Claire & Benjamin - Egy újabb kényelmetlen helyzet

Mert az általa választott verzión nem akadtam ki. De tényleg mindegy most már. Igaza van. Rohadtul felesleges ezen rugózni. Idővel úgyis megtudom, ha akarom. Ha ő is akarja. Ha úgy hozza a sors. És ha éppen annyira együtt áll a világmindenség, hogy közben kuruttyoló remeterákok sem felejtenek el potyorászni az égből.
Végül inkább csak sóhajtok egyet, és keresek valami más témát, ami kellőképp eltereli a figyelmem erről a kérdésről.
- Nem is baj. Mondd, mit is kezdenék egy kislánnyal? – pillantok rá meg sem próbálva ártatlannak tettetni magam.
- Pech. De értettem, akkor innentől kezdve halálosan komoly leszek – bár a hangsúly és a halvány mosoly némileg éreztetni, hogy most is viccelek. Vagy mégsem? Olyan, mintha most egy kiragadott helyen és időben lennénk, egy talpalatnyi szigeten, ahol minden irreálisan máshogy működik, mint a valóságban. Fogalmam sincs, mi lesz, ha két nap múlva újra találkozunk, ő ismét a pszichológusom lesz, én a páciense. Vajon visszaáll magától minden a néhány órával ezelőtti állapotba, vagy megmarad valami ebből a régihez hasonló, nosztalgikus hangulatból?
Mélyet szippantok a cigijéből, a whisky és a füst lassan kezd kissé elbódítani, így abból sem csinálok ügyet, hogy menet közben majdnem lesmárolom. Csak az utolsó pillanatban változtatok ugyanis irányt, és végül az arcától alig pár centire lévő dohányt fonják körbe az ajkaim. Nem mondom, hogy csókot terveztem, de nem sokon múlt, hogy majdnem megtévedtem.
Ez a sok szexuális kérdés, ami röpköd itt köztünk a levegőben, kezdi egyre inkább ingerelni az agyam, és ebbe az irányba terelgetni a gondolataim. Ezt a nagy békülős hangulatot akár megkoronázhatnánk egy sokkal intimebb gesztussal is, még a hely és az idő is tökéletesen alkalmas lenne rá, de akármennyire is kezd hatni rám a lassan teljes egészében elfogyasztott ital, azt még így is sejtem, hogy Claire nem igazán lenne vevő erre a folytatásra.
Pedig egy forró szex talán sok múltból gyökerező problémánkat feloldana. Jobban, és hamarabb, mint bármiféle megbeszélés. Ám a kérdéséből kiindulva, amit voltam kedves passzolni, kapizsgálható, hogy hamar arra terelné a témát, hogy ő már az elején tudta, hogy csak meg akarom fektetni egy éjszakára.
Csodálkozom is, milyen bölcs lettem így félrészegre alkoholizálva magam.
- Mégis mi lenne izgalmas abban, ha elárulnám? – fújom ki a füstöt, miután hátammal ismét visszadőlök a korláthoz. – Messze a múltban történt, úgyis csak addig foglalkoztat már, amíg van min tépelődni rajta.
És amúgy sem érdemli meg, hogy sokkal konkrétabb legyek. Eddig ugyanis én voltam az, aki tisztán játszott. És aki tíz éven át azon töprengett, vajon mi is történhetett. Mi miatt siklott ki ennyire ez a szépreményű kezdet. Az már más kérdés, hogy végül a sértettség és a keserűség összerakott bennem egy viszonylag stabilnak mutatkozó magyarázatot, amit aztán addig ismételgettem, amíg teljesen el nem hittem. És amiről most elvárja tőlem, hogy a bizalom nevében vakon higgyem el, hogy nem úgy volt, anélkül, hogy konkrétabban tisztázná előttem.
Én pedig belementem az alkuba. De ennyi visszafricska igazán jár.
- Sosem állítottam az ellenkezőjét – moccan sunyi mosolyra a szájam széle, ahogy rám fogja, hogy gonosz vagyok. Ezt pedig a következő kérdésemmel is alátámasztom. Élvezettel szemlélem, mennyire kizökkenti, és nekem már ez is elég. Azt sejtem ugyanis, hogy az előbbi húzásom után nem számíthatok válaszra. És az alattomos mosolya hamar tudatja is velem, hogy jól taktikázgatok.
- Túlságosan kiszámítható lettél – viszonzom a szemtelen vigyorát, tovább gonoszkodva, ha már így hivatalosan is rám ragasztotta a címet, és közben átadom neki az üveget.
Hogy milyen nők jönnek be? Na lám, fogas kérdés, ezen gondolkodnom kell.
- Milyen adatokra vagy kíváncsi? Mellbőség, hajszín, miniszoknyaviselet? – kérdezek vissza elviccelve a kérdést.
- Nem jössz be közben? Kezd kissé hűvös lenni idekint – tudakolom, hogy nyerjek egy kis időt, és fel is tornázom magam, hogy kinyújtózhassak. – Van idefent egy matrac, ha megfelel erre a néhány órára. Nem ősrégi, patyolat tiszta, nemrég hozattam fel.
Azt már persze nem teszem hozzá, hogy miért. És azt is csak feltételezem, hogy itt akarná átvészelni az éjszakát, végül is akár egy taxit is hívhat.

Újabb részletek kerülnek elő a „nagy titokkal” kapcsolatban. És igazából meg is lepődöm. Nem is tudom, hogy melyiken jobban: hogy hajlandó megosztani velem ezeket az információkat, vagy inkább a közölt adatok tartalmán.
Viszonozta az érzéseimet? De hát, mégis honnan tudja, hogy én mit éreztem akkor? Nem volt lehetőségem elmondani neki. Pedig el akartam. Hülye kis zöldfülűként azt terveztem, hogy megcsókolom, és színt vallok előtte, de az akció már az első fázisnál elakadt.
Másrészről pedig... mi az, hogy viszonozta az érzéseimet?! Ez nekem új. Új elem a gépezetben. Hogy vághatja csak így ide? És miért most kell megtudnom? Ez olyasmi, ami még feldolgozást igényel. Egy elég fontos részlet, amiről eddig fogalmam sem volt.
Ahogy ránézek, a tekintetemre kiül egy árnyalatnyi meglepetés, de leginkább az, hogy próbálom hova tenni a hallottakat, beleilleszteni a múltba. Végül kissé összeráncolom a homlokom.
- Ja persze... biztos egy degenerált vagyok, aki úgysem fogná fel, igaz? – valahogy kiszökik belőlem ez a mondat, mert kicsit sem esik jól, hogy épp az értelmi képességeim felől közelíti meg a dolgot. Hogy pont ezt használja kifogásnak. Bár én is érzem, hogy egy kicsit talán túlreagálom, de akkor is felfortyant bennem a düh néhány pillanatra. És ennek köze sincs a rohamokhoz, ez csak szimplán... sértő.
