Ben & Amelie

- Mit szeretnél, sweetie, miről beszéljek? – kormányozom rá a tekintetemet, majd a kezeimet a zsebembe, hogy előhalásszam a cigimet, meg az öngyújtót. Egy pohár whisky elég is volt ahhoz, hogy megkívánjam az első szálat. Az pedig, hogy idebent nem lehet, általában nem szokott zavarni. Főleg nem most, hisz’ alig lézeng valaki.
- Az elmúlt egy évemre vagy kíváncsi? A munkámra? Talán az egészségi állapotomra? – vetek fel néhány lehetséges témát szándékosan körbelövöldözve azt, ami a fejemben jár. Mint amiről normál esetben beszélni szoktak az emberek, ha egy év után összetalálkoznak. – Vagy inkább az érdekel, hogy miért hagytam ott csapot-papot és költöztem vissza Salt Lake-be? – közelítek, de épp hogy csak egy lépést.
Közben a számba biggyesztem az előhúzott szálat, és felkattintom a lángot, de egy pillanatra se veszem le róla a tekintetem. Emlékszem, régen is imádtam azzal szórakozni, hogy megtippeltem, mire hogyan fog reagálni. A legtöbb embernél nem okozott különösebb fejtörést, az emberek többsége túlságosan is kiszámíthatóan viselkedik, de nála sosem voltam egészen biztos benne, hogy mit tesz vagy mond fél perccel később. És ez őrülten izgalmassá tette számomra, attól a pillanattól kezdve, hogy először eldumáltunk.
Lássuk csak, erre most vagy vállat von, hogy a legkevésbé sem érdekli, vagy sikerül kiprovokálni belőle valami konkrétat. Egy próbát megér.
- Mégis mióta törekszel elkerülni a hülyeségeket? – üti meg a fülem az utolsó mondata, és amellett, hogy egy vigyort is varázsol a képemre, valamelyest hihetetlenkedve meredek rá. – Azt hittem, az éltet – teszem hozzá játékosan, de aztán szóba jön a drogtéma, nekem meg el is megy a kedvem a szórakozástól. Úgy látszik ez az este már csak ilyen. Persze számítottam rá, hogy Amelie-vel nem csak a jó emlékek bukkannak majd újra felszínre, de arra nem, hogy már ennyitől vissza kell fognom magam.
De iszok rá néhány korty whiskyt, és mivel nem is hergel tovább semmi, egy-két perc alatt el is száll az egész. Ha még az elején nekiugrok, akkor sikerül visszanyomnom, ezt már észrevettem, de az utóbbi időben egyre gyakoribbak az ilyenek. Fogalmam sincs, hogy minek járok egyáltalán orvoshoz vele, azt leszámítva, hogy minden alkalommal megpróbálom ledumálni róla a bugyiját, – és esküszöm, minden félórával közelebb kerülök a célhoz –, semmi értelme a kezeléseknek.
Kicsit elkalandoztam, de látom, Amelie is. Nem is tudom, mi üt belém, hogy párbajra hívom, de ezzel legalább sikerül visszacsöppennem a jelenbe.
- Az attól függ, hogy mire gondolsz – mosolyodom el egy kicsit a megjegyzésén. – A legnagyobb őrült, vagy a legnagyobb alkesz? – tippelek be néhány szemtelen alternatívát, de azon túl, hogy szeretek játszadozni vele, tényleg nem tudom, hogy ezzel most pontosan mire gondolt. Mikor elsuhan az új vendég irányába, majdnem utána kiáltok még egy lehetőséget, de az utolsó pillanatban inkább meggondolom magam.
Megvárom, amíg visszajön, és mikor a második pohár is kiürül a kezemben, ismét elé pöccintgetem.
- A legnagyobb életművész biztosan – nézek a szemébe, és abban a pillanatban el is határozom, hogy ma már nem érdekel a tervrajz. Sokkal jobb ötletem van.
- Meddig dolgozol ma este? – Vagyis inkább éjjel, pillantok az órámra, ami lassan már hármat mutat.

