Dylan és Julian

Muszáj lesz az irodában töltenie azt a hetet, különben cseszheti az egész gyakornokságot. Persze, ha ügyesen csinálja és senki nem veszi észre, akkor kockáztathat. A szabadidejében úgyis azt csinál, amit akar. Nem lehet mindig ott mellette, nem szabhatom meg minden lépését és talán nem is tudnám.
- Már megint kezded, Julian... - szólok rá, ezt az egész "két ököl" dolgot hallva. Nem szeretem, amikor ezt csinálja. Amikor ilyen nagy okosságokkal áll elő és úgy oktat ki, mintha én lennék kezdő itt.
Ebbe talán jobb nem elmerülni, inkább erőt veszek magamon és rákérdezek, hogy honnan szedte ezt a képet. Tény, hogy érdekes és ha akarok, ha nem, piszkálja a fantáziám, de nem most akarok ezzel foglalkozni. Persze attól még kicsúszott a számon pár kérdés.
- Majd visszatérünk rá és meghallgatlak arról, hogy szerinted mi ez az egész - ezt veheti akár ígéretnek is. Beszélhetünk majd erről, de arra szinte semmi esély, hogy elismerjem, ami a képen van, az valami természetfeletti.
A nyomozó viszont belekavar az egészbe. Nem bántam volna, hogy nem keres meg minket azzal, hogy mi történt az üvegcsével. Látszik az arcomon, hogy a Pokolba kívánom, Juliant viszont ezúttal már meg sem próbálom megállítani. Csak zsebre teszem a kulcsot és kis késéssel megyek utána. Kezdem úgy érezni, mintha mást sem tennék, csak utána mászkálnék, hogy rajta tudjam tartani a szemem. Tényleg nyughatatlan egy kölyök az egyszer biztos.
A kérdésére csak aprót bólintok és hagyom, hogy a hulla körül tevékenykedjen. Addig én beszélek pár szót a másik fickóval, aki volt olyan rendes és elmondta nekünk, hogy mi történt az üvegcsével. Egyelőre nem jöttek rá, hogy pontosan mi ez az izé, de az is biztos, hogy nem viszik sehova a hullát, amíg ki nem alakítanak neki valami megfelelő és biztonságos helyet. Remek. Ezen kívül pedig, amire rájöttek? Összesen? A nagy semmi. Csak a látható jelek vannak. Hogy felakasztották, hogy kivéreztették, hogy van valami benne, ami robban. Az egyetlen komoly nyomot a fickó ruháján találták, ezen kívül pedig...
- ... és erről miért nem tudtam eddig? - persze, hogy idegesen és hangosan beszélek. Aztán jön egy kisebb káromkodás. Értem, nem én vagyok az egyetlen, aki ebben az ügyben nyomoz, de a fenébe is, biztosan én kapom meg, szóval nem lenne rossz, ha az olyan információkat, minthogy egy hajléktalan talán látott valamit, megemlítenék. Ahogy azt is, hogy már bevitték, csak arra vár, hogy valaki kikérdezze.
- Találtál még valamit, Kölyök? - hagyom ott kissé morogva az egyenruhást és lépek Julian mellé. Most már nem számít egy kis idő, hagyom kibontakozni, aztán irány a hajléktalan fickó. Minél tovább hagyjuk ott, annál szomjasabb lesz és neki nem víz kell, ha jól sejtem. Egy üveg tablettás bor és mindent elmond, ha egyáltalán előtte bármi oka lenne hallgatni. Ha csak egy kis esze is van, beszélni fog, én pedig ott leszek, hogy meghallgassam.

Amit én is megértenék. Hát persze. Erre inkább nem is mondok semmit, csak marad az előbbi szigorú tekintetet, amiből még azt is ki lehet olvasni, hogy talán jobban tenné, ha csendben maradna és kész. De persze nem, ő mondja tovább én pedig már azon agyalok, hogy vajon mennyi járókelő áll meg és les erre legalább pár másodperc elejéig. Nem mintha számítana.
