Cora & Tony - Két idegen egy városban

Hogy flörtölök-e? Minden bizonnyal ezt is lehet mondani arra, amit teszek, bár ezt én nem így értelmezem. Egyszerűen csak úgy viselkedem, ahogy általában szoktam csinos és fiatal nőnemű személyek társaságában.
Miért ne tehetném? Nem vagyok nős. Sosem voltam.
Még akkor sem, mikor az a nő azt mondta az én gyerekemet várja, amiben persze erősen kételkedtem. Igaz, az eshetőségét nem tudtam kizárni, így mikor végül a segítségemet kérte, nem fordítottam hátat. veszekedtünk. Hát igen, így volt, hogy ettől kezdett-e vérezni? Meglehet, ahogy az is, hogy nem.
De mondhatok bármit, tehetek bármit, végül a sors azt tette, amit.
A Szürke homályba kerültem, és talán ez a válasz arra is, hogy enyém volt-e a gyerek és hogy oka voltam-e a történteknek. Ők nem voltak ott, így hát a válasz bizonyosan igen. Különben mi értelme lett volna az egésznek?
Persze nekem ettől nem könnyebb. Semmivel sem egyszerűbb ezzel a tudattal élni.
Eléggé megfizettem az árát annak, ami történt, vagy amit tettem, ha így nézzük, és még mindig fizetek.
Nem kellene tehát flörtölnöm, csakhogy a bőrömből nem tudok kibújni, és nem is akarok. Mi maradna akkor nekem magamból?
Ahogy korábban is, most is úgy érzem, ez a pár évszázad a Szürkeségben és a mágiám elvesztése épp elég ár volt, legalább a személyiségem maradjon meg.
- Szóval nem olyan - dünnyögöm, majd a kérdésére felnézek. Nincs semmi okom , hogy ne válaszoljak. - Garázdaságért. Verekedtem. De nem nővel! - teszem hozzá azonnal.
Ezt fontosnak érzem rögtön közölni, a többit majd csak akkor, ha Cora kíváncsi a részletekre. A lényeg úgyis az, hogy most itt vagyok, nem fogtak bent.
- Nagyon helyes. Szeretem a határozott nőket. Akik tudják mit akarnak, és tudják ki lába elé omoljanak - mondom teljesen semleges hangon, de aztán elmosolyodom.
Nem akarom megbántani, csak ugratom kicsit és remélem nem veszi a szívére. De valamit muszáj tennem, mert ha nem ezt teszem, ott helyben rántom magamhoz, és nem engedem el csak azért, mert mondjuk ököllel püföli a vállam. Akkor csók nélkül nem szabadult volna.
Így azért számítok némi harcias visszavágásra, de remélem, azért nem hagy majd faképnél.
- Fogjuk rá!- vonom meg a vállam óvatosan.- Próbálkozom. Ízlik?
A szemem sarkából nézem. A következő kérdése ettől függetlenül meglep.
- Hát, a város másik felén, arrafelé.
Nagyjából a hegyek felé intek, arra, amerre a Kapu megnyílt. Nem költöztem túl messze a helytől, a legközelebbi és legolcsóbb motelt néztem ki, és ennyi. Nem az a palota, amivel egy nőnek szívesen dicsekszik a férfiember, de legalább nem a bokrok alján alszom, mint az első héten.

Vajon jól érzem, hogy Tony flörtöl velem? Áhh, biztosan nem, csak beképzelem az egészet. Amúgy is, miért kezdett hirtelen érdekelni az, hogy egy férfi mit gondol rólam? Magamról nagyon is jól tudom, hogy egy mocskos, kihasznált lány vagyok, a férfiak, akár kedvesek, udvariasak vagy szerények, mind csak ugyanazt akarja, bántani és kihasználni az ártatlan nőket, olyanokat, mint Én is voltam. Tony sem lehet más, Ő is csak egy férfi. Lehet helyes, férfias, szépek a szemei és a hangjától melegség költözik belém, de ez mit számít? Mit számít, ha a gondolatai már nem ilyen szépek? Mellesleg Én már nem vagyok képes arra, hogy valaha is szerethető legyek vagy éppenséggel nő. Már nem vagyok az, anyám és a pszichológusom szerint is tévképzeteim vannak..szerintem pedig nekik van az, Én tudom milyen vagyok.
Bár gondolataimban igencsak tartok Tony-tól, ahogy minden férfitól, mégis a testem máshogy reagál rá, folytonosan elvagyok pirulva, vagy a pillantásától, vagy a szavaitól, ez változó, de mindig képes zavarba ejteni.
-Hát ez nem olyan film, mint a rendőrségen ami készül..miért kerültél be a rendőrségre? - Puhatolózva kérdezem, de nem is olyan biztos, hogy tudni akarom. Végül is az ember csak úgy kerülhet be a rendőrségre ha valamit elkövetett, vagy valami kár érte és jelenteni szeretné, de olyasféle filmecskét csak az elkövetőkről készítenek..
-Nagyon helyes, velem nem is érdemes ellenkezni, nyerő típus vagyok. - Vagy voltam, részletkérdés. Persze régen minden más volt, akaratos, igen makacs lány voltam, vezetőegyéniséggel megspékelve, azóta viszont csendes, visszahúzódó lettem, igazi jellem fordulat.
Miközben kikérem a kávét magamon érzem a tekintetét, nem fordulok felé, enélkül is tudom, hogy figyel, de nem csupán érdeklődve, kicsit mélyebben, valahogy úgy amibe beleborzongok. Megkapjuk végül a kávékat.