reunion

- Mi a baj, Ben? Sikamlós a talaj a lábad alatt? Beszéljünk róla, nálam nincsenek tabu témák, tudod jól. Beszélj csak róla! - Erőszakos? Kicsit. Provokatív? Eh, talán. De nem, nem hagyom, hogy meglapítva kuncogjon, nevetgéljen a válaszomon. Nem, jöjjön csak és mondja ki a dolgokat, amik nyilvánvalók. Az embereket szíven üti általában, ha a gondolatok fizikai valót öltenek szavak formájában, de engem nem. Csak nyugodtan. A kirívó tekintet mellé még széttárom a karjaimat is, hogy gyerünk, csinálja. Vágjon a fejemhez, amit akar, magyarázkodjon, nem kell kedvesnek és finomnak lennie. Én is ugyanúgy fogom visszavágni, ugyanúgy sajnálat nélkül, kíméletlenül.
- Jobb lesz, ha ezt most lerendezzük, mielőtt még egy csomó hülyeséget szül. - Azért lássa kivel van dolga, kap magyarázatot is, összefonom karjaimat a mellkasom előtt, hogy nyugodtan mondjon, amit akar. A kis hablelkét mi bántja annyira vajon?
De amikor az Amelie's-ről van szó, az ő tekintete is megváltozik. Főleg, amikor a szennyezett anyag gondolata kaparja fel magát a tudata mély, elrejtett részéről. Ugyan, sok ember szenvedett meg tőle, Ben is, különösen. De mégsem rinyálhat még mindig úgy, mint egy kislány, nem érezheti magát az egyetlen áldozatnak és nem várhat mindenkitől megértést. Tőlem várhat, én majd úgy teszek, mint aki megérti és sajnálja, mert azt hiszem ez a barátok kötelezettsége. De én sosem dühöngtem, sosem sírtam, sosem szenvedtem mások előtt, és ha egy ilyen nő képes erre, ó, akkor Ben Hale is képes lenne. Az ő választása, hogy ilyen instabil, érzelmes barom lett belőle, azok után is, amin keresztülment.
És a nagy gondolkodásból a whiskey-s poharak emelése zökkent ki. Ismét ráemelem tekintetem, miközben iszom, hallgatom a válaszát is, de nem vagyok teljesen itt. Kicsit talán elkalandoztam. Kicsit a múltban ragadtam, de az nem olyan rossz dolog. Hiszen csak levonom a tanulságokat, ismét megtanulom a leckét.
- Ebben biztos vagyok, de abban is, hogy én voltam az egyik legnagyobb. - Mosolyodok el végül féloldalasan, majd rá kancsintok, de aztán el kell mennem egy pillanatra, mert más vendégek is járnak, ami csoda, mert néha nagy pangás szokott lenni. De én gyakorlott mozdulatokkal szolgálom ki őket, bár nekik más nem kell tőlem, Ben viszont... ő is így kezdte. Csak kért egy italt és vagy ült, megitta, vagy el is ment. Így kezdte. Mindegyik így kezdi és a legtöbbnek olyan vége van, mint amilyen a mi kapcsolatunké is lesz. Én végigkísérem az élete fejlődését, hogyan alakul, végig asszisztálom a háttérből, aztán családja lesz, nem lesz már szüksége a bárra, rám, és tovább áll. És lesznek új Benek, mindig lesznek.
Imádok csapos lenni.

memories from the Amelie's

Fogalmam sincs, hogy mennyire komolyan gondolja ezt a mondatot, illetve arról se, hogy ez mit takar pontosan. Ha mindig is, akkor ez nagy valószínűséggel nem az eltűnésemre vonatkozik.
De most nincs kedvem ezen rágódni, azt viszont érzem, hogy nem fog csak úgy kislisszolni a memóriámból. Mondjuk, ez attól is függ, hogy hogy ér véget a ma este. Túl sok rejtély ez nekem egyszerre.
Halkan elnevetem magam a megjegyzéseire, és egy picit megcsóválom a fejem. Azért ez jó logika. Az egyik legjobb barátod nem keres, miután csak úgy váratlanul eltűnsz, mert akár a maffia is elrabolhatott. De inkább nem akarok tovább lovagolni ezen a ki nem keresett kit témán, mert az a nagy érzésem, hogy csak rosszul jöhetek ki belőle.
A következő pillanatban azonban már egyáltalán nem ezen jár az eszem. Ahogy rám néz, és ahogy az ajkaihoz ér, sok emléket megmozgat bennem, de vajon direkt csinálja? Mármint nyilván nem véletlenül, de vajon csak szórakozik?
Sok az az egy év, hogy el tudjam dönteni, pláne ha róla van szó. De talán a ma este folyamán még kiderül a válasz erre a kérdésre.
Az újabb kör whisky legalábbis első lépésnek megfelel. A szennyezett anyagra azonban felkapom a fejem, és szinte érzem, hogy áramlik belém a düh. Miközben hallgatom, a vonásaim megkeményednek és a tekintetem is élesebbé válik. Eszembe jut, milyen volt, amikor jómagam is találkoztam ezzel a jelenséggel, és az is, hogy mi történt utána. Igazság szerint nagyon szerettem volna elfelejteni, és próbálkoztam is vele egy ideig, de nem hiszem, hogy valaha sikerülni fog. Már ez is felnyomja bennem a pumpát, de hogy az Amelie’s-nek is emiatt lett vége...
Nem mondok semmit, de az ujjaim úgy szorítják a poharat, hogy csoda, hogy nem törik szét. Na, ilyenkor ne kössön belém senki, különben magára vethet. Végigsimítok a homlokomon, és a tekintetemmel inkább a falakat pásztázom, rajta vagyok, hogy megnyugtassam magam valahogy, de az utóbbi időben ez minden csak nem könnyű feladat.
Végül úgy döntök, majd hátha az ital megoldja a problémát, így jó két-három kortyot letolok a whiskyből, és közben még ki is hívom Amelie-t. Tudom, hogy csapos létére edzettebb mája van az enyémnél, de a motivációm most legyőzi a logikus énem.  
- Azért ne légy benne olyan biztos – mormogom válaszul, ahogy kezdem érezni, hogy az alkohol, még ha egyelőre enyhén is, de dolgozni kezd bennem. – Okozhat még meglepetéseket ez az este.

