Dylan & Sammy

Már igazából nem is figyelek arra, amit mond, nem akarok rá figyelni, nem akarok most sehogy sem hinni neki. Majd ha azt mondja, hogy újraírhatom, akkor majd hiszek neki. Azonban sokáig nem duzzoghatok, mert nyílik az ajtó és mehetünk is be. De mennyire nem akarom én ezt. Nem szimpatikus az a tanár, aki kijött beinvitálni minket. Előre tudom, hogy őt utálni fogom.
Ahogy beérünk, és nekiállnak elmagyarázni, hogyan és miképp és milyen szempontok alapján értékeltek, én érdekesebbnek találok minden dolgot abban a pillanatban a helyiségben. Mivel közel csak a serlegek esnek, így oda sétálok a vitrinhez és egyesével nézem őket. Mindenhova nevek, helyezések vannak írva. Egytől egyig országos kupák. Nahát, ennyi tehetség jár erre a helyre? Vagy csak csaltak ahogy most is. Nem, nem hiszem, hogy erről lenne szó. Fél füllel azért hallgatom a véleményt is. Legszívesebben közbevágnék, és azt mondanám teljes szívemből, hogy nem, nem így van! Nem tanítanak az én iskolámban rosszabbul mint itt, és én sem szorulok ismétlésre. Csak... mindenki bámult és ez zavart. De kit is érdekel most a véleményem nem?
Ahogy a nevemet hallom, megfordulok. Leveszem a kezeimet a fa tartóról és odasétálok a sok felnőtthöz. Az igazgatónő bíztatóan mosolyog, én azonban átlátok a szitán. Azt akarják, hogy a legrosszabb legyen nekem.
- Nincs. - rázom meg a fejem gondolkodás nélkül. Hiába mondanám, hogy én akkor is meg akarom próbálni a negyedikesekkel, de nem hallgatna meg senki. Nekik a papír a lényeg, nem az, amit tudok. Pedig tudnám erről őket nyaggatni, tudnék kiselőadásokat is tartani sok mindenről. Mondjuk arról, hogy milyen tág is az univerzum.
Az igazgatónő elköszön tőlünk ha már nincs senkinek semmi mondanivalója, sem ellenvetése. Az ajtó felé vesszük az irányt és ahogy kilépünk azon, rajtam kitör a végtelen szomorúság. Egykedvűen sóhajtok csak, miközben zsebre rakom a kezeimet és elindulok a folyosón. Nem akarok harmadikba menni. Nem akarok kis pisisek közé visszaülni. Én már negyedikes nagyfiú vagyok! A kocsihoz az utat csöndben teszem meg és csak várom, mikor oldjon fel a zár, hogy beülhessek. Csöndben, szó nélkül kötöm be az övemet és csak kipillantok az ablakon az iskola felé. Utálni fogok ide járni.

Tényleg megcsinálja? Remény csillan fel a szememben, ahogy kimondja. Tényleg megtenné ezt az én kedvemért, hogy bemegy, az asztalra csap és megmondja, hogy írassák úgy újra velem a tesztet, hogy ők nincsenek bent és nem zavar semmi sem meg? Jaj de jó is lenne... Én úgy megörülnék és úgy el tudom képzelni ezt. Hisz a törvény is mellette áll, mert rendőr. Vagy nem így van ez?
Témát vált, amire csak felvonom a szemöldököm. Mindjárt azon kezdek morcogni magamban, hogy a Terminátornak igenis van ereje, még ha nem is olyan megaszuper, mint az én hőseimé.
- Ő Pókember, Peter Parker. Fiatal, de már vagy harminc vagy negyven vagy több éve is ennyi idős. A szuperhősök kortalanok. - magyarázok közben nagyban mint valami szaki, és egy amolyan elnéző mosoly is kiül az arcomra. Dylan nem ért a szuperhősökhöz. De legalább próbál valamit beszélni róla és hogy őszinte legyek elég viccesen fest, ahogy próbál nem idétlenül megnyilvánulni róluk. Végülis... nem csinálja rosszul.
A mosoly eltűnik az arcomról, ahogy visszatér az eredeti témára. Mint valami lufi, úgy pukkad szét az elképzelésem arról, hogy majd milyen hősiesen megmondja nekik a magáét. Miért is gondoltam azt, hogy majd most kiáll mellettem? Sosem tette...