Kérdésemre igen fura választ ad, de elmosolyodom majd felkuncogok egy picit.
-Vicces vagy Tony. - Ezt persze jó értelemben értettem. Elég lett volna, ha annyit mond, hogy a tél vége óta van itt, nekem az is elég, de ennek ellenére szépen kiszínesítette a sztorit, mókás.
Belekortyolok a kávémba és jólesően hümmentek, igen, egy kávé majdnem minden ideget megnyugtat.
-És a város ezen felé vagy a külvárosi részen élsz? - Fene a nagy kíváncsiságot ami most megrohamozott. De megmagyarázhatatlan módon roppant érdekel minden ami vele kapcsolatos. Szerintem nem vagyok teljesen normális.

– Egy egyezség, melyet el tudok fogadni, főleg, mivel egy szép kisasszony ajánlja – kacsintok rá, majd lassan elmosolyodom, nem bírom megállni, hogy ne ugrassam kicsit.
Ez van, ki tudja mennyi év telt el, illetve persze ha nagyon utánaszámolok, akkor kijön, hogy rengetegsok, de igyekszem nem utánaszámolni, de mindegy is, alapvetően ez alatt az idő alatt sem lett belőlem szent.
Valahol megnyugtató és egyben rémítő is a tudat, hogy a Szürkeség nem tudott átformálni. Ugyanaz vagyok, egy kóbor lélek, bűnös és ártatlan is egyszerre, de most legalább érzem, hogy ez tényleg így van, hogy amit eddig csak hittem és reméltem, még mindig valóság. Nem akarok más lenni, nem akarok kilúgozódni, nem akarom elveszteni önmagam.
Ha a mágiám már oda, legalább én maradjak meg!
A szemem sarkából nézem, még mindig az előbbi halvány mosollyal, nem szándékom, hogy zavarba hozzam, ugyanakkor valami fura módon mégis jólesik, hogy sikerült.
– Film? – felvonom a szemöldökömet, de persze már tudom mi az a film. – Rólam is készült a rendőrségen. De ettől szerintem még nem lettem szuperhős.
Plusz a nyomozó nem is engedte, hogy megnézzem, ami szerintem nem éppen igazságos, ha már egyszer én szerepeltem rajta.
Aprót bólintok, mikor azt mondja, hogy hisz nekem. Ez is jó érzés. Nem mintha annyira rászolgálnék a bizalomra, bár talán az ő esete valóban más.
Cora más.
– Akkor hát nem ellenkezem veled, az amúgy sem ildomos.
Amíg a kávékra várunk őt nézem, kissé talán el is merülök a látványában, és a gondolataimban, így a kérdése félig-meddig készületlenül ér, ezért hát nem is gondolkodom, az azonnali válaszom pedig igaz.
– A tél végén pottyantam ide, szó szerint. Még hó volt, talán februárban, azt hiszem. A pontos dátumot nem tudom, az igazság az, hogy beletelt pár napba, míg sikerült rájönnöm, mi is a helyzet, hogy mi történik velem.
A közben megérkező kávét bámulom, aztán nézek csak újra Cora szemébe. Sejtem mennyire nem hangzott jól, amit az előbb mondtam, és valahol arra is felkészültem, hogy felháborodva magamra hagy.
Felkészültem rá, de nagyon nem szeretném.
Beszélgetni szeretnék még vele. Átölelni akár.
Már ha nem néz az előbbi szavaim után totál zittyentnek.

Nem tudom miért nem félek ettől a férfitól. Okom lehetne rá, hisz elég csak ránézni, hatalmas, erős és a három másik fickó is szinte azonnal visszavonulót fújt. Mégis úgy érzem, hogy Ő nem bántana, márpedig a megérzéseim soha nem csaltak még meg, eddig mindig is tudatták velem kiben bízhatok és kiben nem. Valamelyest sugároz magából egyfajta biztonság érzetet. Végül is az erő, a külső nem minden, belül igen is lehet egy olyan férfi aki becsüli a gyengébbeket, nem? Kell lennie olyannak!
-Nem kellett volna annyira megijednem, de rendben, egyezzünk meg annyiban egyikünk sem hibás. - Elmosolyodom. Persze önkéntelenül is megragadnak bennem szavai. Én tehetek arról, hogy el lett vonva a figyelme...ezt most jó vagy rossz értelemben értette? Remélem, hogy nem rossz, mert én aztán tényleg nem akartam elterelni a figyelmét a lélekszakadta futamommal. Tudom, hogy túlzásba estem ezzel az ijedtséggel, de már ez is jobb, mint régen volt, akkoriban minden férfitól ledermedtem és olyanná váltam, mint egy sóbálvány.
Látom, hogy felvonja a szemöldökét és nyomban elszégyenlem magam amiért elpirultam, el is fordítom a fejem. Ilyen nem történt velem már nagyon hosszú ideje, nem jöttem még zavarba egyetlen férfitól sem..azóta..
-Igen, nagyon is tetszik. Tony Stark pedig egy filmszereplő, egy szuperhős féleség. De nem lényeges. - Mosolygom zavaromban. Igyekszem valahogy leplezni az előbbi zavart össze-vissza beszédemet.
Igyekszem a legnyugodtabb lenni, de még mindig kalapál a szívem, nem tudom, hogy attól a három alaktól van-e ez, vagy a titokzatos megmentőm miatt, akitől félnem kellene, fogalmam sincs, valamelyik biztos.
