyszemélyes hadsereg vagyok, piszok jó zsaru, és bármikor áldozatra kész kolléga.
Az irodák felé véve az irányt az ügyön agyalok, és magamban morgolódok, amiért Reedet egyszerűen nem tudom fülön csípni. A franc se tudja, hová slisszol el állandóan, de valahogy mindig elkerüljük egymást. Na nem mintha annyira hiányozna, hogy éjjelente addig sírok miatta, hogy reggel ki kell csavarni a sós könnyeimet a párnámból, de azért néha díjaznám, ha tudnék vele értekezni. Elvégre én kicsi mozaikdarabka vagyok az ügyben, a nyomozást viszont ő vezeti. Most mégis Julian az, akit meg kell keresnem. A Kölyök. Agytröszt. Ész. Úgy tudom ezekkel a becenevekkel látták el a kollégák a srácot. Azt mondják, jó..lesz majd egyszer. Van benne lehetőség, az agya olyan, mit egy komplett számítógép. Én nem tudom, néha összefutunk, de a hellón kívül még nem beszéltünk. Látni láttuk már egymást, de ennyi. Sok kollégával vagyok így, és azt hiszem van olyan is, aki szándékosan kerül. Nem mintha bánnám, elvégre én nem traccsolni járok ide. Van elég dolgom így is, rohangálok a járőrözni, segítek a nyomozóknak, felderítek, kikérdezek, a kutyás járőrözés Akitával...De nem bánom. Ezért élek, és valójában boldoggá tesz, hogy hasznosnak érezhetem magam, hisz gyakorlatilag Akitán kívül nincs senki és semmi, amivel foglalkoznom kellene. Kivéve persze Bob, a volt társam özvegye, Melinda, és a két gyerek. Őket még meg szoktam látogatni, pár naponta felhívom Melindát, hogy megkérdezzem, hogy vannak, elhozom a srácokat az oviból és a suliból, vagy időnként elmegyek vele bevásárolni, átugrok egy kávéra, vagy ilyesmi. Az apámat néha meglátogatom, vagy telefonon beszélünk, de ennyi. De nem sok időm van ezen gondolkozni, mert még néhány kollégát kikerülve elérem Dylan irodáját, és két kopogás után nemes egyszerűséggel be is nyitok az ajtón. Nem zavar különösebben az illem. Nem azért mert nem ismerem, tudok én igazán jól nevelt is lenni, komolyan. Csak a rendőrség nem az a közeg, ahol le szoktam higgadni annyira, hogy adjak az olyan dolgokra, hogy türelem, meg várakozás, meg illedelem. Főleg, mikor fontos, nagyon is jól tudom, hogy fontos információkat szereztem meg. Tulajdonképp az életemet kockáztatva. De nem baj, megérte.
Benyitok az irodába. A kinyíló ajtóból még hallom, hogy kattint az egérrel, mégis, mikor kitárul az ajtó és belépek, a Kölyök papírokról pillant fel rám, rezzenéstelen arccal. Hallom, hogy a számítógép hangosan zúg, szóval a sejtésem igaznak bizonyul. A kis hamis tilosban jár és Dylan gépén matat? Vagy csak bikinis lányokat nézeget? Ejjejjj....Megállok az ajtóban, és szó nélkül, pillanatra megemelve a szemöldökömet meredek a számítógép zúgó, kattogó házára, majd Julianre. Nekem nincs közöm ahhoz, hogy idebent mit csinál, Dylan irodájának és gépének a felügyelete nem érdekel, de talán sejtheti, hogy nem ejtettek a fejemre... Ha az enyémhez nyúlna? Azt hiszem kinyiffantanám. Persze ez alól kivétel lenne, ha én kérném meg. Az más. Pókerarccal néz rám, és köszönt.
- Helló Kido! - köszöntöm én is zöld szemébe mélyesztve sekély-tengerkék tekintetem, és bár meglepődök azon, hogy a keresztnevemen szólít, nem szólok érte. Beljebb lépek, és becsukom magam mögött az ajtót, gyors léptekkel az asztalhoz lépek, és levéve a fejemről az egyenruhához tartozó sapkámat az asztalra rakom. A hajam feltűzve, de a mozdulattól néhány tincs kicsit kiszabadul. Mit csináljak, naponta huszonötmilliószor kell megigazítanom. A hajam túl hosszú már, de nem vagyok hajlandó levágatni, mert imádom, hogy már ilyen szépen megnőtt. Kibontva gyönyörű, legalábbis szerintem.