- Ne gyere nekem a nagyokos szöveggel! - szólok vissza, de semmi mást nem fűzök hozzá. Amit akartam elmondtam, nem akarok tovább vitázni arról, hogy miért nem kellett volna ezt tennie és miért lesz ő is pont olyan - legalábbis egy ideig -, mint a többi gyakornok. Ott fog gubbasztani napi nyolc órában egy papírhalom fölött és ennyi. Ebből semmiképp nem engedek. Akkor sem, ha ennek a vér... vagy annak helyén lévő akárminek a megvizsgálása vezet minket nyomra.
Talán már éppen azon kezdenék gondolkodni, hogy egy hét elég is lesz neki az irodában. Hogy annyi idő alatt majd az eszébe vési, hogy hiába kezelem általában szinte társként, attól még egy francos gyakornok, semmi több... De aztán leállítja a kocsit és elveszi a kulcsot.
- Mi a...?! - be sem tudom fejezni, mert már nyomja elém a rohadt telefonját. Persze, hogy azonnal megnézem, egy pillanatra mintha elgondolkodva ráncolnám a homlokom, de aztán megrázom a fejem. Ha egy részemet érdekelné is, hogy mit látok pontosan, akkor sem most van itt az ideje, hogy ezt megbeszéljük.
Viszont legalább nem kiabálom le a fejét azonnal. Csak hátradőlök az ülésben és nézek magam elé. Nincs kedvem most tovább tanulmányozni és rájönni, hogy mit látok.
- Akár el is teheted a telefont. Nem tudom, mi az, de biztos nem egy szörny vagy hasonló - már elég nyugodt a hangom, de az egyértelmű, hogy hiába hozta fel ezt az egészet, attól még nem felejtem el, amit az előbb művelt.
- Ez semmin nem változtat. A következő egy hetet az irodában töltöd, ahogy minden más gyakornok - dörzsölöm meg kicsit a szemeimet. Ilyenkor mindig újult erővel tör rám a fáradtság és ez ellen semmit nem tehetek. Már amúgy is kezdem megszokni.
- Figyelj, majd megbeszéljük ezt a kép dolgot, oké? Csak nem ma. Amúgy is honnan szedted? A netről valahonnan? - persze sejtem én, hogy nem mutatna nekem egy, az internetről leszedett képet. De attól még mi mást mondhattam volna? Arra csak nem kérdezhetek rá, hogy hol és mikor sikerült ezt lefényképeznie? Vannak furcsa dolgok az életben, ezt már én is kezdek elfogadni, de ez az egész szörnyek meg természetfeletti dolog túl sok nekem. Főleg úgy, hogy velem mi történik.
- Visszaadnád a slusszkulcsot? - nyújtom fel a kezem, hogy kérem és most. Lehet, hogy nem indítok azonnal, ha megkapom, de attól még jobb, ha ideadja és nem viselkedik úgy, mint egy duzzogó kisgyerek, aki inkább elveszi az apja kulcsát, csak az nem menjen dolgozni.

Tényleg nagyon sok mindent elnézek neki, de ez a húzása most túl sok volt. Nem rohanhat csak úgy be a helyszínre, csak mert támadt egy megérzése vagy egy talán használható ötlete. Nem érdekel, ha ezen múlik az ügy megoldása, akkor sem teheti meg, mert ezt itt nem így szoktuk.
De persze beszélhetek én hozzá, láthatóan egy szavamat sem fogja fel. Ettől függetlenül elmondom a magamét és máris rángatom ki a sikátorból, de ami a lényeg, el a hulla közeléből. Nem kicsit dühösen nézek utána, amikor elindul a kávézó felé, hogy rendezze a számlát, meg összeszedje a dolgait. Úgy tervezem, hogy megvárom a kocsi mellett, de persze végül inkább beülök. Azután, hogy belerúgtam dühömben a felnibe. Azután, hogy egy kisgyerekes anyuka mérgesen néz rám. Na meg azután a szánakozó pillantás után, amit az egyik nyomozótól kapok. Csak csukom a kocsiajtót és a kormányon támaszkodva várom, hogy Julian ideérjen, majd beszálljon.