-Azt hiszem hiszek neked. - Valahogy tényleg mintha egy csapásra kezdenék megnyugodni. Nem tudom, hogy képes ezt elérni, mi a trükkje? Vajon minden emberből ugyanezt váltja ki? Ugyanúgy megnyugodnak a közelében?
Újra csak elpirulok, egyszerűen nem tudok máshogy tenni. Ilyen hatással van rám a szavaival, a hangjával meg úgy csak önmagával.
-Igen, ettől jobban érzem magam, végül is ennyivel minimum tartozom neked amiért megmentettél. És rendben, legközelebb te leszel a soros. - Fura, de szívesen találkoznék még vele máskor is. És nem csak azért, mert olyan nyugalom kerít a hatalmába a közelében mint még soha senki mellett, hanem, mert szimpatikus férfi és amúgy se igen ismerek még senkit sem itt Salt Lake-ben.
-Hmm, én is azt kérek. Legyen két tejszínes fahéjas fekete. - Adom le a rendelést.
-Na és mióta élsz a városban? - Próbálok nem túl magánjellegű kérdést feltenni neki, de nem szeretném, ha beállna kettőnk közé a csend.

Amit bizton tudok, hogy a lány tőlem nem tart úgy, mint attól a hármastól, pedig ha a józan eszét használná, akkor rájönne, az a veszélyesebb alak, akinek a látványától hárman is megfutnak.
Ez van.
Ugyanakkor, ha az ösztöneire hallgat, úgy érezheti, én vagyok az, aki nem ártana neki. És ebben igaza is van. nem az én műfajom, hogy nőket bármire is kényszerítsek, a meggyőzés mindig is jobban ment és sokkal jobb móka is volt.
Sőt, most is az.
- Maradjunk annyiban, hogy elvonták a figyelmedet, az egészről mit sem tehetsz. Ámde az én figyelmemnek ébernek kellett volna lennie, ám még sem volt az. Az enyémet is elvonták, de erről csakis te tehetsz.
A pirulására felvonom a szemöldökömet, enyhén, csak jelzésértékűen. Ennyire ártatlan lenne ez a lány? Egy pirulást elég nehéz megjátszani.
- Szóval tetszik? - kérdezem egy kis mosollyal. Végtére is valahol annyira édes, ahogy a nevemről beszél csak egy dolgot nem értek: - Ki az a Tony Stark?
Fogalmam sincs, kihez hasonlít magában, és ez zavar.
Ahogy egymás mellett lépkedünk a kávézó felé bár vitézül próbál nyugodtnak tűnni, észreveszem, milyen feszült és aggódó.
- Ne, nem kell bocsánatot kérned. Ha így érzel, így érzel. De örülnék, ha tényleg megnyugodnál, nem lesz baj. Jó? Hiszel nekem?
Oldalra pillantok, vajon megnyugodott-e már kicsit?
- Ebben az egészben a legszebb szó a legközelebb volt - mormolom, és elmosolyodom.
A kávézóban hagyom, hogy rendeljen, bár belül egy hangocska élénken tiltakozik ellene, én nem ehhez szoktam hozzá, számomra kissé idegen, ha egy nő rendel, bár annak idején is voltak nagyon önálló és öntörvényű asszonyok.
Halkan sóhajtok.
- Ha ettől jobban érzed magad, Cora, akkor legyen - egyezek bele végül. - De csak most az egyszer, legközelebb már én leszek a soros.
Ezzel egyértelművé teszem számára, ha eddig nem tudta volna, hogy lesz legközelebb.
Felnézek a táblára, hogy mi a mai ajánlat, aztán a lányra újra.
- Nos, legyen akkor egy tejszínes fahéjas fekete - választok végül valahonnan középről, nem a legolcsóbb híg löttyöt, de nem is valami elképesztő kávécsodát.

Nem tudom megmondani az okát miért nem félek ettől a férfitól, pedig annál a három srácnál Ő sokkal erősebbnek és ha úgy tetszik veszélyesebbnek is látszik. Mégis, egyszerűen nem kelt bennem riadalmat, Ő valahogy más, nem érzem azt a feszültséget és tartózkodást amit más férfiak társaságában szoktam tapasztalni. Vele könnyedebben szót találok és nem rémiszt meg, bár, hogy ez, hogy lehetséges arról fogalmam sincs.
Végre azért lassan felengedek, elmentek a részeg srácok, de azért örülök, hogy Ő még itt van, valahogy biztonságban érzem magam mellette, hisz tőle láthatólag megijedtek, ez lehet erre a biztonságérzetre az egyetlen magyarázat.
-Ugyan, dehogyis kellett volna, nem estem nagyot és nekem kellett volna jobban figyelnem akkor nem ütköztem volna Önnek és nem pottyantam volna le a földre. - Mosolygok rá. Miért volna az Ő hibája, én néztem folytonosan a hátam mögé, mint valami megriadt Őz. Ha kicsit a lábam elé néztem volna akkor kitudtam volna kerülni, ez egyedül csak is az én hibám.
-Nekem azért kínos volna. - Pirulok el. Anyám volt férje előtt nem volt párkapcsolatom, a tanulmányaimnak szenteltem az időmet, miután megnyomorított az a gazember még inkább nem akartam senkit magam mellé a másik nemből, így tehát igen, számomra ez kínos volna, bár lehet ezt Ő nem érti, olyan modell kinézető, szoborszerű arc, ragyogóan csillogó szemek, kidolgozott test, igen, biztos valamiféle hétköznapi modell, így már érthető is volna miért nem értünk ebben egyet.
