Garázdaság; Dylan - Tony

Hallgatom a történetét, szinte szó nélkül. Tudom jól, hogy el kellene hallgattatnom, nemhogy semmi közöm ahhoz, hogy hogy bántak vele gyerekként, de még csak nem is a feladatom, hogy meghallgassam. Mégis hagyom, hogy végigmondja és valahol meg is értem. De semmi több. Nem adok tanácsot és főleg nem ismerem el, hogy jól tette, amiért beverte a fickó képét.
- Messzire. Túl sok helyen laktam már – tudom le ennyivel. Nem arról van szó, hogy titkolózni akarok, annak ellenére se, hogy nem tartozik rá, hol születettem. Egyszerűen csak nem vagyok az a fajta, aki csak úgy leáll beszélgetni. Akkor sem teszem, ha azt a valakit már ismerem évek óta.
- Túl sok embert ismerek, akit megvéd a pénze és a hatalma – ismerem el kis gondolkodás után, de szinte már azonnal szólalok is meg újra.
- De egyik sem fogja megúszni örökké, teljesen mindegy, milyen gazdagok vagy befolyásosak – kimondom, amit kell, de nem tudom, hogy igazán hiszek-e ebben. Szeretnék hinni, ez nem kérdés, de hogy tényleg így van-e... hogy egyáltalán ezek az emberek egyszer tényleg hűvösre kerülnek-e, fogalmam sincs. Ha rajtam múlik, akkor biztos. A gond, hogy nem az én szavam a döntő, legalábbis nem minden esetben.
Viszont ezeket a gondolatokat inkább kiverem a fejemből. Nem most kell ezt megvitatnom magammal. Inkább figyelem azokat a kíváncsi lépteket, amiket megtesz. Vissza kellene ültetnem és azzal foglalkozni, amiért itt vagyok, de még mindig nem teszem. Kap egy percet, hogy vizsgálgassa a kamerát.
- Igen, ezt is rögzíti. Amíg villog az a kis piros lámpa ott, addig felvesz mindent. Hangot és képet – magyarázom és csak ekkor jövök rá, hogy nem, tényleg nem nézem őrültnek. Lehet, hogy fura fickó. Sőt, nagyon, nagyon fura, de nem őrült. Találkoztam már jó párral, hogy ezt meg tudjam állapítani.
- Nem mutathatom meg – mondom ki nemes egyszerűséggel és ez az igazság. - A feltételek csak a rendőrségre tartoznak – teszem hozzá, majd sóhajtok egyet, már elég fáradtan. Kicsit úgy érzem magam, mintha már vagy két napja talpon lennék. Pedig mostanában egész rendesen alszok. Bár ugye, kinek mi a rendes.
- Üljön vissza, még pár kérdés, a nap további részét bent tölti, amíg végzünk a formalitásokkal, aztán mehet, amerre akar. Csak ne találkozzunk itt újra, mert akkor ezt már nem tehetem meg – jelentem ki végül és hiába próbálok fenyegető lenni, inkább csak morgósan jön a hangom.
Most már semmit nem akarok, csak letudni ezt a pár kérdést, amit fel is teszek neki, aztán mehet. Legalábbis ki a folyosóra. Ott majd jó kis idő lesz, amit el fog ücsörögni, de lényegében már szabad emberként.

Ha egy kicsit más ember lennék, talán még jól is szórakoznék. De az vagyok, aki és ez puszta kötelesség, semmi több. Nem azért vagyok itt, hogy teljen a munkaidő, hanem mert valakinek dolgoznia is kell és elintézni a legutálatosabb feladatokat is.
- Általában ezt a mondatot valami olyasmi követi, hogy "Gyerekkor... rohadék szülők... elnyomás... én nem tehetek róla... blablabla" - máskor nem engedném meg magamnak ezt a stílust, de most túl egyszerűen csúszik ki a számon és már amúgy is mindegy. Ráadásul nem hazudok, tényleg így működik. Aki a szüleit említi vagy a gyerekkorát, mindig ez a vége, mi pedig elküldjük szépen agyturkászhoz és az kezd vele, amit akar.
- Értem - bólintok végül aprót és azért pár szót lejegyzek magamnak. Semmi komolyat, inkább a látszat miatt csinálom, minthogy tényleg az információ fontossága miatt csinálnám.
- Mindig vannak bűnösök, akiknek kijár a börtön - jegyzem meg, de most már látni, hogy kezdem furcsállni a helyzetet. Tudom, hogy elő kellene állnom a kérdéseimmel. Hamarabb végeznénk és én mehetnek a dolgomra. Az igazán fontos dolgokra. De túlzottan érdekel, hogy mit akar mondani, így hagyom beszélni... vagyis hagynám, ha nem hallanám azt a kérdést.
- Honnan jött maga? - kérdezek vissza már majdnem viccelődve, de csak megrázom a fejem. - Kamera. Minden egyes mozdulatot és szót rögzít - válaszolok végül és hallgatom, mivel áll elő. Nem hiszem, hogy meg tud lepni, túl sok mindent láttam már.