reunion

- Mindig is kész voltam utálni téged. - Jegyzem meg tök komolyan, ennél viszont én sem tudom eldönteni, ez mennyire komoly. Talán az, talán nem, nem gondolkozok ilyesmin túl sokat, a végén még belebolondulok. De aztán látom, hogy a szemében csillan a játékosság, a régi, kedves játékosság, az ismerős ismeretlen és ismét játékba hív. Húú, de nehéz ellenállni neki.
Viszont a saját csapdájába esik bele a telefonálós témával, nem mintha meg akarnám szorongatni a nyaka körül a hurkot, pedig meg tudnám. Talán még élvezném is egy ideig, nézni, ahogy fulladozik, de most nincs kedvem hozzá.
- Kerülhettél volna. Sehonnan nem tudtam. - Válaszolgatok a felvetéseire monoton, de tényleg így gondolom. Bármi elképzelhető. - Ezért nem kerestelek. - Vonom meg a vállam, mert ha nem sétált volna szembe velem, ugyanúgy elfelejtettem volna őt is, mint a többieket. Ilyen egy csapos élete, még ha a törzsvendégek nem is jönnek többé, akkor sem hiányolja őket, hiszen mindig lesznek új arcok. Érzéketlen lennék? talán.
De helyette jobban szeretek kicsit kacérkodni Bennel, látom, hatásos volt az elterelő hadművelet és duplázna, én pedig örömmel töltök neki, megiszom a magam adagját is, és az én poharamba is megy még egy adag kellemes, jó minőségű Scotch, természetesen, mert az a legfinomabb, ez nem kérdés. Megemelem a poharam és abból is iszok, a melegség érzem, hogy belülről talál meg, próbál átmelegíteni. Még nem éget, ahhoz nem ittam eleget, nem forró, éppen csak gyomormelengető élmény.
- Sok szennyezett cucc ment ki és nem tetszett a népnek. - Magyarázom a szétlövést, látom, ahogy Ben ráncolja a homlokát. Nem szerettem volna annyira nagyon kitérni erre, mert tudom, hogy a szennyezett anyag sarkalatos pont nála is. De ez van, a fejesek elcseszték, elveszítették a vevők bizalmát, majd toleranciáját is.
- Xavier, az a barom, nem hagyta, hogy megvédjem az Amelie's-t, fontosabbnak tartotta az életünket. Amúgy lettek új bútorok. Meg új személyzet. - Magyarázom, mi lett azután az este után. Igen, két felnőtt férfi alig bírt lefogni és a földre taszigálni, olyan hevesen rúgtam volna szét a seggüket. Akárkinek a tulajdona is volt, akárki pénzelte, vitte a számlákat, fizetett engem, az igenis az én bárom volt, attól a perctől kezdve, hogy betettem a lábam az ajtaján. Volt. Most már nem az, minden megváltozott. Én pedig ismét elmerengek egy pillanatra az emlékekben, Ben hangja ébreszt fel, rákapom a tekintetem és elmosolyodok, felemelem a poharam ismét.
- Tudod, hogy bármikor az asztal alá iszlak, Benji-baba. - Ha már kihívásról volt szó, egyik szemöldökömet megemelem, úgy pillantok én is a szemébe. Hm, berúgni vele, az egydolog, később kidőlni, na az már dicsőség. Saját lábon hazamenni? Legenda.

