Lazarus - Nathan

Kidobtak. Már nyitnám a szám, hogy tiltakozzak. Nem éppen úgy történt az, de inkább hallgatok. Pedig mesélhetnék, lenne mit. Úgy tűnik, hogy őt tényleg érdekli, vagy legalábbis úgy tesz, mintha.
- Anya... bonyolult - kezdek bele és sokáig úgy tűnik, mintha ennyivel letudnám. Ebből már úgyis egyértelmű, hogy nem halt meg. - Tudod, van ez velem - mutatok a fejemre, bár lényegében nem ott van a baj, de részlet kérdés. - Nincs kedvem visszamenni hozzá és elviselni az állandó aggódást - teszem mégis hozzá, ért belőle amennyit. Talán egyszerűbb lenne elmagyarázni. Mesélni arról, hogy fogtam magam az éjszaka közepén, több városon át vonatoztam és kikötöttem itt, hogy megkeressem az apám. Aki nem kért belőlem.
- A város másik végében az a hosszú utca - oké, nem túl konkrét, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy kissé érthetetlenül ugyan, de elmagyarázom, miszerint apám adta a helyet, hogy tűnjek el és hagyjam békén. Mondanám, hogy jó üzlet, de nem az.
- Legalább érdekelte, hogy mi van veled - jegyzem meg az ő történetére kicsit elgondolkozva. Ahhoz képest, hogy eddig mennyire hadartam, most kezdek egyre nyugodtabb lenni. Kevésbé tűnök őrültnek. Talán.
- Vissza nem megyek oda! - kapom fel a fejem, amikor a rendőrséget említi. Tudom én is, hogy ez elég különösen hangzott, nagy hangon, de aztán meg is magyarázom neki.
- A végén bent tartanak valamiért. Elég időt töltöttem már ott, pedig pár hete vagyok a városban - ismerem el, aztán még pár pillantás arra, amerről a fickó hangját hallom. Várom a pisztoly dörrenését, de egy részem tudja, hogy úgysem hallhatom a hangtompító miatt.
- Merre mentek ezek után? Visszavisztek? - nem fejtem ki, hogy pontosan hova. Abba a lakásba, vagy egészen haza, vagy a rendőrségre. Igaz, azt sem említem, hogy velük tartanék jobb híján.

Nem, nem tervezem beszélni erről senkinek. Ugyan kinek beszélnék róla és egyáltalán miért? Egyetlen olyan helyzet sem jut eszembe, amiben erről beszélnem kellene. Mégsem válaszolok, csak hallgatok, azt hiszem, ez is elég. Percekkel később, amikor megállunk, még mindig azokat a lehetőségeket pörgetem a fejemben, amikor beszélnem kellene. Az eredmény még mindig a nagy semmi. Nincs ilyen.
Végül elvetem az egészet és csak nézek ki az ablakon. Nem ismerem a környéket, igaz, még a fél város felfedezésre vár. Na meg azt sem ártana kitalálnom, hogy mit kezdjen magammal itt. Amiért jöttem az totális kudarc. Nem? De.
Végül csak kiszállok a kocsiból, de azon kívül, hogy kicsit körülnézek és megteszem pár lépést erre, párat arra, mást nem csinálok. Egy perccel később már újra ott állok a kocsi mellett, sőt, egész kényelmesen dőlök neki. Onnan hallgatom a félmondatokat, amit felém hoz a szél. Még csak nem is furcsállom. Sőt, egy részem már-már érdekesnek találja, de nem kérdezek. Amúgy is úgy tűnik, itt én vagyok az, akinek válaszolnia kell.
- Honnan... gondolod? - kérdezek azonnal stílust váltva. Már nincs kedvem a formalitásokkal törődni. Inkább a felsőm ujját kezdem igazgatni, hogy semmi ne látszódjon ki. Igaz, a nyomok egyike sem verés. Saját magamnak csináltam mindet egy-egy rossz napomon.
- Az apám tökéletes családképébe én nem illek bele. A felesége nem igazán örülne, ha felbukkannék. Legalábbis valami ilyesmit magyarázott, amikor beállítottam hozzá - mondom, bár nem is tudom, miért. Azt meg főleg nem, hogy miért jön ez olyan nyugodtan, mindenféle hadarás és össze-vissza kapkodás nélkül.
- Téged vert a tiéd? Egy rohadék volt? - nem tudom, miért beszélek róla múltidőben. Azt sem, hogy miért kérdezem, mikor semmi közöm hozzá. De aztán már rázom is meg a fejem. Ha kell, vegye úgy, hogy nem kérdeztem semmit.
Inkább az újabb hozzám eljutó hangokra figyelek és persze már jön is az első kérdés.
- Megölitek? - nincs csepp félelem vagy aggódás sem a hangomban. Ráadásul ez nem megjátszás, tényleg csak kíváncsi vagyok, semmi több. Nem rémiszt meg a gondolat, hogy ők ketten gyilkosok vagy valami hasonló. Az nem túlzottan érdekel, hogy milyen jogon ítélkeznek vagy mi okuk van ilyesmit tenni. Biztos valami nyomós érv.