De a harag nem marad sokáig, a következő kérdésnél már újra halvány mosoly színezi az arcom.
- Viszont a doktornő most nincs itt – hívom fel a figyelmét erre a csekélyke, de annál fontosabb részletre. És meg is hagyom neki a választást, hogy eldöntse, mire is gondoltam ezzel.
- Hidd el, nem akarod tudni – vigyorodom el, ahogy a kanos tizenévesek képességeit kezdi boncolgatni. Igazából, tudnék mit mesélni, de attól tartok, nem lenne rám büszke. A lényeg viszont, hogy végül jól veszi a poént, és le is telepedik mellém a bekészített helyére.
Ahogy ujjaim végigkúsznak a lábán, és megérintem a térdét majd a combja alsó részét, valahogy másabb hatást érek el vele, mint fél órával ezelőtt. Mármint nem nála. Az alkohol tenné? Az egyre inkább begyűrűző téma? Vagy valami még alattomosabb? A gondolatom arrafelé téved, milyen is lenne, ha most is úgy tennénk, mint azon a kiállításon. Nem akarom tudni, hogy ő az, de a teste magához vonzza az érintésem. Vonzaná, ha engedném neki.
- Na ezt például nem tudom megígérni – jelentem ki mosolyogva, mikor kiadja a feltételt, hogy ne csináljak ilyet többé. Ó, hogy a fenébe ne? Ahhoz túlságosan jól reagál.
A cigit örömmel fogadom, és jólesően szívom magamba a füstöt, de ahelyett, hogy elvenném a kezéből a szálat, inkább odahajolok hozzá, és az ajkaim forrasztom rá a felkínált élvezeti cikkre. Az arcom így csak néhány centi távolságba kerül az övétől, nem is tudok ránézni, annyira közel van.
Halkan hümmögök csak a válaszára, nem is tudom, hogy elégedett vagyok-e vele. Kicsit, mintha kikerülte volna, de hát végül is nem lenne fair felróni neki. A helyzetet és a társaságot figyelembe véve.
A kérdése egy kis mosolyt csal az arcomra.
- Nem azt mondtad az előbb, hogy viszonoztad az érzéseimet? Akkor ezek szerint mégsem tudod, mit viszonoztál? – teszem fel a kérdést ravaszmód, játékosan, és egyben válasznak is szánva. De tudom, nem fog megelégedni vele, ezért nem sokkal később felhasználom az első kibúvómat, és nem vagyok rest elsuttogni a bűvös szócskát.
- Passz – fordulok felé egy rosszfiús félmosollyal. Nem, ezt nem fogom most elárulni. Valahogy nem vagyok ma olyan hangulatban, hogy szerelmi vallomások röpködjenek az ajkaimról. Még akkor sem, ha a régi énem a téma. Ezt az információt egyáltalán nem kell tudnia. Mégis mit befolyásolna? Most már semmit.
- Ez már úgysem lényeges – húzom fel lazán az egyik térdem, és rákönyökölök, míg a másik lábam nyújtva marad. – Vagy úgyis mondhatnám, hogy sosem tudod meg – célzok vissza az ő korábbi mondatára.
- Ha kiderülne, hogy van egy súlyos betegségem, és már csak néhány hétig vagyok életben, lefeküdnél velem? – kormányozom ki a kezéből a whiskyt, és határozottat húzok belőle.

- Már kérdés, hogy mire gondolsz megbeszélés alatt. Tekintve, hogy még most sem árultad el, hogy mi okozott gondot akkor – mutatok rá a számomra lényegre. Ha fel is hívtam volna valamikor, el nem tudom képzelni, hogy segített volna a helyzeten. De az tény, hogy minél tovább húzódik egy ilyen ügy, annál nehezebb feloldani. Fogalmam sincs, mit fog mondani, ha egyszer majd méltóztat beavatni, hogy mégis mi miatt nem kért belőlem.
Másrészt azért sem lett volna előnyös beszélnünk, mert azokon az estéken, amikor a telefonnal vívtam, általában nem voltam tejesen beszámítható. Vagy drog volt bennem, vagy pia, nem is kis mennyiségben. Akkoriban szerettem a szerek hatásának betudni a késztetést, de utólag mindig jól tudtam, hogy ez csak öncsalás. A drogok inkább csak azt az emésztően vastag büszkeség- és sérelemfalat marták le bennem, ami normál esetben távol tartott tőle, és egészen Párizsig űzött.
De erre legalább nem kérdezett rá.
- Ne keseríts el ennyire – mondom hamiskás mosollyal az arcomon, persze, lehetetlenség eldönteni, hogy csak játszom-e, vagy valamennyire komolyan gondolom. Látszani mindenesetre nem látszik rajtam, de ez a mondat valahogy egészen mélyre talált. Tudom, hogy az egész szituáció egy vicc, játék, ahol félkomoly kommentárok röpködnek, de nehéz figyelmen kívül hagynom, hogy mennyire összetört, amikor először szembesültem ennek a kimondatlan mondatnak a tartalmával.
Kamaszkorom minden lobogó lángjával vágytam rá, magamnak akartam, nem csak egy éjszakára, hanem őrülten sokra. A kívánságom azonban, amiért sokat megadtam volna, sosem teljesült. Valahogy ezt jelenti most nekem ez a soványka mondat.
Ennek ellenére megvallom neki a kiállításos terveimet, és hogy mi történt volna, ha... De jobb is, hogy nem kommentálja. Én pedig jóval vidámabb téma felé lavírozok. Szemeim rezzenetlenül figyelik minden reakcióját, még pislogni is alig pislogok. A hatás pedig azonnali: látom, hogy teljesen ledermed, és a várva várt pír is megérkezik. Na meg a kiakadás. De hát elismerem, teljesen jogos, én mégis csak vigyorogni tudok rajta. Ahogy mérgesen kikapja a kezemből az üveget, és ahogy füstölög, elnevetem magam. Kész, eddig bírtam.
Nekidőlök a korlátnak, és a hátamat nekivetve szépen lecsúszom a földre.
- Csak vicceltem – bököm ki végül, mikor felteszi a kérdést, és mikor már meg tudok szólalni. – De ez óriási volt. Látnod kellett volna az arcod. Tényleg kinézted belőlem? Hm? – markolom meg a lábait, és a kezem újra felfelé siklik a szoknyája irányába, végül pedig kicsit kibillentem, nem annyira hogy elessen, épp csak hogy érezze az invitálást, üljön csak le ide mellém.