Vagy egy percig még ezután sem szólok semmit. Nem lenne rossz, ha értelmesen tudnék vele beszélni, de ehhez muszáj összeszedettnek lennem. Ami piszok nehéz, minél kevesebb időt töltök alvással.
- Idefigyelj, Julian - kezdek bele nagy komolyan, először csak magam elé bámulva, aztán viszont már ránézek. A haragon kívül semmit nem lehet kiolvasni a tekintetemből.
- Mire volt jó az egész? Azt hiszed, nem jöttek volna rá, amikor elviszik a hullát és mondjuk felboncolják? Az orvosok. Akik értenek hozzá és azonnal a laborba küldik, ami benne van vér helyett - elég korholó a hangom, de legalább már nem kiabálok vele. Nem tudom elképzelni, hogy nem gondolt erre a lehetőségre. Okos kölyök, tudnia kellett, mi a következő lépés és, hogy az ilyesmivel majd foglalkoznak az orvosok.
- Nem rohanhatsz be a helyszínre csak úgy, mert támadt egy ölteted. Azt hittem, ennél neked több eszed van. Hogy megbízhatóbb vagy - teszem még hozzá, de részemről ennyi is volt a nagy beszéd. Egyetlen dolgot akarok még vele közölni, az pedig biztos, hogy még ennyire sem fog neki tetszeni, mint az eddigiek.
- Remélem tudod, hogy ezzel nem csak magadnak ártottál. Tarthatom miattad a hátam és hallgathatom a Nagyfőnököt, hogy miért nem tudlak visszafogni. Irány az iroda, Kölyök - nem mondom ki nyíltan, de egyértelmű, hogy egy időre jobb, ha megbarátkozik a papírmunka gondolatával. Nem fogom magammal hozni és nem csak azért, mert talán már nem tartom olyan megbízhatónak, hanem azért is, mert nem tehetem meg.
Túl sokat kockáztattam, gondolhattam volna, hogy valami hasonló lesz a vége, aztán nézhetek szembe a következményekkel.

Tudom én, hogy válaszolhattam volna neki valamivel... megértőbben is, de legalább ez az egy, amiben még biztos vagyok. Nincs semmi más a világon, csak az ember gonoszság, meg az őrült fejek, amilyen a sajátom is kezd lenni. Az agyamra megy a kávézóban lévő alapzaj, de azon kívül, hogy párszor megmasszírozom az orrnyergem, semmi más jelét nem mutatom, hogy zavarna. Utána meg már úgyis Julian jegyzeteit vizsgálom. Néha hümmögök, majd a kávém után nyúlok, megiszok újabb pár kortyot... és azon kapom magam, hogy ez megint kiürült.
- Remek - motyogom az orrom alatt, aztán visszatérek a jegyzetekhez. Végül is van benne logika, de az írással nem vagyunk előrébb. Bár, ha úgy vesszük mégiscsak haladás, hogy tudjuk, milyen nyelven nem íródott.
- Túlbonyolítod, Julian - nem mintha ne hinnék neki. Talán tényleg van valami ebben a pontösszekötősdiben, de én nem venném ezt olyan biztosra. - Ha más sorrendben kötöd össze, akkor pedig más szót ad - nézek rá nagyon is komolyan, a következő pillanatban viszont már csak azt veszem észre, hogy elrohan mellettem.
- Julian! A rohadt életbe! - már állok is fel az asztaltól, az eddig mosolygós nő felé intek, hogy mindjárt jövök és fizetek, viszont most van annál fontosabb dolgom is. Persze még hallom, ahogy utánam kiabálnak, de eszembe sincs törődni a kellemetlenséggel. Meg kell állítanom!
De persze bármennyire is rohanok, nem érem utol időben a kölyköt. Már ott áll a hulla mellett én pedig még a többi nyomozó szitkozódását hallgatom, hogy kezdjen valamit az "emberemmel", különben tarthatom a hátam miatta a nagyfőnöknél.