-Jaj, dehogyis! Nekem tetszik a neved, tényleg, különleges, manapság már ritkábban adott név, olyan kellemes és dallamos a kiejtése, de a becézése jobban illik rád, olyan, mintha te lennél Tony Stark egy igazi szuperhős. - Mosolyodom el, végül elkacagom magam a túlbuzgóságomon, hogy megmagyarázzam mit gondolok és érzek a nevével kapcsolatban.
-Ohh, ennyire látszik, hogy félek? Bocsánat! - Szabadkozom rögtön. Ez sajnos gyakran előfordul. Elég nehezen engedek a feszültségből. Ám az, hogy azt mondta "itt vagyok" valamiért melegséggel öntött el, nagyon jól esett ezt hallani.
-Attól még sajnálom a dolgot és legközelebb vigyázni fogok. - Legközelebb? Miről beszélek? Nem igen találkoznánk még egyszer, úgy látszik teljesen össze vagyok zavarodva.
Belépek utána a kávézóba és megnézem milyen kávékat is ajánlanak a mai napon. Egy tejeskávé mellett döntök.
-Engedd meg, hogy én fizessem a kávédat, ennyivel tartozom amiért olyan hevesen neked ütköztem. - Mosolygom. Legalább ennyivel had kompenzáljam. Lehet nem tűnik valami nagydarabnak, de azért keményen neki estem és hiába tagadja biztosan okoztam némi kellemetlenséget.

Fürkészve nézem a fiatal nőt. Meglep, márpedig engem tényleg nem sok minden tud meglepni, már ha nem számoljuk az utóbbi pár száz év technikai újdonságait. De az emberek, nos ők nem változnak. Ez a lány mégis más valahogy.
Nem az a tipikus tizenkettő egy tucat fajta. Ezt az ösztöneim mondják, meg persze van szemem, nem vagyok vak, látom én mifélék lettek manapság a nők. Ő nem olyan, nem rak mindent kirakatba, nem a talmi csillogásra utazik. Ennyi azért első ránézésre is látható.
A másik, ami teljesen világos, legalábbis számomra, hogy fél, retteg attól a három senkiházitól, pedig nem lenne szabad így félnie, főleg nem fényes nappal, mikor annyi ember veszi körül.
Tőlem viszont láthatóan nem fél. Ez meghökkent. Mert tőlem inkább lenne oka. Már persze ha tudná ki és mi is vagyok pontosan.
- Az, ami a múltban történt, még nem menti az ügyetlenségemet - mondom egyszerűen -, el kellett volna kapnom, hogy ne essen el.
Valaha még sikerült is volna, ha nem a két kezemmel, akkor a varázserőmmel. De immár ez a dolog nem működik, a varázserőm elenyészett.
Egészen olyan, mintha testi fogyatékos lennék.
- Ugyan már - mosolygok vissza. Végtére is annyira nem lehet kínos egy félmeztelen férfi látványa. Igaz annak idején előkelő társaságban szigorúan megszabta az etikett, hogy mit és hogyan kellett viselni, de ettől még a földeken bizony ledobták magukról a kabátot meg az inget a nagy melegben. Mára pedig már változott a világ, elég csak az újságok címlapjára néznem, hogy ez egyértelmű legyen még számomra is.
Lassan bólintok.
- Azt hiszem értem. Ódivatú, és túl merev, emiatt, ugye? - kérdezem, csak hogy kicsit segítsek neki. Nem bánom, hogy így gondolja, de azért kicsit elszomorít. Nem mintha ezt kimutatnám, hiszen a lány nem akart megbántani. Ebben biztos vagyok, és éppen ezért szeretnék mihamarabb másról beszélgetni.
- Pontosan.
Elindulok a lány nyomában, csak egy fél lépéssel mögötte és balra. Látom, milyen feszült, szinte rohan, majd lassít, és látom, mennyire feszesek a vállai.
- Nem követnek - közlöm vele halkan. - Meg amúgy is, itt vagyok.
A kérdésére elmosolyodom.
- Nem, egyáltalán. Egyébként is csak igen kevés hely van rajtam, ahol megütve kárt tehetnél bennem, Cora.
Visszategezem és a keresztnevén szólítom. Ez annak idején udvariatlanság lett volna, most az lenne az, ha nem tenném. Vagy talán akkor is így volt? Ezen jó lesz majd elgondolkodnom.
A kávézóba én lépek be elsőre. Ahogy tanultam, nem udvariatlanságból, sőt. Egy férfinak kell előre menni az ismeretlen helyre, ha repülne egy kupa, vagy egy asztal...

Sajnos nekem és a félelmeimnek nem sokat segít az, hogy nappal van, tulajdonképpen nem a fiatal srácok voltak azok akik megijesztettek, egyedül csak ez a furcsán torz hasonlat a múlt és a jelen között. Igen, egy kívülálló számára lehet túlzás mennyire megijedtem, de senki más nem értheti és tudhatja rajtam kívül mi váltotta ki a félelmemet. És ez így is van jól, minden addig jó, míg magamon kívül itt senki más nem tud a múltamról. Ennek a városnak az új kezdetnek kell lennie. Itt nem akarok annak a napnak az emlékétől rettegni, nem hiába jöttem el otthonról, itt akarom valóra váltani az álmaimat, messze a mocsoktól, a bűntől, mindentől ami rossz.
