Julian ♦ Dylan

Egy szót sem szólok egész úton, örülök, hogy a fickó is csendben van és végre megértette, semmi nem lesz jobb attól, ha üvölt. A kiskölyök meg, nos ő bámul maga elé. Fogadok, hogy azt sem tudja, mi történik vele, de legalább életben van egyelőre.
Pár közlekedési szabályt megszegek, de nem száguldok végig az utakon, így is bőven időben odaérünk a kórházba. Közben persze beszólok, hogy várjanak ránk. A gyereket pillanatok alatt kiszedi az ülésről mellőlem, amint megérkezünk. Elhangzik pár gyors kérdés, én meg csak rázom a fejem és intek Julian felé.
- Válaszolj nekik - mondom, de körülbelül úgy, mintha valami idegenhez beszélnék és arról lenne szó, hogy nem, nem tudom merre van a kávéház vagy hasonló. Aztán már ott is a tekintetem a fickón a kocsiban. Kitehetnénk itt, sőt ki is fogjuk, csak pár perc aztán...
... aztán befut az erősítés. Két nagydarab fickó, akik majd átveszik tőlük ezt a szerencsétlen. Szépen szólva is kirángatják a kocsiból és vezetik be a kórházba. Neki nem jár se tolószék se semmi. Csak majd másik bilincs a karjára, ami odaszegezi az ágy rácsához azon a bizonyos elkülönített részen, ahol napi huszonnégyben ott fognak posztolni az ajtaja előtt. Hogy utána mi lesz vele, hova viszik egyelőre nem az én dolgom.
- Julian - szólalok meg végül, mikor eltűnik minden orvos és nővér és intek a kocsi felé, hogy szálljon be. - Ebédszünet - teszem még hozzá magyarázatként. Azt már biztos nem kell neki részleteznem, hogy ki kell használni ezt a kis időt, mert utána jöhet a magyarázat, a jelentések, a papírmunka és minden más. Ma este nem alszunk, kelleni fog az a pizza. Meg egy kávé vagy kettő. Remélhetőleg senki nem kérdez majd rá, hogy mitől véres az ingem ujja és hasonlók.

Bízok benne, hogy ennyit meg tud csinálni. Amúgy is mindig az a baja, hogy nem adok neki semmi értelmes feladatot, nem fejlődik és hasonlók. Hát most csinálhatja. Nem hiszem, hogy ne bízna magában és bármit elrontani. Amúgy is rajtuk tartom a fejem, nem lesz gond. Pár perccel később pedig már egész biztos vagyok benne. A tanárok kérdő tekintetére persze megvillantom a jelvényem, de meg sem állok. Később ráérek magyarázkodni és bocsánatot kérni a "nagy" felhajtás miatt. Most viszont tényleg be kellene vinni ezt a szerencsétlent. Nem akarom, hogy a kocsi hátsó ülésén vérezzen el.
- Hova a francba...? - pillantok Julianre. Nem a legjobb ötlet most szünetet tartani, de végül nem állítom meg. Inkább gondoskodok róla, hogy tényleg ne haljon itt meg nekem a pasas, majd fél szemem végig rajta tartva megmagyarázom az odamerészkedő igazgatónak, hogy mi folyik itt és miért visszük el bilincsbe verve a drága tanárukat.
Megértően bólogat és még ő kér bocsánatot! Amiért nem vettek észre semmit. Hát, most mondjam, hogy elhiszem? Egy frászt! Az a dolga, hogy szemmel tartsa az ilyesmit, nem igaz, hogy nem tűnt fel nekik semmi. De nem szállok vele vitába, csak elküldöm, hogy legalább most intézze a dolgát és tartson rendet, nyugtassa a tanáraikat és a kölyköket.
- Nagyon jó... - jegyzem meg morogva, ahol hallom Julian hangját. Hirtelen fogalmam sincs, hova tegyük a gyereket. - Te ülsz hátra a srácot meg kösd be előre - döntök végül. Még ha nem is túl szabályos, jobb ötletem nincs. A pasas mellé nem fogom beültetni az biztos. Akkor már inkább Julian és tartsa rajta a szemét.
Nyitom az ajtót, hogy megkönnyítsem a dolgát és be tudja ültetni a gyereket, amikor végre rá emelem a tekintetem. Egy pillanat alatt forrongni kezd bennem a harag. Azt még megvárom, amíg csukódik az ajtó és egy szót sem szólok. Aztán lendül a kezem és felképelem.
- Ennyire nem lehetsz őrült! Mi a fene lóg a szádból?! - nem mintha még mindig ott lenne. Nem volt az túl fájdalmas pofon, de arra elégnek kellett legyen, hogy kirepüljön a szájából. Még ha rendes cigaretta lenne, akkor sem örülnék neki, hát még így. Az egész nem is tudom, miért volt pontosan. Nem csak a karrierjét meg a nagy álmait féltem, hanem...
Mindegy.
- Nem volt annyi eszed, hogy eloltsd és zsebre tedd? Ha mindenképp kockáztatni akarod az egész rohadt életed - és itt érződik, hogy inkább karrier és célokra értem, nem ténylegesen az életére -, akkor inkább a zsebedben találná meg valaki és ne a szádban lógjon! - nem mintha bárki kutatna nála, de... a fenébe is! Hogy jutott eszébe ez, mint logikus lépés? Értem én, hogy a gyerektől el kellett venni és nem dobhatta el csak úgy valahol, de akkor is.
De persze nem igazán van most erre időnk. A gyereket kórházba kell juttatni és a fickónak is kell valaki, aki kiszedi a lábából a golyót és ellátja. Még ha talán nem is érdemel ennyit sem.
- Ülj be Julian és menjünk - ez már inkább elmegy valami parancsnak, mint kérésnek vagy egyszerű sürgetésnek.