- Mi a büdös francot csinálsz?! - kiabálok azonnal, amint megállok mellette. Nem érdekel, hogy mit talált, nem érdekel, hogy akár ez fontos is lehet. Csak őt figyelem és látni az arcomon, hogy most túllépett egy bizonyos határt. Elhozom magammal a helyszínre. Rendben van. Megengedem, hogy kutasson. Ez is rendben. Mindenbe belenézhet, semmit nem tiltok meg neki, erre...
- Hogy képzelted, hogy csak úgy ide rohansz? Zseni vagy, tudom, de ez nem jogosít fel arra, hogy önállósítsd magad! Értesz engem? Figyelsz egyáltalán rám? - nem igazán tudom letekerni a hangerőt és talán nem is akarom. Elég dühösen nézek rá és tényleg nem számít, hogy mit talált. Végül csak intek a fejemmel, hogy valaki jöjjön és vegye el tőle a rohadt üvegcsét.
- Jól van, viszem már - morgom oldalra az egyik nyomozónak, aki nagyon akadékoskodik, hogy tűnjünk el innen. Nem csodálom, ő volt az, aki eddig nem is akarta őt beengedni ide, egy perccel ezelőtt pedig csak úgy beront ide... nélkülem...
- Fizesd ki a rohadt kávét, szedd a cuccod, aztán beszélni akarok veled - eszemben sincs megvárni, hogy magától induljon meg. Nyúlok a felsője után és annál fogva indítom meg kicsit előre. Nem érdekel, hogy megalázó neki, nem érdekel, ha hőbörögni fog, mert úgy bánok vele, mint egy rossz gyerekkel. Ezt akkor sem engedhette volna meg magának és ő is jól tudja.

/Bocs /

- "Ami buli"? - nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek vissza. Ha ez a mondat valami más helyzetben hangzik el, biztos, hogy elmosolyodok. Néha még azt is elfelejtem, hogy nem hiába "kölyök" ő. Általában túl komolyan fogalmaz, nagyon összeszedetten, de az ilyen apróságok emlékeztetne a valóságra.
Arra már inkább nem mondok semmit, hogy igen, én is itt vagyok. De tudtam, mit vállalok és amúgy is, mi mást csinálhatnék? Pont azért jöttem ide és lettem az, aki, meg képtelen vagyok elviselni a nyugalmat, amit egy átlagos munka ad. Így legalább van hova haladni és csak ez számít. Sokat úgysem veszíthetek, csak az életemre kell vigyáznom, semmi és senki másra. Vagyis... Jó Julian tud vigyázni magára. Most már tudja, mit kockáztat, megtettem mindent, amit kötelességem, nem igaz?
- Érd be ennyivel, mert nem mondok többet - vágok vissza kicsit morgolódva, de eszemben sincs hagyni, hogy újra elöntse az agyam az őrület. Inkább nem is foglalkozok vele, csak kis gondolkodás után viszem magammal valamivel közelebb a hullánkhoz. Elmondom neki, amit sejteni lehet, majd egy pillanatra elhallgatok.
- Jól van nagy okos, akkor a többit találd ki magadtól - nem mintha egyelőre mi többet tudnánk eddig. Ráadásul ez a nagy harag sem valódi részemről, de nem szeretem, amikor így viselkedik. Rendben, szeret úgy tenni, mintha ő lenne a főnök és néha tényleg többet tud nálunk, de attól még egy gyakornok marad. Egyelőre.
Mégis szívesebben hallgatnám a nagy megállapításait és a hangosan kimondott gondolatait, minthogy újra meglássam azt a rohadt árnyat a szemem sarkában. Szerencsére még mindig egész jól kezelem az ilyesmit. Ha kell, könnyedén kimagyarázom, de Juliannak van annyi esze, hogy ne kérdezzen, csak jöjjön velem, amikor felvetem a kávé ötletét.