Figyelem, ahogy a kávéját szorongatva feláll az asztaltól, és azt mondja, Dylant nem találom itt meg. Nahát, nem mondja? Eddig azt hittem az asztal alatt bujkál előlem...
- Nincs ilyen szerencséd! Én téged akarlak, szépfiú! - mondom, miközben sanda mosolyt küldök felé, és rákacsintok, majd pillanatok múlva már ismét a munkára koncentrálva komolyodok el. Szépen felcsusszanok fél fenékkel az asztalra, egyik lábammal megtámaszkodok a padlón, a másikat térdben behajlítva lóbálom kissé, miközben egyik kiszabadult fekete hajtincsemet a fülem mögé tűröm. Hülye feltűzés, ahogy vége a műszaknak, tépem is ki a fejemből ezeket a francos csatokat.
- Sikerült megtudnom néhány dolgot a Herrero-Martinez ügy kapcsán. Reed azt mondta, mondjam el neked. - mondom, miközben egyik kezemmel az asztal lapjára támaszkodok, majd kis gondolkodás után kezdek bele. Látom, hogy a kávéja mögül villantja rám a zöld szemeit, remélem nem kalandozik el közben, mert nem mondom el kétszer. - Kezdj jegyzetelni. Martinez az elmúlt hetekben elég sűrűn látogatta az Area 51 nevezetű clubot, amiben Herreronak igen nagy tulajdonhányada van. Azt, ami mögött a sikátorban megtalálták azt a pépesre vert pasast, és ahonnan az a két lány eltűnt. Megtudtam azt is, hogy Martinez nem először járt ott, régebben is felbukkant, ilyen-olyan emberek társaságában, ritkán Herreroéban is. Az egyik informátorom azt mondta, múlt héten kétszer is nagy társasággal volt, csupa kínai vagy japán kinézetű emberrel. A VIP páholyban mulattak, majd eltűntek a hátsó helyiségekben, és csak hajnali kettő-három felé jöttek vissza, de az elmondása szerint ekkor már az idegen üzletemberek és kíséretük nélkül. Annyit még elmondott, hogy a beszélgetésből nem hallott sokat, csak szófoszlányokat valami külvárosi telephelyről, és szállításról, de ennyi, többet nem tud. - sorolom az infókat, és nem teszem hozzá, hogy ma még jégbe fagyasztom majd az öklömet, mert kicsit meg kellett dolgoznom az információért a pasast. Tök mindegy, mindenki úgy végzi a dolgát, ahogy jónak látja, én meg nem voltam kedves hangulatban. Feszülten figyelem a srácot, kíváncsi vagyok, mire jön rá ebből, vagy figyel-e egyáltalán arra, amit mondok. Már sok mindent tudunk, de még nem eleget, és még én is tudok újat mondani, de még kivárok. Nem lövöm le előre a poént. Elvégre, hogy jelenhet meg egy olyan pasas vidáman mulatva üzletelgetni egy diszkóban, akit már három hónapja halottnak nyilvánítottak? Azt hiszem nagyon belenyúltunk a lecsóba...

A parkolón átvágva indulok el a kapitányság felé, sebes léptekkel. A sötétkék, nyakig begombolt egyenruhám megfeszül minden lépésnél, a taktikai övemre szerelt rádió, fegyvertok, bilincs és egyéb felszerelés zajosan csörren, mikor fekete 5.11-es bakancsommal a lépcsőre taposok. Egymás után, futva teszem meg felfelé a lépcsősoron a lépéseimet, a kifelé szállingózó kollégáknak illendően köszönök. Mikor a kapitányt meglátom a folyosón, megállok, tisztelgek, de az csak morogva int, hogy hagyjam már lógva, és továbbszáguld, cigarettafüst, kávé, ás izzadtsággal kevert aftershave illatcsíkot húzva maga után, fennhangon szitkozódva a mobiljába. Mindig túlságosan ideges, egyszer még elviszi a kaszás. Megcsóválom a fejem, majd halvány mosolyt küldve a szembe jövő kollégának elsietek az irodák felé. Remélem még itt találom Dylan gyakornokát. Megtudtam azokat az információkat, amiket kértek, eljutottam oda, ahonnan mások biztos, hogy nem tudtak volna meg semmit. Reedet felhívtam, de azt mondta, nem ér rá, beszéljek a Kölyökkel. Persze, mikor én akarok beszélni vele, sosincs sehol. Seggfej. Esküszöm, Obamát előbb hívnám meg egy sajtburgerre a sarki mekibe, mint hogy Reeddel egyszer is összefussak. Néha már az az érzésem, hogy nem bírja a fejem, és direkt kerül. Pedig eszméletlen mennyiségű jelentést adok le neki heti szinten. Mondjuk nem lepne meg, elvégre nem hinném hogy a seggemen kívül bármelyik testrészem is nagy népszerűségnek örvendene az őrsön, de attól még...ahh, franc essen bele. Majd ha kellek neki, úgyis megtalál. Nálam jobban senki nem tud a söpredékkel szót érteni, olyan infókat megszerezni, amit semelyik másik rendőrnek nem mondanának el. Hiába na, én vagyok a sötét sikátorok grál lovagja. Nőben. Ugye milyen meglepő?
