Antonio Inverno

185cm vagyok, izmos alkatú, de karcsú, inkább olyan kissé macskás és nem medvés. A hajam sötét, majdnem fekete, a hossza a divatot követve a vállamig ér. Mi, hogy már nem ez a divat? Már nem a XVIII. században járunk? Szórakoznak velem? Ahogy látom nem. Változnak az idők. Nos, ami nem változik, az a szemem színe. Illetve de, az is változik, a zöld és a barna között, a hangulatomtól függően. Képtelen vagyok rájönni, hogy manapság kell-e szakállat viselni, vagy sem, ezért legtöbbször borostás vagyok. A ruháim, azok messze nem olyan elegánsak, mint régen, néha szinte pőrének érzem magam. Talán, ha valami igazán minőségit hordhatnék, méretre szabott öltönyt, csináltatott inget. Ezek a modern holmik nagyon egyszerűek tudnak lenni. A farmerben meg a pólóban olybá tűnök, mint valami jobbágy. Az ingek egy fokkal jobbak. A színek, ez a másik! A fekete a fehér még rendben, a barnák a kékek és a zöldek is, már persze csak a szép árnyalatok. De hol a mély borvörös? A borostyán? Mi az, hogy ékköves gyűrűt már csak a melegek hordanak? Hát nem szoknyát akarok én se felvenni! De ez a nagy maradiság a ruhákkal mire jó, mikor amúgy meg csak körbe kell nézni a városban és rögtön látjuk, hogy tombol a tolerancia? Nem mintha anno papagáj lettem volna, és való igaz az elfeledett években meg csak szürkét hordtam, mindenből, mindig. Én is elszürkültem kissé.
Például úgy tűnik oda a mágiám. Ami kiakaszt, felidegesít, letargiába dönt és úgy általában hullámzó tőle a kedélyem. Van, hogy csak röhögök a dolgon.
De egyébként milyen vagyok? Egy igazi angyal! Hogy a nyavalyába szökhettem volna különben ki abból a létezésből? Igaz, vannak, akik kétségbe vonják angyalságom tényét. Ők azt mondják, hogy hirtelen haragú, agresszív, büszke, kevély macsó vagyok, aki nem riad vissza a hazugságoktól, mások kihasználásától sem. Ugyanakkor ez csak az érem egyik fele, tudok nagyon kedves és gyengéd is lenni. Becsületes gazfickó vagyok,  öntörvényű, makacs, de megfelelő érvekkel meggyőzhető.

