Ben & Regina

A pasas jobban ragad, mint a csiriz. Semmivel, és még inkább semmivel nem tudom levakarni. Pedig mindent bevetek. Még azt is megpendítem neki, hogy múltkorában idejekorán vetett véget tiszavirág életű játékomnak a lavina, de most hirtelenjében vágyam támadt befejezni amit elkezdtem. Ez a marha meg csak vigyorog meg azt hiszi viccelek. Nem hallott még arról, hogy hány kattant zsaru mészárolt le plázákat meg nyugdíjas-otthonokat, csak mert nem volt elég cukor a kávéjukban? Nekem meg most kevesebb is elég lenne, mert az az érzésem, én már túlnőttem ezen a feladaton, úgy néhány tequilányival ezelőtt.
- Oké, ha nem hagyja abba a süket dumát, akkor most felállok, és megmutatom a patás-denevérszárnyas-háromfejes-homlokszarvas alakomat, aztán a vállamra kapom, és elnyargalok magával az Árnyékbirodalomba. Azt hiszem, a 8.bugyorig meg sem kéne állnom... - morgom fejem csóválva. Komolyan, hát nincs semmi, amitől ez a pasi tényleg megriadna? És mi a frászkarikáért mulat rajtam ilyen jól? Na, és nekem miért tetszik mégis valahol ez a fajta bosszantó hízelkedés? Ja, hát persze. Mert a kőkemény zsarunéni, meg a májkárosító kisiparos álcám mögött a saját érzelemmentes kis világomban azért még nő vagyok, és időről-időre nagyon is jól esik, ha kicsit megdicsérik a külsőm. Oké, bevallom, felszínes és kicsinyes is tudok lenni. Hna, zárjátok lakatra a Mennyek kapuját, aztán betonozzátok körbe a felfelé vezető mozgólépcsőt, nehogy kísértésbe essek, hogy valószínűsíthetően igen közeli elhalálozásom esetén felfelé vegyem az irányt. Nem mintha nagyon vágynék a hófehér lepelruhára, az arany sarura, meg arra, hogy egy felhőn ücsörögve hárfázzak a tökéletes megvilágosulásról meg a Mennyei Atya végtelen szeretetéről, na meg arról, hogy mennyire finom az Égi McDonald's-os sajtburger. Már csak arra szeretnék választ kapni, időről-időre mégis miért jut eszembe, hogy ezt Juliantől is jó lenne hallani? Ah, baromság.
A kocsma nem csendesedik, én viszont egyre részegebb vagyok, a kitartó bicepszmunkának köszönhetően, ami kimerül az átlátszó üvegpohár újra és újra töltéséből és emelgetéséből, de ez is kőkeményen megdolgoztatja a karom. A lábam is, bárt azt még nem érzem, sőt, egyre jobban bizsereg minden kis sejtem, és ez nagyon jó. Tompulok. Vagyis...tomp-ülök. Haha. A beszélgetés kicsit nehezen indult, ezt belátom, de aztán mégis én váltok a szőrős-patás pokollényből bájolgó angyalkává, és még azt is megengedem, hogy nem kell öreganyámnak szólítania. Na, milyen laza vagyok már, mi? S most, hogy így kedélyesen saját néven küldhetjük el egymást a búsba, mert bemutatkoztunk, s csak hajszál választott el egy komplett családfa megrajzolásától és részletes bemutatásától, szinte már barátokká is avanzsálódhatunk. Persze nem, ennél azért nálam több kellene, nem véletlenül vagyok egyedül.
Hagyom egymagában pöfékelni, én nem élek vele. A részegségemre viszont indokot ezret fel tudnék sorolni, így nem igazán díjazom azt, hogy számon kér, bár lehet, hogy már én reagálok mindenre túlságosan hevesen. Tőlem nem lenne szokatlan, egyáltalán, én mindenre tudok nem a várt módon reagálni. Túl sokat beszélek, ha hallgatnom kéne, túl sokat hallgatok, mikor nyitni kéne a számat, elmegyek onnan, ahol maradnom kéne, és maradok akkor, mikor tudom, hogy el kéne tűnnöm. Most? Most nem tudom épp mi lenne jó. Nem akarok a múltra emlékezni, a pasas minden egyes pillantása vagy szava olyan, mintha sósavat csepegtetne vérző szívem sebeire...valami mégis megállít abban, hogy felálljak, és faképnél hagyjam, vagy csak ülve ignoráljam. Egyrészről baromira idegesítő stílusa van, másrészről meg kezd kicsit vicces lenni. Mondjuk mit és kit nem tud viccessé tenni egy jó üvegnyi tequila?
- Most viccelsz? Már kiválasztottam azt is, milyen színűre festjük át majd a nappalit, ha beköltözök hozzád! Melyik színt is utálod a legjobban? Mert olyan lesz. De csak hogy tudd, a rossz hangulat nálam nem oldódik virággal és csokival, szóval jobb, ha mindig lesz összekészítve egy sporttáskányi cucc, ha kiüldöznélek a városból is, mert vesztett a Salt Lake Bees. - mondom teljes komolysággal, kicsit szédelegve, de azért még nagyon is öntudatosan. Ugyan már, nem azért mondtam, mert valóban, akár egyetlen percet is szeretnék a társaságában tölteni a muszájon kívül. De most eléggé ittas, és eléggé szétzilált vagyok ahhoz, hogy a józan eszem kicsit sutba vágjam, és hagyjam, hogy a sors úgy irányítson, ahogy neki tetszik. Lehet ennél rosszabb valami? Legalább addig sem gondolok a helyes kis gyakornokunkra, és nem képzelek többet oda, ahol semmi nincs, aminek nem kéne ott lennie.
De a sorsom, még a testi fenyítés beígérése ellenére sem tudom elkerülni. Pedig nagyon, nagyon szeretném elfelejteni a hegyen történteket, mégis mindig ott motoszkál a fejemben a kétely, a bizonytalanság, hogy mi is történt pontosan? A tény, hogy az én kezemben volt a fegyver, és az, hogy hallottam az idegen valamit bennem, éreztem azt a végtelen sötétséget, a hideget, az ürességet még nem jelenti, hogy van is rá ésszerű magyarázatom. Pedig ezt kéri. Én pedig nem tudok azzal szolgálni, csak újabb és újabb kérdésekkel, bizonytalanságba taszító kegyetlen találgatásokkal, amikre még én sem igazán tudnék mit felelni. A saját stílusomban válaszolok, mert valahol mégis érdekel, hová juthat a beszélgetés ezen fonala, pedig tényleg nem akartam erről beszélni. Addig nem, míg meg ne tudom, hogy tulajdonképpen teljesen megkergültem, vagy valami olyan dologba keveredtünk, amibe nagyon, de nagyon nem kellett volna. Miközben élesen pellengére állítom, saját magammal is azt teszem. Szinte a szájába adom, hogy én mit gondolnék a helyében. Nem várok mást, csak bólogatást, és helyeslést. De eddig senki az ég egy adta világon nem adta meg nekem a kegyelemdöfést. Senki nem ordibálta a pofámba, hogy mit tettem, senki nem kért számon. Sem a megölt fickó családja, bár nem tudom, volt-e neki vagy sem. Sem Dylan, pedig tőle még szó nélkül el is viselném. Sem Julian. Sem más, senki, aki akkor ott volt, nem keresett a kórházban, sem otthon, sem telefonon, levélben, újságcikkben, hogy elhordjon mindennek. Mintha eddig majd' mindenki elhitte volna a mesét, amit kitaláltak, és annyira jól sikerült, hogy néha már én is kételkedtem abban, hogy mit gondolok, mit éltem át. De az álmomban, és ha egyedül voltam, a sötétben...
