Delilah & Dresden

delilah & dresden

Azt hiszem még túlságosan sok nekem ez az egész boszorkány vagyok meg hiszek a természetfelettiben dolog. Lehet, hogy jelen pillanatban is körülölel ez az őrültség, hiszen kis híján a fogadóközpont kellős közepén vagyok, de akkor sem vagyok hajlandó elhinni azt, hogy bármi valós alapja lenne ennek. Mert nincs erre logikus magyarázat. A hitt nem elég mindenhez. Oké arra elég, hogy elhiszem, hogy le tudok fogyni és, akkor megteszem. De nem képes arra, hogy természetfeletti erőt generáljon. A tudománynak mindenre megvan a maga magyarázata.
– Ez sokkal inkább úgy hangzik, mintha igazából egy pszichológust keresnének. Méghozzá egy olyat, aki nem riad meg az őrültségtől. Mert neki magának is megvan a maga őrültsége. Az ilyen hívások meg kiszűrhetetlenek bármi a foglalkozásod. Egyszer az egyik munkatársamat felhívta egy nő, hogy van-e kedve játszani vele meg a bilinccsel. Valamiért nagyon fontos lett neki, hogy megtalálja azt a nőt, de már magam sem tudom, hogy sikerült-e neki. Ha sikerült is nem hiszem, hogy eldicsekszik azzal, hogy erre használja a munkáját, hogy testüket áruló nőket nyomozzon le. – Nekem még egy ilyen hívásom sem volt, amiért hálát adok az égnek. Mert, ha lenne is az egyszer biztos, hogy egyszer sem engedném el olyan könnyen a kezeim közül azt, aki ezt tette. Azért vagyunk, hogy rendet tartsunk ezek az idióták pedig ezekkel a baromságokkal foglalják a vonalakat. Egyszerűen felfoghatatlan.
– De veled gyakrabban, mint másokkal. – Az a helyzet, hogy nem ez az első eset, hogy valami sérülést szerez. A bennem élő nyomozót nehéz visszafognom, de úgy vagyok vele, ha nem akar velem beszélni róla, akkor én nem fogom magam ráerőltetni. Egyelőre még nem folyamodom kínzó eszközökhöz, hogy megtudjam mégis mi az, ami lejátszódik az életében és a fejében.
Jól érzem magam mellette azért is simulok hozzá. Egyszerűen már attól ellazulok, hogy a közelében lehetek. Ha valami varázsereje van, akkor ez határozottan az. Nyugtató hatással van rám. Még akkor is, ha az előbb kis híján lemorogtam a fejét a helyéről. Mert morogtam, de igazából nem. Ez olyan, mint mikor dohányzik valaki. Dohányzik tisztában van vele, de elismerni nem hajlandó. Én pedig pontosan ezt a játszmát fogom végigjátszani csak a helyzet az, hogy nálam egyszerű morgásról van szó. – Miért rejteném el a véleményemet? Mellesleg még egyszer kimondod ezt az egész boszorkány vagyok dolgot és oldalba váglak, ami jelen helyzetet tekintve sokkal jobban fog fájni. – A hideg futkos a hátamon attól, hogy ezeket az alaptalan őrültségeket kell hallanom. Mindezek csak mesék, vagy inkább legendák melyekkel ijesztgetik egymással az emberek minden áldott nap. Na, jó ha nem is naponta, de hetente minimum. – Óóóó. El is felejtettem majdnem. Lett egy új srác az őrsön. A partnere csak a kávéért meri elküldeni és nekem is hozott a múltkor. De nem csak a nevem volt rajta, hanem a telefonszáma és, mikor elment kacsingatott rám, de nem értettem, miért aztán mikor kidobtam, akkor vettem észre. Egyértelműen nem túrtam bele a kukába. Meg amúgy is nem az esetem. – Könnyedén, felszabadultan nevettem, miközben felvázoltam neki a történteket.

