Claire vs. Benjamin - Round 2-

Ahogy kiigazítja a válaszom, a halvány mosoly továbbra is az arcomon marad, de veszít az őszinteségéből. Igen, így valóban pontosabb. Tényleg vannak olyan pillanatok... hosszú percek, amikor érzem, hogy elszáll belőlem az önkontroll. És a helyzet az, hogy a látszattal ellentétben sokat megadnék, ha ezt meg tudnám akadályozni. Kívülről talán úgy tűnik, hogy egyáltalán nem zavar ez az egész. Bizonyára egy öntelt és arrogáns hólyagnak tartanak, aki azt hiszi, bármit megtehet, és akit nem érdekelnek a következmények.
Ez azonban csak részben igaz. Tény, hogy sokkal lazábban és felelőtlenebbül állok hozzá, mint kellene, de ez azért van, mert már mindent megpróbáltam. És semmi sem működött. Ahogy ez a terápia, vagy mi a frász, se fog. Mert nem fog. Nem tudok hinni benne, ahogy Claire-ben sem.
A mostani Claire-ben. A régiben bíztam, talán jobban is, mint kellett volna. Ezt fölösleges lenne rejtegetem. Ha kicsit is képes reálisan látni a tíz évvel ezelőtti dolgokat, ezt tudnia kell.
Ahogy visszaülök a kanapéra, és ismét közelebb kerülök hozzá, jobban láthatom az apró rezdüléseit. Bár nem néz rám, mégis tisztán érzem: van valami abban, ahogy kimondja azt a mondatot. Mire gondolhat? Az arcán halvány mosoly játszik, de most is gondolkodik, elemez, adatokat futtat. Vajon most épp mi jutott eszébe erről? Magam sem értem, miért, de hirtelen kíváncsi leszek rá. Mit mondana erre, ha nem pszichológusként ülne előttem.
De inkább elhessegetem a fejemből ezt a gondolatot. Amiben a „talán”-ja sokat segít. Még mindig nem néz rám, és kezdek gyanakodni, hogy zavarba hoztam. Ezzel pedig nagyon elégedett vagyok. Ahogy a válasszal is. Nem is kell ennél több.
- Nem is gondolnád, de mostanra igazi specialistája lettem a női talánoknak.
Ez a találgatósdi viszont, hogy miért utasított el, kezd kicsit parttalanná válni.
- Persze. Az is lehet, hogy rókatündér volt, és csak meg akart óvni a haláltól – vágom rá rögtön, gondolkodás nélkül, de nyilván és jól érezhetően ironizálok.
- Nem. Nem fogok belemagyarázni semmit. – Az ilyesmi a nők szokása. Sajnos volt már hozzá szerencsém, hogy halljam. A legfélelmetesebb barátnői jótanácsok: Nem érdekled a pasit? Ó, ne aggódj, drágám, biztos csak azért nem közeledik, mert fél a saját érzésitől. És hasonló baromságok.
- Nincs itt semmiféle nagy titok. Egyszerű, mint az egyszeregy. Sosem vonzódott hozzám, csak élvezte, hogy volt kivel szórakozni. Volt, aki ugorjon minden szavára, és hizlalja a hiúságát. Végül megunta, és mikor már nem lehetett máshogy megoldani, levakart magáról. Ennyi.
Ennyi és kész. Ezt már rég elfogadtam. Nem tudom, miből gondolja, hogy ilyen átlátszó belemagyarázásokkal félre vezethet, de nem szeretem, amikor ennyire hülyének néznek.
Mindezt úgy mondom, hogy nagyon figyelek rá, hogy ne tudjon feldühíteni. Semleges akarok maradni, a hangom ugyan kicsit szárazabbá és bökdösőssé válik, de nem emelem meg. Azt a látszatot akarom kelteni, hogy bár tudom, hogy így volt, már lezártam, elfogadtam, és nem is érdekel túlzottan.
És összességében elégedett vagyok magammal, mert többé-kevésbé sikerül is megvalósítani. Nem önt el a düh, és nem is pattanok fel a kanapéról. Azt viszont nem veszem észre, hogy miközben kimondom ezt a néhány mondatot, úgy markolom a karfát, hogy az ujjaim kezdenek színt változtatni.  
Mikor kihirdeti, hogy mehetek, én is felállok, és futólag rápillantok.
- Alig várom – mormogom karcosan, és aprót sóhajtok, majd az ajtó felé indulok. Mielőtt kilépnék, azonban megállok, mintha még mondani akarnék valamit.
Ezúttal ott van közvetlen mellettem. A parfümje ismét megcsapja az orrom, akár a kiállításon. Eszembe jut, hogy a két óra alatt végig tartottuk a távolságot, sőt, mikor bejöttem is az asztal mögött ült. Talán nem is véletlenül, hanem nagyon is ösztönösen figyelünk erre.
- Nem kellett volna elvállalnod – mondom halkabban, ahogy ránézek, hisz’ itt áll egy karnyújtásnyira. A tekintetem beleakad az övébe.

Végre én is kibillentem abból a nagy nyugalomból, vagy nyugalomnak mímelt állapotból, amivel annyira takarózni akar előttem. Ez végül is jó jel. Mármint mindkettő. Az is, hogy sikerül hatnom rá, és az is, hogy egyébként védekezik ellenem. Jó tudni a későbbiekre nézve.
Vannak dolgok, amiket nekem sem érdemes titkolnom előtte. Erre is rájöttem közben. Például, hogy milyen hevesen reagáltam rá a kiállításon. Nem vagyok ütődött, tisztában vagyok vele, hogy ez ugyanazt jelenti, amit én is leszűrtem róla az előbb.  Tud hatni rám, és én is tudatosan védekezem ellene. Még ha nem is mondjuk ki egyértelműen, mindkettőnk számára egyértelmű. Ahogy az is, mi kezdődött el köztünk már-már ijesztő gyorsasággal, mikor még fogalmunk sem volt róla, hogy ki a másik. Ezt is jól tudjuk mindketten, de hallgatunk róla. Szerencsére. Azt hiszem, ez lenne igazán kínos, ha erre terelődne a szó. De gyanítom, ez számára legalább annyira ingoványos talaj, mint nekem. Nem fogja szóba hozni.
