Rendőrség - Shaw ♦ Dylan

- Legalább fellendítenéd az edzőterem forgalmát egy kicsit. Még hálásak is lennének neked. Pár vizslató tekintetet pedig csak elviselsz valahogy - jelenik meg egy egész valódi mosoly az arcomon. - Vagy esetleg megpróbálhatsz te is könyörögni a Nagyfőnöknél, hogy intézzen el nekünk egy saját edzőtermet. Nekünk évek óta nem sikerül, de hátha majd neked... - vonok vállat. Látni rajtam, hogy nem nagyon bízok benne, hogy bárki képes meggyőzni azt a fukar embert, de ki tudja ugye. A remény meg társaik.
Talán még el is gondolkodnék ezen, ha nem hallanám megy a következő szavait és a nevetését. Újra mosolyra húzódik a szám és kell pár másodperc, mire válaszolok.
- Ha már így említed, talán tőlem is kapsz pár aktát - mondom nagy magabiztosan, de persze eszem ágában sincs akár egy ügyet is átpasszolni neki. Tény, hogy bőven van olyan, amit a hátam közepére sem kívánok, de attól még szükségem van rájuk. Valamin muszáj járnia az agyamnak, hogy elkerüljem az álmot. Ha van mivel lefoglalnom magam, akkor nincs gond. Amúgy is, Shaw az én dolgaim nélkül is kap majd elég aktát így kezdésnek, nem kell neki, hogy még én is nehezítsem a dolgát.
- Ha olyan nagy túlélő vagy, nem fog összetörni pár akta - valahogy kétségem sem volt afelől, hogy végigcsinálja ezt az első hetet, utána pedig már nem lesz olyan nehéz dolga. Mindig csak az aktuális pár üggyel kell foglalkoznia és olyan piti dolgokkal, minthogy ki lopott el a sarki boltból két üveg bort. Nem hiszem, hogy bármi komolyabbal kezdhetne.
- Csak nyugodtan. A huszonnégy órából huszonkettőben itt találsz - ha tudná, hogy ez tényleg így értem és nem túlzok. Tényleg szinte minden időm itt töltöm, mostanság már itt is alszok. Csak akkor vagyok kint az utcán, ha oda rendelnek. Nekem pedig ez így megfelel.
Most pedig, ha jól emlékszem a Nagyfőnök ébresztő szavaira "Elhúzom a belem a Marshall ügy helyszínére".

Őszintén, még én sem tudom, az okot, hogy miért nem kaphattunk egy saját edzőtermet. Pedig mióta itt vagyok vagy háromszor biztos beszéltünk róla a Nagyfőnökkel, de hát nem ér sokat a szavunk. Főleg, ha olyan napja van. Tekintve, hogy még mindig nem kaptunk még csak ígéretet sem, valószínűleg mindig egy olyan napon sikerült megemlítenünk.
- Lőni persze, hogy lehet. Alagsor, nagy vasajtó - intek magam mögé, de persze ennél kicsit bonyolultabb az útvonal, amerre el lehet jutni oda. De majd megtalálja valahogy, most eszemben sincs mozdulni, inkább tovább magyarázok.
- Nos, a futás is egy megoldás, de a városban van edzőterem és ha elég időt töltesz itt, fizeti az őrs - mintha egy apró mosoly jelenne meg a szám szélén, de hamar eltüntetem onnan. Nem is tudom, miért akarok ennyire komoly maradni, ha vele beszélek. Jó, amúgy sem vagyok az a mindig vidám, mosolygós ember, de most szinte kényszerítem magam, hogy a jókedv minden jelét eltüntessem az arcomról. Nem mintha túl sok okom lenne vigadni ugye...