Pillanatok alatt megbilincselhetném a fickót, még élvezném is, ahogy kitekerem hozzá a karját, de átadom a lehetőséget Juliannek. Valamikor ezt is meg kell tanulnia, és ez már nem valószínű, hogy szökni fog egy golyóval a lábában. Persze meghalni sem fog, amíg bevisszük, onnantól pedig már nem a mi gondunk.
- Meg kell tanulnod ezt is, Kölyök. Nála ártalmatlanabb embered, aki még él, nem lesz - tartom továbbra is a bilincset, majd átadom. Csak addig nem figyelek oda, amíg felveszem a másik fegyvert a földről. Nem látni rajtam, hogy feszült lennék, de attól még ugrásra kész vagyok. Ha mégis tévedek és megpróbál szökni a fickó, nem árt felkészülni.
- Szívesen megtenném, de nem lehet. Az már nem mondható el önvédelemnek - válaszolom és még a vállamat is megvonom. Én is sajnálom, hogy nem ereszhetek golyót a pasas vinnyogó fejébe, de muszáj életben hagyni. Talán egyszer még jó ember lesz belőle. Talán. Jó pár év múlva.
Látom azt a pár másodpercet, amíg Julian súg valamit a fickó fülébe, de eszemben sincs megállítani. Sejtem, hogy nem éppen jó utat kíván neki a börtönbe vagy hasonlók. Ezért még nem büntettek meg senkit, szóval mondja csak el a magáét. Aztán már ott is vagyok, hogy talpra állítsam a pasast. Ha a bilincsnél fogva sikerül, akkor mást nem is kell ellenőriznem, jól tart. Egy apró biccentés a Kölyöknek, hogy jól csinálta aztán engedem, hogy ő vezesse ki.
- Be a kocsiba, a fejét lenyomod. Tudod, ahogy a nagy filmekben. És próbálj minél kevesebb gyereket megrémiszteni a jelenettel - egy pillanatra elgondolkozok. Sokkal valószínűbb, hogy inkább érdekesnek találják majd és örülnek, hogy valami történik az unalmas iskolájukba, de attól nekem ezt még így kellett elmondani.
Csak addig megyek előre, amíg kitárom előttük az ajtót, hogy még azzal se kelljen foglalkozniuk, a többit már neki egymagának kell megoldani. Egy a lényeg, a fickó már nem okoz több gondod, főleg, mert a vért már félig átáztatta a nadrágját és csak bicegni tud végig. Nem fog megpróbálkozni szökéssel.