Mikor befordulok a sarkon, majdnem beleütközök az egyik nyomozóba, aki megismervén derűs arckifejezéssel pillant le rám. - Gratulálok az új társadhoz, Carter! Megérdemlitek egymást. Azt hallottam, hogy...
- Kussolj el, Greenberg. Nincs jobb dolgod, mint az én idegeimen kánkánozni? Állj már arrébb, te vadbarom, nem érek rá veled szórakozni! - vágok a szavába mérgesen, és megpróbálom kikerülni anélkül, hogy ránéznék, mert épp sietek, ráadásul félbeszakította az egyik gondolatmenetemet, és az most eltévelyedve kóvályog a fejemben...
- Na tessék, mondtam én! Zsák a foltját! Megkezdődhetnek majd a vagina monológ előadások.... mondja nevetve, de mikor elég csúnyán pillantok rá sötétre sminkelt szemeimmel, inkább jobbnak látja félreállni. Ó, hogy mennyire gyűlölöm, mikor egy pasi ennyire lenézi a nőket! legszívesebben pofán verném, de tényleg nem érek rá.
Tovább haladok a folyosón, és próbálom magamban összegezni a kapott információkat. Nagy horderejű ügy, sok hulla, sok eltűnt személy, még több pénz és drog a háttérben. Sok apróságnak kell még a helyére kerülnie, mire végre rács mögé juttathatjuk a bűnösöket. Én rajta vagyok az ügyön, Reed is, és a...Kölyök. Ugyan még soha nem beszéltünk, de azt tudom, hogy a srác afféle helyi zseni. Olyan agya van, mint egy számítógépnek, brutális a csávó. Legalábbis ezt beszélik a népek. Én nem tudom, eddig még nem volt dolgunk egymással. Ameddig nem tesz keresztbe nekem, addig tőlem aztán maga lehet Einstein reinkarnációja is, azt is letojom. Egyébként látni láttam már a srácot, helyes pasi, azt meg kell hagyni, bár ez igazából tökre lényegtelen. Én nem pasizni járok az őrsre, nem mintha megingathatatlan jégkirálynőnek képzelném magam, csak...nem. Azt meghagyom az idióta titkárnőnek is ramaty kollegináknak, akiket csak azért nem rúgtak még ki, mert kell valaki, aki felveszi a telefont, és aki lefénymásolja az iratokat, na meg jól mutat az egyenruhában. Azokra, akikben nem elég nagy a hivatástudat, csak mókának és viccnek fogják fel a rendőrségi állományban lévő helyüket, azok a szememben nem érnek többet a légypiszoknál. Én a munkámért élek. Azért vagyok itt, hogy annyi rosszfiút juttassak rács mögé, ahányat csak tudok. Amíg SLC utcái nem makulátlanok, amíg az összes erőszaktevő, pedofil, elmebeteg, deviáns gondolkodású szocio-, és pszichopata bűnöző nincs elzárva egy zárkába, addig nem alszom nyugodtan.
Elérem végre a folyosót, ahonnan Dylan irodája nyílik. és kettőt koppantok az ajtó fa burkolatán, és meg sem várva a választ, már nyitok is be a helyiségbe. Remélem a srác nem recskázik épp, mert akkor kénytelen lesz elpakolni a szerszámát. Ez az ügy nem tűr halasztást. Megint elkezdődött egy műszak....