- Elüldözni? Dehogy. Sokkal jobban hangzik ha tesznek nevezed. Vagy beavatásnak. Mindenki lepasszolja neked azt a munkát, amit a legjobban utál és a háta közepére sem kíván. Maximum egy hét. Addig mindenki eldönteni, hogy milyen biztosan állsz két lábban a földön és békén hagynak - foglalom össze neki, hogy is megy ez nálunk pontosan. Egy hét nem olyan kibírhatatlan és ha nem kaparja ki minden második embernek a szemét, ha egy újabb akta kerül az asztalára, annál hamarabb vége lesz.
- Ne aggódj, túl lehet élni - valami biztatás lenne ez részemről, ezúttal pedig nem tüntetem el a mosolyt az arcomról. Sőt, már egész valódira és kedvesre sikerül.
- Kitartás a beavatáshoz és üdv itt, Shaw - teszem hozzá, aztán félreállok az útból, vagy magára hagyom, hogyha még itt akar lézengeni egy ideig. Be kell vallanom, ha egy kicsit megerőltetem magam, egész rendesnek tűnik. Talán nem fogjuk utálni egymást.

Nem mondom, egy pillanatra elfelejtem ez az egész hamarabb-hinném-zsebtolvajnak-mint-rendőrnek véleményt, ahogy nekem jön. Nem mintha megengedhetném magamnak, hogy bármit gondoljak róla azon kívül, hogy félig-meddig munkatárs.
- Csak egy megjegyzés volt, kislány - védekezek azonnal, de nem tehetek róla, valami mosolyféle ott van az arcomon. Persze hamar eltüntetem, és inkább arra figyelek, amivel megbíztak. Hogy körbevezessem, megmutassam neki, ami érdekli és ennyi. Utána mehetek a dolgomra, ami... Nos, fogalmam sincs, ma pontosan mi lesz. Majd lefoglalom magam, van bőven miből válasszak. Egy a lényeg, hogy valami érdekes kell, ami ébren tart és nem hagyja, hogy a halk kaparászó hanggal törődjek, amit az irodámban ücsörögve hallok most már elég gyakran.
Most viszont eszemben sincs erre gondolni, úgyhogy inkább be is vezetem a mi kis dühöngőnkbe. Persze semmi különös nincs itt, de néha jó haszna van. Akár azért is, hogy az ember egyedül legyen itt.
- Hát, itt külön edzőtermünk nincs. Kénytelen mindenki gondoskodni a rendszeres edzésről, ha jót akar magának - jegyzem meg, de látni rajtam, hogy egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim, ahogy őt figyelem. Edzés? Komolyan arról beszélünk, hogy edzőterembe jár? Vajon csak futni vagy bármi komolyabbat is csinál? Nem kérdezek rá, de azért nem olyan nehéz rájönni, hogy ezen agyalok olyan nagyon.
A szavai viszont visszarántanak a valóságba és először kicsit meglepve, aztán mosolyogva nézek rá. Mondhatnám, hogy ez volt a feladatom és pont annyira nem volt kedvem hozzá, mint neki valószínűleg idejönni dolgozni, de...
- Nincs mit. Ha még bármi kérdésed lenne, megtalálsz a Nagyfőnök irodája mellett kettővel. Általában - mondom azért még ezt, de valamiért továbbra sem állok el az ajtóból. Hümmögök párat, mintha komoly dolgokon törném a fejem, de az igazság az, hogy megint hallom azt a furcsa kaparászó hangot. Szerencsére azt már tudom, hogy ne tegyek erről említést. Alig láthatóan megrázom a fejem, félreállok, újra kinyitom az ajtót.
- Ha rám hallgatsz, most még le dohányozni. Mire visszaérsz az új asztalodhoz, ha jól sejtem, már ott fog várni egy kisebb kupac irat - ismerem már a többieket, na meg mindenki volt itt újonc valamikor. Az elején mindig a legnagyobb a hajtás, tesztelik, hogy mennyi is bír az új munkatárs. Fene se tudja, talán ez így van rendjén.