memories from the Amelie's

- De bizony az lettem – mondom hamiskás mosollyal, bár a szemeimben rejtőző játékosság épp az ellenkezőjéről árulkodik. – Úgyhogy mostantól utálni fogsz. Készülj fel rá – dorombolom bele-belekortyolva a whiskys pohárba, és élvezem, ahogy a hideg ital elzsibbasztja a nyelvem, majd a torkomon át jóleső melegséget csempészik belém.
Ajaj. Ez a telefonos szöveg talált, summázom, ahogy Amelie-re pillantok. De ami a Párizsból való hirtelen lelépést illeti, tényleg én voltam a hunyó. Meg részben abban is, hogy utána sem beszéltünk. Na jó, nagyobb részben, és talán illett is volna neki megmagyaráznom, hogy miért hagytam ott cakkumpakk őt, a bandát és az Amelies’t, és költöztem vissza Amerikába. De hogy nem tettem, annak is meg volt az oka.
Nem tudom felmérni, hogy mennyire haragszik, mennyire sértett, vagy hogy egyáltalán foglalkozott-e pár percig is ezzel annak idején, nála nem, akármilyen rég is ismerjük egymást, de ezt nem is ma akarom kideríteni. És annyira nem is kényelmes a téma. Jól van az ott a mélyben, lapuljon csak, amíg nem töri szét az üveget a fejemen, addig nincs nagy gond, és amúgy is, láthatóan kellemes fogadtatásban van részem.
- Akár a maffia kezére is kerülhetem volna – vetem fel az ötletet az eltűnésemre próbaképp. – Honnan tudtad, hogy nem az ő kezük van benne? Vagy, hogy nem fenyegettek meg. Akár így is lehetett volna – vonok vállat jobban belegondolva ebbe az alternatívába. – Végül is nem éltünk távol az alvilágtól – pillantok rá végül, és kíváncsian fürkészem az arcát.
De a tekintetem rajta is ragad, ahogy az ivásra terelődik a szó. Azok a kihívó, kéken izzó szemek eszembe sok mindent eszembe juttatnak, amikről már nem is gondoltam, hogy még mindig ilyen elevenen élnek az emlékezetemben.
A pillantásom automatikusan követi a mozdulatát, és a szemeiről az ajkaira siklik, majd az én arcomon is megjelenik egy sejtelmes félmosoly, és nem válaszolok rögtön, inkább az utolsó kortyot is kiiszom a whiskyből.
- Annyira, hogy rögtön dupláznék is – teszem le az üres poharat, és nem, a legkevésbé sem szándékszom hamar lelépni. A tekintetem továbbra is rajta pihentetem, tetszik, hogy még mindig meg van benne ez a finom kacérság. Ez régen is működött köztünk, de azért tudom, hogy nem árt óvatosnak lennem vele. Fogalmam sincs, hogy most mit gondol rólam, vagy hogyan áll hozzám. Elvégre tényleg bunkó voltam. Nem kicsit.
- Szétlőtték? – vonom össze a szemöldökömet, bár nem értem, hogy ezen miért csodálkozom el ennyire, hiszen ha jobban belegondolok, ez nagyon is benne volt a pakliban mindig is. – De nem esett bajod, ugye? És a többieknek sem? – toldom hozzá komoly tekintettel. Azt éppenséggel látom, hogy itt áll előttem, tehát nem temették tömegsírba a hősi áldozatokkal, de remélem megúszta az esetet, ahogy egyébként rejtélyes módon mindig mindent megúszik.
- Ennek örömére kénytelen vagy berúgni velem ma este – biccentek felé az újabb adag whiskyvel, és a hangomban rejtőzik némi kihívás. – A régi szép időkre.