Édes, ahogy letagadja, hogy bűntudata van, vagy mi a szösz. Ez most komoly? Tényleg segíteni akarna? Oké, ha nem is neki, de magamnak képes vagyok beismerni azt is, hogy sok mindent a dühöm és a hosszú évekig érlelt utálatom mondat vagy gondoltat velem. Nyilván nem tudok hozzá semlegesen viszonyulni. De az is csak egy ilyen tévképzet lenne, hogy azért vállalt el, hogy viszonozza a bosszút? Vagy, hogy legális keretek között kedvére játszadozzon velem? Most már nem is tudom, mit gondoljak.
- Nem épp a hangulatingadozás a problémám, doktornő? – mosolyodom el egy picit, ahogy ránézek. Talán most először gúny nélkül, mióta idebent vagyok, aztán míg firkálgat, lassan visszasétálok a kanapéhoz, és ismét leteszem magam.
- Akiről én beszélek, az biztos vagyok benne, hogy nem gondolt ilyesmire – felelem nyugodtan és határozottan, majd ennél a résznél felpillantok rá. – Ő tudta, hogy megbízhat bennem. Ne keverd össze a sok ostoba libával, akik ész nélkül kombinálnak. Ő nem volt az.
A jóképű viszont igazán jól esik.
- Még most is jóképűnek tartasz? – kérdezem szenvtelenül, továbbra sem eresztve a pillantását. Minden élc, gúny vagy különösebb mosoly nélkül. A reakciója érdekel. Elég hirtelen kérdés volt, hogy legyen esélyem őszinte jeleket kapni.
A párizsi elszólásomra szerencsére nem reagál. Hála az égnek. Sokkal-sokkal jobban kell figyelnem, ha a közelemben van. Ezt mindenesetre leszűrtem.
- Éppenséggel gondolkodtam rajta – merengek el megint, és tartok egy kis szünetet, ahogy a tenyeremmel megmasszírozom a nyakamat. – De az a helyzet, hogy ismertem. Tudtam volna róla, ha más oka lenne.
Ahogy kifejti a komoly kapcsolatról szóló nézeteit, csak halványan elmosolyodom. Nem számítottam másra.
- Az én filozófiám a pillanatnak élni. Abban is komoly munka van. – És ezt most eldöntheti, hogy hogy értem. Ugyanis legalább háromféleképpen lehet.  
A következő kérdésnél úgy teszek, mintha kicsit gondolkoznék a válaszon, holott már az elején egyértelmű:
- Bingó. – És próbálok hozzá pókerarcot vágni. – Tökéletesen.
A tekintetem ostromolja, és látom rajta, hogy nagyon próbál rájönni, vajon igazat mondok-e, tegyük hozzá, elég ügyesen. Régebben nem álltam volna egy ilyen pillantását. De mára... mára változott a helyzet. A régi Bennek már nyoma veszett, többé már nem szédít meg egy átható pillantással. De inkább leveszem róla a tekintetem, és az órámra pillantok. Örömmel tapasztalom, hogy nemsokára vége a mai szenvedésemnek.

Kicsit felvonom a szemöldököm, ahogy azt válaszolja, hogy erre még visszatérünk. Bár végül is lesz rá időnk. Egy évig még itt fogok szenvedni az orra előtt, de ha már én szenvedek, akkor gondoskodni fogok róla, hogy neki se legyen majd kéjutazás.
Elég aggasztó belegondolni, hogy nem csupán ezt a heti két órát veszi majd el az életemből, hanem még ennél is sokkal többet, hiszen úgyis képtelen leszek csak úgy kilépni az ajtón, mintha mi se történt volna, amikor végre vége lesz. Úgyis feldúl annyira, hogy még órákig a fejemben matasson az emléke, vagy amiket mondott. A harag és a többi hirtelen feltámadt vagy alattomosan kicsalogatott érzés, ami ebben az irodában rohan meg.
Olyan lesz, mint egy kivégző kamra, de ebből neki semmit sem kell majd tudnia. Azt akarom közvetíteni felé, hogy a legkevésbé sem hat meg az egész hercehurca, bármivel próbálkozik is, elmegy a fülem mellett, és amint kilépek innen, teljesen megszűnik felettem a hatalma.
Ha régen volt is hozzám kulcsa, mostanra már biztosan rég elvesztette. És ezt be fogom neki bizonyítani. Az elhatározásomat – és persze a diadalérzetemet – pedig csak fokozza, ahogy végre én is elérem, hogy kijöjjön a sodrából. Lecsapja a mappáját, és ingerülten ő is sétálgatni kezd a teremben. Mint két dilis az elmegyógyintézetben. Valahogy ez a kép ugrik be rólunk, de ez most sokkal inkább mulattat.
- Ha a kiállításra gondolsz, igen, aznap te mentél az agyamra – nézem a hátát rezzenéstelenül, miközben csevegő hangon helyeselek. Ha pedig nem csak arra... inkább magam előtt is csak vállat vonok. Ezt már ki tudja.
Sosem mélyedtem bele annyira, hogy mi váltja ki belőlem ezeket a rohamokat, vagy szimplán mi gerjeszti és táplálja ilyen istentelen szorgalommal a dühömet. És hogy miért is vagyok vele szemben ennyire tehetetlen.
- Szóval lelkiismeret-furdalásod van? – mondom ki gonoszul az első fogalmat, ami eszembe jut, és ami pontosan ráillik a viselkedésére. – Ez aranyos.
Csak mosolygok, ahogy kissé visszafogottan, de kitombolja magát, majd végül visszacsücsül a székbe.
- Nem is áll szándékomban – morgom neki vissza, és ez most pont olyan, mint amire az emberek általában azt mondják, hogy úgy vitatkoznak, mint az öreg házasok. Istenem, mennyire utálom ezt a mondást. – A régi is bőven elég, hogy eligazodjak rajtad.
A mondandóm után úgy tesz, mint aki nagyon is meglepődik. Pedig ki ismerné jobban a tizenhat éves lányok mesterkedéseit, és öntudatra ébredését, ha nem pontosan ő? Később, miután elkerültem Párizsba, kifejezetten ez a korosztály lett a célcsoportom. Megadtam nekik az örömet, hogy azt higgyék, elcsábítottak, de ezúttal én használtam ki őket. Elég sokáig elszórakoztam ezzel, de azt hiszem, kellett a lelkemnek. Még ma is előfordul, hogy egy buliban olyan lányok flörtölgetnek velem, akikből nehezen nézem ki a tizennyolcat. De manapság már hidegen hagynak, nem lettem lilomtipró. Sem mániákusa ennek a dolognak.
A válasza hallatán azonban megállok, és határozottan rápillantok.