Szó nélkül hallgatom Bent. Megértem. Igaza van, megértem. Nem csak bennem okozott fennakadást, nem csak nekem okozott fájdalmat. Én is tudom. De mégis én vagyok az, aki fogta a fegyver csövét akaratom ellenére, én vagyok, aki újra és újra végigéli a történteket, és akinek a lelkén skarlát betűkkel van felírva: BŰNÖS! Még, ha valójában nem is én irányítottam magam.
A kérdésére nem is reagálok elsőként. Hosszú másodpercekig csak meredek magam elé, az üres poharamat görgetve. A füstös helyiségben fel sem tűnik, hogy a pultos odalibben, és kicseréli az üres üvegemet egy telire. Automatikusan nyúlok a zsebembe, és nyomom  a kezébe az árát, busás borravalóval. Nem szól, tudja, hogy felesleges.
- Kösz. Mára ennyi lesz. - mondom neki halványan rámosolyogva, majd anélkül, hogy válaszolnék Ben feltett kérdésére, csak újra ráemelem a tekintetem, és állom a kérdő pillantását, miközben a pultos minden további akadékoskodás vagy kérdezősködés nélkül továbbáll. Ez nem egy luxuslebuj, itt nincsenek pincérek, nekem is csak azért hozta ki, mert egyszer-kétszer már megmentettem az életét, és mert így kértem, már akkor, amikor nem is tudtam, hogy kéretlen társaságom is akad majd. De Bennek nem tudok felelni. Mit mondhatnék? Hogy valaki a testembe mászott, elkezdett irányítani, én meg hiába küzdöttem, a szemhéjam nem tudtam lecsukni, mert nem voltam ura önmagamnak? Hová juthatnék? Ha ezt mondanám, biztos őrültnek nézne. És ha emiatt bevetné magát, és holnap arra ébrednék, hogy felfüggesztettek az állásomból? Hogy esetleg kivizsgálásokra, agyturkászokhoz kéne járnom, aztán benyomnának egy elmegyógyintézetbe, és addig elektrosokk-kezelnének, míg nem tudnék egyetlen szót sem kinyögni és a szám szélén folyna a nyálam? Nem, nem. Nem tudom, mit mondhatnék...hazudni nem akarok, de olyat se mondani, ami végül az őrültek házába juttatna. Így megkérgesítem magam.
- Unatkoztam. - rántok egyet a vállamon, ami ettől megsajdulva jelzi nemtetszését a túlzottan aktív mozdulat ellen. Aztán az asztalra támaszkodva felállok, és lekapom az üvegemet, és ellépek az asztaltól. Egy pillanatra szédülök csak meg, és most már a lábam is érezteti, mennyire nem volt jó ötlet ennyi piát ledönteni. A bódulat úgy borítja el a testem minden porcikáját, mint az özönvíz. - És ha most megbocsájtasz...nekem...dolgom van...- mondom kifelé menet, majd botladozva megcélzom az ajtót. Valamelyiket a kettő közül. Pedig esküszöm, mikor jöttem, ott még csak egy volt...
Kifelé menet még egyszer meghúzom az üvegemet, majd a pultra csapok, és intek a pultosnak, aki egy poharat törölgetve int felém a fejével, hogy tudomásul vette a távozásomat. Nem mintha beszámolóval tartoznék bárkinek is, csak megszokás. Az ajtót lassanként elérem, és nem akarok mást, mint kimenekülni innen. Mit számít, mi az igazság?
Alig pár lépésnyire vagyok a kijárattól, már szinte magamon érzem a kinti friss levegő csípős érintését. Pár lépésnyire tőlem jobbra zűrzavar kezdődik, valaki ordít, és a szemem sarkából látom, hogy dulakodás veszi kezdetét. Máskor talán odaugranék, hogy a két megvadult pasast szétszedjem, de ma este nincs hozzá lelki erőm. Csak szabadulni akarok Bentől, meg ettől az egész hülyeségtől, ami a fejemben van. A kezemben lévő tequila épp megteszi majd a hatását, ha végre valahogy kikeveredek innen, és haza tudok vánszorogni. Pár lépés a szabadság...csak pár lépés....
De nem jutok el az ajtóig. Váratlanul hatalmas lökést érzek, egy test csapódik belém, és maga alá temet. Minden porcikám feljajdul, a homlokommal megstukkolom a koszos, porlepte és piával átitatott kopott hajópadlót. A számat a felkavarodott por lepi el, egészen a tüdőmig jutva, ezzel köhögésre késztetve. A bordáim sikoltoznak, ha a rajtam terpeszkedő alakra egy tollpihe rárepül, esküszöm minden csontom kettéroppan. Levegő után kapkodok, és hamarosan megérzem a megkönnyebbülést, ahogy a nagy darab testet lerántják rólam. Megkönnyebbülök, tüdőmbe megpróbálok friss levegőt préselni, de ez ezen a helyen igen bajos. Valaki segíteni akar felállni, de kirántom a karom. Düh önti el az agyam, főleg, mert a két részeg alak újfent folytatják a veszekedést, igaz, most csak egymással szemben állva ordibálnak.
- Hé! Baromarcú se*ggfejek! Talán, ha bocsánatot kérnétek! - kiáltom, túlordítva a tömeget, hogy valahogy felhívjam magamra a hangosan ordibáló marcona fickók figyelmét és arcomról sikolt a sértettség, a harag. Mégis, legalább egy bocs, vagy valami. Nem vagyok jó hangulatban most efféle illetlen viselkedéshez. Magamban érzem, hogy egy szikra elég, és a bennem lapuló dinamitos hordó fel fog robbanni. A két pasi egy pillanat erejéig egyszerre néznek rám, majd lenézően mérnek végig.
Az egyik, egy nagy darab, szakadt bőrdzsekiben és olajfoltos farmerben lévő, nyakig tetovált fickó kopasz fején végigsimítja a tenyerét, cserzett ajkát végignyalja, majd fejével felém bök.
- Jól van, szivi. Nem tudom, mennyi nálad egy menet, de ez a barom úgyis sokkal tartozik nekem. Lerendezem ezt, aztán kiviszlek egy körre. De most hagyd apucit intézkedni - veti oda -, szóval tűnés, ribi! - kiált rám, majd vállaimnál fogva meglök, majd ismét elfordul, hogy tovább folytassák az iménti vitájukat arról, hogy ki csalt és ki nem a pókerben. Megtántorodok, a mögöttem állónak kell megfognia, különben tutira elterülök. Nem ezt vártam. Nagyon nem. A körülöttük álló tömeg felröhög. Én csak vészjóslón megingatom a fejem.