Nos, ha semmi más nem is, de ez könnyen ment. Legalábbis azt hiszem, hogy nem talált el a golyó, pedig biztos vagyok benne, hogy nem csak az én fegyverem dördült el. Viszont a fickón kívül nem ordít senki, úgyhogy nincs baj. Hamarosan már ő is befogja, ahogy az arcába nyomom a fegyvert.
- Fogd be, kiszakad a dobhártyám - szólok rá, szinte suttogva, de biztos vagyok, hogy igazából szavak nélkül is megértené, mit akarok. Legyen már férfi és szenvedjen csendben.
Egy másodperccel később már ott van Julian is. Nem figyeltem, hogy mit kezdett magával, abban a percben, amíg én mérlegeltem, majd döntöttem magamban. Ahogy most sem igazán sikerül odafigyelni a szavaira.
- Hm? - nem a legértelmesebben, de legalább visszakérdezek úgymond. Aztán persze már tudom is, hogy mit mondott. Nem mintha végignéznék magamon, de csak érezném, ha valami gond lenne, nem? A legrosszabb viszont, ami történt, hogy talán beütöttem a térdem az egyik kanyarban. De ugyan már, milyen miatt nem nyavalygok.
- Rendben vagyok - motyogok, de a következő pillanatban már készülök, hogy megbilincseljem a fickót és elmondja a szokásos szöveget, amit jobb, ha nem hagyok ki. A pasas persze olyan szenvedő arcot vág, mintha a halálán lenne, pedig csak a húsba fúródott a golyó, semmi több.
Gondolkozok egy keveset, aztán a bilincset előszedve Julian felé nyújtom.
- Akarod te csinálni, Kölyök? - nem követem el azt a hibát, hogy rá nézek és akár csak egy pillanatra is leveszem a tekintetem a fickóról. Na nem mintha futni tudni vagy akár talpra állni, de így a biztos. Aztán már engedem is át a helyet Juliannek, félig a fickó hátába térdelhet és csavarhatja a karját hátra. Addig én elveszem a másik fegyvert, kiszedem a tárat és majd leadom az őrsön.

Csak egyszer alakulnának jól a dolgok. Egyszer menne könnyedén egy ügy. Csak egyszer! De persze ez most nem az az alkalom. Futok utánuk, ahogy tudok, viszont jó pár akadály van előttem. Szerencsére a nagyja gyerek kint van az udvaron, élvezik a szabadságot. Hallom, hogy nevetnek és kiabálnak. Fogalmuk sincs, mi folyik itt bent. Addig jó. De mindig van olyan, aki megcélozza a mosdót, nem igaz? Most is, én viszont mindent félretéve csak kikerülöm. Érzem, hogy néz utánam, nem érti, mit csinálok és ki vagyok. Valószínűleg csak azt tudja, hogy a folyosón nem szabad futkározni.
Jó pár értékes másodpercet elvesztegetek, amikor pedig végre beérem Juliant és a dílert, már szembetalálom magam a fegyver csövével. Bőven arrébb van, mégis tudom, hogy veszélyes lehet. Két dolgot tehetek és az egyikhez nincs kedvem. Nincs kedvem úgy tenni, mintha megadnám magam és rávenni, hogy tegye le a fegyvert. Olcsóbban megússza a dílerkedést, mintha elsüti a pisztolyt. A másik viszont... az már tetszetősebb. Még ha nincs is semmi ilyen félrecsúszva a fejemben és nem élvezem a vér látványát, egyértelmű, hogy mit fogok tenni.
Pillanatok alatt mérem fel a terepet, sehol egy kölyök, vagy legalábbis én nem látok egyet sem. Remélem, hogyha mégis van itt valaki, Julian gondoskodik róla, hogy ne jöjjön ide. A fickó úgyis rám figyel és az a kis agya próbálja feldolgozni a mozdulataimat, amikor előszedem a saját szolgálati fegyverem és gondolkodás nélkül lövök. Önvédelem. Nem kell ennél többet mondanom és magyaráznom egy jelentésben sem.
Fogalmam sincs, hogy van-e annyi lélekjelenléte, hogy ő is lőjön, de eszemben sincs megvárni. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy hülye lenne, ha helyettem Julianre vagy bárki másra figyelne. Én lövök, az én fegyverem hangja hallatszik végig a folyosón és az a golyó szedi szét a térdét. Ez eléggé megzavarhatja ahhoz, hogy a földre kerüljön, onnan már könnyen fog menni. Se futni nem fog, se a pisztolyt használni. A legjobb, amint tehet, hogy üvölt a fájdalomtól.