Szerintem soha nem leszek képes megérteni, hogyan hihet egy olyan világban, ami nem létezik egy olyan férfi, mint Dresden. Annyira értelmes. Valamilyen szinten két lábon áll a talajon, de ugyanakkor ez az egész őrültség, ami körülöleli és jelen pillanatban engem is, hiszen túl sok minden van itt, ami azt sugallja, hogy nem kellene itt lennem. De megtanultam elfogadni, hogy más szemszögből figyeli az életet és eszem ágában sincs elítélni őt emiatt. Én megvetem a dolgokat, de ez még nem ok arra, hogy utáljak egy embert. Főleg egy olyan embert, aki annyit segít nekem a nyomozásaim során. Még akkor is, ha boszorkánynak hiszi magát, ami hatalmas őrültség. De hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni. Maximum cukkolás miatt hozom fel az egészet.
– Na, jó inkább ne is beszélj tovább. Nem akarok erről hallani. Egyáltalán, hogyan tudod ezt eladni az embereknek? Mi az, amivel elnyered a bizalmukat? Vagy ez egy olyan titok, amit nem adsz ki a kezeid közül, mert félsz, hogy elintézem soha többé senki nem jön ide? Ennyire kegyetlen még én sem vagyok. De azért a kíváncsiság hajt. Mert kell legyen valamilyen logikus magyarázat. Mindig van. – Talán titokban valahogy kiderít információkat róluk, amivel képes ellopni a bizalmukat. Amennyire eszes nem lepődnék meg rajta. Igazán sok tanáccsal szolgál a számomra. Szóval egy pillanatra sem becsülöm le a képességeit. Az emberi, logikus képességeit. Mert bármennyire is akarja mondani nincs más világ. Ő nem boszorkány. Megértem, hogy megőrzi a látszatot, de legalább előttem nem kellene. Bevallhatná, hogy ez az egész csak kamu.
– Te aztán tényleg tudod, hogyan kell vigyáznod magadra. – Nem hiszem el, hogy annyira nehéz lenne nem összetörnie magát. – Köszönöm. – Mondom, majd nekilátok az evésnek, de nem húzódom hozzá olyan közel, mikor újra leül mellém, mint azelőtt, mert eszem ágában nincs fájdalmat okozni neki. Azért nem olyan vicces a repedt borda. Nem gyerekjáték. Meg, hát tisztában vagyok, hogy milyen érzés tud lenni az ilyen. Van, hogy én magam sem tudok vigyázni magamra. De már mondhatni megbékéltem a fájdalommal.
– Köszönöm ezt a rendkívül kedves bókot a részedről. – Mondom egy kisebb fintorral az arcomon. Nem is morgok. Legalábbis nem annyit. De nem is szabad ezen annyira fenn akadnom. Arra kell figyelnem sokkal inkább, hogy azt mondta gyönyörű vagyok. Női rossz tulajdonság, hogy arra harapunk rá, ami nem éppen lényeges. Legalábbis férfi szemmel nézve nem az.
– Nem köszönöm, tökéletesen megvagyok. – Óvatosan közeledem felé, hogy még véletlenül se érjek hozzá a fájós bordáihoz. – Hát hiszed vagy sem nem gondoltam volna, hogy azok után még látni foglak. A foglalkozásod az állításod, miszerint boszorkány vagy.. Hát egyértelműen beskatulyázott nálam egy őrültnek, aki a diliházon kívül tartózkodhat még valamilyen furcsa okból kifolyólag. Szóval örülök, hogy nem vagy olyan megszállott, mint elsőre gondoltam. – Hát nem hiszem, hogy ilyen békésen itt tudnék vele ülni most, ha így lenne. Meg, ha nekem valaki azt mondja, hogy egyszer, majd itt fogok ülni vele, hát az egyszer biztos, hogy kinevetem. Még a feltételezés is nevetségesnek tűnt volna akkor. De egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a dolog. Tényleg nem.

Szerintem soha nem lesz olyan alkalom, amikor teljesen egyetértünk. Mármint ő egy olyan képzeletbeli világ részese, amit én alapból megtagadok és még a feltételezését is nevetségesnek tartom. Meg amúgy sem vagyunk egyformák. A véleményünk tökéletesen különbözik az esetek többségében, mint ahogy most is. Egyszerűen nevetségesnek tartom, hogy egy ilyen csúnya sérüléssel nem volt hajlandó elmenni egy orvoshoz. Legalább ránézhetett volna. De nem. Biztos vagyok benne van egy mágikus módja annak, hogy minden problémaforrást kiiktasson egyszerre. Főleg az a trutymó, amit rákent a sebre, miután összevarrtam. Nem túlságosan biztató, de bármennyire is szeretném érvényesíteni felette az akaratom felnőtt férfi és képes arra, hogy meghozza a saját, de ostoba döntéseit.