reunion

- Hm, kár... pedig azt hittem nem lettél unalmas díszpolgár. - Vonom fel egyik szemöldököm és húzom fel az orrom egyik felét, ezzel grimaszolva. Pedig Ben volt az egyik legbulisabb személy, aki mellett sosem lehetett unatkozni. Márpedig én mindent és mindenkit imádok, ami/aki megfelelően szórakoztat. Hiszen az életem ebből áll, a féktelen szórakozásból és hiába hiszi mindenki azt, hogy mesevilágban élek, ezt igenis meg lehet csinálni. Lehet így élni.
Főleg, ha az ember eleget iszik, akkor nagyon is megoldható. Koccintok Bennel és iszok egy kicsit, de nem sietek sehova. Tudom, hogy nem fog túl hamar elolvadni a jég és ki kell élvezni az ilyesfajta italokat, nem lehet úgy nyakalni, mint a fröccsöt. Szentségtörés.
- Felhívni téged? - Kérdezem egyik szemöldökömet megemelve. - Azok után, hogy te döntöttél úgy, hogy nem kérsz se a bárból, sem belőlem többet, még elvárnád, hogy felhívjalak és én keresselek? - Kérdezem tőle tök komolyan, de aztán lassan mosoly, majd vigyor csúszik az arcomra. - Helyes! Ez az a Ben Hale, akit én ismertem! - Csapok elégedetten a pultra, majd nevetek egy kicsit, mert komolyan, nevetséges amit csinál. És igen, minden épeszű nő sértett dámát játszana, de akkor is imádom, hogy ennyire szemtelen, hogy van bőr a pofáján ideállítani és így fogadni. Egyértelmű, hogy tárt karokkal fogom várni, mintha mi sem történt volna. Engem amúgy sem lehet megsérteni, nem olyan személy vagyok.
- Ó, meghiszem azt. - Emelem meg szemöldökeimet, miközben elmosolyodok. Aham, szeretett velem inni... de még mennyire. - És még most is szeretsz, ebben is biztos vagyok. - Pillantok rá tök komolyan, mégis kirívó, izzó, kék szemekkel. Aztán kis mosoly költözik a szájam szegletébe, mutató ujjamal pedig finoman végigsimítok az alsó ajkamon. Imádok farkasszemet nézni amúgy is, fogadjunk még ma este lenézem arról a székről. Vagy lenézem róla a ruháit... még az is megeshet. Nem mintha bánnám, hm.
De aztán arról kérdezget, hogyan kerültem én ide, és végül is válaszolok neki valami komolyságot, de ő meg szokás szerint nem veszi elsőre a lapot, hogy ez már nem hülyéskedés. Bár valószínűleg egyértelművé teszi, amikor flegmán, a "mostmuszájezt?"-fejemmel pillantok rá. De aztán megkérdi, tényleg mi történt, mert úgy látom, érdekli. És tényleg, igazából nem akartam megválni az Amelie's-től soha, de ez van.
- Nem zárták be, csak szétlőtték. - Na, erről döntse most el, hogy én komolyan mondtam-e vagy sem. Nehéz ügy, mi? Pedig halál komoly vagyok. - És én még azt hittem, hogy csak paranoiából kell mindig a pult alatt tartani egy töltött fegyvert... - Mondom, de már kicsit nem itt járok, ahogy előre támaszkodom a pulton, elpillantok az ajtó felé. Kicsit visszarepülök a Franciaországba. Hála istennek nem drogozok, már nem is füvezek, mert az én elmémmel biztos elég durvákat képzelegnék. De inkább visszaemelem a tekintetem Benre, iszok még pár korty whisky-t, élvezem a tompító hatását, ami lassan, lassan, lassacskán előjön.
- Régi szép idők, nemde? - Kúszik vissza a mosoly az arcomra, ahogy visszazökkenek a valóságba. - Ahogy mondtam. Megszöktem a dilidokik elől és itt vagyok, voilá!