- Nem. Nem képzelhette, mert nem adtam rá okot. Ahogy én sem képzeltem, egészen addig, amíg meg nem tette végül.
Nem fogom hagyni, hogy errefelé terelje a témát. Az a Benjamin Hale, akit akkor ismert, ugyan már akkor is egy elkényeztetett dög volt, de nem vele. Szinte ő volt az egyetlen kivétel, de a legbiztosabb is. Erre mindig szigorúan figyelt. Egy rossz szava sem lehet rá, egészen addig a pontig, ami után már nem is érdemes foglalkozni ezzel a témával.
- Hogy mit sérelmezek, az az én dolgom – pillantok rá szintén nyomatékosan. Nem tagadom, vágytam rá, és kamaszként sokszor elképzeltem, mi lenne, ha nem csak barátok lennénk. De nem hiszem, hogy bármi joga lenne ezzel jönni. Sosem éltem vissza semmivel. És nem is nyomultam rá soha. Kivéve talán az utolsó napot, de az is relatív.
Meg akartam csókolni, hisz’ a múltkori után már azt hittem, jócskán több van köztünk, de nem hagyta, inkább csak ellökött, és közölte, hogy nem akar tőlem semmi ilyesmit. Hogy mit láttam rajta? Semmit. Mit kellett volna?
- Nem önszántából? – kérdezek vissza értetlenül. A hangomba pedig egy kis felháborodás is vegyül. Miért jön ilyen átlátszó hülyeséggel? – Ez nem a középkor, hogy az apám jelöli ki, hogy kihez megyek hozzá. És nem is valami kétes maffiatörténet, mint ami Pári... – de itt elharapom a mondatot, és inkább az ajkamat rágcsálva megint útnak indulok a teremben. Most majdnem elszóltam magam. Szörnyű, hogy mennyire nem figyelek, ha egy kicsit is ideges vagyok.
A párizsi maffiás balhém az, amit a lehető legforróbban kerülni akarok.
- Komoly? Mi számít komolynak? Félek, ebben nem egyeznek az elképzeléseink – terelem inkább gyorsan a témát, és ez az egyetlen oka is, hogy válaszolok rá. Szerencsés időzítés volt.
- Nekem épp elég komoly, ha azt csinálja, amit mondok, és pont addig marad, amíg kérem. Nem az én stílusom az érzelgés. Kinőttem belőle.
Ez persze nem teljesen igaz, de szándékosan túlozni akarok. Az viszont tény, hogy sosem volt még pár hétnél tovább kitartó párkapcsolatom.

- Mit kell ezen túltárgyalni? Elsőre is megértettem – villan a szemem még most is sértődötten. Nem hiszem el, hogy komolyan gondolta, hogy azok után ott maradok meghallgatni az udvarias kifogásait, vagy a vigaszdíjnak szánt alternatíváit. Igazán félreismert, ha azt hitte, hagyni fogom, hogy teljesen a sárba tiporja az önérzetemet.
Az utolsó mondatát inkább meg sem hallom. Nem tudom, mit akart. Azóta se tudom egyértelműen összerakni, hogy mit akart tőlem, és mit nem, vagy éppen miért. Miért voltam olyan szörnyű neki, hogy hallani sem akart arról, hogy megpróbálja velem. Pedig minden jel arra utalt, hogy nem vagyok közömbös neki. De végül csak megalázott és hülyét csinált belőlem, most meg azt vágja a fejemhez, hogy miért nem hagytam, hogy még jobban megforgassa azt a kést. Jó vicc.
Ha visszagondolok, micsoda érzelgős barom voltam akkoriban, legszívesebben elásnám magam a föld alá. Még beszélni sem akarok róla, kínos ez az egész téma. Ma már biztos nem tudna így elintézni egy nő.
Látom, nem hatja meg annyira a kérdésem. Csak vállat von, és elhessegeti. Miért is gondoltam, hogy pszichológus létére egy picit is képes lesz a sajátján kívül más szemszögéből is megvizsgálni az egészet? Mondjuk az enyémből. Most is csak a magáét fújja.
Közben teljesen nyugodtnak tűnik, de azért kételkedek benne, hogy valóban ennyire hidegen hagyná a téma.
- Nem teljesen mindegy, hogy miért állok ellen? Minden eset egyéni. Oldd meg – vonok ezúttal én vállat. – Vagy küldj a sittre. Elég groteszk, hogy azon vitatkozunk, kinek a hibájából fognak végül lecsukni.
Csodálkozik rajta, hogy nem öntöm ki neki a lelkem azonnal. Vagy, hogy „ellenségemnek tekintem”. Azt mondja, így nem fogunk jutni semmire. Csak azt nem tudom, mire számított.
- Ezt tudtad előre nem? Akkor minek vállaltál el? Hogy a végén elmondhasd, hogy nem a te hibád volt? – nézek rá ismét, talán egy kicsit jelentőségteljesebben, mint eddig.
Persze, én se vagyok hülye, nincs kedvem börtönbe kerülni, és mindent meg is fogok tenni azért, hogy ezt elkerüljem, de ez egy alattomos húzása volt az életnek. Arra nem számítottam, hogy pont hozzá küldenek. Innen egyelőre még fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Mert hiába is mondaná az eszem, hogy ne törődj vele, hogy ő az, vonatkoztass el, és használd ki a lehetőséget, mert ez az érdeked. Még ha akarnám, se menne, mert mióta csak beléptem azon az ajtón, a mellkasomban ezerrel szurkál és tiltakozik valami.
A következő monológja hallatán azonban kicsit megenyhül az arcom. Na, nem azért, mert annyira meghatódnék attól, hogy őszintén segíteni akar. Akkor se hinném el neki, ha közben fejen állva egyensúlyozna, de az egómnak jól esik, egy kis simogatás. És hatásos is. Egyből nem nézek olyan szúrós tekintettel.
- Egy kis gubanc odabent? – ismétlem meg már-már halvány mosollyal, amit mondott. Ettől elnézőbben még senki sem fogalmazott. De hinni, azért nem hiszek neki. Ha valóban képes lenne elvonatkoztatni a régi sérelmektől, akkor nem élvezné ennyire, hogy jelenleg fölényben van velem szemben. És kis túlzással a markában vagyok.
- Igen, ezt az oldaladat már ismerem – jegyzem meg, és annyira nem meglepő, hogy mi jut róla eszembe. Ezért is utálom, hogy vele kell lennem, mert most már mindig azt fogja eszembe juttatni, amire nem akarok emlékezni. Nem a szép pillanatokat, hanem a csúfos befejezést.