Még én se igazán értem miért nem kelt bennem félelmet a férfi akibe szó szerint beleestem. Pedig igazán termetes, izmos is és a tekintete arról árulkodik, hogy annyi borzalmat látott már, sőt, talán tett is, hogy semmi jó nem maradt benne..mégis, nem tudok tőle félni, egyszerűen nem megy. A segítséget ugyan vonakodva, de elfogadom, végül is véletlen volt az egész összeütközés és nem is tűnik tolvajnak..
-Semmiség, tényleg, pottyantam én már nagyobbat is. - Mosolygok rá és elfogadom a felém nyújtott kezet. Valóban nem fáj most még semmim, de ami késik az nem múlik, napokon belül úgyis érezni fogok a huppanás eredményét.
-Nos azt hiszem nekem. - Kacagom el magam. Még magamat is meglepem ezzel az őszinte kacajjal, ilyet se lehetett már hosszú ideje hallani tőlem. Mosolyogtam, de még nem nevettem ilyen jólesően már egy ideje..azóta a naptól kezdve. A bemutatkozásra akár füllenthettem is volna, de miért is tenném? A férfi eddig csupán csak segített nekem és elég kizártnak tartom, hogy akár még egyszer is összefutnánk.
-Tony... - Ízlelgetem ezt a becenevet. - A Tony az tetszik, az Antonio olyan katonás, nagyon komoly. De persze nagyon szép, nem azért mondtam, mert nem az, csak...- Ohh ebbe is jól belebonyolódtam. Elmosolyodom és inkább nem folytatom ezt a hatalmas gubancot.
Anyám most nem lenne túl boldog, hogy egy idegen férfival beszélgetek még ha az a férfi olyan is kinézetre, mintha a leghíresebb modellügynökségtől lépett volna ki. A férfiakban ettől eltekintve nem lehet megbízni, nem is igen tudnék egyben sem.
-Igen, ezzel egyetértek, egy jó kávé felrázza az embert. - El is indulok a sarki kis kávézó felé. Igyekszem közben nem mindig a hátam mögé nézni, megszokás, nem szeretem magam fedetlenül hagyni. Ostoba félelmek. Lassítok a tempómon, hogy a férfival..vagyis Tonyval egyszerre lépkedhessünk. Megszokásom a túlzott sietség.
-Tényleg, nem ütöttelek meg mikor neked ütköztem? - Lemerem tegezni, ha már elmondta a becenevét bátorkodom így szólítani. Aztán ha tévedek nos az már csak az én bajom.

Nem tudom nem észrevenni, hogy a fiatal nő halálra rémült azoktól a részeg kölyköktől. Talán nem is alaptalanul tartott tőlük, de a reakcióját kissé eltúlzottnak érzem, hiszen mégis nappal van, és ez itt egy aránylag forgalmas közpark. Még ha valamelyik suttyó hozzá is ért volna, csak sikít egyet, és máris vagy tucatnyi szempár fordul felé. Az ilyen kis mocskok meg már attól megfutamodnak, ha valaki csak kissé összehúzott szemekkel végigméri őket, valaki, aki nem közéjük való, nem nyeszlett és nem részeg. Mint én.
Bár a magam részéről örülök annak, hogy a kisasszony tőlem láthatóan nem tart, de valójában furán is érzem magam ettől. Legszívesebben rákiáltanék, hogy na most fuss! Szaladj! Menekülj! Tőlem kellene igazán félned, én vagyok a mumus, aki megjárta a pokol köreit, és talán sosem szabadul.
Aztán mégis hallgatok, sőt segítek neki, még mosolygok is mellé. Álságos lennék? talán. Vagy csak hiányzik, hogy végre valaki legalább kicsit normálisnak nézzen. Épnek és átlagosan rendesnek. Bár olyan túl rendes sosem voltam.
- Ennek örülök, de azért...
Azért rendesen a hátsójára huppant. Megnézném, mennyire lilul be majd neki.
A lányzó elfogadja a kezemet, és így talpra segítem, tényleg rendes vagyok, udvarias, meg minden, nem tapogatom össze-vissza.
- Kinek kínosabb? - mosolygok vissza rá. Erről nem tehetek, ez a mosoly most őszinte, egyszerűen nem tudom nem viszonozni az övét.
A bemutatkozására biccentek.
- Antonio Inverno, szolgálatára. Vagy egyszerűen csak Tony.
Azt már kezdem megszokni, hogy az itteniek mindenkinek beceneveket adnak, és nem is zavar, ha újra a siheder koromi nevemen szólítanak, jó ez így, segít eltávolodni, ami nehezebb, az az, hogy milyen könnyen tegeződnek az emberek. Igaz az angol nyelv ilyen téren más, mint az olasz, de talán Cora nem is tudja, hogy annak idején csak a családunkba tartozó nőket szólítottuk a keresztnevükön.
Meg a szeretőinket.
Nyelek egyet.
Aztán próbálok úgy tenni, mintha csak a kávé gondolata miatt futott volna össze a nyál a számban.
- Egy jó kávé valóban nem jönne rosszul erre a kis izgalomra - bólintok. Vagy egy adag brandy. Bár napközben jobb nem inni, sőt, úgy általában is fékezem magam, ki tudja, mi történne, talán a Szürkeség újra előtörne, ha nem így tennék.