– Mert ez annyival jobb. – Halkan motyogom, mert felesleges veszekedést generálni az egész helyzetből, de akkor sem hagyhatom, hogy övé legyen az utolsó szó. Ez a zöld valami nem jár garanciával. Talán még ront is a helyzetén csak azt képzeli, hogy javít ezért oda sem figyel, hogy milyen károkat művel a szervezetével igazából. – Igen, hoztam pizzát, mert ilyen nagylelkű vagyok és gondoskodom róla. Hacsak nem hidegen akarod megenni, akkor javaslom, hogy melegítsd meg. – Én mondjuk még hidegen is megeszem. Ha jó a pizza hidegen is tökéletesen finom. Sőt, néha úgy még egy kicsit finomabb is, bár nem hiszem, hogy ezzel a kijelentésemmel olyan sokan egyetértenek. Mondjuk nincs szükségem senkinek az együttértésére. A saját igazam nekem tökéletesen megfelel és nem kérek senkitől engedélyt, hogy lehessen saját véleményem.
– Hmm. Nem tudom. Meséljen valami varázslatosat. – Képtelen vagyok megérteni, hogyan lehet hinni ilyen dolgokban. Egyszerűen nem áll össze nekem a kép. Minden mögött ott van a logikus magyarázat. Nincs olyan, hogy természetfeletti egyszerűen csak emberi ostobaság és hiszékenység. Mindenki szeretne, ha örökké élhetne, mint állítólagosan a vámpírok. Jókat nevetek az ilyen filmeken és kifigurázom a valóságalapjukat meg a lehetőségeket. Azonban a legtöbb esetben arra jutok, hogy az összes szereplő be van lőve az egész film alatt és a végére mégis úgy viselkednek, mint a normális emberek és a természetfeletti háttérbe szorul, mert az nem is a lényeg. Csak figyelemfelkeltés céljából van. De ezen felhívások számomra taszítóan hatnak. Kicsit közelebb húzódóm hozzá és érzem, hogy egy pillanatra, mintha megfeszülne. – Van még valami a karodon kívül? – Teszem fel a kérdést anélkül, hogy kertelnék és elhúzódom egy picit tőle, hogy az arcát figyelhessem. – Ezt az ajánlatot elfogadom. – Mondom, majd kényelmesen elhelyezkedem, hogy ő is hozzáférhessen a lábaimhoz. – Talán inkább ebből kellene megélned. – Mondom, miközben végig őt figyelem. – Nyaralás egyenlő a szabadsággal én pedig azt távolról sem ismerem. – Nem tudnám hosszabb ideig ott hagyni a munkám. Sokszor még otthon is dolgozom. A szenvedélyem. De van, amikor kell egy lépés hátra és elfeledkezni arról, hogy mit csinálok nap, mint nap. Ez pedig pontosan egy olyan pillanat.  

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer pont én fogom őt összevarrni a saját lakásában. Ez az orvosok dolga és, ha annyira nem akarja elmondani, hogyan szerezte ezt a kis sérülést. Kitalálhatta volna, hogy beleesett a késbe. Talán még az is hihetőbb lenne, mint a kis sztori, amit megpróbált összekovácsolni. Vagy akár én magam is elintézhetném, hogy senki ne tegyen fel neki több kérdést, ha nem szeretne róla beszélni, de azért még mindig jobb lenne, ha orvos kezei között lenne ellátva ez a seb, mint az én avagy az övéi között. De, ha egyszer nem, hát nem. Akkor már inkább én csinálom, hiszen én mégis jobban hozzáférek, mint ő.
