Rendőrség - Julian ♦ Dylan

Mennyivel könnyebb így, hogy ő helyettem is képben van, nem kell átnéznem az előttem heverő iratokat, de még csak körbe sem kell kérdezgetnem a részletek után érdeklődve. Végighallgatom, amit mond, hümmögök párat, aztán kis késéssel felnézek rá.
- Néha komolyan megrémiszt a nagy lelkesedésed egy-egy esetnél - rázom meg a fejem, de persze nem kérdezek semmit. Máskor sem tettem és nem most fogom elkezdeni. Az ilyen apró megjegyzések viszont már egész mindennaposak részemről.
- Elég nagy szerencse kell ahhoz, hogy kiszúrjunk egy gyilkost a környéken. Hacsak nem olyan őrült, hogy tényleg ott maradjon és végignézze, hogy mit kezdünk a halottal - végül is, ez sem olyan lehetetlen. Találkoztam már olyan fickóval, aki pont ezt a részt élvezte. Nem a gyilkosságot, nem a vér látványát. Az tetszett neki, ahogy a munkáját, vagy ahogy később ő nevezte, a mesterművét vizsgáljuk. Az ilyeneket könnyebb elfogni. Zsenik és őrültek egyszerre.
A kávé gondolata viszont szinte teljesen kiüríti a fejem. Azonnal a múlté az összes beteg agyú gyilkos és mindenki, akivel dolgom volt eddig. A koffein mindennél fontosabb, ahogy az is, hogy minél hamarabb megkapjam. Késés ide vagy oda pár perc még belefér. Végül is tökéletes kifogást gyártott nekem Julian, nincs miért aggódni.
- Vezetni? Na persze, Kölyök. Álmodban. Ki is csinálnálak, ha összetörnéd a kocsimat - húzom valami halvány mosolyra a szám. Különös, de miatta azért néha megerőltetem magam ilyen téren. Talán még így is átlát rajtam, de legalább próbálkozok.
Lent a kocsiban ülve, azonnal gázt adok és irány a legközelebbi kávézó. Végül leparkolok a megfelelő helyen és az utolsó pillanatban oldalra szólok, hogy várjon meg itt. Csak beszaladok és két papírpohárral jövök vissza. Az egyiket nyomom a kezébe, a másikat meg én kezdem inni. Feketén, mindenféle ráadás nélkül. Csak a koffein a lényeg, nem az, hogy finom legyen. Aztán már újra nyomom a pedált és jöhet az a bizonyos sikátor. Nem mintha ez olyan könnyen menne. Sikerül lassítás nélkül elhagyni egy stoptáblát. Nem tehetek róla, egy pillanatra felrémlett bennem az a furcsa "üldöznek" figyelmeztetés. Nem állhattam meg.
De a lényeg, hogy baleset nélkül elérjük a sikátort. Időközben pedig még azt is sikerült kideríteni, hogy nem valami szép látvány a fickó, akit otthagytak. Nem átlagos módon végeztek vele és véresebb munkának tűnik... Vagyis tűnne, ha lenne körülötte vér. Nem nehéz rájönni, hogy csak ide hozták valahonnan, és tényleg nem itt halt meg, ahol Julian mondta.
Nos, meglátjuk, mi ez az egész.

/Ide még írtam egyet, ha nem gond. Jöhet valahol a folytatás, mondjuk az Utcák, parkok, közterületeken belül. Már ha van kedved hozzá /