- Ezt nem kellett volna. - morgom, majd felnyalábolom magam, és egy pillanat alatt önti el az agyam a harci ideg. Leszáll a lila köd, innen nincs visszaút. Odaugrok, és a vállánál fogva megfordítom a tetovált pasast. Nem szólok semmit, csak hátrahúzom a felemelt öklömet, és mielőtt kettőt pisloghatna, akkorát húzok be neki, hogy az orrából azonnal ömleni kezd a vér. A másik hirtelen nagy cimbijévé avanzsálódik át, mert revansot kíván venni rajtam, amiért a haverját kiütöttem, akit alig egy perce még halállal fenyegetett. Ez sem kisebb darab pasi, magas, és kissé szikárabb alkatú, de nálam, ugyanúgy, mint a másik, legalább másfél fejjel magasabb. Nem ijedek meg tőle sem. Az ökle lendül, én elhajolok, majd újra, és újra, aztán én kezdek támadni. Az agyamba pumpált vér mintha egyre inkább a szemem elé tódulna. Az alkohol lassítja a reakcióidőm, de szép, erős ütéseket viszek be. A másik, vérző orrát fájlaló tetovált pasas is feltápászkodik, és immár egyszerre ketten esnek nekem. Nem, itt nincs helye udvariaskodásnak, ez most kőkemény box, itt most nincsenek nemek, sem az, hogy a gyengébbet nem bántjuk. Nem tudni, ki a ragadozó, ki az áldozat. Talán nincs is különbség. Miért lennék én kevésbé rossz, csak mert a törvény oldalán állok? Nem lőttem le még soha senkit? Nem bántottam? Dehogynem....A bűntudat emésztő tüze most haragba és gyötrő sóvárgásba vált át a baj, a balhé után.
A tömeget már nem is érzékelem, párszor mintha a nevem hallanám, de nem érdekel. Ölni van kedvem, verni, ütni, vért és fájdalmat akarok okozni, és élvezem azt is, ha engem ér találat. A szám felszakad, az arcom is, mert érzem, ahogy az orcámról a vér meleg patakként folyik le a nyakam felé. Élvezem a fájdalmat, szinte nevetek, ahogy újból szájba vernek. Igen, ez jól esik. Miért? Egyszerű. Ha kívül fáj jobban, akkor belül kevésbé. Legalábbis így kéne lennie. Nem?
Nem tudom meddig tart a bunyó, nem érzékelek semmi mást, csak a két pasit, akikkel ökölharcba keveredtem egy semmiség miatt. S mikor újabb ütésre lendülne a kezem, hirtelen valaki, aki nem a két verekedőpartnerem egyike, hatalmas ütést mér az államra. Nem látom az arcát, csak a felém közeledő öklöt, és mire annyit mondhatnék, hogy kakukk, a fejemben mintha csillagmiriádok kelnének életre, és a világ jótékony sötétségbe és csendbe borul....

Nagyon szépen köszönöm a játékot!!!!!  <3

Nem vagyok társalgós kedvemben, ez az arcomra van írva. De a pasas nem tágít, én meg most már tényleg közel állok ahhoz, hogy valóban lelőjem. Na jó, nem igaz, nem lőném le...egyelőre. De fejben azért pár golyót megjáratok benne, csak a rend kedvéért. A gondolataiért még senkit nem tartóztattak le, vagy ítéltek el. A szavaira csak lejjebb hajtom a fejem, hiába látom, hogy csak az agyam húzza.
- Rosszkor jött a lavina... De épp most gondolkoztam el azon, befejezzem-e, amit elkezdtem....még nem döntöttem. - mondom vészjóslóan. Az egy dolog, hogy valójában nem bántanám, legalábbis nem lőném le csak azért mert idegesít. De ezt neki nem kell tudnia, és amúgy is, a képét még beverhetem. Nem akarok a hegyen történtekről beszélni, mert már azt sem tudom, mi igaz abból, amit láttam, és mi nem. Nem értem az egészet, és hiába tarkítják még a képemet és a testem több pontját lila véraláfutások, nem igazán tudom mégis mi történt ott velem. De nem vagyok azóta egészen önmagam, ez biztos. De a pia segít. Inni kell, mert inni jó, és az töröl. Méltóságot és rossz emlékeket.
A démonian vonzó külsőmre nem kívánok reagálni. Még a végén azt is biztatásnak venné. Mert az tény, hogy tudok ijesztően démoni lenni. Némely ismerősöm, akiket kicsit gyakrabban látogatok fegyverrel és bilinccsel, egyenesen pokolfajzatnak hívnak. Néha én is elhiszem, hogy Lucifer lehet távoli rokonságban áll velem. De hogy vonzó lennék? Inkább úgy fogalmaznék, hogy...ja, elmegyek. Mármint nem szó szerint, hanem úgy kinézetre. Nem vagyok egy Miss Universe, de ha lemegyek a bányába, nem miattam menekül fel a szén. De a lényeg, hogy most semmi kedvem ehhez a fajta beszélgetéshez, és a gondolataimat amúgy is eléggé megtépázza már egy pasi, nem kell bele még egy.
Nem verekszünk, hanem iszunk. Én is, ő is, amit nem is igazán titkol, hogy szeretne olyan szintre jutni, mint én. Abba meg bele kell húznia, mert én igen tempósan haladok egy frankó kis blackout felé. De kell is ez nekem, ha már nem verhetem cipóra a bosszantó buksiját. Miért kellett idejönnie? A hóban hancúrozásra rákontrázok, és nem hiszem el, de...hát nem hagyja szó nélkül. Szóval lavina-fétis? Halvány felröhögés, alig észrevehető. Ennyi, amit jelent, de azért elismerem, ez jó volt. Valaki, aki nem cicózik, akinek van vér a pucájában, hogy visszabeszéljen. Ez üdítő. Ritkán van alkalmam olyannal csevegni, akit meg akartam ölni, és nem kíván revansot venni. Plusz még, megközelítően üti a humoros kategóriát is. De azt még mindig nem tudom miért jött ide? De nem kérdezek rá, csak azért sem, Pedig érdekel. Csak abban nem vagyok biztos, hogy akarom-e hallani valójában. Helyette iszok. Mondjuk, tulajdonképp minden helyett és minden miatt iszok. Az életem szívás. Megöltem egy embert, egyet, egy kollégát meglőttem, a karrierem mégis felfelé ível, holott sitten lenne a helyem. Nem tudok szabadulni a hangoktól, a gondolataimtól, Julian jár folyton a fejemben, és...elég. Elegem van. Erre pedig csak egy a jó megoldás, hasoncsúszós-hazakúszós tivornyát tartani, nekem, és a legjobb cimborámnak, magamnak, aztán másnap nagyon rosszul lenni, és kutyaharapást szőrivel. Ahhoz meg inni kell, és ebben úgy látom, a velem szemben ülő is partner. Benjamin Hale. A név...ismerős, bár nem tudom honnan. Ja, de...van az a főmufti. Valami vállalatigazgató. Egy igazi p.csfej, ha jól sejtem. Mert az ilyenek mind p.csfejek. Gazdag, beképzelt barmok, akik azt hiszik, hogy az Armani öltönyükkel meg a...a....nem jut eszembe egy cipőmárka sem, de azokkal együtt azt hiszik övék a világ. De nem teszem szóvá.