- De azt mondtad, hogy bemész. - elfúló a hangom, vissza is roskadok a székre összefont karral és csak nézek magam elé durcásan. Nem is tudom miért vártam tőle lehetetlent, eddig sem volt sosem a helyzet magaslatán. Nem is keresett. És most ezek a tények még bosszantóbbak a számomra.
- Nem... és nem is érdekel... - vágom rá duzzogó hangon majdnem hogy csak az orrom alatt eldörmögve. Elvette a kedvem egy pillanat alatt. Majd tévét nézek vagy ha nem megy semmi jó, akkor olvasok valamit. Vagy inkább iskolába jövök. Igen, még ez is sokkal jobb ötletnek tűnik jelen pillanatban.
Nyílik az ajtó, felpillantok. Nehezemre esik megmozdulni, de végül a kis noszogatásra sikerül. Lecsúszok a székről és már megyek is, igaz nem túl nagy kedvvel. Odabent már mindenki a helyén, engem vizslatnak. Úgy érzem mint ha röntgensugárral végignéznének engem. Még Küklopsz is elbújhatna mellettük.
- Nos kedves apuka és Samuel... Megnéztük a tesztet, amit az imént a kisfiú kitöltött. - onnéttól kezdve, hogy kiejtették a nevem, már tudom, hogy nem hozzám fognak beszélni. Így csak arrébb sétálok és a vitrinben lévő serlegeket kezdem tanulmányozni. Nem érdekel a véleményük.
- Arra a következtetésre jutottunk, hogy noha bizonyára nagyon okos a fia, nem helyeznénk át negyedik osztályba, hanem úgy gondoltuk talán ezt az utolsó pár hónapot a harmadikasokkal tölthetné. És akkor talán jövőre negyediktől folytathatná a tanulmányait. Nagyon sok helyen pontatlan volt, amit elsőre karikázott, sok helyen az lett volna a jó, de mégis mást választott. Talán az elméleti tudása meglenne hozzá, de nagyon bizonytalan, mint ha nem tanulta volna meg alaposan a dolgokat. Nem őt hibáztatjuk, lehet az iskolája egészen más szinten adta át az ismereteket. De úgy gondoljuk talán így lenne a legjobb. Így nem érezheti magát hátrányban a többiek mellett és mi mindenképpen a gyerek szempontjából nézzük azt, hogy egy ilyen elhelyezésnél miképp járjunk el.

Hallgatom, ahogy próbál érdemben hozzászólni a témához. Ahogy ez nem igazán sikerül neki. Kicsit durcásan csücsörítem a számat, ahogy mondja, hogy szerencsére ilyen kérdés nem volt. Nem is azért mondtam, hogy lett volna. De nem kezdek el okoskodva magyarázni, annál jobban lefoglal az önsajnálat és az, hogy tényleg érzem ezt a kudarcot. Okosabb vagyok ennél és olyan kár, hogy ezt nem tudom megmutatni nekik. Nekik a papír fog számítani, nem pedig az, hogy ha még egyszer megpróbálnám, lehet jobban sikerülne. Egyszer kellett volna megmutatnom, már az is elég lett volna. De így... Most biztos azt hiszik kuka vagyok és nem is vagyok iskolába való.
- És ha nem? - még mindig bizonytalan vagyok, noha felfigyelek arra, hogy a vállamra teszi a kezét. Nem húzódok el tőle. Nem mondom azt neki, hogy vegye le a kezét rólam. Ez némiképp azt hiszem megnyugtat, de mindenesetre furán érzem tőle magam. Ez az egész helyzet olyan fura. Sohasem sikerült elképzelnem milyen az, ha az apukám áll mellettem és bátorít. Sohasem éltem át, sohasem tudtam elképzelni milyen lehet ez más fiúknak. De hisz az ilyen dolgok olyan magától értetődők szoktak lenni. Nem?
Felpillantok rá, ahogy mondja, hogy figyeljek. Tekintetem még félig kétségekkel teli, olyan elanyátlanodottnak tűnök az egész összképtől, hogy azt el nem lehetne mondani. Vacakul is érzem magam. Most mégis kíváncsisággal vegyes csillanással a tekintetemben figyelem, szinte iszom minden szavát. Bólintok csak a kérdésére. Meglep, hogy ez jutott eszébe, de csak arra fogom, hogy biztos sokat látta nálam azt a játékot. Nem hiszem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítana a holmijaimnak és eddig úgy tűnt, hogy nem nagyon kíváncsi rám.