Nem tudok, nem bizonytalanul ránézni, de legalább a pánik kezd szép lassan eltűnni. Persze ettől még őrült módon hadarok, de elmondok mindent. Azt is, amit nem kellene. Vagy kellene. De minek? Mindegy. Nagy levegő és próbálok odafigyelni arra az apró kérdésre, ami elhangzik. Pár másodperc, amíg csendben maradok, mintha számolgatnék magamban. Talán tényleg azt csinálom, pedig tudom a választ.
- Tizenkilenc - válaszolom végül. Persze ezzel még nincs vége. Ideje lefolytatnom magammal a következő vitát, hogy menjek-e vele. Velük. Ha igen, akkor hova? Hazavitessem magam? De akkor csak az üres falakat bámulhatom. Valahova csak úgy a városba menjek?
Ha van is egy pillanat, amikor döntök, mire megindulok felé és beszállok a kocsiba, fogalmam sincs, melyik tűnt a legjobb ötletnek. Egyszerűbb azzal foglalkozni, hogyha mégis megölnének, hova kerülne a hullám.
- Tapasztalat? - kérdezek vissza szinte azonnal. Egy részem tudja, hogy nem egy szentéletű ember, de nem igazán zavar. Nem élek olyan álomvilágban, mint a gyerekek. Nem vagyok már az. Minden embernek van valami rejtegetnivalója, valami kis mocskos titka, szárad valami bűn a lelkén.
- Ráérek - mondok ennyit a kis kitérős részre. A kérdést viszont mintha meg sem hallanék. A fejem már nekidöntve az ablaknak és kicsit elmerülök a nagy semmibe. Néha kipillantok az utcákra, ahogy elhaladunk egy-egy érdekesebb mellett, de ennyi. Ahhoz képest, hogy mekkora pánik dolgozott bennem, most szinte már félelmetes, mennyire lenyugodtam.
- Csak menjünk valahova. Nem számít - motyogok végül ennyit, de már szinte percekkel megkésve, mint ahogy a kérdés elhangzott.
- ...vagy útban vagyok itt? Zavarok a munkában? - jön a hirtelen kérdés, ahogy elhúzom az ablaktól a fejem.

Elég kétkedve nézek a fickóra. Még mindig meg-megvillan a tekintetem, ahogy menekülőutat keresek. De azt mondja, nem zsaru. Akkor nem az. Viszont fura és... Na jó, le kell állítanom a gondolataimat, mert egyre érdekesebb elméleteket gyártanak, mindössze másodpercek alatt. Megrázom a fejem, hogy egy kicsit tisztuljon és próbálok figyelni a szavakra. Oké, szóval Lazarus és Edgar. Elraktározom magamban a neveket, majd már jön is a folytatás.
- Nem itt lakok - jegyzem meg. Hát, ez nem teljesen igaz, mert most már igen, csak hivatalosan nem. - Vagyis... - kezdek bele, de azért láthatóan kezd elmúlni a nagy pánik.
- Elszöktem, mert elegem volt, ide jöttem megkeresni az apámat, de őt csak az érdekli, hogy ne legyek útba, mégis azt mondta, hogy maradhatok és adott egy lakást, de nem akarok ott ülni és azon járatni az eszem, hogy talán be kellene vennem a gyógyszerekből - az egész normális esetben több mondat lenne. Nekem egynek számít. Ahogy sok szó is egybefolyik a nagy hadarásomnak köszönhetően. De legalább úgy tűnik, hogy megbízok benne, nem igaz? Persze megvan az a kis távolság, bizalmatlanul nézek rá, de aztán csak kijelentem.
- Jól jön egy fuvar - az már nem számít, hogy fél perce mondtam, semmi kedvem abban a lakásban üldögélni. - De csak ha a haverod nem akar megint lelőni és a hullám a folyóba dobni - teszem hozzá azért, ahogy a kocsiban lévő fickóra nézek.