Közben a teremben sétálgatok fel-alá, nem azért mert robbanásveszélyes idegi állapotban vagyok, még nem, hanem mert egyszerűen nem bírok sokáig egy helyben maradni. Ő pedig egyre csak mosolyog. És ez arra enged következtetni, hogy csakugyan direkt ingerel. Szándékosan játszadozik az idegeimmel.
Rosszallóan nézek rá, ahogy választás elé állít, de végül úgy döntök, kap tőlem néhány szem morzsát. Meglátjuk, mit tud kezdeni vele.
- Az pontosan azt jelenti, amit mondtam – hárítom azonnal a mélyítő szándékát, de aztán belső szemeim előtt újra lepörög az ominózus jelenet, és nem tudom megállni, hogy ne tegyem hozzá.
- Arra használt, hogy letesztelje a vonzerejét – mondom kissé elmerengve; ahogy a vele szemközti falnál ácsorgok, nem direkt, de a lehető legmesszebb vagyok tőle. – Elvégre egy tizenhat éves lánynak persze, hogy kapóra jön egy barát, egy túlságosan közeli barát, aki nem mellesleg férfiból van, és akin egyre jobban látszik, hogy nem teljesen közömbös iránta. Biztos élvezet szórakozni vele. Ha így nézem, nem is hibáztatom. – Persze a hangomon azért hallatszik, hogy ez nem így van. Bármennyire is szeretném ezt állítani. Egy aprócska intonációs hiba elárulja.

Látszólag nem bántják a szavaim, pedig nem vagyok biztos benne, hogy nem ez a szándék motiválta őket. Bár a mondandója talán egy árnyalatnyit ingerültebb, mint az eddigi bosszantóan nyugodt stílusa.
- Nem lehet? – kérdezek vissza kételkedve, és rögtön jelezném, hogy nekem mégis sikerült, de nem áll meg itt. A szavai tovább mennek, és csak még jobban felhúznak. – Ne forgasd ki ezt az egészet! Nagyon jól tudod, hogy nem erről volt szó – emelem meg egy kicsit a hangom, mert tényleg felidegesít azzal, hogy így elbagatellizálja. Mintha teljesen hülyének állítana be.
- Miért, te akarnál az én helyemben? – bukik ki belőlem a kérdés, mikor azt ecseteli, hogy szándékosan nem akarok beszélni vele a problémáimról, mert nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ő az. Mikor kimondom, azonban már meg is bánom, talán épp azért, mert eddig ez a legőszintébb mondatom felé. És a kérdés már önmagában is sok mindent megválaszol. Felidegesített, és ezzel megzavart. Most már nehezebben kontrollálom, hogy mit mondok ki és mit nem. De próbálom újra összerakni magam.
- Tudom, mik voltak a terveid. – És ha nem úgy állnánk most itt, ahogy, talán megkérdezném tőle, miért adta fel épp azt, amit annyira imádott csinálni. Tényleg megérte? Ezért? Hogy ilyen nehézfejű pasasokkal küzdjön nap mint nap, mint én is vagyok, és folyton csak a problémákat hallgassa? A presztízse talán nagyobb, és a pénztárcája is vastagabb, de az a lány, aki annyira boldogan és csodásan zongorázott, még engem is képes volt megbabonázni. Akkor láttam őt először, és... de mi a francért foglalkozok most ezzel?
- Persze, mentegetőzni a legkönnyebb. Egyedül nem fog menni, nem az én kudarcom lesz... – ismételem emlékeztetőül a korábbi szavait. – Lassan már ott tartunk, hogy oldjam meg a saját gondjaimat. Akár ki is írhatnád az ajtóra ezt a szlogent.
A fölényes arckifejezéséből jól látszik: azt hiszi, hogy tökéletesen igaza van. És egyébként nagyrészt talán tényleg így van, egyedül nem megy, de azt a részletet elfelejti, hogy az is az ő feladata, hogy kipiszkálja belőlem, amit hallani akar. Épp ez a kihívás benne. Mert egyébként mit akar csinálni? Tanácsokat osztogatni és okosan bólogatni éppenséggel már azelőtt tudott, hogy diplomát szerzett volna.  
- De én ebben is benne lennék – mondom egy kis szünetet tartva. – Te nem akarod aláírni azokat a papírokat – vonok vállat, mikor kifejti, hogy ez az opció részéről felejtős. Végül is megértem, hogy félti a bőrét, és ennyire nem akarja megkönnyíteni a dolgomat sem. Elvégre nem garantálom neki, hogy ezentúl senkinek nem horpasztom be a képét, aki belém köt. Inkább kínozni akar, gyurmázni velem. Majd meglátjuk, mennyire sikerül.
Igen. Megint kijöttem a sodromból. Elérte. Vagy talán nem is ő, hanem a helyzet. Sosem bírtam a kényszerhelyzeteket.
Baromira frusztrál, hogy itt kell elütnöm az időt. Mikor annyi mindent csinálhatnék két órán keresztül. És arra is kényszerítve vagyok, hogy vele diskuráljak, hogy eltűrjem, hogy itt fölényeskedjen velem, mintha lenne hozzá joga. És még el is várja, hogy beismerjem: kell a segítsége. Szükségem van rá, mint egy falat kenyérre.
- Úgysem tudsz, mit csinálni – vonok vállat, mikor a tekintetével az ablakpárkányra bök, és inkább elfordulok tőle, és lassú, szemlélődő sétára indulok a szobában, mintha csak fel akarnám térképezni az irodát.
Egyébként, ha félretenném az egóm, a haragom, és komolyan is venném ezt az egész vallatósdit, és mindent elmesélnék neki, amit csak hallani akar, akkor se hiszem, hogy döntően változtatni tudna azon, ami van. Ez már hozzám nőtt, nem tudom befolyásolni. Azt hiszi, nem akartam? Nekem sem olyan kellemes így, de nem megy. Már belenyugodtam. Egyedül a gyógyszer az, ami képes hatni rám, az is csak egy ideig, de erősebbet nem fogok szedni, mert az túlságosan eltompít. Szükségem van az agyamra és a kreativitásomra a munkámhoz.
- És ne hívj még egyszer hisztis gyereknek, mert idegesít – teszem hozzá a szemközti falhoz érve, és visszafordulok felé. – Vagy direkt ingerelsz?