Azért a tegező viszonyra egy-fene alapon rábólintok, és szokásomhoz híven a ráhatás művészetét is aktívan gyakorlom. Hiába méreget, hiába elemez, én gyorsabban váltok arcot, mint az ókori görög színészek. Látom rajta, hogy meglepem, és ez engem igencsak hidegen hagy. Alapvetően mulattatna, talán, de...most nem érdekel mit gondol. Amúgy sem vagyok az a fajta nő, akit nagyon érdekel mit gondolnak róla. Ha így lenne, akkor nem itt ücsörögnék, hanem valami lebujban riszálnám a trendi barátnőimmel egy trendi miniruhában, trendi koktéllal a kezemben, és vadásznék a trendi leendő exférjemre. De én magasról teszek az ilyesmire, sőt, kifejezetten élvezem azt, hogy nem vagyok trendi. Nekem így jó.
A cigit egy fejrázással utasítom vissza, nem élek vele. Elég mérgező vagyok önmagamra én magam is, nem kell még egy a szervezetemnek.
Kicsit feldúlja amúgy sem síküveg nyugodtságú lelki világomat a megjegyzésével.
- Akkor ezentúl akárhányszor összefutunk, gyorsan leiszom magam... lehet, hogy ez az oka annak, hogy még mindig életben hagytalak! Szóval, ha józanul látsz, vágj hozzám pár üveg alkoholt, és bújj el, amíg megiszom. - bólintok, mert nem csak ezért él, és mert ez sosem fog megtörténni. De aztán megcsóválom a fejem. - Nem biztos, hogy ez egy igazoltatás, vagy intézkedés során is előnyödre válna. Nem mindenki olyan kedves és békés részegen, mint én.  - mondom komoly ábrázattal. Na, oké, enyhe túlzás, mert én még józanul sem vagyok békés, főleg nem kedves, részegen és kiakadva még kevésbé.
A rangommal szórakoznia nem túl vicces. Nem szeretem, ha ez alapján ítélnek meg, mert...nem tudom. Én csak végzem a munkám, és bár tudom, hogy emiatt azért kicsit jobban megillet a tisztelet, a civilektől nem várom el, hogy másként viselkedjenek velem, mint egy járőrrel. Mert mi mind azért vagyunk, hogy segítsünk, én legalábbis hiszek ebben. Kicsit meg is fenyegetem, Carter módra, hogy vigyázzon, mert a jelvényem igen sokrétű felhasználási módjait már kívülről fújom. És használom is, ha nem hagyja abba a piszkálásomat.
De lassan nem kerülhetem el a témát, és az agyafúrt kis dög észrevétlenül próbálja arra terelni a szót, amire nem is akarok emlékezni. Miért nem hat ez a pia még eléggé? Viszont elkezd érdekelni a dolog, mert a jelek szerint nem csak én láttam azt, amit láttam...talán mégsem hibbantam meg?
- Ugyanaz? Hmm.... ez érdekes. Szóval tudod, miért vagyok itt? Talán te is megöltél egy ártatlant, és lelőtted a kollégádat, aztán pedig ki akartál nyírni mindenkit, aki csak ott volt, majd a polgármester és a rendőrfőkapitány szívélyesen megköszönte neked az áldozatos munkádat, mintha az egész meg sem történt volna? Döbbenet, mennyi a hasonlóság köztünk! Tudod mit, vagdossuk fel a tenyerünket, és legyünk a legjobb barátok örökre! - nézek rá élesen, kicsit már bódulatban, de azért még tiszta emlékképekkel. Életemben nem éreztem magam annyira nyomorultul, mint akkor. És most. Már nem érdekel ha ő is őrültnek hisz. Mert tudom mi történt, csak nem értem, nem fér a fejembe.
- Mit akarsz tudni? Hogy bekattantam-e? Hogy én akartam-e mindenkit kinyírni akkor? Hogy azóta spontán dühkitöréseim vannak-e, és megtámadok-e az utcán nagymamákat, meg családokat fegyverrel fenyegetőzve? - kérdezek rá halkan, és nézek rá az üvegemre, majd az utolsó adagot is kitöltöm belőle. Nem akarom hallani, hogy igen, ez lenne a tippje, pedig nekem tudom, hogy ez lenne, Felhajtom a poharam tartalmát, majd élesen rápillantok. Várok. Pedig tudom, hogy most lenne a legjobb felállni, és elmenni. Amíg még nem késő.

Bocsi, ez nagyon gyatra lett...

A pasi máris idegesít, és amikor beszól, fejben befejezem azt, ami a hegyen elmaradt. Anyád, hogy van, baszki? A franc se akar öngyilkosnak lenni, engem még a koporsómba is bele kell majd szögezni, mert ki akarok majd mászni még intézkedni, vagy parkolócédulákat írni, vagy Dylant bosszantani, vagy...Julian miatt. De jelen állapotomban, bár igen siralmas, sőt mondhatni szánalmas vagyok, azért meghalni nem áll szándékomban. Bár néha az az érzésem, a világ fellélegezne, ha a Regina Carter tornádótól megszbadulhatna. De nem! Háh! Nem vagyok az a fajta nő, aki csak úgy megteszi azt, amit várnának tőle.
- Az alkohol tartósít. Úgyhogy nem kell aggódnia, élve maradok. És ne bízza el magát. Nem az esetem. - mondom, anélkül, hogy megtisztelném egyetlen pillantással is. Nem akarok ránézni. Akkor emlékezni fogok. Az pedig túlságosan fáj. S hogy valóban nem az esetem? Már semmiben nem vagyok biztos, ha a pasikra vonatkozó elképzeléseimre gondolok. Azelőtt sem kategorizáltam, csak valahogy mindig egy nem túl okos, nem túl empatikus, általában örök agglegény vagy épp szakítás utáni pasik találtak be, nekem meg ez épp így volt jó. Semmi kötöttség, semmi dráma, érzelem, vagy bonyodalom.
A kijelentésére, miszerint...démonian vonzó vagyok, ami már önmagában véve nevetséges, csak újabb adag vodkát töltök az áttetsző poharamba. Rezzenéstelen arccal, szó nélkül hajtom fel. Szóval ez lennék? Szerinte démonian vonzó? Nem hiszem, messze vagyok én attól a kategóriától. De, ha ő ilyennek lát, hát ki vagyok én, hogy az orrára koppintsak, és a szemészetre küldjem?
Érdekelne, mit akarhat. Mégsem kérdezek rá, hogy miért jött ide hozzám, ha már egyszer elutasítja a lehetőségét annak, hogy alaposan elveresse magát. Pedig szinte kényszerem támad arra, hogy felképeljem, vagy az öklömmel cirógassam meg az állát, persze csupán a szimpátiám jeleként. Az mókás. Én nem vagyok mókás. Miért nem vagyok én soha vicces? Pedig most mintha mulatna rajtam. Most komolyan mulat rajtam? Mert akkor vörösre rugdalom a valagát, az biztos. A mosolya erre enged következtetni, de a tekintetem nem ereszti. Én meg nem vagyok rest kitartani. Farkasszemezésben mindig jó voltam, tőlem Szahara szárazságúra tikkadhattak a könnycsatornáim, olyan mereven tudtam nézni világ életemben, mint egy hulla. Eltérő esetektől eltekintve. Ez meg most nem az.
- Nem aggódom. Látom. - biccentek a rumosüveg felé. Szóval, nem vagyok egyedül az előrelátással. Előre láthatóan ő is négykézláb kíván eltűnni innen. Jól van, még akár el is fogom tudni viselni. Talán. Ha eleget iszok. Mint most. Bakker, már lassan az üveg háromnegyedénél tarok. Na, akkor tegyünk róla, hogy ki is ürüljön, ha már egyszer belekezdtem, nem? De. Ezért jöttem. Az alkohol az egyik legjobb memóriatörlő program. Milyen csodás is az emberi elme, ugye?