/Köszönöm. Neked is /

Nem is tudom, valahol mélyen abban reménykedtem, hogy nem lesz itt gond. Ha már annyit vártunk rá feleslegesen a kocsiban ülve, talán most kárpótol minket a sors és nem kell még egy hajszát lenyomnunk. Na persze. Mielőtt a nő orra alá nyomhatnám a fantomképet és elmagyarázhatnám neki, kik vagyunk, már fel is bukkan a fickó. A magyarázatról hát ennyit, helyette határozott léptekkel indulok meg a pasas felé. Aki persze, hogy azonnal menekülőre fogja. Soha nem fogom megérteni, honnan tudja minden gazember azonnal, hogy kivel van dolga. Van valami különös a szemünkben? Vagy...? Egyszer szívesen kifaggatnám valamelyiket, de akikkel eddig próbálkoztam, egyik sem volt beszédes kedvében.
Majd talán őt szóra lehet bírni. Csak ahhoz el kell kapni, viszont úgy tűnik, nem olyan hülye és fut. Nem sok mindenre van időm, csak sejtem, hogy mi merre van az épületen belül. Fene se úgy tervezte, hogy fogócskázni kell majd idebent.
- Julian! - mondok csak ennyit szinte kiabálva és remélem tudja a dolgát. Pontosabban azt, hogy a hallgatással felhagyhat és fusson, hogy el tudjuk kapni.
Én pedig szedem a lábaimat a fickó után rohanva. Ki az ajtón, amit persze már van annyi esze, hogy becsapjon az orrom alatt. Káromkodásra viszont most nem volt idő, már így is értékes másodperceket vesztettem. Miért nem tudtunk mi kifogni egy rendes, belassult dílert? Miért kellett egy huszonéves, fiatal tanárt, aki után loholhatunk kifulladásig? Nem mintha esély lenne rá, hogy elmeneküljön. Szó sem lehet róla!
A lépcsők előtt viszont biztosan nem fogom utolérni, onnan pedig már szinte bármerre mehet. Termek, mosdók...

- Szellemet... persze - mondok csak ennyit kicsit morogva. Tényleg nem viselem túl jól a gyerekek közelségét. Mindig eszembe juttatják a sajátom, és utálom ha bárki vagy bármi emlékeztet erre.
Most viszont csak megrázom a fejem, magam mögött hagyom a morgolódást és a feladatunkra koncentrálok. Minél hamarabb elkapjuk a fickót, annál hamarabb mehetünk innen. Valami gyerekmentes helyre.
- Még jó, hogy csak három szintes az egész épület - nem mintha bajom lenne a lépcsőzéssel, gond nélkül szaladgálnék fel-le ha lenne bármi értelme. Itt tényleg csak az egész gyerek dologgal van bajom, semmi több.
Haladok előre, és egész gyorsan tudom magam mögött a lépcsőfokokat. Arra, hogy kit keresünk pontosan, már nem is teszek semmi megjegyzést, csak aprót bólintok és egy perccel később már a következő kérdésén jár az eszem.
- Harmadik. Eszemben sincs végigjárni minden termet és mosdót - döntök pár másodperc alatt és indulok tovább. A harmadikra érve viszont kiteszem Julian elé a kezem. Megyek előre, ő pedig jobb, ha mögöttem marad. Aztán jövök a folytatással, amint elérjük a nagy kétszárnyú ajtót.
- Én intézek mindent, te kint maradsz, vagy legalábbis csendben. Érthető, Kölyök? - nem mintha nem bíznék benne... de na jó, tényleg el tud járni a szája én pedig szeretem a saját módszeremmel intézni az ilyesmit. Ami persze nem az, hogy beverem a fickó fejét a falba ha megtaláljuk, vagy hasonló.
Remélem, hogy azért Julian legalább az egyiket be tudja tartani. Vagy marad az ajtó előtt, vagy nem szól bele. Nekem teljesen mindegy, apró kopogás után már nyitom is ki az ajtót és nézek be. Egész hivatalosan viselkedek és eszemben sincs a jelvénnyel meg hasonlókkal jönni. Csak elbeszélgetek a bent ücsörgő nővel... amíg fel nem bukkan egy illető a másik ajtón keresztül. Két bejárat? Ezt elcsesztem, mert nem figyeltem. De még ekkor is nyugodt maradok, csak megindulok a pasas felé. Lerí róla, hogy ő lesz a mi emberünk.