Ügyesen kicselezi a mondatomat, és visszalövi felém. Beszéljek róla? Milyen abszurd.
- És ne is beszélj úgy, mint egy dedóshoz – szögezem le ezt is, mert érzem a hangjában a többé kevésbé burkolt élcet és iróniát. Vagy az is lehet, hogy csak beleképzelem. Hülyeségnek tartom ezt az egészet, de ám legyen. Ne mondhassa, hogy semmiben nem vagyok kooperatív.
- De rendben. Akkor semmi személyeskedés. Volt egy lány, még a gimnáziumban, akivel azt hittem, jóban vagyunk, de végül átvert.
Összefoglalóan, végül is ez a lényege. Na, ezzel most mit fog kezdeni?

Miért ne érdekelné, hogy mi van velem?
- Mondjuk azért, mert már semmi közünk egymáshoz. Még csak távoli, jó ismerősök sem vagyunk. Ha kérdeznék, azt is letagadnám, hogy valaha váltottam veled néhány szót. Kiirtottalak az életemből, mégpedig gyökeresen – magyarázom lassan, hidegen, és megkeményítem a tekintetem. Megkeményítem, nehogy eláruljon. Nem akarom, hogy kiolvassa belőle, mennyire nem volt ez egyszerű eleinte, és mennyi indulatot őrzök még mindig emiatt. Most, hogy itt van előttem, és kénytelen vagyok erről beszélni, szinte érzem a késztetést, hogy végre beolvassak neki. Itt kúszik felfelé a torkomon az összes szemrehányás, amit annak idején elmulasztottam közölni vele, és amit - ki tudja hányszor - végigjátszottam fejben. Mert sosem vádoltam, nem kértem számon rajta semmit. Sosem adtam ki azt a csalódást és azt a haragot, amit akkor okozott.
És nem is fogom. Akkor megtehettem volna, de most már nem lenne semmi értelme, csak megaláznám magam előtte. Higgye csak azt, hogy pár nappal később már nem is érdekelt. Már úgyis a múlté. Nem akarom belelovallni magam.
A negatív érzések azonban - kértem, nem kértem - előjöttek a téma miatt, és most már nem tudom lerázni őket magamról. Leveszem Claire-ről a tekintetem, és kissé előre dőlök. A szám előtt sátrat formálva az ujjaimból, a térdeimre könyökölök.
Remélem, ez most már elég részletes válasz volt neki. És békén hagy vele. Nem akarok erről beszélni.
Bár annyira erről a másik témáról sem, ami felé érzem, hogy terelgetni akar. Tudom, hogy tud róla, mikkel küszködtem gyerekkoromban. Még akkor is, ha mindenki más úgy hitte, áloméletem van.
- Te sem mindig pszichológus akartál lenni, de a tűzoltóból és a királykisasszonyból egyszer mindenkinek ki kell nőni – válaszolom kissé kurtán és barátságtalanul. Mintha csak az apámat hallanám. Talán pont az ő mondata. Máig gyűlöl, amiért egy év után otthagytam a jogi egyetemet, és végül mégis építész szakon végeztem. Ahelyett, hogy támogatna, ahol tud, keresztbe tesz nekem. De régebben is ezt csinálta, mindent ki akart iktatni az életemből, amiről úgy érezte, veszélyes lehet az üzletre nézve.
- A munkádat végzed. Persze. Az előbbi mondatodról csak úgy süt a szakmaiság... édesem – ironizálok az előbbi kifejezésével. – Ha nem lesz fejlődés az ügyben, az a te szakmai kudarcod lesz. A pszichológusok nem a reménytelen esetekkel szoktak foglalkozni? Ha azt várod, hogy mindenki önként és dalolászva áradozik az elcseszett életéről, akkor inkább a kocsmában keresgélj páciensek után – dörmögöm egyre jobban beleélve magam, mert már megint kezd felhúzni.
Ahogy tovább folytatja, csak még inkább ingerel. Minden egyes szava. Felállok, és ismét az ablakhoz indulok. Félre tudom-e dobni a múlt sérelmeit? Micsoda kérdés. Nincs rá jó válasz. Ha igen, az azt jelenti, hogy megbocsátottam neki, és ki kell tárgyalnom a témát, de ha nem, az pedig elárulja, hogy még mindig nem vagyok túl rajta.
- Nem kell a segítséged – vágom oda hirtelen, hangosan, ahogy az ablakkerethez csapom a kezem, majd nekidőlve kibámulok az ablakon. De ezzel magam ellen beszélek. Megőrjít ez a helyzet. Nem akarom, hogy segítsen, elismerni sem akarom soha, hogy a kisujját is megmozdította értem, és nem akarom, hogy turkáljon bennem, egy centivel se ásson lejjebb, mint a csupasz felszín, amit mutatni akarok neki, de mégis rá vagyok kényszerítve, hogy azt írja a tetves papírokra, hogy javulást érez.
- Ami az együttműködést illeti, köthetünk egyezséget is – mormogom az ablaküvegnek, valami használható, alternatív kiutat keresve a csapdámból. – Nem kell feleslegesen egymás idejét rabolnunk. Írd meg a kellő papírokat, és nevezd meg, mit kérsz cserébe.
- Nem. Nem érdekelsz. A legkevésbé sem – bizonygatom harmadszorra is. – De inkább rólad beszélek, mint magamról.
Visszafordulok, és hátamat a falnak döntve újra ránézek, ő pedig kihasználja az alkalmat, hogy íriszeit az enyémbe fúrja. Utálom, ha a tekintetemben kutat. Pláne, ha könyékig merül.
De állom a pillantását, és így nem is tudom elrejteni a dühöt és a dacot, ami átrajzolja az arcvonásaim, de főleg a szememből sugárzik. Nem fogom kimondani előtte, hogy nem téved nagyot. Hogy képes vagyok időzített bombává változni, ha valaki kényelmetlen témára tapint. Akkor sem, ha lecsuknak érte. Nem mondok semmit, csak őt bámulom, mereven, sötét tekintettel.

Elkeserítő lenne, ha szívesen ücsörögne itt velem? Na, igen. Ez esetben nem csak szadista, de mazochista hajlamokkal is rendelkezne. Nekem pedig bőven elég az előbbi miatt neheztelnem rá.