Persze, persze, dolgozni jött, de attól még a saját dolgát is megkönnyítené, ha nem menne mindenki idegeire fél óra beszélgetés után. De nem fogok én most itt leállni vele ezt részletezni, majd rájön magától is. Vagy nem. Inkább a lehető legrövidebbre fogom a beszélgetést és vezetem is végig a folyosókon, a nagyobb helységig, ahol az asztalok sorakoznak. Csak most érzem igazán, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért kiharcoltam magamnak egy saját irodát. Főleg olyan rövid idő alatt.
Már éppen intenék a fejemmel, hogy oda, az lesz ott az ő asztala egyelőre, amikor nekem jön. Kicsit különösen nézek rá, de a nem túl nagy bocsánatkérésére már elmosolyodok. Nem mondok semmit, nem teszek megjegyzést, de az a mosoly ott virít az arcomon jó pár hosszú másodpercig. Azt a tekintetet viszont nem igazán lehet észrevenni, ahogy újra végigmérem. Talán még a gondolataim is elkalandoznak egy pillanatra.
- Szóval képes vagy bocsánatot kérni néha - jegyzem meg, de semmi gúny vagy hasonló nincs a hangomban. Tényleg csak egy ártalmatlan megjegyzés az egész, aztán mintha mi sem történt volna mutatok az asztal felé.
A kaktusz dolgot viszont nem tudom szó nélkül hagyni. Tényleg mintha csak neki hagyták volna itt. Igazán illik hozzá, ezt még ő sem tagadhatja. Csak tudnám, miért érez kényszert rá, hogy így viselkedjen mindenkivel. Nem mintha lenne rá esély, hogy megkérdezzem.
Az a "kérlek" viszont amúgy is valószínűleg belém fojtotta volna a szót. Nem értem, mi változott, hogy most képes ilyesmit mondani. Nem mintha ellenemre lenne akár csak egy pillanatig is.
- Rendben. Gyere utánam - mondom egész kedvesen. Valahogy én is képes vagyok rendesen viselkedni vele, ha ő sem hozza a piti zsebtolvaj stílust. Vissza kivezetem innen, fel a lépcsőn, el pár iroda mellett, majd egy pont olyan bőrrel bevont ajtó előtt állok ment, mint amilyen a Nagyfőnök irodájához tartozik.
Amolyan "ez lenne az" pillantással nézek az ajtóra, majd Shawra és már nyitom is ki előtte az ajtót, ahogy amolyan igazi úriemberhez illik és engedem be. Aztán lépek én is és csukom magam mögött az ajtót. Talán valamivel hangosabban, mint indokolt lenne. Így sikerült.
- Kulcs belül a zárban, de van egy másik... hm vészhelyzetre a Nagyfőnöknél - általában tényleg nem zavarunk itt senkit, de ha valaki már több órán át dekkol idebent és mondjuk nem is válaszol, akkor bejövünk. Volt már rá példa, hogy erre volt szükség, de szerencsére nem mostanában. Akkor az egész helyet rendbe kellett hozni, pár bútort kicserélni. Most viszont minden úgy néz ki, mintha senki nem használta volna. Ott áll a falnál a hatalmas kanapé, egy asztal az ablak mellett pár üveg ásványvízzel... és ennyi. Nem a bútorozás és a luxus a lényeg, ugye.

Nem akarom én megnehezíteni a saját dolgom és vitába szállni vele, akármilyen apróságon is, de most őszintén? Hogy lehet vele nem vitatkozni vagy legalább úgy nézni rá, egy-egy beszólása után, mintha nem vágnám rá legszívesebben az ajtót. Már ha lenne olyan közöttünk. Bár tudnám, honnan szedte a Nagyfőnök, hogy pont nekem lesz elég türelmem megmutatni neki mindent...!
- Már előre látom, hogy sok gondunk lesz egymással - jegyzem meg, majd egy pillanatra elhallgatok. Láthatóan valamin nagyon jár az agyam, majd amikor újra megszólalok, már nem is rá nézek, hanem valahova el a folyosó vége felé.