Még vetkőzni is elkezdek a kedvéért: lekormányozom magamról a zakómat, és szétterítem a földön, hogy arra telepedjen.
- Nem mondom, hogy nem tudtam volna vele mit kezdeni, de csak egy ártatlan vicc volt – mondom kicsit csendesebben, és ránézek. Kicsit nyaktekerve sandítva fölfelé. – Ugye, nem haragszol- villantom rá az italtól és a jókedvemtől csillogó bociszemeimet.
Azt hiszem, már rám is kezd hatni kissé a whisky, de gyakorlott szervezet révén messze nincs még semmi gond.
- Viszont bármennyi potya kérdést tettem fel közben, az igazi most következik: Mi az, ami a leginkább beindít? – a kezem pedig felé nyújtom az üvegért, és közben épp olyan arcot vágok, mintha azt kérdeztem volna, hogy szereti-e a tejet.
Igen, az én ötletem volt ez a játék. És minden percét imádom.

- Ó, dehogy nincs – mélázok el a szavain, és akaratlanul is eszembe jut néhány olyan eset, amire ez ugyanúgy ráillik, mint a kiállításos esténkre. De kétségkívül ez szólt a legnagyobbat.
Felé fordulok, ahogy előkotorja a cigit, és magam is elveszek egy szálat, ha már ilyen szépen nyújtja. Más kérdés, hogy ha nem tenné, úgyis kunyeráltam volna egyet. Hagyom, hogy a tenyerembe pottyantsa a gyújtót, és már pöfékelek is. A füst most már akadálytalanul jut le, és kúszik vissza is, mintha az a múltkori alkalom a tónál meg sem történt volna. Bárcsak tényleg így lenne.
- Ne sajnáld, úgysem lettem volna önmagam – követem merev tekintettel a szomorkás mosolyát, és az utcára sikló tekintetét is. De végül észlelem, hogy ismét rajtam a sor, és feltehetem végre a kérdést, amire borzasztóan kíváncsi vagyok.
- Rossz kislányt? – mosolyodom el azon nyomban, ahogy meghallom a szájából ezt a kifejezést. – Hát tudsz te olyan is lenni? – kérdezem kicsit incselkedve vele, mintha el sem akarnám hinni. És persze nagyon is tetszik a válasza, a mosolyom még akkor is kitart, amikor a cigibe szívok.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem számítottam rá, hogy visszadobja a kérdést. Biztosra vettem, hogy ez a téma az ő kíváncsiságát is megmozgatta.
- Szex – mélyesztem kékjeimet késlekedés nélkül az ő pillantásába, ahogy elsziszegem ezt az egyetlen szócskát, és ajkaim közül kieresztem a füstöt. Az őszinteség, az őszinteség. Szemernyi kétségem sincs, hogy így végződött volna az az este. Most pedig már főleg nem, hogy az imént ő is bevallotta, mi járt akkor a fejében.
Ezt pedig nem is nagyon hiszem, hogy szükséges tovább indokolni. Úgyhogy megint csak jöhet az én köröm. Újabb korty whisky, és egy rövid gondolkodás.
- Amikor a szüleid Tokióba utaztak, nálad aludtam. Emlékszel? A földön akartam bevackolni magam a szobádban, azt bizonygatva, hogy milyen lovagias vagyok – mesélem somolyogva.  – De végül rávettél, hogy feküdjek oda melléd, úgyis franciaágyról van szó. Nem zavar – tartok egy kis szünetet, kiélvezve, hogy halvány lila gőze sincs, hogy hova is akarok kilyukadni.
- Észrevetted, hogy éjszaka kigomboltam a hálóingedet, és lefotóztalak meztelenül? – villantok egy egyre nehezebben visszafogott sunyi vigyort felé. Mert a választ is tudom: ha észrevette volna, mára bizonyára nem csak ez az egy heg díszítené a képem.

- Ne is – produkálok egy félmosolyt válaszul. Ha hízelegne, abból csak a problémák lennének. Viszont én sem nagyon fogok. A kérdés csak az, hogy ha olyat kérdezünk, amihez nekünk magunknak is közünk van, elviseljük-e majd az igazságot. Én eddig szándékosan kerültem a rám vonatkozó kérdéseket, de előbb-utóbb – bizonyára a whiskysüveg üresedésével egyenes arányban – úgy is előjönnek.
Nem tudom felmérni, mennyire éri váratlanul, vagy mennyire töri le esetlegesen a válaszom. De én már egyszer belenyugodtam abba, hogy soha többé nem találkozunk, erre építettem mindent, aminek a segítségével annak idején túlléptem a történteken, és most épp ez az alap ingott meg alattam.
Egyelőre több a negatív a találkozásunkban, mint aminek örülni lehetne. Épp csak ma kezdett el változni egy picit ez az egész. Még beláthatatlan hol is fog végződni. Az, hogy újra hasonló lesz, mint régen, most még táncoló délibáb csupán.
Játékosan, kételkedve felvonom a szemöldököm, ahogy a párhuzamos viszonyokat említi, és amíg a folytatást fontolgatja, végig is pörgetem ezt a verziót. De végül is ki tudja... az ember sokat változhat tíz év alatt, lehet valójában egy férfifaló lett belőle. Még akkor is, ha személy szerint ezt erősen kétlem.
Ám hamar bebizonyosodik, hogy mégiscsak jól gondoltam, és villantok is egy sejtelmes mosolyt, ahogy hallgatom az érveket, a kifogásokat... különösen tetszik, ahogy a végén lekanyarintja a témát.
- Na igen, azt jól megcsináltuk. Már-már művészi alakítás volt. Lehetett volna akár az évszázad melléfogása is – gondolok vissza én is nagyvonalakban a kiállításon történtekre, és halvány mosollyal megingatom a fejem, ahogy hagyom a támaszkodó könyökeim között lebukni egy kicsit.
A válasza alapján megkérdezhetném, hogy milyen gyakran bukkan ilyesforma alakokba, vagy hogy gyakran flörtölget-e ilyen helyen, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok rá kíváncsi, de... van valami, ami jelenleg sokkal élénkebben mozgatja a fantáziámat. Amint eszembe jut, a türelmetlen kíváncsiság nem engedi, hogy késleltessem a feltevését.
De még hátra van az ő faggatása. És ez a kérdés... sóhajtok egyet, és körbenyalintom az ajkaimat, hogy egy picit késleltessem a választ.
- Volt. Nem is kevés. Főleg az első években, de nem is tudnám ilyen egyszerűen bekategorizálni. Ha tudni akarod – tartok ismét egy kis szünetet, a fejem még mindig enyhén a vállaim közt lelógatva, a mélyen fekvő udvart nézegetve – olyan is volt, mikor úgy kellett kierőszakolnom a telefont a markomból.