Bent a kis kávézóba a kedves, mosolygó nőre nézek és már mondom is, hogy mit kérünk. Nagyrészt furcsán üres szemekkel bámulok magam elé, de az agyam közben ezen az egész ügyön jár. Minél tovább gondolok rá, annál különösebb a helyzet.
- Tessék? Dehogy, és azt ne mondd, hogy te igen. Nincs más csak az emberi gonoszság, ezt jobb, ha megjegyzed egy életre - mondom nagy komolyan, szinte már szigorúan, mint valami tanár. Jobban teszi, ha nem merül el az ilyen badarságokban, különben nem lesz jövője a nyomozók között. Ha csak egyszer azzal állít oda, hogy ezt valami szellem tette vagy tudom is én, onnantól ő lesz a helyi őrült fiú. Ha egyáltalán megtarthatja a munkáját és nem lesz aktakukac.
- Sikerült megfejteni, hogy mi ez az írás? - kérdezem, aztán már fordítom is magam felé a jegyzetfüzetét. Úgysincs más benne, csak ami a munkához kapcsolódik, vagyis megnézhetem, mit firkált. - Ha még ma vagy holnap találunk valami használhatót, akkor talán elkapjuk a gyilkosunkat, mielőtt mást is megölne - azt persze nem teszem hozzá, hogy ehhez az kell, hogy egész éjszaka bent maradjak és beletemetkezzek a bizonyítékokba. Nem mintha egy pillanatig is bánnám. Végre valami, ami eléggé lefoglal ahhoz, hogy eszembe se jussanak az álmaim.
Ennek örömére újabb nagy korty kávé a forró, gőzölgő csészéből. Egy percet sem fogok aludni és ez így lesz rendjén.

Nem akartam vele kiabálni és főleg nem akartam, hogy lássa milyen vagyok, ha egy pillanatra engedek a fejemben tomboló őrületnek. De most már késő ugye. Kell pár másodperc, amíg csak nézek rá és tényleg azt várom, hogy eltűnjön a szemem elől és megcélozza a kocsit, ahogy mondtam neki. De persze, hogy marad, én pedig legszívesebben újra kiabálni kezdenék vele.
De nem teszem. Maradok csendben, majd kis idő múlva szólalok meg újra. A suttogó hangom nem kicsit furcsa az előbbi kiabálás után.
- Nem, nem fogod hagyni. Nem arról van szó, hogy vért láttál és kiborultál. Ez normális - elhallgatok egy pillanatra, vágok egy grimaszt, majd kimondom, ami a fejemben jár. - Az életeddel játszol, remélem tudsz róla. Komolyan ér neked ennyit egyetlen ügy? - nem akarom neki részletesen kifejteni, de nem egyértelmű? Ez nem egy hétköznapi gyilkos, nem egy bosszúszomjas ember. Itt nem arról van szó, hogy valami piti üzletember már évek óta gürcöl, most pedig megunta, hónapok óta, remegve tervezgeti, hogy kicsinálja a főnökét. Ez annál komolyabb és az ilyenek bárkinek utána mennek. Nem akarom, hogy pont ő legyen a következő célpont, csak mert rájön olyasmire, amire más nem.
Okos kölyök, ez nem vitás, ezért is gondolom meg kétszer a következő válaszom. Ha egy röpke másodpercre meg is fordul a fejemben, hogy bármit eláruljak abból, ami velem történik, hát hamar elvetem. Alig észrevehető a hezitálás, aztán már jövök is egy elfogadható válasszal.
- Csak nem akarlak belekeverni, ennyi az egész - most már igazán nyugodt a hangom. Mintha az előbb semmi nem történt volna és fordulok is a fal felé. Próbálom kiolvasni a feliratot, de egyáltalán nem ismerős. Fogalmam sincs, milyen nyelven íródott.
- Maradni akarsz? Segíteni? - teszem fel a végső kérdést, de rá sem nézek. Várok egy keveset, de már azelőtt tudom a választ, hogy szóra nyitná a száját.