- Ha magát a hóban fetrengés indítja be....azért szar lehet nyáron a frigóban hancúrozni. De kinek a pap, kinek a papné, kinek meg a ministráns fiúk, ugyebár...- vonom meg a vállam. Nekem is vannak biztos érdekes mutatványaim, ki tudja, kinek mik a határai? Mint abban a filmben, ahogy a szűz csaj az első alkalom után kapható egy jó kis kikötözős-szemfedős-ostorozós orgiára. Na, ha az valóságosnak ítélhető, akkor ezen sem fogok kiakadni. Még akkor is, ha az egész totál nem ebből indult ki. Szeretem a saját szememen át látni a világot, és ebből nem engedek. Nem vagyok tömegcikk, sem fénymásolat, nem megyek a nyáj után. Én vagyok az, aki általában az élre tör, én az, aki a sűrűjében van mindennek, aki áthágja a szabályzatot a nagyobb jóért, aki megy a feje után akkor is, ha az betörik.
De más miatt jött ide. Nem a verésért. Nem is a...fene se tudja már miért? Csak más miatt. Hát jó. Dacolva tartom a kikívánkozó kérdés, hogy nyögje már ki mit akar, mielőtt még jobban felnyomja az agyam, és a saját lábamba vágom kínomban a késemet, de nem szólok. Csak azért sem. Az az érzésem, valamiféle tesztnek vetett alá. Rápillantok, és most úgy IGAZÁN megnézem. Magas, szikár alkat, széles vállak, keskeny arcvonások. A haja kócos, az a művészien borzas fajta, amitől a tinilányok ledobják a bugyijukat, a szülők pedig nem tudják eldönteni, hogy az illetőnek valami extrém szupersztár a fodrásza, vagy pedig ellopták a tévéjét, és azon volt a fésű. A szeme viszont okos, átható, és mintha a vesémig akarna látni. Most analizál? Jaj, ne, nem vagyok formában egy pszichodrámához.
A kocsma zajos füstködében, a félhomályban hamar megszokottá válik a párosunk. Már nem néznek felénk annyira. Legalábbis jó azt képzelni, hogy a sok kíváncsi tekintet nem nekünk szól, hanem mondjuk a falon lévő kézlenyomatok szürke, zsírosan csillogó foltjának, vagy a megrepedt üvegű, porhálós, kifakult újságcikk keretbe foglalt képének a falon.
Iszunk. Random kisérletet teszek arra, hogy egy hirtelen hangulatváltozással mit kezd, és láthatóan nincs vele baja, nekem meg szintén, mert kicsit be vagyok már csípve. A bemutatkozás is megtörténik, és nem tudom miért adom hozzá a mondandómhoz a rangjelzésem, nem szoktam vele kérkeni, most sem az a szándékom, csak...mindegy is. Jobb, ha tudja, hogy ki és mi vagyok. A poharamhoz koccintja az üvegét, és még a szövegemre is elmosolyodik.
- Az már igaz, Mr. Benjamin Hale. Baromira zabos lennék életem hátralévő részében. Sosem értettem az apácákat....- mosolyodok el én is. S lévén, hogy nagyon is szeretem az említett tevékenységet űzni, csak mostanában valahogy egyik megszokott számot sincs kedvem felhívni, azért lehúzom húzóra azt a vodkát, amit kitöltöttem. Sose lehet tudni, egyszer talán túllépek ezeken a bugyuta vágyakon, és visszatérhetek a megszokott életstílusomhoz, amíg végleg ki nem éltem magam, és akkor meg már tök jól megleszek enélkül is. Asszem. Nem tudom, még sosem voltam hatvan éves. Most még csak huszonhat vagyok. Vagyis, fiatal még. Vagyis....öreg. Nézőpont kérdése. Kezdem érezni a pia áldásos hatásait, de tudom, hogy ez csak azért nem teljes még, mert ülök. Ha felállnék, egy pillanat alatt áradna szét az összes porcikámban az alkohol, szóval örülök, hogy ülök. Egyelőre.
Újabb adagot töltök, és megemelem felé, miután válaszolok, illendően. Nagyjából. Na jó, nem, egyáltalán nem, de ez részletkérdés, lényegtelen.
- Az, hadnagy. - bólintok, és még ennyi idő után is furcsa kimondani. A fizetésem nem lett nagyobb számottevően, viszont a papírmunkám megkétszereződött, meg lett pár olyan jogosultságom, amilyet követelhetek, és még pár olyan dolog, amit követelhetnek rajtam.
- Mondhatni, törzshely. - bólintok ismét. - Néha még nekem is kellhet, hogy lazítsak. - vonom meg a vállam. A francnak kell így faggatóznia. Nem mindegy, miért vagyok itt. A számhoz emelem a poharamat, de a beosztottas kijelentésre hirtelen vörössé válnak a szemeim, és tűzet kezdenek ontani felé. Fejben csak a tekintetemtől leolvad a csontig a bőre a képéről, de így csak mgfeszülten nézek rá.
- A szabadidőmben azt teszek, amit akarok, és higgye el, Mr. Hale, nem vagyok egyedülálló az univerzumban, aki rendőrként néha napján p.csarészgre issza le magát. Ha meg nem tetszik, ott az ajtó. - vakkantom oda neki élesen, és felfújva magam, mint egy harcikakas, csak azértis lehajtom azt a vodkát. Hát anyád.
- Ne is. Jó hely ez. Tudják a rendet velem kapcsolatban a vendégek, és békén hagynak. De, mint ahogy mondta is...ma pechem van. - villantok rá jégostoros pillantást, és újabb adagot töltök. - A pia meg lehet, hogy megvár. De a türelem nem nagy erényem, mint már némileg tapasztalhatta. - morgom, és a "hadnagy" szó említésére, élesen összehúzom, a szemem. Nem válaszolok. Ez csak egy szó, nem ezen fogok fennakadni. Pedig tudom, hogy igenis azt teszem épp most is. Kötekszik velem. Nem szabadna felvennem, de mégis azt teszem. Mert ez vagyok én.
A tegeződés említésére kicsit felvonom a szemöldököm, de végül bólintok. Miért ne? Valószínűleg úgysem találkozok többé vele, nem tök mindegy?
- Rendben, de ha mégegyszer a rangjelzésemmel jösz, előveszem a jelvényem, és feldugom a s.ggedbe. Csak, hogy érezda jelvény erejét. - mondom, aztán kicsit elmosolyodok, ebből sejtheti, hogy igaz is a fenyegetőzésem, meg nem is. A kérdésére viszont nem igazán tudok válaszolni. Most mit mondhatnék? Hogy azt hiszem kezdek erősen vonzódni (kezdek???) az egyik nyomozógyakornokhoz, aki nem elég, hogy okosabb, mint fél Salt Lake City lakkossága együttvéve, ráadásul még kedves is, plusz, ha nem lenne elég, még szexis is, és jópár évvel fiatalabb, mint én, ráadásul, ha nem emlékszene, sikerült kinyírnom egy pasit, meglőni Dylant, és majdnem kinyírni őt is, azóta meg hangokat hallok a fejemben...és még a végtelenségig sorolhatnám az összes sirámomat neki. De csak röviden elmondom, hogy van okom  inni, és legyen ennyi elég.