Végül is miért ne mondhatnám el neki? Az önérzetemet jelenleg nem csorbírja. Ez már amúgy is régi történet. De volt ilyen, egész határozottan emlékszem rá, mennyit küzdöttem azzal, hogy megszakítva tartsak minden kontaktot. Mi tagadás, voltak nehéz pillanatok.
Vaktában az üvegért nyúlok, kitapintom a markából, és egy jó nagy kortyot iszom belőle.  
- Na és... visszatérve a kiállításra. Mit gondolsz, hogyan végződött volna, ha nem én vagyok a férfi, akibe belebotlasz? Ha minden zavartalanul úgy folytatódik tovább, ahogy elindult.
A pillantásom pedig ismét az arcára siklik. Nagyon is érdekel ez a válasz.

Nagyon méreget, ahogy szóba hozom az alkut, majd a játékot, de ez cseppet sem zavar.
- Csak akkor kérdezhetsz, ha iszol is. Ha nagy kortyot, kevesebb kérdés lesz, ha kicsit annál több. Tekintve, hogy fenékig játszunk – pontosítok sunyin a szabályokon. Bár ennek az is velejárója, hogy nagy kortyok esetén hamarabb fog jelentkezni a whisky hatása. Mindenki olyan taktikát választ, amilyet csak akar.
Bólintok a tabutémájára, majd fel is teszem az első kérdést, ami már régóta foglalkoztat. Már-már azt hiszem, hogy az első kérdéssel megakasztottam, de hamar rájövök, hogy csak egy szemtelen hatásszünetet tart. A tekintetében mintha kihívás csillanna, ami nagyon is tetszik. Abban pedig biztos lehet, hogy nem hagyom válasz nélkül. Van pár kérdés, ami nagyon is kikívánkozik belőlem, de hát nem kőhetek el mindent rögtön a legelején.
Mikor kimondja az első mondatot, halványan elnevetem magam.
- Legalább hízeleghetnél egy kicsit – bűvölöm hozzá mosolyogva. Olyan éles volt ez a tényleg nem én akartam. – Letöröd a kedélyemet. Mondhattad volna, hogy eredetileg nem a te ötleted volt, de aztáán...
Persze csak szórakozok. Megbeszéltük, hogy őszinte válaszok érkeznek. Ehhez mérten vagyok kénytelen felelni én is az ő kérdésére.
- Határozottan – felelek kurtán, de nyomatékosan. És magam is tartok egy kis szünetet, amíg végiggondolom, hogy egyáltalán indokoljak-e, de végül mégiscsak rászánom magam. – Már épp kezdett megnyugodni az életem.
Elgondolkodok, Franciaországban milyen életvitelt folytattam, mi minden történt, jó és rossz egyaránt, de aztán hazajöttem, befejezve az egyetemet, és otthagyva az akkori munkám. Otthagyva mindent. Itt pedig az utóbbi egy évben kezdett minden elrendeződni.
- A kiállítás óta viszont megint minden felfordult. Ahhoz köthető a bírósági idézés is, a majdnem-dutyi, a botrány, apám fejmosása, rám sózták ezeket a kezeléseket, a rohamok is erősebbek... – sóhajtok, mire a végére érek. Vagyis majdnem a végére: a múlt is egyre jobban felkavarodik bennem, és ettől dekoncentrált leszek, ideges.
Mondandóm végeztével az üvegért nyúlok, kiveszem a kezéből, és meghúzom.
- Jelenleg van bármiféle kapcsolatod? - őszintén szólva arra is kíváncsi vagyok, hogyan válaszol erre a kérdésre, zavarba jön, vagy nem, ezért felé fordítom a fejem, úgy szuggerálom a választ.

Nem túl elegáns, így poharak nélkül, de bízom benne, hogy nem jelent számára áthidalhatatlan akadályt. Legalább passzol az este hangulatához, mert hogy ez is a gimnazista éveinkre emlékeztet. Akkor még én sem voltam ilyen finom úriember, mint amilyennek manapság látszom, vagy látszanom kell. Legalábbis jobban megvolt az a szféra, ahol leadhattam a kötöttségeket.
Már épp válaszolnék, mikor meghallom, hogyan is folytatja a mondatot, majd a csilingelő nevetését. És nekem is egy széles, őszinte mosoly kúszik az ajkaimra.
Örömmel látom, hogy nem lőttem nagyon mellé. Tényleg odavan a lakásért.
- Koccintsunk arra, hogy ez a ház hozott egy kis változást az életünkbe – mondom egészen komoly hangra váltva, és tekintetemmel az arcát fürkészem, mikor megint csak eszembe jut, hogy hiába az emelkedett hangnem és alkalom, bizony továbbra sincsenek poharaink. – Ó, bassza meg – nevetem el én is magam most már, mikor ez a csekélység újra feltűnik.
- Akkor mindegy, csak húzd meg és add tovább – lépek ki sóhajtva az erkélyre, és elmerülök kicsit a kilátásban, csakhogy újabb kósza gondolatok tölthessék meg a fejem. Mikor utánam jön, végre meg is győzöm magam, hogy feltegyem a kérdést, amit a kiállítás óta tartogatok.
Látom, hogy zavarba jön tőle, és egy percig se bánom, inkább igyekszem a szavaira koncentrálni, de aligha tudom meg belőlük, amikre kíváncsi vagyok. Vagyis, persze ezek egy ember legfontosabb adatai egy nyilvántartásban, de... én akkor sem elégszem meg ennyivel.
- Alkut ajánlok – mosolyodom el végül hamiskásan, ahogy továbbra is a várost szemlélem, nem nézek rá, noha most már ott könyököl mellettem.
- Mit szólnál hozzá, ha egy kérdés megválaszolásáért cserébe, te is feltehetnél egy újabbat, és így tovább. Nincs szabály vagy korlát, hogy mivel kapcsolatban, viszont kötelező őszintén válaszolni. Mindkettőnknek két passza lehet. A játék pedig addig tart, amíg el nem fogy a whisky. Merthogy minden feltett kérdés után inni kell egy kortyot – sandítok rá végül bujkáló mosollyal, hogy lássam, hogyan is reagál az ötletre. De nincs kétségem afelől, hogy bele fog menni, elvégre ez a játék pont azt szolgálja, amire olyannyira törekszik. A bizalomra épít. Akár be is emelhetnék a pszichológiai módszerek közé.
- Persze, jelölhetsz ki tabutémát, ha akarsz – teszem hozzá, akkor is, ha én nem éltem ezzel a lehetőséggel. Hátha így kevésbé fog tartani tőle, vagy nem tudom, mi lesz egyáltalán a véleménye.
