Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Maj. Henry Curnow

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Nyomozó
ϟ Hozzászólások száma :
202
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 14.
ϟ :

Ember

TémanyitásTárgy: Re: Maj. Henry Curnow   2015-01-18, 16:31

El nem tudod képzelni, mennyire vártam már rád! Piszok sokat szenvedtél - és ha jól sejtem, ezután sem lesz könnyebb - de van itt olyan akire számíthatsz. Akkor is ha éppen nem kérsz senki segítségéből. Remélhetőleg idővel menni fog az a személyre szabott diéta :)
Egy játékod stipi-stopi :D
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
34
ϟ Hozzászólások száma :
23
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 26.
Inaktív

TémanyitásTárgy: Maj. Henry Curnow   2015-01-13, 19:35


Henry Curnow
TELJES NÉV
Maj. Henry James Curnow
SZÜL. HELY ÉS IDŐ
Washington DC 1910-03-01 (Egyesült Királyságban nőtt fel)
KOR
32 (+72)
CSOPORT
Iniciatíva / elfajzott
FOGLALKOZÁS
A kormánynak dolgozik
PB
Sebastian Stan

jellem és külcsín
Bár katonacsaládban nőtt fel és szigorú, erőskezű - ám szerető - nevelést kapott, idősebb testvérével ellentétben mindig is szoknyapecér volt. Ha meg érzelmekről kellett beszélni ő általában csak ellőtt egy szarkasztikus kommentet, vagy megvonta a vállát és mindenkit megnyugtatott, hogy nincs ok az aggodalomra. Egy kemény fickó volt, aki a gúnyos viccei mögé rejtette minden szenvedését.
Az életében soha nem volt fontosabb, mint a család, legyen az vérszerinti, vagy bajtársi.
Alapjáraton egy pimasz – kissé talán öntelt – férfi volt, aki tudta hol a határ és tisztában volt az etikettel, így sosem esett nehezére az úriembert játszani. A fegyelmezett katona szerepe, nos, az már más tészta, azt komolyabban vette az életénél is. Szentül hitte, hogy az embernek jár a szabadsághoz való jog, és a háborút meg kell nyerni.
Jó katona és jó stratéga volt, s bár a kivagyi nőcsábász jellem nem feltétlenül erre utalt, vágott az esze, mint a borotva, mindig tudta mit kell tenni, pillanatok alatt képes volt döntést hozni, a legnehezebb helyzetekben is. Ha fegyvert kellett ragadni, fegyvert ragadt, ha ölni kellett, ölt, a vezekléssel csak később foglalkozott. Néha már maga sem tudta, hogy hol áll a határ a pajkos alaptermészete és az érzéketlen katona között, vagy épp áll-e még, csak ment és ment előre, hűen vezetve az embereit, akik vakon bíztak benne, mert rászolgált.
Ám visszakanyarodva a döntéshozatalra, mindig is volt egy nagy hibája. „A család mindenek felett” szólamú mottója hajlamos volt elvenni a józan gondolkodását. Ha valaki olyan került veszélybe, akivel törődött és az idő nem volt opció, fegyverrel a kezében rohant a lángokba, a parancs ellenére is. Biztosan védelmező és szerető családfő lett volna, ha megadatik neki.
De a háború sok mindenbe beleszólt, tehát ami a nőket illette, egy kis flört, egy kis extra, de nem igazán hagyta magát belekeverni semmi komolyba. Ami érthető is, hisz javában tombolt a második világégés, ő pedig mindig is érezte, hogy nem fogja túlélni.
A külsejéről talán nem kell sokat beszélnem. Magas, erős, edzett, férfias kisugárzással. Bár az utóbbival amúgy sem lett volna baj, tekintve, hogy általában egyenruhát hordott, ahogy azt kellett. Ha civil viseletről volt szó, az egyszerű és letisztult darabokat kedvelte, csak semmi cicoma, ám az mindig nyilvánvaló volt, hogy gazdag családból származik. De legyen szó hivatalos, vagy hétköznapi megjelenésről, borosta nélkül aligha lehetett látni. A háború kitörésével mintha rendszerint megfeledkezett volna olyan tárgyakról, hogy borotva és fésű – ami nem is olyan meglepő, tekintve, hogy a fronton élt.