– Ebben nem kételkedem, de azért nem mondom azt, hogy ezt pont a kezeden kellene bizonygatnod, vagy éppen gyakorolgatnod. Elhozom neked a szomszédom lyukas zokniját, hogy varrd meg, ha annyira varrni akarsz. -Még mindig kicsit ki vagyok akadva, amiért ezt művelte, de nem vagyok az anyja sem senkije, hogy megmondjam mit csinálhat, mikor és miért. A társa vagyok és maximum megdorgálhatom. De ezt nagyon is szívesen teszem, mert megérdemli. Minden egyes alkalommal.
Mikor befejezem a varrást valami trutyit ken a sebére. Akaratlanul is az egekbe szalad a szemöldököm, hiszen első ránézésre nem túl biztató bármi is legyen az. – Végül is miért is érnéd be a normális emberi fertőtlenítőkkel. – Legszívesebben letörölném az egészet a kezéről és behoznám a kocsiból az elsősegély dobozt, amiben ott pihen a fertőtlenítő, de tényleg nem anyáskodhatok felette. Felnőtt férfi és saját döntései vannak, saját gondolatai még akkor is, ha néhányat én erősen elítélek az elmémben. Bármennyire is vagyok akaratos nem mindig lehet az, amit én akarok, ahogyan én akarom.
– Persze. Te kérsz a pizzából, ami a fantasztikus varrási képességem lassúságának köszönhetően, valószínűleg már kihűlt? – Az egyszer biztos, hogy nem arra számítottam, hogy ez fog fogadni, amikor ideérek, úgyhogy ezt nem kalkuláltam bele a pizzába. Talán jobb lett volna, ha itt rendeljük meg. Egyszerűbb lett volna a jelenből nézve, de akkor könnyebb volt beugrani és elhozni, mint itt várni míg kihozzák. Addigra talán már nem is lennék éhes. Főleg, ha közbe jön a vörösbor.
Felállok, majd helyet foglalok mellette a kanapén és elveszem tőle a poharat. – Köszönöm. – Mondom mosolyogva, majd belekortyolok a borba. – A-a. Szolgálatban nem ihatok így nem vagyok szolgálatban és most semmi kedvem a munkáról beszélni. Egy kicsit el akarok onnan szakadni. Túl sok időmet töltöm munkával. Olyan nagy kérés lenne Óz a nagy varázslótól, hogy egy kicsit szusszanjunk még akkor is, ha a rossz fiúk ezt soha nem teszik? – Szándékosan gúnyolódom vele, de most tényleg nem akarok munkáról beszélni, vagy a munkára gondolni. Túl sok keserűséget hordoz magában.

Őszintén nem erre a látványra számítottam, amikor ideérek. Bár nem tudom, hogy mire számítottam, mert vele kapcsolatban semmi nem lehet normális. Igazából azon lepődtem volna meg, ha egyszerűen aludt volna, vagy esetleg úgy nézte volna a tévét, mint egy átlagember. Ordibálhatott, nevethetett volna, de neki a varrási technikáját kellett csiszolgatnia a saját karján. Nem értem, hogy miért nem megy el az orvoshoz. Normális emberek odamennének, de tisztában vagyok vele, hogy ő nem normális. Hiszen ő egy boszorkány. Legalábbis ilyen ferdegondolatai vannak, de én ezzel már nem is foglalkozom igazán. Ami nem létezik azzal felesleges foglalkozni. Ő meg annak hiszi magát, aminek akarja. Ha jobban érzi magát tőle, akkor én nem fogok az útjába állni.
– Azt látom. De biztos vagy benne, hogy elég tehetséges vagy te ehhez? – Nem tudom mi lett volna, ha később érkezem talán még nagyobb kárt tett volna magában azzal, hogy megpróbálja helyrehozni ezt az apró hibát. Na, jó nem annyira apró, mert azért mégis könnyedén elvérezhetne, bár nem vagyok orvos azért még vannak szemeim és nem vagyok annyira ostoba, hogy ne fogjam fel a dolgok súlyát.
– Aha, félsz tőlük. Most már teljesen nyilvánvaló. – Feltűröm a felsőm ingét, mert az egyszer biztos, hogy most már itt vagyok és nincs az a pénz, amiért engedni fogom neki, hogy befejezze. Nem vagyok orvos és a tű ugyanaz. Bár kétlem, hogy ez lenne az oka, de nem fogok erőszakoskodni, hogy mondja el nekem, mert nem tartozik nekem semmivel.