- Ühüm. - bólintok csak, aztán folytatom - De a szuperhősök is régi hősök, sokan már azelőtt léteztek, hogy te megszülettél volna. - motyogom az ő hőseire amolyan kijavításképpen. Nem szeretem, hogy ha valaki pontatlanul beszél róluk. De most igazából nem is azon van a hangsúly.
- De nem mehetek be és csempészhetem már ki a lapot, mindenki azt olvassa és most biztosan rólam tanakodnak.

Teljesen összezavar ez a sok tekintet, a sok félreértelmezhető kérdés és a megannyi lehetőség. Miért nem kérdeznek csak egyenesen rá? Egyből tudnám a választ. De hogy karikáznom kell, ez elbizonytalanít. Sokszor reflexből karikázok, aztán egy pillanat múlva elgondolkozok rajta, vajon jól, helyesen válaszoltam arra a kérdésre? Vajon nem lehet, hogy becsapós a kérdés és a másik válasz lesz a jó? Ahj.. annyira összezavar. Legszívesebben menekülnék innen, legszívesebben hazamennék Angliába. Ha azt kérdeznék most, hogy hány éves vagyok, arra reflexből tudnám a választ. Végül elhúzzák előlem a lapot. Letelt az idő, én pedig bizonytalanul, már-már kétségbeesetten pillantok fel. Akkor... holnap ide jövök? Dylanre sandítok, majd le magam elé. A megszokott bámuljuk a cipőnket effektus áll be, nem is igazán figyelek fel arra, hogy miről beszélgetnek. Nem is érdekel, csak menjünk már. Olykor felsandítok, hogy mi történik, majd vissza a jól bevált fixírozáshoz. Remek. Még a végén fel sem vesznek. Most úgy érzem egy világ esküdött ellenem össze, hogy holnaptól ide fogok járni. Elképzelem, ahogy belépek a terembe és egy tűzokádó sárkány fog várni odabent megannyi hozzám hasonló sanyarú sorsú kölyökkel.
Dylan szavaira pislogok fel értetlenül, bár az arcomra kiül, hogy nem igazán fogom fel a szavak jelentőségét. Mint ha nem akarnám elhinni, hogy csak hétfőn fogok suliba jönni és nem holnaptól. Nem szólok egy szót sem, megvárom, amíg reagálnak. Ismét a cipőmmel kezdek szemezni és csak a mocorgásra mozdulok meg és szállok le a székről. Lassan elindulok kifelé, ahogy mondják még úgysem kell elköszönni. De én azért illedelmesen megteszem. Aztán csak lehuppanok a legközelebbi kint elhelyezett székre és meredek magam elé.
- Nem túl fényesen. Ha azt kérdezték volna, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, akkor a másodikat karikázom be. - konstatálom mégis mennyire lett borzalmas a teszt. Végül csak tenyereimet az arcomra szorítom és megdörgölök azt. Ébredj Sam, épp most bénáztál egy nagyon. Ez nem te vagy! De már sajnos nincs mit tenni, nem mehetek be mint valami titkosügynök és lophatom ki észrevétlenül a papírt. Most épp árgus szemekkel azt tanulmányozzák.
- És ha nem is vagyok alkalmas, hogy felvegyenek? - eddig teljesen az iskola ellen voltam. Igazából nem is akarom, hogy felvegyenek ide, de a kudarc mást mondat velem. És sajnos most a sikertelenség igen csak lelombozta a kedvem. Legszívesebben most eltűnnék mindenki elől. El a világ elől.

Nagyfiú vagyok, anya azt mondaná menni fog ez nélküle is. Igen, de a nélküle annyit takar, hogy tudom, hogy itt van velem, még ha nem is fogja a kezem. Nem is szeretem, ha fogják a kezem, az olyan ovisoknak való dolog. Igen, most vagyok abban a korszakban, amikor egy csomó dologra azt mondom, hogy fúj, nyálas, gyerekes, nem nekem való. Még a lányok is nyálasak. Dylan sem nagyon erőlködik ahhoz, hogy bátorítson, de nem baj, majd én bátor leszek. Aha... félúton kezdem magam meggondolni és egyre bizonytalanabb léptekben közelítem meg az igazgatói irodát. Muszáj bemenni?
Látom rajta, hogy próbál valamit mondani, a baj csak az, hogy ez nem túl vigasztaló számomra. Majd a hátamra teszi a kezét de nem bátorítani, hanem beterelni. Finoman megtol, én pedig mindjárt bent találom magam egy halom tekintet kereszttüzében. Jaj mamám, mi lesz itt!