- Hmm...minden nézőpont kérdése. Talán.- mondom neki, és valahogy most jó lenne, ha tényleg nem éreznék semmit. Néha azt érzem, hogy meghaltam már rég, csak a porhüvelyem, a fizikai valóm létezik. De...mostanában vannak olyan dolgok, amiktől meg mégis elevenebbnek, élőbbnek érzem magam, mint valaha bármikor. De mivel a tagadás fázisában vagyok, ezért mindig meggyőzőm magam arról, hogy nem, nekem nincs is lelkem már. Így könnyebb.
- Szerintem? Hogy mit keres? Nos...felejtést, vagy választ. Mint mindenki más. A kérdés, hogy mit szeretne felejteni? És mire akar választ kapni? - kérdezek én is vissza, és hátradőlök, hátam a támlának vetem, s alkoholtól csillogó szemmem nézek a férfira. Na, a pia már hat, a zene kemény, de jó, és Julian...ő is jó. Nagyon, nagyon jó. Nem gondolhatok rá, mert innom kell, márpedig, most először, érdekel, mint mond a pasas. Talán mégsem baj, hogy nem lőttem fejbe.

Hmmm.....

A mellém lépő idegenről hamar kiderül, hogy jobban is ismerem, mint szeretném. Nem kellemes ránézni. Nem jó érzés itt tudni, és ennek hangot is adok, bár nem küldöm el célzottan a búsba. De igazán indulhatna magától is, nem haragudnék. De persze nem, miért is lenne nekem ilyen mázlim? Nagyon frappánsan vágok neki egy „Ó, maga?” kérdést, de mintha azt kérdezném: Nem lehetne inkább Lucifer az izzó vasvillájával, meg egy hárompéldányos szerződéssel a lelkemért? El is fordulok tőle, és igyekszem eltitkolni a feltörő bűntudatot. Nem vagyok kedves hangulatban. Vodkásban vagyok. A fél üveg már bennem van, a hatása pedig nagyon is érződik már rajtam, bár ezt csak én tudom, kifelé nem igazán látszódik semmi.
- Nincs nekem olyan szerencsém. Amúgy nem az ábrázata zavar. Sőt. Szinte már tenyérbe mászóan…hmm…jóképű. – morgom, mielőtt felhajtok egy újabb adagot. Nem tetszik a pasas. Bosszant. Még akkor is, ha tényleg nem rossz pasi. De mindig emlékeztet arra a napra, és épp elég álmaimban látni, nem akarom most is nézegetni. Kényszerem van, hogy megüssem. Megüthetem? Neeem, nem szabad. Belső monológban győzöm meg magam, hogy kivételesen ne menjek át terminátorba. A pumpa felment már bennem, az alkohol csak szítja. Nem akarom komolyan megbántani amúgy a szövegelésemmel, de én ilyen vagyok többnyire, és most csak le akarom rázni. De győz bennem a hős dns, amim nincs is, és felajánlom neki, hogy ha akar, most egyet fizet, kettőt kap akcióm keretein belül, kétféle módon is lerendezheti velem a túrán történteket. Persze, nem minden következmény nélkül, de azért lerendezheti. Mikor a birkózást meg a nőket említi, csak félmosolyra húzódik a szám.
- Extrém szituáció? – kérdezem, és halvány mosolyomat gyorsan egy újabb pohárnyi vodka mögé rejtem.  Szóval humorizálni próbál? Nem jön be. (Pedig de!) Az elutasításom felé csak akkor lehetne szembetűnőbb, ha neonfényekkel és transzparensekkel aggatnám tele magam, TŰNJ EL INNEN! - felirattal. Radioaktív módon sugárzom magamból a negatív hullámokat, mégis, mintha buborékban élne, pofátlanul teszi le az üvegét, és ugyan megkérdezi, csatlakozhat-e, de mire válaszolnék, már a segge az egyik széken csücsül, épp velem szemben.
- Van más választásom? – kérdezem, felvont szemöldökkel, és most először ránézek. Hosszan. Zavaróan hosszan. Tekintetem jegesebb, mint az Antarktisz, a köztünk köttetett láthatatlan szemkontaktustól megfagy köztünk a levegő is, az asztalon láthatatlan jegesmacik korcsolyáznak, piruetteznek, sőt, esküdni mernék, hogy a pultos az imént látott egy pingvintől egy leszúrt Rittbergert a vodkás és a rumos üveg között. Ejj, fiam, nem megmondtam, hogy ne drogozz annyit?
Azért bármennyire ellenkezek, valahol mégis jó, hogy felbukkant. Ugyanis van két zavaró tényező az életemben, ami képes kizökkenteni a rendes, megszokott kerékvágásból, és ezek közül ez az, ami kevésbé veszélyes rám nézve. Bár, már benyeltem vagy fél üveg vodkát. Kiszámíthatatlan vagyok, mint egy több ismeretlenes egyenlet.
- Szóval, más miatt. – bólintok, értem, fél tőlem. Nem mer kiállni ellenem. Nem csodálom, néha én is egészen megijedek magamtól. Csak rám kell nézni, milyen veszett félelmetes meg ijesztő vagyok. Nem kérdezek rá, mi lenne az. Nem érdekel. Majd kinyögi, ha akar valamit. Bár, egy egész üveg rum van előtte. Talán, csak inni akar. Hirtelen ötlettől vezérelve töltöm meg a poharam, és emelem felé, hogy koccintsunk. Nem tudom, miért csinálom, kezdek egész részeg lenni. Még nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy pillanatok alatt változzon a hangulatom. – Amúgy, ha már egy asztalnál ülünk, és történetesen majdnem kinyírtam: Regina Carter hadnagy, szolgálatára. Máskor. Most viszont, egészség, és húzóra, vagy soha többé szex! – mondom, és ha koccint, velem, ha nem, egy húzásra tolom le a torkomon az égető italt, majd vágom csak úgy oroszosan az asztalra a poharat. A kérdésére csak ráemelem a tekintetem, fürkészően nézek rá. Keresek. Kutatok, alternatívákat gyártok, aztán…elfáradok benne. Ajj, nem megy ez nekem. Túl sok érzelem ez nekem, ez a kusza összekutymuty, az agyam sem fog már így éjféltájban. A bűntudat, meg a talányok, meg mindenféle képzelgések, és vágyak…és nem Adam féle vágyak, nem is bárkiféle vágyak. Egyvalaki féle vágyak, és ezek egyik fajtája sem szabad, nem elfogadott, nem illendő, mert nem lehetek…. senki. Szédülök. Jó ez a vodka. Majd viszek egyet haza is, csak, hogy biztos kibírjam reggelig.