- Fejtsd meg nekem, mit jelent a szöveg - mondom és intek az egyik közeledő helyszínelőnek, hogy itt is nézzen körül, kerítsék el az egészet. - Most viszont gyere velem - indulok meg a hulla irányába. Lehet, hogy az előbb nem engedték be, de mielőtt bárki is belénk tudnak kötni, pár méterről rá tud nézni a halottunkra. Megállok a fal mellett és a fejemmel arra intek.
- Kivéreztették egy biztos. Valahova fellógatták a lábánál fogva és hagyták, hogy elvérezzen. Gondolom kellett neki... vagy nekik a felirathoz - egy kicsit elhallgatok, megvárom, amíg elhalad mellettünk valami újonc. Eléggé sietős neki, fogadok, hogy ő biztos kiadja magából a reggelit a szomszédos sikátorban. - Az egyetlen, ami biztos, a bokáján a lánc nyoma és az, hogy valaki még szórakozásból összevagdosta. Nem volt nekik elég a felnyitott nyak... - be sem fejezem, csak megrázom a fejem. Bárki is a tettes, biztosan nem csak elgurult a gyógyszere. Komplett őrült és a maga kis világában egy zseni. Biztos vagyok benne, hogy nem maradt itt nézelődni és a forgalom ellenére régen elhúzott.
- Kölyök... - kezdek bele, majd újra meglátom a szemem sarkában az előbbi árnyékot. Arra kapom a fejem, de megint nincs ott semmi. Alig hallhatóan elkáromkodom magam, aztán befejezem a mondatot. - ... igyunk még egy kávét, amíg lecseng a lelkesedés, aztán már nem fog senki szólni, ha meglát a hulla közelében.

- Jól leszel, hát persze. Majd ha kiadod magadból a reggelit - nem vagyok csalódott vagy ideges, mégis elég különösen jönnek a szavak. Mintha valami idióta megjegyzés lenne, de aztán elhallgatok. Nagy levegőt veszek és végre elhúzom a kezem, hogy a hajamba túrjak. Nem akarok ráparancsolni, hogy húzzon innen a fenébe, de talán tényleg túl sokszor rángattam magammal már a helyszínre. Nem hiába húzta a száját több nyomozó is, amikor nem egyedül állítottam be.
Most egész biztos az elhatározás bennem, hogy ezentúl kétszer is meggondolom, hogy az irodában hagyjam és tényleg a papírmunkát bízzam rá Mindenki más így tesz, kezdem érteni, miért. A ruhadarabot meglátva csak egy zárható, felcímkézhető zacskót veszek elő, hogy csúsztassa bele, majd megvizsgálják a laborban. Viszont a szokásos dicséret nem jön, ami olyankor szokott, ha talál valamit. Igazából fel sem tűnik, hogy ezt most elmulasztottam.
- Valami hasonló, de cafatokban lóg rajta. Nem csoda, hogy elhagyott belőle pár darabot útközben - mondom egy grimasz kíséretében, ezek után viszont csendben maradok. Egyre kevésbé akarom, hogy ebbe az egész ügybe belefolyjon.
- Nem mondtak semmit - ez már elég idegesen jön, nem fogok neki beszámolni arról, hogy a fickót szerintem a lábánál fogva akasztották fel és kivéreztették. Nem itt halt meg ez biztos. Ha a jelek erre is mutatnának, bármilyen elhagyott is egy sikátor, képtelenség itt felakasztani egy felnőtt embert és megvárni, amíg minden csepp vére kifolyik valami tálba.
- Julian, állj le! Mi nem érthető ezen? - legszívesebben nekinyomnám a falnak, hogy felfogja a szavaimat. Bár még én magam sem értem az okot, amiért ennyire ki akarom hagyni ebből az egészből.
- Nincsenek ujjlenyomatok, nincs semmi az ég világon, csak a rohadt vér a falon meg egy félig szétszaggatott hulla - próbálok én nyugodt maradni, de nagyon nem tetszik nekem ez az egész ügy. Aztán rájövök miért. Látszik az arcomon a nagy felismerés. Megvan az ok, amiért nem akarom belekeverni a kölyköt.