Legszívesebben becsapnám magam mögött az ajtót, de persze nem teszem meg. Sőt, résnyire nyitva hagyom, aztán már hallom is Julian hangját a hátam mögül. Mintha egy pillanatnyi mosoly futna át az arcomon. Komolyan, hogy csinálja ez a kölyök? Amikor keresem, sehol nincs, de mihelyst feladom, itt áll mögöttem?
De persze már megint nincs időm ilyen nagy kérdéseket megválaszolni, hangosan feltenni őket pedig pláne nincs.
- Jó reggelt Kölyök... - részemről ez inkább csak valami motyogás, pont úgy, mint amilyen köszönéseket a parkolóban osztogattam. Kicsit értetlenül nézek rá, a több napos, vagyis most már inkább hetes kialvatlanság tényleg kezdi megtenni a hatását. Elég lassan forognak a fejemben azok a bizonyos fogaskerekek, de aztán megértem.
- Persze, megtaláltam, de most már segítened kell. Elég szüneted volt - ez még épp elég hangos, hogy mindenki más hallja odakint, aztán csukódik az ajtó, én pedig csak egy kisebb, hálás mosolyt villantok a színjátékért, na meg a kifogásért cserébe.
Aztán komolyra váltok, kihúzom a nagy bőrfotelt és már ülök is bele. Nagyon úgy teszek, mintha az előttem lévő papírhalmot akarnám gyors átvizsgálni, de pár másodperc múlva már a kissé égő szemem dörzsölöm. Nem, nincs nekem semmi bajom, minden a legnagyobb rendben. Vagy rendben lesz, amint elkezdem végre a munkát és minden más megszűnik körülöttem.
- Mit tudsz erről az egészről, hm? Hulla a sikátorban? - azt már meg sem kérdezem, hogy egyáltalán hallott-e a dologról. Persze, hogy hallott. Ismerem már annyira, hogy szinte biztos legyek benne, még az olyan információt is felkutatja, amihez talán semmi köze.
- Azon kívül, hogy már ott kellene lennünk és körülnézni - nem hallani a hangomból, hogy akár egy pillanatig is hibáztatnám bármiért. Én késtem, ezt jól tudom és én vagyok az, aki még most is húzza az időt felesleges kérdésekkel.
- Kávé - motyogom, mielőtt válaszolhatna, de persze egy szóra nem terem ott a nagy pohár gőzölgő fekete. - Majd út közben megállunk valahol - azt hiszem, egy gyorsan le is beszéltem magammal. Egyre többet csinálok ilyet. Remek. Vajon ez már a biztos őrület jele?

- Hogy a fenébe tudok elkésni, mikor alig alszok és a munkámon kívül semmi dolgom? - morgom az orrom alatt, miközben valami értelmes ruhát rángatok éppen magamra. Igyekszek a minimálisra csökkenteni a késést, pontosabban nem átlépni az egy órát. Talán jobban járnék, ha bent aludnék valamelyik irodában.
Nem mintha lenne időm átgondolni ezt az ötletet. Majd talán később, most csak végignézek magamon. Egyszerű ing, sötét nadrág, végül még pillanatok alatt kötök egy nyakkendőt is és belenézek a tükörbe. Nos, ha szépen akarok fogalmazni is úgy nézek ki, mint a mosott sz*r. Remélhetőleg mindenki hozzászokott már, hogy ilyen nyúzott fejjel megyek be, de ha bárki rákérdez, majd vigyorgok és előállok valami jó történettel a tegnap estéről. Nem szokásom össze-vissza hazudozni, de az igazság elég szánalmas, úgyhogy inkább a történetmesélést választom.
Egyelőre viszont elég azzal az aprósággal törődnöm, hogy fogalmam sincs, hova tettem a slusszkulcsot. Jó tíz perc elmegy a kereséssel, végül a saját nadrágom zsebében találom meg. Nem emlékszem, hogy mikor tettem oda, de a lényeg, hogy megtaláltam. Irány az autó, aztán padlógázzal az út. Jó lenne, ha megengedhetnék magamnak útközben egy kávét, de már így is...
- A rohadt életbe! - káromkodom el magam, ahogy a műszerfalon lévő kis órára nézek. Átléptem az egy órát, igaz, hogy csak három perccel, de ez sokkal több, mint amit megengedhetek magamnak. Még egy kicsit erősebben nyomom a gázpedált, végül már ott is a parkoló.
A szokásos, elmotyogott köszönés az ismerős, kint dohányzó arcoknak, majd egy sor lépcső, lift, végül a legfelső szint, ahova belépve már látszik, mindenki másnak nem most indult a nap. Páran elég furcsán néznek rám, én viszont a tekintetemmel Juliant keresem, ahogy az irodám felé veszem az irányt. Már látom, hogy egy halom papír vár és ehhez van a legkevésbé kedvem, így lefékezek az első, mosolygós munkatárs mellett és máris feltenném az első kérdésem, amikor is ő előz meg. Egy hulla csak arra vár egy üres sikátorban, hogy én meglátogassam. A nagyfőnök pedig minél hamarabb szeretné, ha megtenném, előtte pedig elmagyaráznám a kifogásokat, amik elhangoztak a távollétemben.
- Remek, köszönöm - próbálok én is mosolyt erőltetni az arcomra, de elég szánalmasra sikerül. Aztán már vissza is térek a kutató tekintethez és az iroda felé haladva remélem, hogy pillanatokon belül felbukkan, akit keresek.
Meg nem utolsó sorban elmondja, hogy milyen kifogásokkal mentett is ki pontosan a nagyfőnök előtt.