Ez volt tehát Henry James Curnow őrnagy, aki a maga kitekert módján mindig is áldott jó ember volt. De mi maradt belőle? Ki tudja. Valami rég elkattant az agyában. Háborúban született, vérszomjassá és fékevesztetté vált, ha a ’negyvenes évek eleje nem törte volna meg eléggé, hát a Purgatórium örökre rányomta a bélyegét. Ő mégis küzd az éhség ellen, haldoklik, és sokat morog, de nem adja magát az Ördögnek. Ilyen könnyen nem.

történet

I will save my brothers. Or die trying.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, akkor 1940-et írtunk. Egy saras, rozsdás kulacsból iszogattam valami olcsó whiskyt a város főterén, ahogy az én jó barátom figyeltem egy szolid vigyorral az arcomon. Esetlenül próbált udvarolni egy francia nőnek. Talán ment volna neki, ha nem cserélte volna fel folyamatosan az idegenszavakat. Én folyékonyan beszéltem, de nem állt szándékomban segíteni, hisz teljesen jól szórakoztam. Katonaként azt kellett élveznünk, ami épp akadt. Szinte láttam magunk néhány év, sőt, hónap múlva, ahogy nincs lőszerünk, kevés a fegyver, ahogy a másik vonal mögött is minden harmadik ember fegyvertelenül támad, ha az előtte rohamozót lelövik, csak felkapja a puskáját és megy tovább a halállánc. A napnak kellett élni, így letettem a kulacsom a kút szélére, biccentettem a barátomnak, s elindultam a közeli kocsma felé. Éreztem, hogy aznap is jó esténk lesz: az egyenruha vonzotta a nőket.
Az ilyen emlékek tartottak életben abban a fortyogó, kietlen pokolban. Az, hogy néhány emberem még ott volt mellettem, célt adva a létezésemnek. A lehetőségeinkhez mérten, sosem hagytam, hogy a Maxwellek bemocskolják a kezüket. Mindig én öltem. Így akartam őket megvédeni. És úgy tűnik sikerrel jártam, hisz kijutottak. Ők igen.
Mindig úgy gondoltam, egy nap majd rendben leszek a ténnyel, miszerint soha nem jutok ki onnan. Hogy el fog jönni az idő, mikor abbahagyom a másodpercek, percek, órák és napok számolását. Amikor majd lemondok a visszatérésről. Mindenről. Ez az idő pedig elérkezett azzal, hogy végleg egyedül maradtam, hogy mindent elveszítettem. Nem tudtam mennyi idő telhetett el azóta, hogy az embereim kijutattam, de egy örökkévalóságnak tűnt. Szenvedtem.
Most meg… Össze vagyok zavarodva. Borzasztó harcok dúltak odaát én meg… nem is tudom, egyszerűen átestem a kapun, amelyen át egy örökkévalósággal ezelőtt a Maxwellek is kijutottak. Három napja történt. Csak bolyongtam, éhesen és fázva, amíg rá nem bukkantam erre a kis hétvégi faházra, ahol most is vagyok. Volt itt egy… egy fiatal pár. Én elvesztettem az irányítást a testem fölött. Soha nem éreztem még ilyet. Olyan sürgető, vad éhség, epekedés, vágy, hogy betöltsem az ürességet… úgy téptem szét őket, mintha a sátán kutyája lennék. A maradványaik még mindig itt fekszenek a nappali közepén, és annyira büdös. Én meg csak ülök a falnak dőlve és iszok. Hányingerem van, érzem, hogy forr a vérem. Talán nem is a földre tértem vissza, ez talán a pokol? Hogy jutottam el idáig?
Mindig is nagy ambícióim voltak – már ha lehet azt ambíciónak nevezni, hogy szánalmasan próbáltam felzárkózni a bátyámhoz, hogy az apám végre észrevegye: én is létezem – ami ’42-ben meg is hozta a gyümölcsét. Gyalogsági századosból őrnaggyá léptettek elő és egy különleges műveleti osztag élére kerültem, tengerészgyalogos kommandós egység. Fényes jövő állt előttem. Előttünk. Az embereim és én. Aztán, hát, meghaltam. Mind meghaltunk. Nem. Rosszabb. Bár meghaltunk volna. Miféle szörny lettem?



A hozzászólást Henry Curnow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-04, 19:55-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Maj. Henry Curnow
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Karakterrészleg :: Elfogadott karakterek :: Elfajzott-