A „ki akartak rabolni” kifogásra csak megforgatom a szemeimet. Szinte érzem, ahogy onnantól kezdve hazudozik, amióta csak betettem ide a lábamat. – Akkor nem kell elmondanod, de már igazán megtanulhattál legalább rendesen hazudni. – Megjegyzem, majd a kezembe veszem a tűt és a seb súlyosságát figyelem, mielőtt még ténylegesen nekilátnék a munkának. – Hát inkább én fejezzem be, mint te tegyél még nagyobb kárt magadban. – Magabiztosan megfogom a karját és figyelmesen elkezdem összevarrni a sebét. Nem mondhatom, hogy túl gyakran kell emberek sebeit összevarrnom, de azért már megfordult egy párszor a tű kezemben így nem esik nehezemre. Vérrel sem most találkozom először. – Azt hiszem most az egyszer el tudom nézni. – Mondom neki, majd mikor befejezem a varrást elvágom a cérnát. – Legközelebb pedig bármi is legyen az, amiben megsebesültél figyelj oda jobban. – Nem ismerném be szívesen, de egy kicsit összeroppannék, ha egyszer az ő holttestéhez hívnának ki.

Pár éve még csak meg sem fordult volna a fejemben, hogy az a férfi, akinek tele van a lakása eleje mindenféle „varázslathoz” szükséges csecsebecsével még a hasznomra lehet. Kiderült, hogy nem is annyira furcsa, mint amilyennek azután gondoltam, hogy igazából boszorkánynak állította magát. Ez az felvetés számomra még mindig abszurd. Mindig meglátom a dolgok mögött a logikát. Van, hogy nem rögön abban a pillanatban, de én igazán igyekszem. Mert mindenre van épkézláb magyarázat egyszerűen csak meg kell találni.  
Azt is nehezen tudom megemészteni, hogy ennyire jó pasi. Mert azért a női oldalamat is néha előtérbe kell engednem és nem tagadhatom meg, hogy tényleg jól néz ki, de ugyanakkor az első alkalmunkkor elítéltem, hogy egy képzeletbeli világ szárnyán lebegő férfi. Egy kicsit mondhatni megijedtem, hogy egy ilyen dögös pasi is lehet teljesen furcsa. A legtöbb esetben a jó pasik csak melegek vagy már eleve foglaltak, de ez egy új lépcső volt a számomra, ami miatt hátraléptem. Vagyis igyekeztem a távolságot tartani, de nem jött össze hiszen most is éppen felé tartok. Talán egyszer sikerül elég komolyan érvelnem, hogy abbahagyja ezt az egész boszorkány vagyok szituációt. Lehet, hogy jelen pillanatban az őrültségét kompenzálja a külseje, de ez nem mindig marad így.
Leparkolok a háza előtt, majd pedig kiveszem a pizza-t a hátsó ülésről, amit útközben szereztem be és boldogan tapasztalom, hogy még mindig meleg. Belépek a bejárati ajtón becsukom magam után, majd leteszem a táskámat és a pizzát is, de a látvány ami elém tárul sokkal inkább elveszi az étvágyam, mint meghozza azt. Nem, mintha bajom lenne a vérrel, hiszen mondhatni napi szinten látom, de amit művel azt azért mégis szörnyű látni. – Mégis mi a fenét művelsz? – Fakadok ki, majd pár pillanat múlva már ott állok mellette és a karját vizslatom. – Nem hallottál még a kórházról te nagyeszű? – Aztán megpillantom a kezében a tűt. – Te most tényleg magadnak akartad ezt az egészet elintézni? Talán rosszul vagy a kórháztól? Mégis mi a fene történt veled? – Még mindig háborgok, de közben már elveszem tőle a tűt. Lehet, hogy amíg itt papolnék neki a kórházról, vagy mire eljutnánk oda, már késő lenne. Elsősorban oda kellett volna mennie. De, amiért nem így tett nem teszem első számú feladatommá azt, hogy én most a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki. A francokat. Ha volt ilyen ostoba, akkor határozottan megérdemli.