- Vigyázz, mert két korty hátrányban vagy – villantok felé egy ravasz félmosolyt, majd elveszem tőle az üveget, és ha belemegy, már fel is teszem az első kérdést.
- Tényleg nem te akartad, hogy a páciensed legyek? – és ezennel vissza is nyújtom neki az italt, a ravasz mosoly még mindig az arcomon. Szinte lerí rólam a kérdés: na, hogy is volt az, hogy sohasem tudom meg?

Talán befut, talán nem. Én már nem is igazán bízom benne. Akkora lett a jövés-menés az életemben, hogy most már nem is biztos, hogy meg tudnék állapodni egynél. Ahogy kapcsolatnál sem. Annyi volt már. Franciaországban is, mióta visszatértem is, mind gyorsan lezajlott, és már vége is szakadt.
Azt veszem észre magamon, hogy az évek során egyre ínyencebb vadász lettem. Már nem elég egy miniszoknya, és egy mélyebb dekoltázs, hogy körüldongjak egy nőt. Jó, persze, kivételek és kivételes helyzetek mindig vannak, nem lettem kőből, és flörtölni is mindig szerettem, akár céllal, akár cél nélkül, de mostanra sokkal jobban megválogatom a partnereimet.
Kiégtem volna? Még nem hiszem. Pedig volt egy idő, mikor közel kerültem hozzá, de volt, ami visszarántson. Hogy érzéseim vannak-e? Tartósan aligha. Mármint gondolok itt a szerelemfélére. Nem. Ezt a luxust csak egyszer engedélyeztem magamnak. És többet nincs is szándékomban.
Sőt, a régit sincs szándékomban megkapirgálni. Jól van az ott, ahová került. Amíg ott marad, ártalmatlan. Valahogy ettől kell távol tartanom magam, ha már egyszer belementem ebbe a hülyeségbe, hogy úgy-ahogy feloldom az ellenségességem Claire-rel szemben, és megpróbálom engedni, hogy jobban belém lásson. Persze csakis annak érdekében, hogy ki tudjon kezelni ebből a kórságból. Jobban mondva magamból.
A régi hangulat viszont hihetetlen, milyen könnyen képes magába szívni – azt hiszem, mindkettőnket. Olyan hirtelen bukkant most elő, odalent a kitörött ablak alatt, hogy lehetetlenség neki ellenállni. Mintha valami hosszú-hosszú ideig mellőzött drog most újra bejárná a testedet, pedig tudod, alig egy késhegynyit vettél belőle a nyelvedre, épp hogy csak belenyalintottál, mégis megint pillanatok alatt a feje tetejére állít mindent.
Ha az egy órával ezelőtti önmagam megkérdezné tőlem, miért is ácsorgok most egy sötét szobában, és miért fáradozok azon, hogy kellemes meglepetést szerezzek annak a nőnek, akit tíz éven keresztül gyűlöltem, bizony nem tudnék neki mit mondani.
Talán mert annyira új ez az egész. Megint. Talán csak felszabadít, hogy feloldódott egy nehéz súly bennem, azáltal hogy valamennyire megbeszéltük végre, ami a múltban történt. Sokkal könnyebbnek, és szabadabbnak érzem magam.
Ahogy a keze a vállamra siklik, az enyém pedig végigzongorázik a hátán, eszembe jut, hogy régebben, főleg a vége felé, mennyire nehezen kezeltem már az ilyenféle érintéseket köztünk. Pedig akkoriban igazán nem finomkodtunk vagy szégyenlősködtünk túlzottan. A közvetlenség volt a lelke a barátságunknak. De a végére már azzal is felizgatott, ha megmasszírozta a hátamat, vagy ha csak simán a térdemre tette a kezét.
Hallom, hogy a légzése gyorsul, és igazából magamon is érzem, hogy hevesebb a pulzusom, de ez bizonyára csak az új helyzetnek tudható be, és talán annak, hogy a testünk sok mindenre emlékszik.
Egy mosollyal hallgatom és figyelem, mennyire lelkes és mennyire tetszik neki a meglepetés.
- Majd meglátjuk. Még sok dolgom lesz vele
A következő mondatára felé pillantok, kicsit kérdőn, vagyis inkább meglepődve, mikor végül leesik, hogy hogyan is értette. A naplemente miatt.
- Erre akár koccinthatunk is – kicsit arrébb, majd egy bontatlan whiskys üveggel térek vissza, amit a vevők megvendégelésére szereztem be. Ez a sajátos kis hóbortom, szokásom, hogy minden eladott ház után felbontok egy italt, és koccintok velük a sikeres jövőre. Hogy szeretni fogják az új otthonukat.
- Vagyis, koccintani aligha, mert poharakat még nem hoztam – helyesbítek a fejemet vakargatva, de nem akadok fenn olyan sokáig a problémán. Felbontom, élvezkedve illatmintát veszek, majd átnyújtom Claire-nek.
Amíg megkóstolja, kinyitom az erkélyajtót, és kisétálok a lassan, de biztosan sötétedő kinti világba. Az alattunk elterülő városban már kigyúltak a fények, a látvány tényleg lenyűgöző. És a levegő sem annyira tüzelően meleg most már, de nem is hideg, pont kellemes az idő.
- Az a helyzet, hogy semmit sem tudok rólad. Te utánam néztél, és egy kerek hónapja mást sem csinálsz, csak engem faggatsz, aktákat olvasol rólam, és feljegyzéseket készítesz, de én... én nem tudok semmit – mondom ki végül, ami egy ideje már birizgálja a csőröm, de eddig nem voltam hajlandó beismerni, hogy érdekelne. Pedig nagyon is.
A kíváncsiság őrölten furdal. Eddig tudtam féken tartani.

- Ezt megjegyzem – mondom úgy, mint akinek tervei vannak ezzel a kijelentéssel, és tényleg feljegyzi a képzeletbeli noteszébe, mert jól tudja, hogy nem szabad elfelejtenie. Még szükségem lesz erre az információra.
Azt hiszem, mindig is alábecsültem őt egy kicsit, nem direkt, egóból, rossz szándékból, talán csak - a tudta nélkül is - jobban meg akartam védeni, mint amennyire szükséges lett volna. Pedig vagány csajszi volt már régen is. Nem az a tipikus pompomlány királynő, akik általában kamaszkorban a csajbandák élére kerülnek, vagy akiknek nyíltan udvarol az egész iskola, mert nem kerül sok energiába ágyba csalogatni őket. Én is vittem belőlük néhány körre, nem is egyet.
Claire viszont máshoz értett. Olyan gyorsan lettünk barátok, hogy észre sem vettem. Aztán...
