Carmin & Dresden

A kezemben forgatom a mobilomat és próbálom rávenni, hogy működjön, de nem meglepő módon, természetesen most sem akarja az igazságot, be sem hajlandó bekapcsolni. Nem megy csodaszámba a dolog, ami azt illeti, mindig is gondom volt az elektromos holmikkal. A magyarázat egyszerű, az ok egészen egyszerűen én vagyok. Ha az ember maga az elektromos impulzusok egyik forrása, akkor nem csoda, ha minden tulajdonképpen kisül a környezetemben, ami szintén azzal működne.
Amúgy a helyzet nem mindennel borzalmas. A világítás még csak-csak működik, de az is előfordult már jó párszor, hogy petróleumlámpával vagy egyszerűen gyertyával világítottam. A tűzhelyem gázzal működik, a hűtő is bekrepál olykor, de az még viselhető, telefonon meg leggyakrabban a vonalason vagyok elérhető. Én már megszoktam, hogy így van, mások meg csak szimplán furcsának gondolhatják, amiért nem- vagy csak ritkán használok elektromos készülékeket. Bár mondjuk, aki eleve varázslóként hirdeti magát, annál szerintem simán belefér, hogy furcsaságai vannak. Az eleve fura, hogy az ajtómon is kint van, hogy mivel foglalkozok, mint ahogyan a telefonkönyvben is meg lehet találni és olykor egy-egy újságban is ott virítok az apróhirdetésben. Kellenek az új ügyfelek, szóval úgy adom el magam – nem abban a pejoratív értelemben –, ahogyan éppen tudom.
Nos, nem meglepő, hogy nem járok sikerrel, így aztán a készüléket el is rejtem az asztalfiókomban. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy minek is van és miért próbálkozok újra és újra azzal, hogy használatba próbálom venni, amikor nyilvánvaló, hogy veszett fejsze nyele a legtöbb alkalommal. De mint mondják a remény hal meg utoljára.
A mai nap különben egészen kellemesen telt, nem bukkant fel egyetlen lény sem, nem keresett meg Murphy semmilyen gyilkossági üggyel, de sajnálatos módon újabb ügyfél sem jelentkezett. Bár volt egy nő, aki kártyajóslást akart, megkapta, aztán boldogan el is ment a homályosnál homályosabb jövőképet illető mondatokkal, amiket mondtam neki. Jósolni nem könnyű, a jövő kémlelése meg mondjuk úgy, hogy szinte lehetetlen, mert túl sok a változó és variáns, ami befolyásolhatja az időt a teret és a történéseket. Leginkább csak frázisokat puffogtattam, de elégedett volt vele, mert kifizette és aztán le is lépett. Legalább a vacsorám ára megvan mára. Azt hiszem kínai kaját fogok rendelni, sör még van a hűtőben, a szerencsesüti meg mindig jöhet, mert poén. Megenni viszont nem szoktam, mert nem szeretem.
Hamarosan be is zárok, de előbb még felhívom az éttermet, hogy leadjam a rendelésem. Többek között ezért lett volna szükségem a mobilomra, de mivel az nem volt hajlandó a rendeltetése szerint működni, így marad a vezetékes, jó öreg telefonkészülék. Fel is veszem a kagylót és a tekerős-húzós módszerrel tárcsázom is a számot, majd leadom a rendelést.
Nem úgy néz ki, hogy bárki is most akarna majd berongyolni hozzám, így bezárom az ajtót, mára végeztem a nyitva tartással. Amíg a kajámra várok, addig a kezembe veszek egy újságot és végigfutok a híreken. Nincs TVm, szóval így ez az opció eleve kiesik és mivel az internet használathoz kellene eleve egy számítógép vagy egy okos telefon – és egyik sem akar a közelemben működni általában – így marad az olvasás az idő elütésére.
Úgy negyven perc múlva hallom is, hogy megérkezik valaki – reményeim szerint a vacsim –, de amikor az ajtóhoz megyek, hogy kinyissam azt, az áttetsző üvegen keresztül, nem a várt kínai kifutófiúval találom szembe magam. Lám-lám… kezd ez az este érdekessé válni.
Az ajtógombhoz nyúlok és kinyitom azt – a kilincset nem engedem el –, a szemöldökeim kicsit feljebb szaladnak a homlokomon.
- Minek köszönhetem a meglepetést? – köszönés helyett indítok ezzel, de azért az ajkaimon ott játszik egy apró kis mosoly. Van pár kellemes emlékem a nővel kapcsolatban…