Nem kommentálja, hogy majdnem megöltem azt a srácot, pedig már vártam az erkölcsi zuhanyt. Nem csak a tett miatt, de a hozzáállásomra is. Bár az előbb szándékosan túloztam, igazság szerint nem vagyok büszke arra, ami történt. Nyilván nem akartam komolyabban bántani azt a kölyköt, de szörnyen idegesítően viselkedett. Akkor, ott nem tudtam volna leállítani magam. Lehet, ha nem ő köt belém, akkor más konfliktusba rohanok bele, kellett valami, amin levezethetem a dühömet, különben belülről tépett volna szét. Mindig ezt érzem.
- Látom, nagyon fúrja az oldaladat, hogy miért jöttem vissza. A kiállításon is ez volt az első kérdésed – emlékszem vissza, miközben őt méregetem, és közben össze is rakom magamban a választ. Az igazat? Nem. Azt még nem érdemelte ki. És nem is nagyon hiszem, hogy ezen változtatni tudna. Többek között ezért is volt nagy hiba éppen hozzá küldeniük, mert ő lenne az utolsó személy a földkerekségen, akinek őszintén beszélnék életem legfontosabb állomásairól, érzéseiről, problémáiról. Nem, azt hiszem, képtelen lennék újra megbízni benne. Még szakmailag sem. Pedig itt most pont ezt várják tőlem, nem?
- Imádtam Párizst, de sosem terveztem végleg külföldön maradni. Apám mindig is azt akarta, hogy folytassam a családi vállalkozást. – Ami valójában csak az üzlet. Részben eleget is teszek az elvárásainak, de nem véletlenül tanultam tervezést és építészetet. Sokkal nagyobb ambícióim vannak annál, hogy csupán értékesítsek, és közben ravaszul lehúzzam a hasznot. Egyedivé és ellenállhatatlanná fogok varázsolni minden egyes ingatant, ami kikerül a kezeim közül, míg előbb-utóbb hírnevem lesz a piacon. És akkor végre kiléphetek apám árnyékából. Megmutathatom, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit valaha is kinézett belőlem.
Nem felhőtlen közöttünk a viszony, de ezt csak az tudja, aki egy kicsit is belelátott a belső ügyeinkbe, mert kívülről idilli család vagyunk. Claire éppenséggel pont ezen kevesek közé tartozik, tekintve, hogy szomszédok voltunk, és az iskolai években elég közel állt hozzám.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? – emelkedik enyhén a magasba a szemöldököm a szavai hallatán. – Kicsit sokat engedsz meg magadnak egy pácienssel szemben, nem gondolod? Ha ezt most hangrögzítőre vettem volna, és lássuk csak, miért ne tehettem volna meg, most igen nagy bajban lennél – vázolom előtte, hogy azért ő se becsüljön le ennyire. Elvégre egyszer már megtapasztalhatta, milyen az, ha valakin bosszút akarok állni.
- Kicsit összezavarsz – teszek úgy, mint aki próbálja komolyan venni a helyzetet, amibe csöppent, a fölényes mosolyát figyelmen kívül hagyva. – Egy ilyen kijelentés után mégis hogy akarod elérni, hogy pszichológusként megbízzak benned? Vagy kezdettől fogva ezt tervezed? Azért vállaltál el, hogy sittre küldj?
Végül is, ebben már inkább találok némi logikát. Hamarabb elhinném róla, hogy erre készül, mint hogy ténylegesen segíteni akarna. Nem mintha lenne rá szükségem...
Az viszont kezd idegesíteni, hogy állandóan hisztis gyereknek nevez. Esküszöm ez ellen a nő ellen még a nyugtató is hatástalan, sóhajtok egyet.
- Sok minden más is? Például? – Mi lehet még a régi, Claire? Még mindig ugyanúgy szórakozol mások érzéseivel? De ezt már csak hozzá gondolom, a tekintetem azonban szúrósabb, mint szeretném.
- Ha mindent elmondok most rögtön, mit fogunk csinálni egy egész éven keresztül? – Mégis mit vár, mit mondok neki? Tényleg azt hiszi, hogy parancsszóra elmesélem a legmélyebb titkaimat? Akkor csalódni fog.
- Miattad szakadt el a cérna? Hogy te milyen figyelmes vagy. – Nem igazán lehet eldönteni, hogy ezt kételkedve mondom, vagy gúnyolódva. – Meg egy kicsit egoista is. A kiállításon te dühítettél fel, ez igaz, de miből gondolod, hogy a többi alkalomhoz is közöd lenne? Tíz éve nem láttuk egymást – fúrom bele a tekintetem az övébe várakozóan. A szemeim egy kicsit össze is szűkülnek. Persze ez is hazugság. De határozottan érdekel, hogy mit fog válaszolni. Talán nehezen is leplezem, de fogalmam sincs, hogy lyukadt ki ide. Nem tudhatja, mennyit jelentett nekem régen, ahogy azt sem, mit jelentett, amikor elküldött.

- Olyan ijesztő a gondolat? – bámulok ki az ablakon, és figyelem egy darabig a dolguk után siető embereket. Mindig is szerettem másokat fürkészni, elemezgetni, beleolvadni a környezetbe, és csak miniatűr megfigyelő lenni egy eldugott sarokban. Általában ebből táplálkoznak az ötleteim, de azon kevés módszerek egyike is, ami képes megnyugtatni, és teljesen kikapcsolni. Alvás helyett gyakran járom éjszakánként az utcákat, és az agyam szinte képszerűen feljegyez mindent.
Most is inkább ezt teszem, mint hogy komolyabban belegondoljak a kérdésem tartalmába. Miért csinálom? Fogalmam sincs. Talán még mindig a sértett önérzet? Azt hittem, már rég benőtte a fű. Erre elég egy véletlenszerű találkozás, és tessék...
De miután visszafordulok felé, és leülök a kanapéra, már nyoma sincs az arcomon ezeknek a gondolatoknak.
- Csak utólag tudtam meg, de a kiállításon végül is majdnem kinyírtam azt a fickót – tűnődök el hangosan, halványan visszautalva a sorozatgyilkos énemre. – Lehet, hogy nem is lenne rossz biznisz. Bár inkább Párizsban kellett volna fontolóra vennem. Az amerikaiak sokkal frigidebbek – célzom az utolsó szót a szemei közé, hogy akár utalásnak is vehesse.
- Ez egyértelmű. Elvégre rólam szól ez az egész. Ön azért van itt, hogy körberajongjon, lesse minden rezdülésem, és igya a szavaimat. Más szóval azért dolgozik, hogy én elégedett legyek – küldök felé egy jól irányzott félmosolyt. Profán? Egy kicsit. Na és? Szeretem már az elején egyértelművé tenni a játékszabályokat. Hogy ezért utál? Meglehet. És mindjárt előrukkol a sajátjaival. Azt hiszem, épp elég provokatív voltam ehhez.