- Ó, dehogynem. Locsi-fecsi kifogások. Tudsz te ennél hatékonyabb is lenni – duruzsolom hajthatatlanul a fülébe, és már-már ördöginek érzem magam, de tudom, hogy tudja, ne vegye véresen komolyan. Az viszont cseppet sem zavar, ha felcukkolom egy kicsit. Mindig is élveztem, ahogy ilyenkor viselkedik. Azt hiszem, most is sikerült egy kis kihívás-szagot lopnom a levegőbe.
Az emelten viszont komolyabb témába keveredünk. Már magam sem nagyon tudom szétválasztani, mikor beszélek róla, és mikor a saját dolgaimról. Vagy lehetséges, hogy a kettő még mindig össze van gabalyodva egy kicsit.
- Eddig még nem – lököm el magam egy icipici lendülettel a faltól, és fordulok is a lépcső irányába, jelezve, hogy ezt a témát, jobb, ha itt berekesztjük. Elindulok fölfelé, és hallom, ahogy kicsit lemaradva, de utánam lépked. A sötétített teremben pedig eszembe jut valami, ami hirtelen túl nagy csábítás ahhoz, hogy kihagyjam. Már csak az a kérdés, hogy rá tudom-e venni, játssza végig velem a játékot.
- Nem ér beszéltetni – vigyorodok el én is, most úgy sem láthat. És ami azt illeti, ő is hamar kilép abból a zónából, ahol még szemmel tarthatom. A lépcső felől sem szűrődik fel sok fény, inkább csak egy halovány, pislákoló derengés, ami néhány lépése után el is hal. Az alakja pedig elveszik a szemem elől. Talán csak óvatos sejtésem lehet, merre kószál a sziluettje, és a gyanú, hogy bizonyára a fal mentén halad. Cipője kopogása is erről árulkodik.
Egyre közelebbről hallom, azt viszont halvány mosollyal észlelem, hogy szándékosan lassan halad, mintha minél tovább késleltetni akarná, hogy megtaláljon. Ez pedig azt jelenti, hogy belement a játékba, valahogy eléri, hogy bennem is fokozódjon egy picit a várakozás. A további kérdéseire nem is válaszolok, nem vagyok hajlandó koordinálni, hiába próbálkozik kicsalogatni belőlem egy kis támpontot.
Ahogy elsuttogja, hogy mi lesz a jutalma, tudom, hogy már nagyon közel van, és akaratlanul is arra gondolok, hogy vajon mire számíthat. Milyen verziók kergethetik egymást az agyában? Azt hiszem, most szívesen belepillantanék.
Ujjait megérzem a vállamon, és a tenyere finoman a ruhámra siklik. Felé fordítom a fejem, de látni nem látok semmit, mégis tisztán érzékelem a jelenlétét. Én is kinyújtom felé a karom, bal tenyerem a hátára siklik, ujjhegyeim rendkívül óvatosan, leheletfinoman érintik csak, mintha attól tartanának, hogy hirtelen, ennyi év után nehogy túl sok legyen a kontakt.
Miután gyorsan tájékozódva kitapogatom a célpontom, és a gerince mentén vezetve a kezem kissé lejjebb utaztatom az ujjaimat a hátán, odasimítom a tenyerem, és szó nélkül, enyhe nyomással jelzem, hogy innentől átveszem az irányítást. Azaz odasegítem a kívánt helyre, csak engedelmeskednie kell az útmutatásomnak.
Ha megteszi, amit kérek, és tényleg arra mozdul, amerre sugallom, mögötte haladok, és egy-két apró lépés után meg is lesz a cél. A tenyereim a vállára illesztem, hogy jelezzem, megállhat, majd gyengéden fordítok rajta kilencven fokot.
- Most pedig meg ne mozdulj – suttogom a fülébe kissé lejjebb hajolva, még mindig mögötte állva, majd kezeim elengedik a vállait, és ellépek tőle. Az előttünk álló ablakhoz, ujjaim megkeresik a hosszú függöny ráncait, és egy nagy lendülettel hirtelen magam felé rántom.
A szemek kissé megnyikordulnak, de engedelmeskednek nekem, Claire előtt pedig feltárul a hatalmas többszárnyas ablak a nyitható üvegajtóval, ami az erkélyre vezet. Ahogy magam is kitekintek, elmosolyodom, mert sikerült jól időzítenem. A nap sárgás-pirosas fényben olvad alá a horizonton, innen pedig igazán kivételes a kilátás. Nem véletlenül épült ide ezt a ház. Lévén, hogy a domb miatt magasabban van, akadálytalanul ráláthatunk a városra. Ezt már az építői is jól tudták.
Egy egyszerű naplemente. De így még biztosan nem láthatta.

- Én is ettől tartok – válaszolom teljesen komolytalanul, ahogy tekintetem találkozik a vigyorával, és eszembe villan, hányszor is láttam már ezt a sunyi kis szemétkedő grimaszt. Imádtam, a többi tartozékával együtt.
De nem akarom, hogy ezt kiolvassa a tekintetemből, úgyhogy inkább ismét hátradöntöm a fejem a párkány alatti falnak, és a két hosszú lépcsősort csodálgatom.
- Csak óvatosan, Mademoiselle, fogalma sincs, mire bukkanhat – nem fordulok teljesen felé, még mindig a fenti okok miatt, de kiérzem a hangjából a mosolyt és a csöppnyi játékos színezetet. Na, igen, régen valóban bármit ki tudott szedni belőlem, de hozzá kell tenni, hogy ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy legtöbbször csak az ellenkezés kedvéért tiltakoztam. Most azonban, kicsit már más a helyzet.
- Bizonyára... – nyugtázom a szavait, és válaszomból talán érződik, hogy lenne még mit mondanom a témában, ám inkább mégsem teszem. Nem akarok ebbe most belemenni. Kicsit úgy érzem viszont, mintha arra célozna, neki sem olyan felhőtlen az élet, mint amennyire külső szemmel látszik. Néhány másodperc erejéig eltöprengek rajta, vajon mi is okozhat gondot neki jelenleg. Munka? A karrierje, úgy tudom, szépen ível, de talán többre vagy másra vágyna? Család? Velük is jó viszonyt ápolt. Magánélet? Erről viszont tíz éve nem tudok semmit. Vajon hány férfi lehetett az életében? Ki az, akivel boldog volt, volt-e, aki átverte, kihasználta? Lehet, most is van valaki, akihez kötődik, vagy akivel viszonya van. Túlságosan szép nő lett belőle ahhoz, hogy sokáig egyedül legyen. Szerelmi ügyek bonyolítanák az életét most is?
Ezernyi kérdésem lenne nekem is, de egyrészt nincs jogom feltenni, másrészt nem is biztos, hogy akarom tudni.