/Bocs a csúszásért, ezek most ilyen napok/

Nem volt kedvem a két kölyökhöz beszélni. Akkor sem, ha már nem olyan gyerekek. Vagy legalábbis annyi biztos, hogy nagyfiúknak érzik magukat a kis mutatványuk után. De ettől még Juliant küldöm, hogy intézze el. Igazából azt hittem, hogy csak simán rájuk ijeszt, hiszen egyszerű cigaretta lóg a szájukból. Nos, úgy tűnik, tévedtem. Igen, ez is megesik néha. Csalhatnak a megérzéseim és amit semmiségnek hiszek, az az egyik legfontosabb nyom, amibe belebotolhatunk.
Amikor a Kölyök megjelenik egy pillanatig értetlenül nézek arra, amit átad. Hümmögök párat, aztán elrejtem. Persze nem azért, hogy később még hasznát vehessem. Átadom majd, mint bizonyítékot, esetleg az illető orra alá nyomom, ha megtaláljuk.
- Szép volt - nos, nem a legjobb dicséret, de tőlem már ez is valami. Nem szoktam agyonmagasztalni, felesleges. Nem attól lesz jobb, ha milliószor elmondom, hogy mekkora zseni és milyen jó nyomozó lesz belőle, amikor eljut addig. Vagy inkább ha eljut addig. Nem biztos, hogy végig díjazni fogják, hogy mindenbe beleüti az orrát, ha úgy tartja kedve.
Ez viszont nem igazán vagy nem csak az én gondom. Most csak intek a fejemmel a nagy ajtó felé, hogy induljunk. Belököm magam előtt... és megtorpanok, ahogy egy tíz éves forma kis srác lendületből belém ütközik. Nézek le rá, amíg elhadar egy bocsánatot és kikerülve rohan tovább. Látni rajtam, hogy valami nincs rendben, de a következő pillanatban már megyek is tovább. A folyosó teljesen kihalt, mégis egész halkan szólalok meg.
- Szóval, kit keresünk és hol pontosan? - ez az egy kérdésem van hozzá, a többit egyértelmű, hogy én intézem. Remélem neki is az és nem fog vitázni velem, amikor azt mondom mondjuk az egyik ajtó előtt, hogy itt várjon meg. Csak annyi lesz a dolga, hogy ne engedjen be senkit, amíg elbeszélgetek a fickóval, aztán felőlem nagy büszkén lehet ő az, aki kivezeti innen bilincsben. Ez már nem olyan fontos részlet. Soha nem a dicsőségért dolgoztam és nem most fogom elkezdeni.

Nem tudom, miért nem tudtam nyugodtan elmondani a részleteket. Hogy miért nem lesz ilyen piti bűnözőből soha nagymenő. Talán csak túl sok olyan esetet láttam, ahol gyerekek voltak az áldozatok. Talán tényleg csak az, hogy mindegyik arra  az egyre emlékeztet valamilyen szinte, akit elhagytam, mikor megszületett. Nem mintha különösebben számítana egy kis düh. Hamar elhallgattam és le van tudva az egész. Mehetünk beljebb, mert láthatóan az itt ücsörgés nem hoz semmi eredményt. Lehet, hogy pont ezzel rontunk el mindent, de... nagyon remélem, hogy nem így lesz.
Ahogy azt is, hogy egy órán belül átadhatom Juliannek a papírmunkát és pedig megihatom a kávém. Aztán jöhet az az akciós pizza.
- A munka oroszlánrésze... Nehogy megerőltesd magad - mondok csak ennyit, eszemben sincs magyarázkodni neki, hogy miért jöhetnének oda hozzánk gyerekek. Talán tényleg egy sem tenné meg, de ha mégis megtörténne, akkor sem én akarok az lenni, aki beszél velük. Ezért van a gyakornok, nem igaz? Hogy amihez nincs kedvem és egyszerű feladat, lepasszoljam neki.
- Mert még csak gyakornok vagy - teszem a nyakára a kezem és lökök rajta egy kicsit, hogy haladjon szépen. Persze hallani a hangomon, hogy nem leszólom, amiért csak egy gyakornok, egyszerűen ez az igazság és ezért nem hagyhatom rá a teljes ügyet.
- Az orrod elé figyelj, ne fel - szólok rá alig hallhatóan, mert közben már a nagy kaput figyelem, majd a kölyköket, amik lassan mindent ellepnek. Végül is annyira nem lógunk ki közülük, csak annyira, mint két amerikai Kína belvárosában. Bár felőlem most akár Liliputban is lehetnénk, nem lenne különbség.
Nagy léptekkel haladok az épület bejárata felé, de a tekintetem újra és újra végigfut a rohangáló és kiabáló gyerekeken. Már most zsong tőlük a fejem, pedig alig egy perce vagyunk az udvarom. Valami hirtelen ötlettől vezérelve megállok a kétszárnyú ajtó előtt. Van egy olyan érzésem, hogy bármit is keresünk, nem lesz bent. Itt kint viszont csak két nagyobb fiú az, akik furcsán viselkednek. Ők is csak a konténerek mögé osonnak el. Fogadjunk, hogy voltak olyan nagymenők és elloptak egy szálat az apjuk cigarettásdobozából.
- Látod őket? - intek arra a fejemmel. Az pedig, hogy ezek után nem mozdulok, egyértelmű jel arra, hogyha gondolja menjen és ijesszen rájuk. Én maradok és tovább figyelek.