Bármennyire is régen történt még mindig élénken él bennem az a szenvedés, annak a férfinak az arca, tettei, mind itt vannak bennem és soha nem leszek már képes átlendülni ezen. Félek, oly sokszor tőr rám a félelem, próbáltam anyám szeme előtt erősnek tűnni, a barátaim előtt is azt mutattam mintha minden rendben lenne, olykor még magammal is sikerült ezt elhitetnem, de ez csak mese, a mostani részeges banda teljesen ráébresztett arra, hogy már soha nem leszek teljesen ép, hogy elvettek tőlem valamit amit soha nem fogok már visszakapni. Nem leszek már teljes értékű nő, de muszáj nem elhagynom magam teljesen, legalább anyám miatt, aki már így is majd belepusztul a bűntudatba, hogy az Ő férje tette ezt velem. Akibe hirtelen ütközöm bele is elsőre félelmet vált ki belőlem, át fut az agyamon, hogy esetleg a banda egyik tagja és, hogy csapdában vagyok, de aztán mégiscsak megpróbálok ésszerűen gondolkodni és rögtön látszik, hogy azok mennyire fiatalok és, hogy talán 18 évesek lehetnek, ez a férfi már idősebb, kifinomultabban van öltözve, na és egyáltalán nem részeg. A szívverésem kissé lenyugszik, de ettől a félelem még lassan szivárog el a testemből, lelkemből.
A fenekemen landolok, fájdalmat nem érzek, valószínűleg még az adrenalin az ami dolgozik bennem és megakadályozza, hogy fájdalmat érezzek. Nem tehetek arról, hogy folyton a hátam mögé nézek miközben pakolok vissza a táskámba. Lehet, hogy nincsenek már itt azok a srácok, de még mindig riadókészültségben állok.
Viszont fokozatosan nyugszom meg, fura, úgy érzem mintha ezt ez a férfi idézné elő.
-Igazán nem vészes, nem is érzek fájdalmat. - Még egy apró kis mosolyra is telik tőlem. Valóban semmim sem fáj. Az ijedtség nagyobb volt.
Elpirulok a következő szavain.
-Valóban, az kínosabb lett volna, de szerencsére nem így történt.- Ohh, hát pedig meg volt ennek az esélye is, de nem nyúltam kapaszkodóért, egyszerűen csak a fenekemre huppantam.
A felém nyújtott kezet elfogadom, a tenyere meleg és kissé érdes, nem is tudom miért elemzem. Valószínűleg még mindig nem tértem teljesen észhez.
Elmosolyodom a kissé akcentussal ejtett szavain. Ohh, ha tudná, hogy közel sem vagyok kisasszony, inkább egy romlott nő, na, de ebbe ne menjünk bele.
-Szólítson csak nyugodtan Cora-nak. És igen, ismerek egy kávézót innen két sarokra, kellemes és nyugodt kis hely. - Mióta itt vagyok ami csak pár nap, azóta az a hely lett a törzshelyem, imádok ott lenni, belátni mindent a nagy ablakokon keresztül, lehet kint is és bent is kávézgatni az időtől függően, és nem utolsó az sem, hogy ott lehet inni szerintem a legjobb tejeskávét a Földön.

Lassan csóválom meg a fejemet a lány szabadkozását hallva.
Teljesen felesleges mentegetőznie, alapvetően nem tartom őt hibásnak abban, ami történt. Az a helyzet ugyanis, hogy elég jól láttam, mikor az a banda a nyomába eredt.
A bandák pedig mindig ugyanolyanok, nincs nagy különbség, egy csapat részeg suhanc a XVIII. században is ugyanazt akarta egy szép lánytól, amit itt és most ebben a világban. Elég volt látni a képüket, a mozgásukat, hogy tudjam és kinyíljon az a bizonyos bicska a zsebemben.
De ahogy látom a lány is pontosan felfogta, miért szegődtek a nyomába. Nem mintha még sosem verekedtem volna hárommal, de nem tudom, hogy ebben az új világban miféle újmódi fegyvereik lehetnek elrejtve. Úgy általában nem sokat tudok még erről a furcsa korról, de az már önmagában is nagyon bizarr, hogy mindenféle kisebb-nagyobb fémszekerek közlekednek ló vontatása vagy egyéb igás állat segedelme nélkül, ráadásul nyaktörő tempóban. Ezek után már komolyan bármi lehetséges, még az is, hogy valami eszement megépítette Leonardo repülő szerkezetét.
Így hát nem volt egészen véletlen, hogy a kisasszony nekem ütközött. Illetve az ő részéről gondolom az volt, mert nem pihegve omlott a karjaim közé, hanem a popsiján landolt a lábaim előtt a porban, ámde én eléggé készakarva léptem az útjába.
Őt lehet, hogy kikerítették volna. Kettőnkkel meg nem valószínű, hogy próbálkoznának.
– Ó nem kell, mert én nem – vágom rá. – Illetve azt természetesen, hogy ön megütötte magát.
Az jó jel, hogy mosolyog, miközben elveszi a kulcsait.
– Az, hogy már történt hasonló, még nem jelenti önmagában, hogy újra így kellett lennie. Ámde lehet, hogy kínosabb lett volna önnek, ha megkapaszkodik az ingemben, és netántán letépi.
Neki talán, engem nem izgatott volna fel, nem vagyok egy különösebben piperkőc alkat.
Látom, ahogy körbenéz, majd feltámaszkodik, nyújtom is a kezem, hogy segítsek, remélem elfogadja.
A meghívására elmosolyodom.
– Egy szép kisasszonyt visszautasítani nem egyszerűen hiba lenne, hanem egyenesen bűn – felelem egy apró főhajtással.