- Ez a törzshelyem, szóval, ha leszólja, elásom élve, és igen, történt. Határozottan négykézláb kívánok hazaközlekedni, lehetőleg a reggeli napsugarak első csillanásán csúszva. – mondom, majd elgondolkozok. – De ha folyton megzavar az ivásban, sosem leszek elég részeg ahhoz, hogy csillámpónikat lássak balettozni a biliárdasztalon. – mondom neki, aztán nagyot sóhajtok. Egye - fene, ha már ki akartam dekorálni a bosszantóan sármos fejét néhány skúlóval, talán megengedhetek neki annyit, hogy itt maradjon anélkül, hogy beverném a képét, vagy lelőném. Talán… - Fogalmazzunk úgy, hogy mindkettő erős befolyással bír a jelenlegi lelkiállapotomra. Pedig nincs is lelkem. És maga? Miért van itt? – kérdezem, és újabb adagot töltök ki. Érdekel a válasza. Miért jött? Miért hozzám? Mindegy, beszéljen, lehetőleg hosszan, és akkor megpróbálok nem percenként a gyakornokon agyalni. Utálom az érzelmeket.

Ujjaim közt forgatom az áttetsző, tudatot bódító folyadékkal teli, karcsú, masszív poharat. Kék tekintetem az áttetsző cseppek sokaságát kémleli, mintha abban meglelhetném a választ a kérdéseimre. A kocsma zajai megszokássá váltak már, fel sem tűnik, ahogy a gondolataimba mélyedve elveszek a láthatatlanság és az érinthetetlenség ködében. Igen, itt már mindenki tudja, akinek tudnia kell, hogy jobb engem békén hagyni, így nyugodtan adhatom át magam a tanácstalanságnak, az ellenkezésnek. Igen, nem kérdés, miért vagyok tanácstalan, és mi ellen hadakozok minden erőmmel. De most már nem akarok azzal a nappal foglalkozni megállás nélkül, ma már kattogtam rajta eleget. De Juliant...nem tudom kiverni a fejemből.
Keserűen, gúnyosan nevetem ki saját, szánalmas önmagam. Ez már tényleg nem emberi, amit művelek. Olyan gyönyörűen elvoltam, de tényleg. Tiszta, egyszerű volt minden. Volt a munka, meg a munka, meg a munka. Foglalkoztam Akitával, néha benéztem Melindához és a gyerekekhez, vagy meglátogattam aput, és ennyi. Nem több és nem kevesebb, ennyi bőven elég volt. Ha pasi kellett, volt pár telefonszámom, bár leggyakrabban Adam volt, akit előrántottam, mint nyuszit a bűvészkalapból. Miért? Mert megbeszéltük. Hogy nem lesz több az egész, mint puszta funkcionalitás. Pásztoróra, kellemes elfoglaltság. Nincs duma, nincs virág, sem közös programok. Csak jön, s ha végeztünk, pár nagyobb levegővétel után eltűnik. Vagy ha én megyek, ugyanígy. De egy ideje...már gondolni sem gondolok rá, pedig talán jót tenne, ha visszazökkenteném magam a régi kerékvágásba. Ha egy kicsit el tudnám vonni a figyelmem. Talán könnyebben felejthetném el ezt az egész őrületet.
Mérgesen, kínok közt hajtom le az újabb adag kegyetlen erős italt, mikor valaki megáll mellettem. Csak futó pillanatig tud a remény utat törni magának, hogy talán elmegy, és békén hagy. De megszólal. Némán meredek az asztal lapjára, türelmetlenül sóhajtok egyet.
- Úgy nézek ki, mint egy sárkány? Nem, nincs haver, menj, és bosszants mást... - mondom, majd ráemelem a tekintetem, egyenesen a szemeibe pillantok. Türelmetlen, fájdalmasan üres szemem egy pillanat alatt válik döbbentté, majd szívembe azonnal visszaköltözik a tudatom mélyére száműzött bűntudat, ahogy végigmérem az ismerősen ismeretlen arcot. Azonnal felismerem. Ugyanaz a szem, ugyanaz a haj, az arcvonások...Álmaimban, szüntelen néz vissza rám ez a szempár, bár akkor nincs benne ennyi élet, csak a kétségbeesett döbbenet.
- Ó...maga? - kérdezem, majd elkapom a tekintetem, és újra a vodka felé nyúlok. Na ne, ez nem lehet igaz. Erre innom kell. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, hogy a város leglepukkantabb, legócskább helyén, a leghátsó sarokban, az éjszaka közepén épp az fusson belém, akinek egy pillanaton múlt az, hogy golyót ne repítsek az arcába. Kitöltök egy újabb adagot magamnak, s már nem nézek rá. Nem tudok. Most ez minek kell? A szívemen tátongó sebek újra vérezni kezdenek, a bűntudat éles fogával újra a lelkembe mar.
- Ha azért jött, hogy beolvasson nekem, amiért fegyvert fogtam a túrán magára, már, ha maga is azt látta, amit én, csak tessék. Hallgatom. Ha ököllel akarja elintézni a revansot, ahhoz viszont ki kell mennünk, mert nem fizetek új berendezést senkinek. - mondom, majd szó nélkül hajtom le az italt, és a poharat hangos koppanással vágom az asztal lapjára. A pumpa bennem egy pillanat alatt megy fel, a vérnyomásom máris az egeket veri. Készen állok bármire. Támadjon szavakkal, megérdemlem. Támadjon ököllel, azt is. Persze, nem jelenti azt, hogy néma maradok, vagy hagyni fogom magam, de az első lépést meghagyom neki. Ennyi jár.

A bár leghátsó sarkában, egyedül ülök be egy boxba, háttal az ajtónak csusszantom be formás hátsómat a több helyen szakadt, kávészín, valaha jobb napokat is látott, ósdi műbőr ülésre. A bontatlan üveg vodka és az üres, áttetsző pohár határozott koppanással ér az asztal kopott, jellegzetesen igénytelen, nem túl tiszta lapjára. Ez nem egy luxuslebuj, itt nincsenek gyémántnyakörvet viselő dámák, sem lábhoz szoktatott playboynyuszik, de még jólfésült, Rolexet és pecsétgyűrűt viselő gondtalan aranyifjak sem. Itt a legkelendőbb nőnek is minimum egy kereke hiányzik, pár fogával egyetemben időnként, és ha véletlenül abban a kegyben részesülsz, hogy egy csinosabb pofijú cicababa kiválaszt magának, biztos lehetsz benne, hogy a pénztárcád jelentős összeggel lesz vékonyabb egy igen felejthető menet után valamelyik sikátorban, és a legtöbb pasasnak is, már a gondolatainak feléért is a rács mögött lenne a helye. A levegő nehéz, alkoholtól, izzadtságtól, cigarettafüsttől terhes, érezni benne mindent, ami csak megmételyezheti a lelket: reményvesztettség, szégyen, összetört álmok. Üres, kiégett tekintetek mindenütt, a szokásos zajok, nevetések, buja simulásokban ott lapul a pokol tornáca, itt mindenki arra kárhoztatott, hogy eme silány, értéktelen földi lét után a pokol kénköves lángjai közé vettessenek. Halottak az itt lévő emberek, csupán emberi porhüvelyük tartja még magát, s csak a Mindenható a megmondhatója, minek maradtak még mindig itt. Röghöz  kötött lelkek, szegény, sivár, szikkadt lelkű, kilátástalan ördögök.