- Ha azt mondom, hogy irány a kocsi, akkor odamész. Ebből az ügyből kimaradsz. Hiába tudnám hasznodat venni, hiába van több eszed, mint a sikátor másik végén a fejüket vakaró nyomozóknak együttvéve, ebben nem fogsz részt venni - nem szoktak ilyen kirohanásaim lenne, de most megvan rá az okom és ha a szép szóból nem ért, akkor emlékeztetem rá, hogy ki az igazi főnök és jönnek az új szabályok.
Nem mintha tényleg figyelhetném minden lépését és megtilthatnám neki, hogy titokban nyomozni kezdjen. Talán elérném a célom, ha elmondanám, miért tiltom ettől ennyire, de egyelőre ezt eszemben sincs megosztani vele. Nem vagyok köteles magyarázkodni. Még ha meg is engedném neki, hogy itt maradjon, most az egyszer, később akkor is más munkát kapna tőlem, amivel lefoglalná az ezer százalékon pörgő agyát.

Általában tényleg beviszem magammal Julian a lezárt területekre, de van, amikor nem lehet vitatkozni. Talán ha elég kitartó lennék, most itt lenne mellettem, de nem volt erőm hozzá, hogy jó érveket hozzak fel. Az pedig biztosan senkit nem győzött volna meg, hogy megbízható a kölyök és jó szeme van, hadd jöjjön. Így végül hátrahagytam és irány a hulla. Nem mintha nem várna meg, de attól még sietősen szedem a lábaimat. Tényleg nem szép látvány az egyszer biztos, de legalább van mit nézni rajta. A sérüléseket, a szakad ruhát és azt a különös, rettegő tekintetet, ahogy még most is maga elé bámul. Felteszek pár kérdést, hogy mire jutottak a többiek, mit találtak, de semmi több. Nagyrészt a falnak döntött fickót figyelem. Van benne valami, amit nem tudok hova tenni. De már az is lehet, hogy megint az agyam játszadozik velem. Akkor pedig biztos csak képzelődök, amikor a szemem sarkából egy árnyat látok felbukkanni, majd eltűnni egy pillanat alatt. Megfeszül az egész testem és arra kapom a fejem, de persze már csak az egyik nagyképű nyomozó értetlen tekintetével találom szemben magam. Ja, hogy nem látott még ilyen szépen szétszedett hullát?
- Mindig van egy első alkalom - morgom, de közben elnézek mellette. Az egész sikátor üres arra. Az ég világon semmi nem ólálkodik ott és főleg nem valami arc nélküli árny.
Már éppen visszatérnék az legújabb barátom vizsgálatához, amikor felhangzik Julian kiabálása.
- Mi a fene van? - motyogom magam elé, de már indulok is meg a hang irányába. Elég érdekes, hogy senki nem mozdul rajtam kívül. Valószínűleg csak én hagytam el valahol félúton a nyugalmam, azért ilyen sietős. De hogy közelebb érek, már lassítok, nincs itt semmi baj.
- Mit találtál? - ahhoz képest, mennyire szedtem a lábam, hogy ideérjek, most teljesen nyugodt a hangom, először rá nézek, aztán a falra és ott is marad a tekintetem jó pár, hosszúra nyúlt másodpercig.
- Ne válaszolj, már látom - válaszolom meg a saját kérdésem, de egyelőre eszemben sincs komolyabban a vérrel foglalkozni. Pont úgy, ahogy a hulla nem megy sehova, ez is tud várni még pár percet. Helyette Julian mellé lépek és valami különös oknál fogva a vállára teszem a kezem. Azt hiszem, ezt nevezik biztatásnak.
- Minden oké, Kölyök? - valami nincs rendben vele, ezt én is látom, de mégsem kérdezhetem azt, hogy mitől borult ki ennyire. - Na jó, menj vissza a kocsihoz és tedd magad ott hasznossá - nem akarom, hogy bármit elrontson, vagy eltűnjön az a fene nagy lelkesedése. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem a társam, csak egy gyakornok, aki nem szokott hozzá még az ilyen látványhoz.