- Igenis – enyhülnek meg vonásaim, ahogy látom, mennyire nem tetszik neki az utóbbi kijelentésem. Pedig csak egy eszmefuttatás folt. Egyáltalán nincs szándékom börtönbe vonulni. Nem is tudom, miért mondtam ki hangosan.
- Óh, távol álljon tőlem – varázsolom ártatlanná a hangom, az arcomon pedig megjelenik egy sunyi mosoly. – Kifogások, kifogások hátán, Mademoiselle – teszek rá még egy lapáttal a csipkelődésre.
Közben pedig felérünk az emeletre, és annyira belejövök a beszédbe, hogy talán túl sokat is mesélek neki. Egy szomorkás mosollyal nyugtázom, amit mond.
- Hiába tartasz ki a dolgok mellett, ha a dolgok nem tartanak ki melletted – kezdem magyarázni csendesen, elmélyülten, hogy ez nem teljesen így működik. – Akárcsak az emberi kapcsolatok terén. Ez most lehet, furcsán fog hangzani, de még egy házon is érzed, hogy akar-e téged, vagy sem. Ahányszor vevő jön, és körbevezetem odabent, pontosan tudom, hogy mikor találnak egymásra. Én... hiába képzelem el benne a jövőmet, nem tudnám magamhoz erőszakolni.
Na és úgy érzem, most jött el az a pont, ahol már végképp többet mondtam, mint kellett volna. Eszembe jut a Claire-rel való kapcsolatom, vagyis hazudok, végig az eszemben járt, amíg beszéltem, és őszintén remélem, hogy ebből semmi sem érződött számára. Nem erről akartam beszélni neki, épp csak túlságosan éles a párhuzam.
Ma már nem is vagyok hajlandó tovább folytatni ezt. Annál több kedvem van viszont valami máshoz, és meg is fogan egy terv a fejemben. Elindulok a második emelet felé, és kicsit rájátszva, szándékosan pezsdítek egy kicsit a hangulaton, fel akarom piszkálni benne a kíváncsiságot, és a várakozás izgalmát, fúrja csak az oldalát, hogy vajon mit tervezek számára. Vagy ellene?
Bármire gondolhat, és pont ez benne a jó.
A válasza azonban tetszik. Ó, de mennyire is tetszik. Egyszerű, bátor és határozott. A hozzá tartozó pillantással egyetemben pedig majdhogynem levesz a lábamról, ahogy hátrapillantok. Egy pillanatra belém hasít az emlék, hogy mennyire akartam ezt a nőt egykor, és ahogy találkozik a tekintetünk, néhány rövid pillanatra mintha újra fellobbanna bennem a vágy. Mintha csak megbabonázna a pillantása, és a pillanatban rejlő, titokzatosan vibráló feszültség.
De hamar elfordulok tőle, és inkább folytatom az utam felfelé. Emlékeztetem magam az ígéretre, amit magamnak tettem, hogy nem esem újra ugyanabba a csapdába. Bármi történjék is.
Ahogy felérek, bujkáló mosollyal tapasztalom, hogy ez a szint, mintha csak éjszaka lenne, teljes sötétségben pihen. A vaskos bársonysötétítők takarják a hatalmas ablakokat, de igazából odakint is esteledik már. Oda sétálok a függönyökhöz, hisz’ vaktában is jól ismerem a helyiséget, viszont nem mozdítok rajtuk.
- Oké, első feladat. Ha megtalálsz, kapsz valami olyat, amire egész biztosan emlékezni fogsz – üdvözlöm a küszöbhöz érkező Claire-t. A turpisság az egészben, hogy én jól látom őt, hiszen a lépcsők felől, ha gyéren is, de meg van világítva mögötte a háttér, ő viszont kétlem, hogy látna bármit is nemhogy belőlem, de az előtte ácsorgó szobából sem.
- Hasra esni nem fogsz semmiben, üres a terem - biztosítom efelől. Egyedül a hangom nyújthat számára egy kis támogatást. A hangom, ami tele van játékos színnel, kíváncsi vagyok, hogy hogyan dönt. Meg van-e még benne a régi kíváncsiság és kalandvágy, amit annyiszor kihasználtam a múltban.

- Ne mondd ezt, különben megint feltámad bennem a gyanú, hogy direkt varrtál a saját nyakadba – mondom csipkelődve, de az arcomon csupán halvány mosoly játszik, talán nem is teljesen őszinte, ahogy visszaemlékszem, mennyire szörnyűségesen ki voltam akadva, amikor először beléptem az irodába, és megláttam, hogy ő ül az asztal mögött. Ha napestig bizonygatja, akkor sem hittem volna el neki, hogy nem szánt szándékkal intézte így. Egyszerűen képtelen voltam elhinni róla, hogy kihagyna egy ilyen sanszot a bosszúra.
Biztosra vettem, hogy szórakozni akar rajtam. Velem. Amire az utóbbi kezeléseken sajnos adtam is alkalmat. Ami viszont így utólag furcsa, hogy nem használta ki. Oké, ma kicsit igen, ma éreztem rajta, hogy lekezelő volt, ahogy a kezembe nyomta a gyógyszereket, ahogy kommentálta, és amilyen hangsúllyal tette mindezt. Ez is pattintotta el az önuralmam utolsó foszlányait.
De tudom, ha akart volna, lehetett volna sokkal megalázóbb. Viszont mégsem tette, ez pedig arra utal, hogy talán... talán-talán mégis igazat mond. Eltöprengek, vajon mi mindenre gondol a „ megpróbálunk rendbe hozni mindent, amit lehet” alatt. Rám érti, mint orvos? A viselkedésemre? A régi sérelmekre? Vagy a kapcsolatunkra is?
- Ha erre vársz, akkor már most lehúzhatod a rolót – válaszolom szintén halovány mosollyal, és még csak nem is ellenségesen. Egyszerűen csak tudom magamról, hogy ilyen vagyok. Lettem. – Ilyen ugyanis nem lesz. Ha meg akarsz tudni valamit, ki kell találnod hogyan húzd ki belőlem. És ezt most a pszichológusnak mondom – nézek rá, és megkeresem a tekintetét. Íriszeimben őszinteség csillan.
A következő mondatára viszont csak elmosolyodom. Lepillantok a térdemre, majd újból rá.
- Ezt inkább nekem kellene mondanom. Nem gondolod? – A tekintete az eddigihez képest furcsán komolyra vált, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Elvégre én vagyok a pszichopata, dühkezelési problémákkal küszködő, kiszámíthatatlan beteg. Veszélyes vagyok a környezetemre. Lásd, a kiállításon történtek.
- Az is lehet, hogy tényleg börtönben lenne a helyem – mondom ki hangosan is a gondolatom.