Ugyanakkor magamban eldöntöm, hogy véletlen sem fogom lehúzni. Őt nem.
Szélhámos vagyok, ha az kell, de ez a lány nem olyan bánásmódot érdemel.
Körbenézek, de számomra nem nyilvánvaló, hova szeretne menni.
– Ismer esetleg egy megfelelő helyet a környéken, Senorita? – teszem fel a kérdést két választ is remélve. Jó lenne ugyanis megtudni a nevét is.

Szeretem az új dolgokat, de a hatalmas változások még mindig megtudnak rémíteni. Muszáj volt eltűnnöm otthonról, megfullasztott az anyám állandó aggodalmaskodása, féltő szeretete, az, hogy állandóan megkérdezte jól vagyok-e, nem, nem voltam jól, minden percben emlékeztetett a múltra, csak ránéztem aggódó tekintetére és minden eszembe jutott arról a napról. Most, hogy itt vagyok nem mondom, hogy nincs honvágyam, mert van, hiányzik a virágoskert, a szobám, a barátaim akik mindvégig mellettem álltak, de itt legalább teljesen tiszta lappal indíthatok, nincs senki aki tudná rólam, hogy mit követtek el ellenem vagy rajtam, mindegy hogyan fogalmazzuk meg. Itt van esélyem arra, hogy kissé felengedjek és megpróbáljak felejteni, valami újba kezdeni. Itt az egyetem, majd lefoglal a sok tanulnivaló, a vizsgák, hiszen miért ne sikerülhetne új életet kezdenem? Mindenkinek jut egy második esély, nekem is meg kell ragadnom ezt és valami jót kihozni belőle.
Ám ezek a pozitív gondolatok elég hamar szerte foszlanak amint a három részeges fiatal srác a nyomomba ered. Nem kell hallanom a gondolataikat ahhoz, hogy tudjam mit akarhatnak. Megrémisztenek, a szívem csak úgy kalapál, szinte kiakar szakadni a mellkasomból. Nem tudom leküzdeni az örökös félelmet, azóta a nap óta mindig bennem van a gyanakvás. Most is lélekszakadva rohanok, az orrom elé sem nézek, csak azon vagyok, hogy mihamarabb eltűnhessek onnan. Hallom ahogy röhögve követnek, fényes nappal, milyen világ ez? Eddig csak éjjelente kellett félnie az embernek, hogy behúzzák egy sikátorba és meggyilkoljak vagy mit tudom én, most meg már mindenki szeme láttára támadják meg az embert? Mi jöhet még?
Kellett nekem feltennem ezt a kérdést, alighogy elhangzik fejemben már neki is ütközöm a férfinak és zuttyanok is le a fenekemre majd a táskám is elejtem és minden személyes holmim szanaszét repül a betonon.
-Köszönöm, azért mégiscsak sajnálom. - Mosolyt varázsolok az arcomra majd elkezdem felszedegetni a holmijaimat. Kicsit zavarban vagyok, így nekiütközni valakinek, ráadásul úgy, hogy én esek el, még inkább zavarba ejtőbb. De legalább nem egy mufurc embert fogtam ki. Szinte már mindent bepakoltam a táskába mikor felém nyújtja a kulcscsomómat amin rajta van a lakáskulcsom is, anélkül aligha jutottam volna be a lakásba. Mosolygok miközben elveszem tőle.
-Köszönöm szépen jól vagyok, estem én már nagyobbat is. - Ohh, gyakran botlok én fel, sosincs szerencsém, mikor kicsi voltam anya mindig azt mondta, hogy két bal lábas vagyok, és mennyire igaza volt.
Hátra nézek a biztonság kedvéért, hogy tényleg elmentek-e a részegek, de szerencsére valóban tovább álltak, feltápászkodom a földről és a táskámat ismét a vállamra veszem.
-Engedje meg, hogy meghívjam egy csésze kávéra, amúgy is kávézni szerettem volna, és örülnék ha megköszönhetném a segítségét. - Melegen elmosolyodom és várom mit felel. Valahogy mégiscsak meg kell köszönöm, hogy nem hordott el mindennek és még segített is összeszedni a táskám tartalmát.

Áldom a jó időt, mert így nyugton elalhatok akár a parkban is.
Lényegében csavargó vagyok, van, aki csövesnek mondana, vagy talán hajléktalannak, ahogy ebben az új korban nevezik azokat, akik a szabad ég alatt alszanak, de ez az egész az én nézőpontomból máshogy fest.
A csavargó lét, az rendben van, mindig is az voltam, vándor, aki az utakat járja, egyik helyről a másikra sodródik, komédiás, szemfényvesztő, boszorkánymester. De ezzel együtt én más vagyok, mint azok a szerencsétlenek, akik papírzacskóba rejtett üvegekből ócska piát vedelnek, és mocskosam, öntudatlanul hortyognak egy padon. Az én zsebemben még mindig lapul pár arany, pedig már tél vége óta itt vagyok.
Igaz, a válaszokhoz nem kerültem közelebb és a világ még mindig idegen.
Nem érzem magam jól az újmódi épületekben, nem értem mi hogyan van, és nincs senki, aki elmondaná, mi hogyan működik.
Egész új értelmét tanulom most annak a szónak, hogy egyedül, és annak is hogy, magány.
Idegen vagyok, nem csak ebben a városban, de ebben a korban, ebben a világban is. Valaki, akinek nem kellene itt lennie. Ugyanakkor nincs semmi, amit meg ne tennék azért, hogy ne kerüljek vissza abba a Szürkeségbe. Vagy ki tudja? Ezek olyan nagy szavak.