Eleinte tényleg nem hittem benne. Csak egy olyan kölyök volt, aki nagy álmokkal meg célokkal vágott neki, de semmi mást nem láttam benne, csak azt, hogy mindenbe beleüti az orrát és ott van, ahol semmi keresnivalója. Inkább az agyamra ment, mint a segítségemre lett volna. Mostanra persze változtak a dolgok. Persze néha még így is az agyamra megy, de be kell látnom, ha egy kis teret adok neki, hasznos tud lenni.
- Nagyban gondolkozni? Az ilyenek? - csak egy pillanatra nézek rá, aztán már vissza is fordítom a tekintetem. Fogalmam sincs, hogy jutott ilyesmi az eszébe, de van időnk, hogy nekiálljak magyarázni.
- Jól jegyezd meg, az ilyenek mind gyáva férgek. Eszükben sincs valami komolyban részt venni. Szerinted miért kisgyerekek? Miért iskolások? Hm? Mert azokat egyszerű elhallgattatni. Csak azt mondja, hogy elviszi a zsákos ember, ha beszél és a kölyök a sírig hallgat - tartok egy pillanat szünetet. Látszik az arcomon az undor, ahogy visszagondolok pár régebbi ügyre, ahol szintén gyerekek ellen tettek valamit.
- Mind a saját pocsék gyerekkorát részletezi, amikor elkapjuk. Alkoholista apa, aki verte, drogos anya, aki elhanyagolta. De az nem mentség. A szüleik vétke nem mentség arra, hogy egy barom legyen - hallani valami dühöt a hangomban, de amint észreveszem, hogy ott van, el is hallgatok. Inkább pár perccel később előállok azzal a kérdéssel. Nem tudom olyan viccesre venni a dolgot, mint ő, de aprót bólintok.
- Persze, hozzuk rá a frászt az egész tanári karra - morgom, végül egy nagy sóhajjal hozzáteszek egy mondatot. - Ha bármelyik gyerek odajön kérdezősködni, a te gondod lesz - nem, tényleg nem jövök ki jól a gyerekekkel. Talán mert azon jár olyankor az eszem, hogy vajon az én fiam hány éves is lehet most. Rá pedig nem akarok gondolni.
Mintegy végszóra meghallom az idegesítő csengőt, miszerint óra vége és jön a szünet. Egy csapat gyerek fél percen belül megjelenik az ajtóban és kirohan az udvarra.
- Menjünk - mondom és mielőtt kiszállnék, meggyőződök róla, hogy nem látszik ki a fegyver. Teljesen úgy nézünk ki, mint két átlagos járókelő. Apa és fia. Na ja...