Hol őt nézem kissé unottan, hol a papírokat magam előtt. Mondanám szívesen, hogy tetszik, amit mond. Hónapokig nem volt balhéja. Oké, végül is van, ahol ez is pozitívum. De én jobban örülnék, ha most sem lenne itt. Igaz, akkor kaptam volna valaki mást vagy csak egy halom papírmunkát, ami még ennél is rosszabb.
- Az önvédelem nem bűn - mondok ennyit és persze végül is arról még nincs szó itt, hogy lecsuknánk akár hetekre. De azért ki kell vizsgáljuk, hogy mi a fene történt. Tekintve, hogy a másik fickó a kórházban van ő pedig láthatóan egész jól itt ücsörög velem szemben.
A folytatásra viszont már elég furán nézek rá. Tényleg felkészültem, hogy jegyzetelni kezdek lassan, bármit is mond, de valahogy elfeledkezek az írásról. Nem mintha ezekből bármit is le kellene jegyeznem. Ezek lényegtelen részletek.
- Mindig a gyerekkor. Ha orvost szeretne, hogy fel tudja dolgozni a gyerekkori traumát, azt nem itt kell keresnie - jegyzem meg, de hiába a szavaim, attól láthatóan figyelek rá. Bár a tollat még nem teszem le. Nem ígérgetek és nem teszem úgy, mintha csak egy kávézóban ülnénk és elmesélne egy történetet, amit a barátnőjének a testérének a valakijétől hallott.
- Ha bárkinek bántódása esett, ígérgethetek én akármit, nem marad titokban - intek a sarokban villogó kis kamera felé. Nem titok, hogy mindent rögzítünk, ráadásul ott az a szép nagy tükör a falon. Igaz, tudtommal senki nincs most a túloldalon.
- Beszéljen - mondom végül és csak leteszem a tollat. Végül is, mi baj lehet ebből? Maximum utólag dobok össze valami jelentésfélét.

Kétség sem fér hozzá, hogy nem sietem el a dolgot. A fickó aktája a kezemben és ahhoz képest, hogy nincs olyan régen a városban, már egész szép kis dossziét hozott össze. Emlékszem az első esetre is. Maxxie kocsija volt a törött lámpás eset. Majd megőrült, amikor látta, hogy mi történt a kis drágájával. Mi meg hónapokig hallgathattuk...
De visszatérve a jelenre, ráérősen sétálok végig a folyosón, sőt, leállok bár szót beszélni Barryvel. Aztán már szinte örülök, hogy szabadulok. Nem bírom, amikor a fiairól kezd el áradozni. Akkor már inkább a munka és nézzük a fickónkat, aki már megint nem bírt magával.
- Üdv, Reed nyomozó vagyok - nyitok be, a hangom egész unott és még csak rá sem néztem. Csak az ajtót csukom és persze ellenőrzöm, hogy tényleg kattan a kilincs nyelve. Na igen, talán meg kellene említenem, hogy ráfér egy csere.
Mégsem ezen jár az eszem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a lehető legkisebbre csökkentsem a látható bicegést. Már egészen rendbe jött a lábam, de képtelen vagyok nem felfedezni, hogy egyelőre nem úgy megyek, ahogy régen. Egyszerűen ott az a kicsi, alig észrevehető bicegés, ami az őrületbe kerget.
- Látom, megint nem bírt a vérével - jegyzem meg, ahogy ledobom az asztalra az aktát és ülök le a helyemre. Túl komor az arcom, kicsit úgy nézek ki, mintha nem valami balhés senkihez jöttem volna, hanem valami őrült gyilkoshoz és a hátam közepére kívánnám a beszélgetést.
- Nem jó kifogás, hogy "Ő kezdte" - teszem még hozzá, mielőtt bármiféle magyarázatot kérnék tőle, vagy kezdene ő bele magától. Aztán már csak várok. Hova is sietnék? Előttem itt az egész nap, ami - ha nem jön közben semmi - megint a papírok között telik majd. Annál pedig még ez is jobb szórakozás.
- Bármi mást el tud vagy el akar mondani? - emelem rá újra a tekintetem, ahogy kinyitom az aktát és előveszek egy semmilyen, üres papírt meg tollat.