Becsukódik az ajtó mögöttünk, én Dylanre nézek akit máris elhalmoznak papírokkal. Csak halkan leülök, óvatosan behúzom magam alatt a széket és az asztalra támaszkodok. Szerencsére nem én vagyok a középpontban, de sajnos nem sokáig.
- Szóval te vagy Samuel, apukád már mesélt rólad, hogy szeretnél idejönni. - az egyik tag máris szól hozzám, mire csak rá pillantok. Zavar, amit mond. Zavar, hogy azt mondja, ide szeretnék jönni. Legszívesebben azt mondanám, hogy én most hazamegyek. De nem teszem, csak összekulcsolom a kezeimet az asztal alatt. Érzem, hogy elkezd a tenyerem izzadni. Elém tolnak közben egy lapot, amire épp hogy vetek egy pillantást.
- Hányadikas vagy Sam? - kérdezik mindjárt.
- Negyedikes. - vágom rá. Már azt meg is kezdtem. Elhúzzák előlem a lapot, egy másik kerül elém.
- Akkor kérlek ezt töltsd ki. - újabb pillantást vetek a lapra, majd a kezembe adnak egy tollat is. Olvasni kezdem a sorokat és egy pillanat alatt kiül az arcomra a bizonytalanság. Hogy is van? Mit is kéne ide írni? Ühm... nem jut eszembe. Hosszan elidőzök a kérdések felett, sokszor bizonytalanul is karikázok. Érzem magamon a tekinteteket, hogy tesztelnek. Majd meg is kérdezik.
- Készen vagy?
- Nem! - vágom rá és csak még gyorsabban karikázok. Tudom, hogy elrontottam. Nem tudok így gondolkodni.

Nem tetszik neki amit mondok, nagyon nem, és még csak meg is emeli a hangját, ahogy a nevemen szólít. Utálom, ha így hívnak. Tudom, hogy így hívnak, de tudom, hogy ha az egészet kiejtik és nem csak bemutatkozásról van szó, akkor bizony némi súlyt hordoz magával. Kelletlenül is elfintorodok, főleg arra, amit mond. Nem is vagyok pisis! Ő nem érti meg azt, hogy én nem akarok iskolába menni. Persze ellent már így nem igazán mondhatok. Kénytelen vagyok csöndben átöltözni, teszem mindezt persze a lehető leglassabb módon. A lajhár is így érzi jól magát nem? Hát most akkor én is.
Látom az arcán a türelmetlenséget, ez már fél siker. Kérdés, hogy akkor most ez a nap még él vagy sem? Csinálunk valamit vagy már eljátszottam az előbb a dolgot? Persze megint elmegy a kedvem, ha belegondolok abba, hogy irány a suli. A kérdésére, hogy mehetünk-e, csak bólintok. Húzom a cipőm és már indulok is. Nem kell semmi egyéb, gondolom amik kellenek, az mind nála vannak. Szóval csak kimegyek a kocsihoz vele, beülök az első ülésre ahogy mondja és nekilátok az öv becsatolásának. Igen csak nehézkesen megy, otthon tök máshogy kell és tök máshol van minden is. Annyira fura ezekbe az autókba beülni. De nagy kísérletezés során végül sikerül becsatolni magam. Az út nagy részében nem is szólok semmit, unott képpel bámulok ki az ablakon, miközben azon gondolkozok, hogy milyen jó is lenne valahogy meglépni. Lehet majd kikéretőzök pisilni és elfelejtek visszamenni. Igen, ez egy remek ötlet! Dylan savanyú képére nézve pedig elmegy végül a kedvem a tervezgetéstől. Miért akarja, hogy rosszul érezzem magam? Miért akar olyat rám erőltetni, amit nem akarok? Miért nem jön már anya értem?
Megérkezünk végül, én pedig megvárom amíg meg is áll a kocsi, csak utána csatolom ki magam nagy lassan végül sóhaj kíséretében az ajtót is kinyitom. Jöjjön aminek jönnie kell, gondolom odabent majd nagy fogadóbizottság vár, hatalmas asztallal. Szerintem tesztelni is fognak. Nem szeretem ezt az egész helyet, a falak, a szekrények, az ajtók, minden annyira nem tetszik. Olyan szomorú leszek, ha ide jövök holnap reggel...
- Biztos, hogy ez a legjobb ötlet? - kérdezem alig hallhatóan, kérlelő szemekkel egy utolsó reménysugárba kapaszkodva, miközben a folyosón sétálva fellesek Dylanre. Már látom az igazgatóság ajtaját, rajta a különféle feliratokkal.