Üldöznek... nem üldöznek... üldöznek... Kavarognak a fejemben a gondolatok, de annyi biztos, hogy nem fogok megállni. Ameddig csak bírom szusszal, futni fogok, így a biztos. Csakhogy a terv hamar dől. Nem az utánam kiabáló járókelők, nem a fékező kocsi, hanem a rohadt torlasz miatt, ami előttem tornyosul. Tény, hogy nem ismerem jól a várost, de attól még... hogy a fenébe lehet ilyen pechem?
Kénytelen vagyok megtorpanni, ha tetszik, ha nem. A hátam a falszerű valamihez préselem és igen, csak ekkor tűnik fel, hogy a fickó fegyverrel a kezében áll tőlem pár méterre. Hiába ráncolom a homlokom, hiába nézek rá teljesen értetlenül, nem rémlik, hogy őt láttam volna a boltban.
- Nem loptam el semmit! - mondom dühösen, de attól még egyértelmű, hogy a bennem egyre növekvő pánikot próbálom leplezni. Túl gyorsan szedem a levegőt, a tekintetem ide-oda cikázik a házak falai között. Már ösztönből keresem a menekülési utat.
Mégis újra odatéved a fickóra a tekintetem, végignézem, ahogy a pisztoly lekerül a földre. Pillanatokra kiment a fejemből, hogy egyáltalán ilyesmi volt nála.
- Zsaru? - kérdezek vissza, ahelyett, hogy akár megfordulna a fejemben, hogy válaszoljak neki. Pedig talán az lenne a legegyszerűbb, de olyan gyorsan száguldanak a gondolataim, hogy az nem igaz. Még annyira sem tudok figyelni, mint általában. A kezem viszont a zsebembe süllyesztem. Forgatom a kis gyógyszeres üvegcséket. Hallom, ahogy a bogyók egymáshoz ütődnek, de valószínűleg én vagyok az egyetlen.
- Nathaniel - nyögöm ki végül a nevem, mintha beletörődnék, hogy megint bevisznek. Komolyan, már egész ismeretségem lesz az őrsön, ha így haladok.

Szedjük össze, mit tudunk, rendben? Eltelt már vagy két hét és én még mindig itt vagyok. Senki nem tud rólam az otthoniak közül, vagy legalábbis nem tűnt fel, hogy keresnének. Az apámtól kaptam lakást és pénzt, annak fejében, hogy úgy teszek, mintha nem is léteznék. Ez azért nem tetszett, de annál mindenképp jobb, mintha felhívja anyát és hazavitet. Oh és a legfontosabb, még mindig nem vettem be egy szem gyógyszer sem. Mindig nálam van, most is ott lapul a zsebemben. Kettő az egyikben, egy a másikban. Az egyik kezem ott és a két kis üvegcsét cserélgetem, forgatom egymás körül, ahogy haladok előre.
Igazából nem tudom, hova megyek. Teszem egyik lábam a másik után és azt hiszem felfedezem magamnak a várost. Túl sok elrejtett helyen jártam már, de a belváros kimaradt. Egyik üzletbe be.... meg a másikba... és egy újabba. Elszórakoztatom magam azzal, hogy szinte mindent megnézek magamnak. Az eladók meg engem néznek. Furcsállva. Persze amikor rájuk mosolygok elfordítják a fejüket.
Éppen egy kis ABC-ből megyek ki, amikor az egyik utánam szól. Megállít, kiabál, megvádol, hogy loptam. Mutatom a kezeimet, hogy semmi nincs bennük. A zsebem. Pakoljam ki a zsebem. Azt már nem! El nem tudom képzelni, milyen fejet vághat, amikor meglátja az újabb és újabb gyógyszeres üveget. De nem is akarom tudni. Szóval csak kirántom a karom a szorításából és futásnak eredek. Nem hiányzik még egy rendőrségi ügy. Nem hiányzik, hogy Benny segítségét kelljen kérnem. Vagy az apámét. Vagy bárkiét! Úgyhogy futok. Megint. Mintha minden második napom itt ebből állna.
Végighaladok a hosszú utcán, át egy másikra. Hallom, hogy egy kocsi úgy fékez le tőle fél méterre. A kerekei csikorognak, de én csak rohanok. Valószínűleg már senki nincs mögöttem... vagy mégis? Ilyen kitartó lenne? Újabb járda, újabb utca, újabb csikorgó fékekkel megálló kocsi!