- Hm az Larry - mondok neki gond nélkül ennyit az egész "Őrsfaszagyereke" dologra. Biztos nem én vagyok itt az, aki igazi nagymenőnek képzeli magát. Elég csak emlegetni azt a barmot, már meg is jelenik az újoncunk háta mögött. Csak vigyorogva megy el mögötte és tesz pár megjegyzést az orra alatt, de persze nagyjából ártalmatlan fickó. Csak a szája nagy, de ahogy látom, most már nem ő az egyetlen.
Persze én attól még megpróbálok kedves lenni vele, vagy legalábbis jól leplezni, hogy az egész idegenvezető szerep újra teherré vált. Olyan túl nagy kérés lett volna, hogy egy átlagos újoncot kapjunk, akivel könnyen lehet boldogulni? Úgy tűnik, igen.
- Mosdó? Dühöngő szoba, ahol magadra csaphatod az ajtót és senki nem fog zavarni? Komolyan nem érdekel egyik sem? - nézek rá egy pillanatig, de aztán vállat vonok, ha nem, hát nem. Ezek után már biztos nem fogom neki megmutatni mindezt, amíg meg nem kér rá. Már ha képes egyáltalán olyasmire. Belegondolva, nem tudom elképzelni róla.
Viszont úgy tűnik, mégis tud ő rendesen viselkedni, ha nagyon akar. Én meg tudok tipikus férfi lenni. Ha eddig nem is bámultam meg igazán, még akkor sem amikor belépett az ajtón, most, hogy túlesünk a bemutatkozáson, már megteszem. Egy röpke pillanat az egész, amíg végigfuttatom rajta a tekintetem, elmosolyodok, aztán mintha mi sem történt volna, már nyújtom én is a kezem.
- Dylan Reed, nyomozó - azért én már valamivel hosszabbra veszem, így a kezét is pár másodperccel hosszabb ideig szorongathatom, mielőtt elengedném és a zsebembe rejteném őket.
- Nos... - egy pillanatra elhallgatok, mintha elfelejteném, hogy mit akartam mondani. Látni rajtam, hogy fejben valahol máshol járok, de az egész nem tart tovább egy, vagy két másodpercnél.
- Dohányzóhely lent, kint. Nem hiszem el, hogy nem láttál idefelé jövet egy rakat egyenruhást kint ácsorogni. Az asztalod pedig... Gyere - intek már csak a fejemmel, hogy kövessen. Megteszünk pár métert, ma egy nagyobb terembe érünk. Négy-négy asztal van egymás mögött, két oszlopba rendezve. A leghátsó pedig üres. Majdnem teljesen. Ráérősen odasétálok és most először elmosolyodok. Egy kaktusz maradt az asztalon még az előző tulaj után.
- Illik hozzád - mosolyodok el már egész kedvesen, aztán megköszörülöm a torkom és elkomolyodok. - Bármi kérdés? - mennék én a dolgomra, ha nem akar többet tudni. Végül is azt mondta, nem érdekli más, nekem pedig nem azt mondták, hogy vigyázzak rá egész nap. Vagy egész héten. Még csak az hiányozna.

Nem mondom, hogy túl jó kedvemben vagyok, de igazából voltak már rosszabb napjaim is, mint a mai. Csak meg kellett kapnom a kávémat és már az idegenvezető feladatom miatt sem morgolódok az orrom alatt. Sőt, egész éber leszek, amikor nyílik az ajtó és belép, akire vártunk. Őszintén? Hamarabb mondanám azt, hogy egy jól öltözött, nagy szájú, zsebtolvajjal van dolgom, mint egy rendőrrel. Legalábbis az a nézés meg szöveg, amivel indít... Nem lesz itt túl népszerű, ha örökké ezt fogja csinálni, annyi biztos.