Máskor lehet, hogy unalmasan vizsgálnám a hirdetést az akciós pizzákról, de most egészen felélénkít, hogy akár egy fél percre is van min agyaljak és nem csak az embereket vizsgálom, akik elhaladnak előttünk.
- Zárásra ott leszünk. Az iskolából viszont van még pár óra, szóval oda figyelj - nem mintha tényleg korholó lenne a hangom vagy bármi. Egyszerűen csak nem vehetjük le túl sok időre a szemünket a kinti világról. Lehet, hogy pont abban a percben bukkan fel a fickó, amikor mind a ketten az akciós pizzák részleteit olvassuk.
Hamar vissza is tér a tekintetem a hirdetésről az emberekre, de az ég világon semmi nem változott. Ugyanúgy siető anyukák és apukák vannak, meg az iskola ablakán szenvedve kibámuló diákok. Legalábbis gondolom, hogy valami hasonló arcot vághatnak. Nem igazán tudok egy olyan gyereket sem felidézni, aki nagy élvezettel várta az órákat.
- Jó, hogy nem a cirkuszban látott bohócról adtak személyleírást - mondom kicsit morgolódni, ha már ez fordult meg a fejemben, aztán eltüntetem a fantomképet. Nem hiszem, hogy ezzel bármire is megyünk.
- Könnyebb dolgunk lenne, ha veled próbálkozott volna. Az utolsó hajszálig pontos leírást tudtál volna adni róla. Kár, hogy te már túl idős vagy és még csak iskolába sem küldhetünk - csak hangosan gondolkodok. A nagy csend és a semmittevés úgy tűnik, ezt hozza ki belőlem. Muszáj beszélnem néha, vagy lefejelem a kormányt.
- Rendben van a fejed, Kölyök? - kérdezem végül, de továbbra is kifelé bámulok. Nem akarom elszalasztani azt a bizonyos alkalmat. Amúgy sem teszem fel neki ezt a kérdést túl sűrűn. A kis lövöldözős-verekedés nap óta viszont néha meg kell kérdeznem.

Türelem. Mondanom sem kell, mostanában nem ez az, ami a legjobban megy nekem, de kávét kortyolgatva és a kocsiban ülve egész jól produkálom. Persze nem vagyok valami beszédes, úgy meg, hogy Julian mellettem ül, meg sem erőltetem magam túlságosan. Mondja ő helyettem is, ha kell, ha nem.
Legszívesebben persze nem itt ülnék, de valakinek ezt is meg kell csinálni. Mármint nem nyugton ülni, hanem figyelni az iskolát. Hogy ki megy be és ki jön ki azon az ajtón. Esetleg ki az, aki túl sokszor fordul meg erre és gyanús. Nos, igen, ezt eddig nem említettem, de minden jel arra mutat, hogy van a környéken egy dílerünk. Valószínűleg bármerről is nézzük, nem nehéz megállapítani, hogy a fickó egy rohadék, de ha hozzátesszük azt a részletet, hogy iskolák környékén jár és ott ad "ajándékba" a gyerekeknek színes bogyókat... Nem kell részletezem, hogy az ilyen emberekről mit gondolunk mindannyian az őrsön. Igaz, én szeretem kerülni a kölyköket, de attól még egyiknek sem kívánok olyasmit, hogy egy ilyen barom akár csak rájuk köszönjön.
Na de egy a lényeg, minél hamarabb el kell fognunk a pasast, de ez kezd hosszúra nyúlni. Az órámra nézve már látom, hogy negyedik órája ülünk bent az egyszerű, fekete kocsiban. A parkolóban körülöttünk cserélődnek a kocsik, de mi maradunk. Szemben az iskola főbejárata, de úriembernek öltözött tanárok, rohanó diákok és aggódó vagy éppen ideges anyukák kivételével senki nem jár erre. Még egy kutyát sétáltató öreg sem.
- Kezdem azt hinni, hogy rossz helyen keresünk. Valami nyomot félreérthettünk vagy megsejtett valamit - nem hiszem el, hogy itt volt a nagy szünet, amikor minden tanár figyelme lankad a tizenötödik perc környékén és még akkor sem bukkant fel senki.
- Vagy a fantomképben van a hiba és az emberünk ügyesebben álcázza magát, mint gondolnánk - veszem elő az összehajtogatott papírt. Ilyenünk is van, de mindegyik gyerek, akit beült a rajzolóhoz, kicsit máshogy írta le a fickót. Abban a bajuszban sem vagyok biztos, hogy ott van a helye. Sokkal jobban hasonlít egy kiégett bohócra a rajz, mint egy s*ggfejre.
Nem mintha feladhatnánk, úgyhogy be is fejezem a morgolódást, hátradőlök az ülésben és eltüntetem az utolsó korty kávém, miközben tovább figyelem kitartóan a szemközti iskolát.