A XVIII. Század elején születtem, Fiesoléban. Mondhatnám, hogy nemesi családba, csak a dolog család része nem stimmel egészen. Volt egy kis apró hiányosság az elején, jelesül az apám elfelejtette feleségül venni az anyámat, sőt azt is elfelejtette pár napra, hogy már volt felesége.
Ennek folyománya, hogy a nagyapám nem volt elragadtatva attól, hogy megszülettem. Szerinte ezzel tönkretettem anyám minden esélyét.
Úgy gondolta, az a helyes, ha lelencházba kerülök. Anyám ezt nem tudta elfogadni, így végül a régi dajkája elhelyezett egy családnál. Ott viszont én nem voltam más csak idegen és plusz bevételi forrás, aki után pénzt kaptak.
Nem csoda, hogy nem volt maradásom. Megszöktem tőlük.
Firenzében csavarogtam és éltem, ahogy tudtam.
A város, és vele egész Toscana ura akkoriban III. Cosimo volt, a Medici herceg. Nem mintha sokat láttam volna őt, gondosan őrizték, egy magamfajta csavargó sosem kerülhetett a közelébe. Ahogy apámat is csak távolról láttam. Anyámat meg éppen sehogy. Őt hét lakat alatt tartották, igaz az már eső után köpönyeg volt. Végül zárdában halt meg szegény. Szántam, de igazán sajnálni nem tudtam, nem éreztem iránta semmi mást, mint fájdalmas űrt. Meg sem próbált maga mellett tartani.
Bár talán csak a körülmények tették.
A legkönnyebb mindig mindent a körülményekre fogni, de van valami, ami miatt nem a sorsomat kell hibáztatni, hanem a felmenőimet.
Nem, nem arról beszélek, hogy koldusnak túl eszes voltam, tolvajnak viszont elég ügyes, csepűrágónak pedig kiváló. A comedia del arte tudománya egy dolog, a másik az, hogyan szélhámoskodd, hízelegd, varázsold be magad mindenhova. A sima modor és a művelt beszéd ragadt rám, akárcsak a különböző nyelvek. Hazudtam én magam mindennek, voltam messze földön híres csodadoktor, és a nyavalyába is, de pár betegem még meg is gyógyult! Mondhatni meggyógyultak volna maguktól is, de ez nem minden esetben igaz, az viszont az, hogy éreztem, ha valakiben ott az élet, azt is, ha valakiben a halál, és.. rendben, bevallom, nem tudom, hogyan működik az erőm. nem tudom az ha a két kezem a vetélő nő hasára tettem egyszer miért segített megtartani a babát, máskor miért veszejtette el. Ha tudnám, talán nem is lennék itt.
A pénzérmékkel zsonglőrködni, az más volt, kihasználni az emberi szem tévedéseit, az elme kis játékait, szalagokkal és karikákkal trükközni, tojást húzni elő a lányok varkocsa alól, az játék volt.
Bejutni a kastélyokba, bárók, grófok és márkik bugyellárisából énekelni ki az aranyakat, jövendőt mondani, és úgy tenni, mintha csak titokban utazgató keleti pasa lennék, az már veszélyesebb volt, a tömlöc vagy az akasztófa árnyéka lebegett a fejem felett.
De ügyes voltam, és alapvetően nem volt az rossz élet, egy kis mágia itt, egy kis varázslás ott, vásári forgatag, vagy épp kastélyok pompája, a ponyvás szekerek tovább gördültek, a napok teltek, Toscana, Piemont... a francia délvidék, le Spanyolországba, át a Pireneusokon, Baszkföldön, az Atlanti-óceán partján felfelé, Bretagne, a babonás halászemberek... Flandria, Hollandia, majd a német tartományokon át vissza Svájc felé…
Volt ahova nagy csinnadrattával vonultunk be, és végül az éj leple alatt szökve távoztunk, máshol már eleve édes borral és kaláccsal vártak vissza.
Jó évek voltak, szép évek, egyik nő a másik után, egyik balhé a másik után.. mígnem ott volt Ő.
Nem tudom, hogy szerelem volt-e, vagy egyáltalán mi volt, élvezet, az biztos, és azon az utolsó éjszakán vérek és könnyek is.
Amennyire tudom, nem hagytam magam után szét porontyokat, de Ő mégis azt mondta, a gyerek az enyém. Hittem is, meg nem is. Nagyon összevesztünk, üvöltöztünk. Felizgatta magát. Vérezni kezdett. Az én hibám? Az én bűnöm? vagy akkor is így történt volna, ha nem is találkozunk aznap éjjel?
Sosem láttam még nőt úgy vérezni. Könyörgött és én mindent megpróbáltam, a gyógyteáktól kezdve, a combjai közé hajtogatott ingeimig... Végül már nem is azért nyitottam fel az ereimet és csöpögtettem a vérem a földre, hogy a vetélést megállítsam, már az Ő élete volt a tét.
Tiltott mágia, sötét varázslat, már nem számított.
Nem sikerült.
Akkor jöttem rá, mikor egy szürke pusztaságon találtam magamat, Ő előttem állt, ahogy legutóbb láttam, vérfoltos alsóingben, aztán intett felém, egy picike árnyék kapaszkodott meg a mellkasán, nem láttam tisztán, mintha valami furcsán eltorzult módon, de kisbaba formája lett volna, nem tudom. Ők eltűntek és én ott tértem magamhoz azon az elszürkült tisztáson. Nem volt hangom a zokogástól. Erőtlen voltam és gyenge és meg voltam róla győződve, hogy megbolondultam.
Azt a helyet nehéz leírni. Szürke, fenyegető, egyhangú, kívül az időn, kívül a téren, kívül a valóságon, mintha csak a rémálmok kelnének életre. Állandó rettegés a lét, a bűnök feltámadnak és visszatérnek, elfeledett sérelmek, hibák, hazugságok, a saját mocskod, körülötted bolyongó kísértő lelkek, a gonoszság és a métely, a szenvedés pedig örökké tart.
Nem használtam mágiát, meg se mertem próbálni...Az a hely, az a rémes hely, és mindig előttem lebegett az arcuk, a kisbaba szellemteste...
De azon a helyen van egy utolsó reménysugár.
Van ott egy kapu. Átjáró valahová. Vonz magához, de a kapu körül lenni a legveszélyesebb. Figyelnek, valaki vagy valami állandóan figyel, egy pillanatra sem tágítanak, mintha bent lennének a fejedben. Nehéz a kapu közelébe férkőzni, átjutni pedig még inkább az.
Figyeltem, nagyon hosszú ideig játszottam a tévelygő háborodottat és csak figyeltem.
Vártam a lehetőséget, azt az egy pillanatot, mert tudtam, mindenki csak egy esélyt kap. Az én esélyem pár napja érkezett el, rohanni lélekszakadva, nekivetődni a tömör semminek és aztán várni...
A fény bántotta a szememet, pedig csak a hajnal szürkesége jött el. Először nem tudtam sikerült-e, kint vagyok-e.
Viseletes elszürkült ruháimban támolyogtam egy erdőben a fák között, míg végül egy útra tévedtem.
Életemben nem láttam ilyet, az utat valami kemény szürkésfekete réteg borította, a közepére meg szaggatott fehér vonalat festettek, mert azt hiszem csak odafestették. Döbbenet!
Aztán egy fényes hintó vagy mi a bánat közeledett, ezüstszürkén csillogott a külseje. Mégis ki a bánat olyan gazdag, hogy egy hintót ezüsttel vonjon be? De a jármű furcsa volt, a formája túl lapos, és nem húzták lovak!
Ez ijesztő! Lehet, hogy tényleg megbolondultam?
Nem merem azt a fura szerkezetet követni, se a hasonlókat. Az erdőben lappangok. Mielőtt elindulnék az út mentén, tudnom kell, vajon hova kerültem. Lehet, hogy a Purgatórium után ez itt nem más, mint a Pokol első bugyra?
Mert ha nem az, ha visszajutottam a valódi világba, ki a szürkeségből, akkor itt valami nagyon nem stimmel! Valaki nagyon elbaltázott valamit!
Holnap, holnap már összeszedem magam és kiderítem, hova kerültem.


//Megj: Az átjutása pillanatában Antonio még nem tudja, hogy emberként érkezik vissza. //