music

- Akkor csalódnod kell, mert mostanában visszább vettem a párizsi őrületből – próbálom letörni a kedélyeit, ami velem és a saját, külön bejáratú őrültségeimmel kapcsolatos. Amiket nála jobban nem sokan ismernek, de gondolja csak azt, hogy mára valami egyszerű, unalmas figura lettem. Ez mondjuk, ha leszámítom azt a néhány botrányt, a majdnem rendőrségi ügyeket, ja meg a múltkori esetet azon az elit partin, még igaz is.
Lényeg a lényeg, azért elég sokat változtam Párizs óta. Ha még ez röhejesen is hangzik az előbbi felsorolás után, de sokat komolyodtam. Vagy csak nem volt, akit előhozza belőlem? Ha Amelie-re pillantok, ennek a felvetésnek a kontinuitásában rögvest kételkedni kezdek.
Őrület, hogy itt van! Mikor leülök a bárszékre, a földön hortyogó alakot gondosan kikerülve, és felhajtjuk az első whiskyt, érzem, hogy lassan kezd visszaszivárogni belém az Amelie’s életérzés, ami öt éven keresztül kitöltötte az éjszakai életem nagy részét.
Örülök, hogy ő is iszik velem, de ha nem tenné, úgyse hagynám. Szerintem ismer már annyira, hogy meg se próbálja. Mondjuk, nem mintha komolyan fennállna annak a veszélye, hogy Amelie-re erőszakolni kelljen az italt.
Viszont annyira összefolyt és eggyé vált már a párizsi emlékeimmel, hogy nehéz onnan kiszakítanom, és feldolgoznom, hogy itt Salt Lake-ben futok vele össze. Ez valami olyasmi, mint amikor Aliz évek múlva egy nap arra ébred, hogy ezúttal a Kalapos pottyant be őhozzá.
Mikor azonban rákérdezek, mi is történt, hogy otthagyta az Amelie’s-t, és Amerikába költözött, a szokásos stílusban válaszol, ami ha nem is azonnal, de érzem, hogy lassan belőlem is előhívja a játékördögöt.
- Azért megkönnyítette volna a dolgod, ha esetleg felhívsz – pillantok rá a pohár szája fölül, miután ártatlanságot színlelve felvetem ezt az alternatívát.  És most, hogy ezt így kapásból kimondtam, elgondolkodom rajta, hogy tulajdonképpen miért is nem beszéltünk soha telefonon. – De sebaj, nem késtél el, mindig nyitott vagyok egy szerelmi vallomásra – mosolygok bele gátlástalanul a whiskys poharamba, és ezzel el is rontom a játékot. De fapofában mindig is ő volt a verhetetlen, nem én.
- Én is szerettem veled... inni – teszem hozzá épp, hogy csak egy kicsit megkésve a befejezést, és még mindig ott a képemen az előbbi szemtelen mosoly. Igazából célzok is, meg nem is, ismer már, hogy tudja, nem vagyok egy durva szexista alak, és nem is szoktam ezzel bunkózni, de nála tudom, hogy megengedhetem, és nem érti félre. Tényleg szerettem vele inni. Meg sok minden mást is, öt év az mégiscsak öt év.
A végére viszont már rajta is láthatok egy félmosolyt, ez pedig annak a jele, hogy most már a hülyéskedésen túl talán hajlandó lesz valami használható információval is szolgálni. Általában benne vagyok a játékaiban, de azért tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi van vele, na meg a volt törzshelyünkkel. Ha itt is bárban dolgozik, valószínűleg nem új munkahely után kutatva kötött ki a Lehetőségek Hazájában. Talán bezárt volna az Amelie’s?
- Hát persze – vonok vállat reflexből – hisz’ már egy éve eljöttem. De ez még nem ok arra, hogy bezárjatok, vagy tévedek? – váltok ezúttal én a haláli komoly stílusban hülyéskedésre, bár az időzítés nem a legjobb, mikor végre ő is komolyra váltott volna, így próbálom menteni a témát.
- Mi történt? – pillantok rá nagy szemekkel. – Örülök, hogy itt vagy, de megleptél vele. Nem gondoltam, hogy valaha is megválsz az Amelis’s-től.