- Kissé gyorsan változik az álláspontja, nem gondolja? – vonom fel a szemöldököm egy pillanatra, ahogy felajánlja a tegezést. Ami nem is lenne érdekes, ha nem épp tíz perccel ezelőtt követelte volna ki a magázást. – Úgy látom, a szeszélyességed még mindig a régi – villan a szemem az apró megjegyzés során. Kerülni akarom a témát, hiszen számomra nem annyira kényelmes, de nem hinném, hogy ne értené a célzást.
Mindenesetre az, hogy visszaváltottam, jelzi, hogy elfogadtam az ajánlatot.
- Ugyan, ne hozz zavarba – költözik halvány mosoly az arcomra. – Ezek csak apróságok. – És tényleg. Életem krémjét Franciaországban hagytam. Mint egy kígyó a levedlett bőrtét, amire már nincs többé szüksége. Ha tudná, hogy mi mindenbe belekóstoltam odaát, lehet, nem pislogna ilyen bájosan. De nem hiszem, hogy erről bárkinek is mesélni fogok. Főleg nem neki. Pedig ha szigorú akarnék lenni magammal, azt mondanám, azóta váltak rohamosan gyakorivá a tünetek, és azóta rágcsálja az idegeim éjszakánként az az emlék, de sajnos a szigorúság nem jellemző rám.
Inkább csak aprókat bólogatok arra, amiket mond. Igen, valami ilyesmit próbált bemagyarázni a kiállításon is. Hogy ő sosem skatulyáz be, és nem ítélkezik, pedig valójában észre sem veszi, hogy milyen gyakran csinálja. Emberi gyarlóság... nézek rá közben úgy, mint aki hiszi is, meg nem is, de nem mondok semmit.
- Az előéletemről? – nevetem el magam majdnem. – De szépen fogalmaztál. Mind a huszonhat évemre kíváncsi vagy ebben a – nézek az órámra közben – röpke másfél órában? – pillantok rá kérdőn. – Szűkítsük kicsit a kérdést. Mire vagy kíváncsi egészen pontosan? – bűvölöm közben a tekintetét. Ki vele, Claire. Kérdezz csak bátran.

- Honnan tudod, hogy nem vagyok az? – szökik ki a számból a kérdés, minden játékos él nélkül, mielőtt még úgy istenigazából végiggondolnám. Fogalmam sincs, hogy mennyit kell rögzítenie abból, amit mondok, vagy hogy működik ez az egész szarság. Talán nem mutatna olyan jól a kórlapomon, hogy rejtett gyilkossági hajlammal is rendelkezem, de végül is most már olyan mindegy. Úgyis fél lábbal a sitten vagyok. De meg fogom úszni. Ahogy mindig mindent megúszok.
Érzem, hogy lassan hat a bogyó, és tompul bennem a feszültség. Az agyam viszont annál tisztábban működik. És jelenleg azon töpreng, hogy ha valóban ennyire utálja, hogy velem kell dolgoznia, akkor voltaképp miért is vállalt el.
Persze, lehet, hogy igaz, amit mondott... De akármennyire megfizetik érte, egy hozzá hasonló pszichológusnak, aki fiatal kora ellenére máris idáig verekedte magát, hogy saját praxist nyithatott, ráadásul ezen a környéken, nem hiszem, hogy ennyire hiányozna egy kis plusz bevétel. Ahogy abban is kételkedem, hogy csak mert az egyik ügyfelének köze van a bíróhoz, máris azt jelentené, hogy nincs más választása. Ekkora áldozatot erősen kétlem, hogy vállalna, hacsak...
Halványan elmosolyodom, mikor újra megszólít, ezúttal már szigorúan magázódva, én pedig közömbös maszkot öltve elhelyezkedek a kanapén.
- És még innentől kezdve milyen jó lesz... – teszem hozzá a válaszához a tőlem telhető legártatlanabb hangsúllyal és arckifejezéssel.
- Maga az orvos, önnek kell kiderítenie – formálom lassan a szavakat, és ahogy ránézek, nem sok hiányzik, hogy elmosolyodjak. Próbálja csak meg kideríteni. Ám a tekintete azt sugallja, hogy rajta aztán igazán nem fog múlni. Alig várom.
Addig is. Úgy döntök, inkább másfelé terelem a beszélgetést.
- Hogy tetszett az aktám? – Ó, igen. Most, hogy elolvasta, nagyjából minden fontos adatot megtudott rólam, amit egy hagyományos ismerkedés során a lehető legtovább titokban szeretek tartani. És a korábbi balhéimat is látja, bár fogalma sincs róla, hogy mi minden hagyott még nyomot az életemben. A dokumentumok ugyanis csak az utóbbi egy év anyagát tartalmazzák, mióta ismét amerikai állampolgár lettem. Arról azonban egy sort sem írnak, hogy mi minden történt Franciaországban.
- Gondolom, máris van saját diagnózisa. Vagy teljes mértékben hisz az elődjének? – kérdezem az arcát méregetve. Mi az, ami egy halovány változást is előidéz nála. El fogom csípni.

Miután újra benyitok, egyből lerohanom a kérdéseimmel, de úgy tesz, mintha meg sem hallaná. Még csak rám sem néz. Beledugja a fejét a papírjaiba, és úgy dalolászik. A hangja viszont tökéletesen nyugodt, már-már kimért, mintha valóban egy ismeretlen pácienssel beszélne.
- Inkább kénytelen – helyesbítem az ő verzióját, és továbbra sem mozdulok az asztal elől. Tudni akarom a választ, amit végül meg is kapok.
- Szóval a sors fintora... – ismétlem meg a szavait egy kis éllel, hitetlenkedve. Ekkora véletlen egyszerűen nincs. Valaki szándékosan ki akart szúrni velem, és őszintén szólva nehezen képzelem el, hogy az a valaki nem ő volt. Pláne, ha állítólag a bíró is az ismerőse. De nincs kedvem a matróna után még egy vitába bonyolódni. Így is felidegesített már a helyzet. Még mindig nem hiszem el, hogy pont hozzá kell járnom, egy egész éven keresztül! Hát tényleg semmi nincs, amit tehetnék ellene?