Hogy én mégis mit keresek itt? Nem tudom. Ez jött szembe, mondhatnánk úgy is, de hazudnék, mert célirányosan jöttem. Elég jól ismerem a várost. Ez a hely épp olyan, amire szükségem van. Eléggé félnek már tőlem ahhoz, hogy tudják, jobb, ha senki nem közelít meg. Többször jártam már itt, és mivel elég hangulatember vagyok, ezt a helyet mindig akkor kerestem fel, ha súlyos gondok emésztettek, ami egyenes út volt a velem kötekedőknek az balesetire. Sok tapasztalat, törzsvendégek...hamar híre ment, hogy lehet, hogy épp csak ötven kiló vagyok, de veszett! Így nem aggódom. Nincs az a bátor, aki velem merne itt kikezdeni. Gondolkoznom kell. Sokat. Egyedül, de azért nem magányosan. Mr. Vodka társaságában, mert ő és kedves cimborája, Mr. Tequila, na, bennük még sosem csalódtam, bár, most csak Mr. Vodka társaságát élvezem. Spanyolajkúnak itt vagyok én, nekem most egy orosz kell. Vagy tök mindegy, csak ne legyen francia...Letekerem az üveg fém, fekete zárókupakját, majd hanyagul dobom csont nélkül a sarokban álló mocskos szemetesbe, anélkül, hogy odanéznék, és már töltök is. Innom kell, nekem ez a túl sok. A zűrzavar a fejemben már olyan, mint egy Hong Kong-i tömegkarambol.
Jó szokáshoz híven emelem poharam a láthatatlan társaságnak, majd tiszteletből egy kortynyi éltetőnek messze sem nevezhető, ám igen jó hatással bíró nedűt a földre löttyintek, majd lehajtom az áttetsző italt. Elfintorodok. Erős, az isten nyilát, erős, de jó érzés, ahogy végigmarja a torkomat, ahogy leérve a gyomromba azonnal hatást gyakorol rám. Elgondolkozva túrok bele fekete loboncomba, ujjaim közt lágyan siklanak a hollószín tincsek, mint egy éjsötét csermely a sziklák közt, aztán újra megragadom az üveg nyakát, ami épp előttem áll. Vakító kék tekintetemmel erősen fixírozom a vodkás üveg cimkéjét, azon az apró, fekete betűk sokaságát, de fel nem fogok semmit belőle. Figyelmem sem az olvasás, sem a bár erős, jellegzetes zajai nem kötik le, úgy ülök elszeparálva az asztalnál, mint egy hazajáró, láthatatlan lélek. Senki nem vesz észre, senki nem akar látni, és én ugyanezt teszem. Újabb adagot, töltök, lehajtom, és már folytatom is az előbbi igen fontos, és világmegváltó tevékenységet.
Menekülnék. Maradnék. Nem tudom, mit is akarok valójában. Kiakasztott az a túra, még mindig nem tértem magamhoz. Az a nő...és a fegyverem....a fegyvermester is megerősítette, hogy nem használtam akkor, a tár érintetlen volt. Én mégis, olyan tisztán emlékszem a vér szagára, arra, amit akkor éreztem...Nem tudtam irányítani a saját testem, akárhogy küzdöttem, és emlékszem, hogy lelőttem Dylant...és megöltem azt a férfit, de akármennyire én húztam meg az elsütőszerkezetet, az mégsem én voltam! Az a nő, vagy micsoda akarta, és TUDOM, hogy mindenki mást is meg akart ölni...csak úgy, bár néha már az is eszembe jut, hogy talán miattam. Mert én kiprovokáltam. Vagy csak tényleg megőrültem, és elment az a maradék eszem is. Aztán pocsék napok után, csak akkor jött enyhülés, mikor....
Türelmetlenül töltöm újra tele a poharamat, és már hajtom is le a következő adagot. A gondolat futótűzként suhan végig a gerincemen, és úgy érzem, hogy totálisan biztos, hogy elmebajos vagyok. Julian....az őrületbe kerget az a srác, és minél jobban akarom távol tartani magam tőle, annál jobban vonz. Nem akarok közel kerülni hozzá, mégis elküldök neki egy "Helló, mizu? " sms-t. Nem akarok tőle semmit, semmit az ég egy adta világon, mégsem tudom kiverni az átkozott fejemből már...meg sem tudom mondani mennyi ideje. Kikészít, mert az érzés kísértetiesen hasonlít a vágyhoz, ha eszembe jut. Ami, ugye lehetetlenség. Nem vágyhatok rá! Nem, az lehetetlen. Nem vonzódhatok hozzá. Hisz ő A Kölyök! Kido! A gyakornok, a zseni. Az, aki végigcsinálta velem azt a rizikós helyzetet. Aki reggelizett velem, akivel húrelméletről és bűntudatról beszélgettem, aki megígérte, hogy segít gyakorolni, ha segítek neki a lövészetben. Az egyetlen, akit érdekelt, hogy napokig nem mentem dolgozni, és jött, és nem nézett le, amiért a falamból kések és dobócsillagok álltak ki, sem azt nem tette szóvá, hogy úgy néztem ki, mint egy zombi. Csak megnyugtató ölelésbe bújtatott, és...
Kínosan, fejemet ingatva nevetem ki saját magam, újabb adag vodkát töltve a pohárba, de ezt most csak az ujjaim közt görgetem az asztalon szórakozottan. Nem. Nincs erre szükségem. Elég őrült vagyok így is. Nem kell nekem ez a baromság, biztos csak...nem tudom, a közös élmények miatt érzem Őt közelebbinek magamhoz. Ugye? Van ilyen, az elrabolt emberek, ha együtt vannak sokat, azok is szoros kötelékekbe lépnek, szövetséget alakítanak ki, a túlélésért. Biztos nincs másról szó most sem, csak...posttraumatikus stressz. Mert Én? Julian? Mi együtt? Nem, ez fizikai képtelenség, biztos esélytelen. Mert...ezer és egy okot tudnék felsorolni. Kezdve azzal, hogy idősebb vagyok nála, hogy abszolút más típusú, és stílusú pasijaim voltak eddig, aztán ő nyomozó gyakornok, én meg rendőr vagyok. Na és az sem vet rám túl jó fényt, hogy most is egy lepukkant bárban ücsörgök az éjszaka közepén, egyedül iszok, töményet, és bár a fekete nadrág, egyszerű felső, bőrdzseki, magasszárú csizma kombóval nem tűnök ki a tömegből, azért igencsak érződik rajtam egy bizonyos kattantságra való hajlam. Julian meg...édes. Kedves, és okos. Higgadt, és előrelátó. Neki a kedves, egyetemista diáklányok lehetnek az esetei, tankönyvekkel, meg cuki kis rakott szoknyával. Pomponlányok. Meg irodalom szakosok, vagy joghallgatók, lelkes környezet és állat vagy bármivédő szőke ciklonok. De nem én, az őrült, kamikaze, munkamániás, lelki nyomoronc rendőr a hangokkal a fejében! Ő és én, mintha tűz és jég lennénk. Halálos párosítás, szóval...
Megrázom a fejem, újfent felröhögök magamban. Nem vagyok ép, már biztos nem vagyok ép, ha ilyenekre gondolok. Térjünk vissza valami egyszerűbbhöz, mielőtt előkapom a csizmám szárából a késem, és hosszában felvágom az ereim, aztán a derekam mögül előkapom a fegyverem, és halomra lövöm saját magam. Na, akkor gondolkodjunk...új téma, amin agyalhatok? Á, megvan! Miért haltak ki a dínók? Mi lenne, ha ma is élnének? Én tutira tartanék egy T-rexet! Mert az olyan buli! Erre inni kell!!