De persze nem szólok egy szót sem. Eszemben sincs vitába bonyolódni vele, hiába olyan stílust üt meg, amilyet. A csuklóját viszont elkapom, amikor a vállamhoz ér. Persze nem szorítom, éppen csak annyira, hogy megálljon és rám nézzem. Na jó, talán van ebben valami apró feszültség, de ez igazán nem neki szól. Egyszerűen csak nehezebben viselem az ilyesmit, mióta ez az egész őrület zajlik a fejemben.
- A Nagyfőnök az irodájában és nem díjazná, ha valaki ilyen szöveggel indítana nála - mondom egész ráérősen, majdnem mosolyogva. Egészen szórakoztató a megjegyzése meg úgy az egész viselkedése.
- De ha a cél az, hogy minél kevesebb idő alatt, minél több várost és őrsöt megismerjen az ember, akkor csak nyugodtan. Arra van az iroda - intek a fejemmel egy bőrbevonásos ajtó felé az egyik folyosó legvégén. Ha valaki reggel tíz előtt zavarni meri a Nagyfőnököt, annak garantált fejmosás lesz a vége, ezt mindenki jól tudja. Még azért is szidás jár, ha az ember hangosabban veszi a levegőt, nemhogy bekopog vagy csak úgy beront hozzá.
- Én leszek az, aki itt körbevezet. Elhiheted, én sem rajongok a feladatért - eszemben sincs hozni a magázó figurát. - Kávét? - ajánlom fel szinte azonnal. Nem számít, hogy én most ittam meg a második adagot pár percen belül, gond nélkül iszok még egyet vele. A bemutatkozás és minden más ráér.
Ha kér kávét, ha nem, attól még én erősen elgondolkozok, hogy igyak-e még egyet, de be kell látnom, hogy az tényleg sok lenne. Majd később. Úgy egy óra vagy kettő múlva. A lényeg, hogy ezzel a kis ajánlással megmutattam neki az őrs legfontosabb eszközét, a kávégépet.

Nem elég a magam baja. Nem elég, hogy Juliannel alig bírok, még tetőzik a bajt azzal, hogy rám bízzák, játsszak idegenvezetőt. Legalábbis ezzel a mondattal ébresztettek, miután egy egész éjszakai munka után elaludtam az asztalomra dőlve. Bár az ébresztőért a magam módján hálás vagyok. Három óra nyugodt alvás és mivel időben felhangzott a kopogás, még a rémálmok is elkerültek. Akár még azt is mondhatnám, hogy remekül indult a napom. Igaz, hogy most már morgolódik kicsit a plusz munka miatt, de a valóság az, hogy soha nem zavar, ha túl sokat bíznak rám. Csak lenne valami komolyabb, mint egy újonc körbevezetése.
Elkerülni viszont nem tudom, szóval igyekszem összeszedni magam. Még az sem látszik rajtam, hogy a tegnapi ruha van rajtam, bár talán az elfogadhatónál egy hangyányit gyűröttebb. Amennyire lehet kézzel lesimítom, középre igazítom a fehér ingemen a nyakkendőt, aztán irány a kávégép a folyosó másik végén. Az első adagot azonnal eltüntetem a másodikat viszont már nyugodtak kortyolom, félig a gépen támaszkodva.
Aztán megáll előtte a Nagyfőnök, elég dühös arccal bámul rám. Nem hibáztam, meglepően jól elhaladtam a papírmunkával, nem értem, mi baja van. Aztán megszólal, ráadásul úgy, hogy aki nagyon akarja vagy csak arra jár, könnyedén érthet minden szót. Az zavarja, hogy bent aludtam. Hogy egyre nyúzottabb vagyok. Próbálok nem visszavágni neki és megmondani a magamét, miszerint, amíg jól végzem a dolgom, igazán hagyhat nekem egy kis nyugtot. Nem hagyom magam felidegesíteni és ez a csenddel együtt elégnek bizonyul, hogy eltűnjön a saját irodájában, én pedig eltüntessem az utolsó csepp kávét, amint nyílik velem szemben a nagy ajtó. Ha tippelnem kellene, fogadni mernék, hogy a mi kis újoncunk jön éppen.