reunion

- Teljes életnagyságban. - Bólintok, amikor hitetlenkedve kérdi a nevem, néz rám, mintha valami jelenés lennék. Húha, nem gondoltam, hogy ennyire misztikus vagyok. Vagy azt gondolta, nekem nem adnak útlevelet, és nem jelenhetek meg az Államokban? Hm, valószínűleg akkor lett volna esze a kormánynak, ha nem enged ide. Igen, ebben biztos vagyok.
A megjegyzésére ismét bámulok rá kicsit, majd kihívóan megemelem az egyik szemöldökömet.
- Nahát, akkor már ketten vagyunk. - Csodálkozom el ábrándos hangon az egyezésen. Ó, istenem, mennyi őrült között nőttem fel és mennyire király dolog volt! A legjobb, hogy tényleg szórakoztatóak és mielőtt még észbe kapnál, máris hopp, egy vagy közülük. Tessék csak rám nézni, én még tök normálisnak számítok. Na jó, ez tényleg az év vicce volt, szóval random elröhögöm magam a gondolatra, miután úgy döntöttem, eleget vizsgálgattam Ben borostás babapopsi bőrét. Bééé! És aztán eleget ölelgettem, szóval jöhet a random röhögés, meg az, hogy visszamásszak és máris visszakapcsoljak munka-üzemmódba. Akármilyen régi barát, bizonybizony ki kell őt is szolgálni.
Amikor már a pult túloldalán vagyok, már öntöm is gyakorlott mozdulattal a whiskey-t, de természetesen nem csak egyet, hogyan maradhatnék józan, hm? Hát ilyen alkalmakkor szabad józannak lenni az ember lányának? DEHOGY. Szóval felé tartom az italom, hogy koccinthassak vele egyet, aztán hallom a kérdését, látszik, hogy nagyon érdekli, hogy kerültem én ide.
- Az a helyzet, hogy miután eljöttél nekem rá kellett jönnöm, hogy nem tudok élni nélküled. Szóval hátrahagytam az Amelie's-t, a családomat, a bizniszt, mindent, hogy utánad jöjjek és egész idáig kerestelek. Muszáj bevallanom az érzéseimet. - Totálisan komoly fejjel beszélek, majd iszok pár kortyot az italomból, mintha az erőt adhatna a nagy vallomásomhoz. Persze, hogy nem vagyok komoly, de a legjobb bennem, hogy soha nem lehet rólam eldönteni, mikor beszélek igazat. Mert mindent ugyanúgy közlök, katonásan, egy sémára. Egyszer belőlem lesz a farkast kiáltó fiú, vagy hogy hívják azt a szerencsétlent, akinek már nem hittek.
- Mindig el akartam mondani, mennyire szeretek veled inni. - Félmosolyra húzódik az ajkam, miközben megemelem a poharam és már iszok is, jól esik, ahogy az ital belülről megmelenget kicsit. Komolyan, ha nem enyhítettem volna ezzel az egészet, még én is rosszul lettem volna romantikus maszlagtól. Ha valami, hát ez abszolút összeférhetetlen velem, a hős herceg után való futás. Bármilyen gyerekes vagyok, a mesékben azért én sem hiszek.
- Az Amelie's nem a régi már. - Adok valami komolyabb magyarázatot is, oldalra biccentett fejjel, miért vagyok én itt. Még mindig imádom, hogy azt a helyet a pokol tornácának nevezik. Gondoljatok csak bele, az életem javát ott éltem le, a pokol tornácán! Ez mennyire király már?!

music

Körülbelül egy óra felé járhat az idő, mikor már majdnem kész vagyok az aktuális munkámmal, ami voltaképp a két hete vásárolt ingatlan belsőépítészeti tervezetét jelenti.
A ceruza csak úgy sistereg az ujjaim között, igazán termékeny estét tudhatok magam mögött, de mikor végre leteszem, és felállok egy kicsit, hogy nyújtózzak egyet, nem tudom rávenni magam, hogy visszaüljek. Ma már semmi kedvem befejezni. Imádom a munkám, de néha a jóból is megárt a sok, így otthagyom az aprólékos vázlatokat, és inkább magamra kanyarintom a kabátom.
Kell egy kis friss levegő, na meg némi inspiráció. Az éjszaka közepén gyakran indulok hasonló felfedezőutakra, ez sokkal jobban feldob és pihentet, mintha aludni mennék.
Most is zsebre tett kézzel, céltalanul kóborlok a kivilágított utcákon, és a mellettem elhaladó embereket figyelem. Ilyenkor már nincsenek sokan, főleg csak részegek és bulit kereső fiatalok, de ha valamit megtanultam Párizsban az az, hogy sosem tudhatod, hogy mit tartogat számodra az éjszaka.
A lámpafényben megcsillan előttem az egyik lány combközépig érő lakkozott csizmája, és automatikusan oda is vonzza a tekintetem, csak ezután nézek fel az arcára, és a kihívó pillantás, amit felém küld, néhány pillanatra elgondolkodtat, hogy rám is rám férne már egy kis lazulás. Nem tartana sokáig becsatlakozni hozzájuk, és aktívan kipihenni az elmúlt órák merevségét, de akikkel összefutok valahogy nem az én világom. Azért azon már túl vagyok, hogy atomrészeg tizenhat évesekkel technózzak a tömegnyomorban, és a mosdóban vagy a hely mögött diszkréten hánytassam őket.
Ennyit nem ér egy kihívó tekintet.
Inkább lekanyarodok a következő saroknál, és meglepetésemre egy bárba botlok. Nem is értem, hogy nem fedeztem fel ezidáig, de kapva az alkalmon, gondolkodás nélkül belépek az ajtón. Ha már nem mentem bulizni a szőkével, legalább felhajtok egy-két whiskyt.
Gyorsan körbefuttatom a tekintetem az új helyen, és azt leszámítva, hogy láthatóan pangás van, egészen szimpatikusnak tűnik, de még nincs is időm alaposabban körülnézni, mikor az egyik vendég hangos csattanással és puffanással a bárszék helyett inkább a talajmenti kiszolgálást választja.
Ez el is vonja a figyelmem, így nem figyelek a pult felé, csak mikor a saját nevem váratlanul túlharsogja a zenét. Meglepetten keresem a hang gazdáját, fogalmam sincs, ki ismerhetett fel épp itt, de mikor a pultos lányra pillantok, a szemöldököm rögtön a magasba ugrik.
- Amelie..? – mondom ki kétkedve a nevét, és egyelőre még féken tartom az előtörni készülő, vele kapcsolatos emlékeimet. Ő közben egy látványos pultmegmászás után már előttem is terem, és komoly tekintettel méregetni kezd, mint aki a jelenség valóságtartalmában kételkedik.
- Jól tetted. Sokkal jobban szeretem a szabadlábú őrülteket, különösen, ha engem szórakoztatnak – jelentem ki, majd viszonzom az átható tekintetét, bármiféle arcrezdülést vagy mozdulatot mellőzve.  Így nézünk farkasszemet körülbelül másfél percig, míg végül elvigyorodok, és nagy lelkesen magamhoz ölelem.
- Hogy a fenébe kerülsz ide? – kérdezem aztán a pulthoz telepedve, még mindig kissé kábán a hirtelen viszontlátástól, és kezdésképp rendelek egy pohár whiskyt.
- Én úgy tudtam, Párizsban hagytalak. Egy évre jön vissza az ember, és felborul a világ rendje? – méregetem továbbra is hamiskás mosollyal.