Igen, vannak dolgok, amiket nem tennék, egy, vagy kettő. Talán.
De az nem tartozik közéjük, hogy mikor portyára indulok, mert úgy délután felé már illene valamit enni is, akkor kitérjek egy csinos nő útjából. Esetleg ha nem lenne a nyomában egy részeg banda, akkor figyelnék arra, hogy ne ütközzünk egymásba, de így még rá is játszom a dologra.
A manőver kissé túl jól sikerül, mire a lány után kapnék már fenékre is ült az úton, a táskáját elejti, és ezerfelé szóródnak a dolgai.
Megcsóválom a fejemet, és közben tekintetemmel a három jómadarat követem, akik immár inkább az ellenkező irányba távoznak. Lehet, hogy kissé gyilkos tekintettel méregettem őket?
Megvonom a vállam és leguggolok a lány elé.
– Semmi vész kisasszony, én is nézhettem volna az orrom elé, nincs miért mentegetőznie – szólalok meg kissé tört angolsággal. Hát igen, rájöttem már az első nap, hogy itt bizony nem olaszul beszélnek. A nagy szerencsém, hogy a nyelvekkel mindig is könnyen boldogultam, és már annak idején is tudtam némileg angolul, az utóbbi hetekben meg elég sokat magamra szedtem már a nyelvből.
A lány apróságai után nyúlok, egy kulcscsomó akad a kezembe, felé nyújtom.
– Remélem nem ütötte meg nagyon – mondom kis mosollyal és a hátsója felé bökök az állammal, miközben várom, hogy a kulcsaiért nyúljon, akkor talán megérinthetném.
Mert azt akarom. De miért is?

Hát megérkeztem, szinte hihetetlen. Hetekig terveztem, készülődtem az útra, hogy végre itt kössek ki egy aranyos, piciny kis albérletben. A lakótársaim nagyon kedvesek, segítőkészek, eligazítottak merre találom az egyetemet, a kávézókat, boltokat, bankot, rendőrséget, mindent. Most már azt se mondhatom, hogy teljesen feltérképezetlen számomra a város. Igaz van bennem azért egy apró félsz is, itt egyedül vagyok, a barátaim messze vannak ahogy az édesanyám is, senki nincs aki közel állna hozzám minden teljesen idegen. Viszont muszáj volt eljönnöm otthonról, szinte éreztem ahogy megfojt a házunk és anyám óvó szeretete. Csak jót akar és félt engem ami érthető is, a múltban történő körülményekre tekintve, de örökké sem lehetek az otthonom fogja. A barátaim egyenesen biztattak arra, hogy hagyjam magam mögött a múltat és próbáljak meg végre feledni és vágjak bele egy izgalmasabb jövőbe. Rossz volt búcsút venni tőlük, de így a legjobb, mindent magam mögött hagytam ami emlékeztetne a múltamra. Itt, ebben a fényűző, üdülő városban van esélyem jól érezni magam, kibontakozni és élni természetesen.
Mivel az órák csak holnap kezdődnek így a rengeteg nyakamba szakadt szabadidőt valahogy el kell üssem. A parkba menet végig csodáltam a 100 évnél idősebb épületeket. Mondtam már, hogy a történelem a mindenem? Nos az, imádom, a háborúktól az építészetig, kultúráig, mindent.
A parkban viszonylag sokan vannak, ez jó, szeretem ha körül vesznek, biztonság érzetet nyújt.
Elmosolyodom mikor a virágos kertrészekhez érek, nálunk is inden évben virítani szoktak a rózsák, a nárciszok, liliomok, anya nem szeret kertészkedni,d e én hobbiként tekintek rá. Szeretem a virágokat, az illatuk olyan kellemes, tele van jó dolgokkal.
Lehuppanok egy padra a virágokkal szemben. Persze teljesen sosem tudok ellazulni, nem megy. Percenként oldalra kapom a fejem vagy a hátam mögé nézek, tudom, hogy kicsit túlzásba viszem, de fő a biztonság.
Ekkor jelenik meg nem messze tőlem egy három fős banda. Részegek és velem egykorúnak tűnnek. Az egyikük kiszúr engem és nevetve int a többieknek majd megindulnak felém. Felkapom a táskám és azonnal indulok is az ellenkező irányba. Nem létezik ilyen, alig 48 órája szállt le a gépem és költöztem be, de már meg is talál a baj. Mi vagyok én? valami mágnes? Hátra néztem,d e kár volt, mert azonnal pánikba is estem, most már biztos, hogy engem követnek, nagyon bátrak, ha fényes nappal képesek egy lányt üldözőbe venni, sikíthatnék is akár, erre nem gondolnak? Épp ismét hátra nézek amikor beleütközöm valamibe, vagy valakibe. Visszapattanok és elterülök a földön. Táskám kiesik a kezemből és kiszóródik belőle minden. Na szép, ha nem üldöznek akkor én magam esek seggre.
-Elnézést kérek, Uram! - Szabadkozom a férfinak akit majdnem eltaroltam, mondjuk ez talán kicsit túlzás, aligha tudtam volna ellökni, úgy áll ott, mint a cövek, és jóval nagyobb darab is, mint én.
Hátra pillantok, de a három srác már eltűnt, egy nagyot fújok megkönnyebbülésemben. Lassan elkezdem pakolgatni a kiszóródott holmimat. Talán még is tanácsosabb volna, ha nem mozdulnék ki holnapig.