A megjegyzésére inkább csak vágok egy grimaszt, de nem válaszolok. Nem akarom még jobban felhergelni magam. Úgy tűnik, nem kezelem valami jól a vele kapcsolatos meglepetés-helyzeteket. Gyűlölöm, hogy tehetetlen vagyok, és akaratom ellenére bele tudnak kényszeríteni egy ilyen szituációba. A tekintete és a mondandója is azt sugallja, hogy arra számít, itt most kizárólag ő lesz a főnök.
A papírjaimat szó nélkül, egy határozott mozdulattal ledobom elé az asztalra, majd hátat fordítok, és amíg átolvasgatja, amit akar, az ablakhoz sétálok. Tetszik, hogy jó nagy, és a kilátás is egész tűrhető, legalább nem érzem magam annyira kalitkában. A legfőbb előnye viszont, hogy itt mentesülhetek az újdonsült doki nénim vizslató pillantása alól. A zakóm belső zsebéből elő is húzok egy apró dobozkát, és a tenyerembe pottyantok belőle egy szemet. Kicsi, fehér pirula, ez majd pillanatok alatt megnyugtat. Nem akarom megadni neki az örömet, hogy ismét dühöngeni lásson. És arra is szükségem van, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Már most tudom, hogy az itt töltött időm egyfajta mentális játék lesz. Eszem ágában sincs igazat mondani neki. Különösen neki.
Amúgy sem hiszek benne, hogy bármin is változtatni tudna. Kibírom valahogy ezt az egy évet, amit rám sóztak, de amint letelik az ítélet, szó nélkül lelépek.
- Ahogy óhajtja... – hagyom rá, ahogy ő is belekezd a színjátékba. Szóval magázódunk, és erről egy pillanatra eszembe jut a kiállítás, legalábbis azon része, amikor még nem tudtam róla, hogy kicsoda. Vajon hogy alakult volna az az este, ha nem ismertük volna egymást korábbról? De ilyesmin most már kár filozofálni...
Az a pár perc, amíg a papírjaim között matat, elég rá, hogy a mellkasomban gyülekező feszültség a gyógyszer hatására szépen lassan feloldódjon és elpárologjon. Mikor meghallom a következő kérdését, halványan elmosolyodom. Szóval kezdődik.
Közömbös arckifejezéssel felé fordulok, és helyet foglalok az asztallal szemközti kanapén. A jobb lábam ráakasztom a térdemre, és kényelmesen hátradőlök.
- Csodásan. És ön? – kérdezek vissza természetesen, mintha ez egy szokványos beszélgetés volna. Attól az apróságtól eltekintve, hogy minden szavamon és rezdülésemen érződik, hogy mű. Nincs szándékomban titkolni előtte, hogy bármit mond vagy tesz, egy milliméterrel sem fog tudni közelebb kerülni hozzám. Persze, kizárólag orvosi értelemben.
De még az is lehet, hogy élvezni fogom az erőfeszítéseit. Lehet, nem is lesz ez olyan rossz mulatság...

Az a bizonyos kiállítás nagyobb fordulatot hozott az életembe, mint azt elsőre gondoltam. És most még csak nem is Claire-re gondolok. Bár tény, hogy miatta is nehéz volt kivernem a fejemből, ami azon az este történt.  
A minap azonban sportújság helyett bírósági idézést hozott a postás. Először hitetlenkedve meredtem rá, nem is vettem komolyan, hogy feljelentett az a barom. Elvégre sok balhém volt már, és eddig még mindet megúsztam, viszonylag könnyedén. Ezt azonban hamar kiderült, hogy nem ártott volna.
A tárgyaláson rendesen megizzasztottak. Kiderült, hogy nem csupán anyagi kárt, és nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoztam, hanem a fickó négy napig feküdt az intenzíven. Már majdnem megsajnáltam, de ekkor az a tény is napvilágra került, ami végül a vesztemet okozta. A srác, akit összevertem ugyanis nem más, mint a kerületi képviselő művészi hajlamú unokaöccse.
Ekkora mázlit! Ekkor azért már én is fogtam a fejem. Egyértelmű volt, hogy el fognak ítélni. Csak úgy tudtam kikerülni a fegyházat, hogy orvosi igazolást szereztem, melyen a következő diagnózis szerepelt: a beteg idegrendszeri és dühkezelési problémákkal küszködik. Ennek értelmében pedig az ítélet egy év szabadságvesztésről egy év pszichológiai kezelésre módosult, a szakorvos személyét pedig a bíróság határozta meg.
Történetesen ez az oka, hogy éppen egy mogorva és terebélyes küllemű asszisztens előtt ácsorgok, és különböző papírokat lógatok a képébe. Fogalmam sincs, kihez kerültem, de doktornőnek hívja, amire azért felderül az arcom. Reménykedtem benne, hogy nem valami megfonnyadt pasashoz küldenek.
Szép reményekkel telve kopogok be tehát a kicsi irodába, de az első lépés után a szép remények egy tizedmásodperc alatt az arcomra fagynak. Megtorpanok, és nem tagadom, annyira meglepődök, hogy még a kezem is a kilincsen marad. Akivel farkasszemet nézek, ugyanis nem más, mint Claire Foster.
- Na, ne. Mással szórakozzatok – ingatom meg a fejem, és lendületből becsapom magam után az ajtót, ahogy kifordulok a szobából. Az asszisztens orra alá bököm a papírt, hogy most azonnal jelentsen át egy másik agyturkászhoz, de a megátalkodott banya hajthatatlannak tűnik. Egy negyed órás reménytelen vita után röviden összefoglalja a lehetőségeimet: vagy megyek a dutyiba, vagy betornászom magam azon az ajtón. Slussz.
Remélem, ezért még egyszer a pokolra jut. Ahogy az is, aki képes volt pont Claire-hez beutalni. Imádkozni fogok, hogy maga Lucifer égesse ki a szemeit, és forgassa jó lassan és alaposan azon a nyárson.
De végül is, nincs mit tenni, mérgesen kiragadom az asszisztens kezéből a papírjaimat, és kelletlenül ismét benyitok az ajtón.
- Te voltál? – szegezem neki a kérdést Claire-nek köszönés helyett. – Te intézted, hogy így legyen? Így akarsz bosszút állni rajtam?
A szemeim szigorúak és a sarokba szorítottság minden fenyegetése, dühe és riadalma keveredik benne. Az arcom merev és engesztelhetetlennek látszik, de indulataim ellenére a viselkedésem nem fenyeget újabb dührohammal.  Egyelőre.