reunion

Nem szeretek annyira csapos lenni, amikor unalom van és pangás. Hétköznap este van és alig lengedezik itt, ilyenkor nincs semmi izgalmas. Csak pár régi, porosodó, jól beépített alkesz, aki csak aludni megy ki a kinti padig és jönnek vissza nyitásra hajnalban. Semmi verekedés, kártya, fogadás, parti, semmi, amibe beszállhatnék és lefoglalhatna.
Márpedig unatkozni azt nem szeretek, szóval az egyik pultot támasztó, fejét karózó szerencsétlen mellé lépek és nézem, ahogy már bealudt. Pedig nincs is olyan késő, én viszont a pultra támaszkodok. Kicsit kidugom a nyelvem, úgy koncentrálok, amikor megbököm az egyik ujjammal. Látom, hogy az "épület" megremeg, de aztán visszaáll az egyensúlyba és újra békésen alszik tovább, immár nyitott szájjal. Fúúj, remélem még a nyálát is takaríthatom fel a pultról. De aztán kicsücsörített ajkakkal, összeszűkített szemekkel ismét megbököm. Megint közel van a dőléshez, de nem megfelelő a szög, meg talán van benne még egy kis életösztön, szóval megmarad.
Én pedig ismét próbálkoznék, amikor kinyílik az ajtó, és egy ismerős ismeretlen lép be a bárba. Bár kell pár másodperc, hogy felismerjem, épp elég, hogy erősebbet lökjek. Az alkesz keze kicsúszik, megfejeli a pultot, majd krumpliszsákként puffan a földön. Izé, hupszika, na nem baj, legalább pár fogat hagyott maga után a pulton, még ha pénzt nem is, na majd a főnök konzultál a fogtündérrel. De nekem most jobb dolgom van.
- Benjamin Hale! - Mondom a nevét felszabadultan, hangosan, mindkét kezem a levegőbe emelve, ahogy felé fordulok. A popsimat egy könnyed mozdulattal teszem fel a pultra, lábaimat átrakom anélkül, hogy bármit lelöknék, majd egy könnyed lépés az egyik bárszékre, a következő az alkeszre, amely egy apró nyögéssel még reagál, majd a földön is vagyok, a pult előtt. Mehettem volna a bejáraton, igen. De az hol lett volna ilyen látványos, ha?!
- Na mi újság veled, nem zártak még diliházba? Engem akartak, de megszöktem előlük. - Mondom tök komolyan, oldalra billentve a fejem, átható tekintettel vizslatva a régi ismerőst. Mintha csak azt akarnám eldönteni, hogy valóban ép elméjű-e. Bár ez hülyeség, már rég feladtam. Aki az Amelie's-be járt anno, egyik sem ép már és nem is lesz soha, felesleges itt orvos meg minden.
- Ugyan, na keblemre! - Jelentem be végül elvigyorodva, legalább másfél perces néma, fapofájú bámulás után és meg is ölelgetem, megveregetem kicsit a hátát, majd szépen visszamászok a pult mögé, ahogy kell. Rutinosan mozgok, hm-hm. - Mit iszol?

music