- Ó, hogyne, magad is látod, hogy eddig mennyire eredményes – bólogatok én is serényen, bújtatva arra utalva, hogy igazából sehová nem jutottunk az utóbbi egy hónapban. Persze csak szívom a vérét.
Felmegyünk a lépcsőn, és elkezdjük vizsgálni az első emeletet. Mesélek neki a lakásról, a munkámról, a terveimről, és ez olyan téma, ami feloldja a gátjaimat. Ha erről van szó, egyszerűen nem tudok nem folyvást pofázni.
Hallom a halk mondatot, amit válasznak szán, de egyvalamiben téved.
- Nem az enyém. Soha semmi nem az enyém, épp csak formálok rajta egy kicsit, és utána kicsusszan a kezeim közül. – Ez pedig így van, még akkor is, ha ez az egyik legnagyobb fájdalmam. Ahhoz, hogy ne engedjem el, előbb birtokolnom kellene, de hiába van pénzem, arisztokrata származásom, befolyásos apám, és egy jól menő cég, amit megörökölhetek, amikre igazán vágyom, azokat úgysem szerezhetem meg. Talán pont ez hozza elő bennem a toporzékoló kisgyereket. Kissrácként nem tanítottak meg rá, milyen az, ha nem kapok meg valamit, elsőként felnőttként kellett szembesülnöm vele. És azóta sem megy valami egyszerűen.
Elveszem a tenyerem a faltól, és inkább nekidöntöm a hátam. Jól esik egy kis hűvös. Claire után fordulok, nézem egy kicsit, ahogy a házat vizsgálgatja. Azt hiszem, kissé kapizsgálja a lényeget.
- Ha minden egyes ingatlant megtartanék, amit nehezemre esik elengedni, az apám azon nyomban kirúgna. És igaza is lenne – mondom egy könnyed mosollyal, inkább elviccelve a kérdést, és elkerülve a választ.
Végül ő is felém fordul, és a falnak dől. Furcsa így beszélgetni, hogy lényegében köztünk van egy szoba. Mégis van benne valami megfoghatatlan.
- És most zárjuk is az órát. Nem érdekel, ha még van néhány perc. Ennyit igazán elnézhetsz a mai nap után – közlöm nemes egyszerűséggel, vitán felül, sunyin villanó tekintettel. Hiszen ma sokkal több kérdésre kapott választ, mint eddig bármikor.
- Innentől pedig én diktálom a szabályokat – teszem hozzá titokzatosan, és a pillantásom le sem szakad az arcáról. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Ellököm magam a faltól, és elindulok a lépcsőn a második emelet felé.
- Kövess, ha mersz - nézek hátra egy játékos félmosollyal.

- Most már még kíváncsibbá tettél – mondom nagy szemekkel. Elképzelni se tudom, hogy miről lehet szó. De tényleg.
- Utólag mindig okosabb az ember. Én is sok mindent máshogy csinálnék. A tizenhét év pedig nem a legjobb mentség – gondolok vissza arra, hogy mennyi marhaságot csináltam akkoriban. Gyerekes dolog volt, amit bosszúból elterjesztettem róla, de a családom mindig is azt tanította, hogy ha megböknek, bökj vissza kétszer olyan fájdalmasan, és mindig, mindig-mindig őrizd meg a büszkeséged és a fölényt. Azt, hogy dolgozz ésszel, és csavaros alagutakon a bosszúért. Akkor leszel nemes és arisztokrata. Egy Hale-nek márpedig mindenáron annak kell lennie. Hogy apámnak legyen kire örökítenie a vállalatot, és az egész birodalmat, amit kiépített magának. Az ő szemében én csak egy örökös vagyok. Akiben ki kell nevelnie a kellő tulajdonságokat ehhez.
Elkerülhetetlenül fogott rajtam a nevelése, túl sok mindenben is, de az igazi valómat sohasem tudtam megtagadni. Az pedig az, amit talán egyedül Claire ismer igazán.
- Nekem nem csak egy titkom van – mosolyodom el szelíden, talán egy árnyalatnyi szégyenlős pillantással a felhúzott térdemet bámulva, amikor felajánlja az alkut. Az arcomon húzódó apró heg érzem, hogy ettől csak még jobban elmélyül és ki is szélesedik, figyelmet követelve magának.
Ezzel nem kibújni akarok, csak... még mindig annyira lehetetlennek érzem ezt az egészet. Olyan furcsa gondolat, hogy hirtelen engedjem ennyire belém látni. Nem is tudom, hogy akarom-e. Vagy talán tartok tőle?
Nem figyelek oda, és kiszalad belőlem ez a nem semleges szöveg is. És már ez is zavarba hoz, pedig még azt sem tudom, hogy nem a magyarázkodás-e a valóban igaz, teljes káosz. Fogalmam sincs, hogyan beszélhetnék neki a kettőnk volt kapcsolatáról, mint pszichológusnak. Hogy miket éreztem, miket gondoltam, mikor pont róla van szó.
- Nem most – kúszik egy sunyibb féle mosoly az ajkaimra. – Most engem úgysem szárnyaltál volna túl. De a kezelések során, a tóparton... – jut eszembe minden, ami ott történt, ahogy csak kimondom, és ez belém is fojtja a mondat másik felét.
Elhallgatok.
És inkább felállok. Ideje fentebb menni. Az emelet tényleg varázslatos, már most, hátha még kedvemre átalakítom majd.
Szóval biztos benne? Húzom fel enyhén a szemöldököm, de nem kommentálom. Épp elég a tudat, hogy belement a játékba. Hogy belemenne, ha játszani kezdenék. A mellkasom pedig furán bizseregni kezd erre a gondolatra... hogy mennyi lehetőséget nyitna meg. Talán olyanokat is, amikre régen annyira vágyakoztam.
A lépcsőn haladok, hallom, hogy utánam kopog.
- Akkor még félóráig kínozhatsz, de utána én mondom meg, mit csinálunk – mosolyodom el ismét, most úgy sem láthatja. Elég csak egyszer belelépni ebbe a sejtelmes kétértelmű megjegyzésekbe, és utána abba sem bírom hagyni.
- Nem tudom. Egyelőre az, hogy ellenállhatatlanná varázsoljam. Hogy beleszőjem a képzeletem, és életet leheljek ezekbe a falakba. – A tenyerem óvatosan hozzásimul, és szeretetteljesen végigsiklik a mellettem haladó falon. – Hogy kihozzam belőle, ami benne rejlik. De hogy végül meg tudok-e válni tőle, azt majd még elválik. Már kezdek beletörődni, hogy minden szerelmemtől meg kell válnom a végén – halkulok le a végére egy kicsit, és az arcomon egy halvány, kissé szomorkás mosoly ül.