Abby & Antonio

Látványosan dől előrébb, és néz körbe, mintha azt keresné, akiről beszél, majd végül lassan ismét visszapillant rá, magára mutatva, hogy valóban róla beszél-e. nem szokott hozzá, hogy ilyesmiket mondjanak neki, na meg azt sem, hogy pár „perces” ismeretség után akárki kisajátítsa magának. Nem arról van szó, hogy hercegre vár, fehér lovon, meg esküvőig még a bokáját se pillanthatja meg, csak azért na, dolgozzon meg azért a dologért.
- Nahát. Ez hamar ment. De vigyázz, sok a kóró is, lehet, hogy a végén csak az jut neked. – viszonozza a szép szavakat sajátosan, majd visszadől az előbbi, kényelmes pozícióba. Nem, nem ideges, olyan nyugodt mint a tenger, és mondhatni zavarba sem hozta ezzel, udvaroltak már neki cifrábban is, egészen hozzászokott, hisz nem először jár ilyen helyen, ilyen emberek között. No az igaz, azok, akik hasonlókat mondtak neki, vagy hetven és a halál között voltak, vagy olyan részegek, hogy valószínűleg nem találták volna meg a pöcsüket sem, a lábuk között.
- Hát jó, ebben igazad van. Mármint, hogy én is inkább itt ennék. A többi maszlag nem kell . – legyinti le, hogy nem kell ennyire körbejárnia a dolgot, üljön csak le, és kész. Nincs ebben semmi. A figyelő szemekkel egyelőre nem is foglalkozik, had tegye, inkább iszik ismét pár kortyot, lassan, jólesően, és az időközben felbukkanó kérdésre is választ indít, miután letörli a kis sörhabot az ajkai fölül.
- A sör. Olcsó, és finom. Meg persze, itt mindig van valami, amin lehet röhögni. – int fejével a kapatos vendégek felé, akik ugyan most még csak töltenek, de biztos lesz egy fél-egy óra múlva olyan, akik összevesznek az utolsó cigin, vagy épp, hogy ki akarja hazavinni a pultos csajt, akármi. Csak idő kérdése minden.
- Jó étvágyat. – azért nem annyira bunkó, mint amennyire mutatni kívánja magát, és még azt sem kívánja, hogy akadjon a torkán. Nem, nem tett igazából semmit sem. Így, miután beáll a csend, futólag pillant az ételre, ugyan nem éhes, de látványnak nem is olyan rossz, ilyet itt még nemigen evett. Nem is mert, de hát, ha nem patkol el a férfi, akkor ő is ki fogja próbálni. Ujjai a korsó köré fonódnak, ahogy ismét leteszi, és úgy játszadozik vele, miközben szemöldöke a magasba szökken, majd végül kitör belőle a nevetés.
- Nem, nem vagyok prosti.. – nevet még mindig, majd igyekszik visszafojtani egy nagy sóhajjal. Na ezt még nem kapta meg. Lehet, nem nevetnie kellene, hanem megsértődnie? Nem, nem egy hisztis liba, ezt azért nem teszi.
- Mondom. Jó a sörük, közel is van, és utálom a kávézókat, ahol a sznob köcsögök szinte kinéznek, ha nem a habis-babos latte machiato-t, vagy mi a jó istent kéred, hanem sört. És még ráadásul nőként. Itt kevésbé van hányingerem. – ez valós, tényleg emiatt kerüli ezeket, hisz a legtöbbek valóban ilyenek. Előbb gyújtja rájuk a kávézót, mintsem ott ücsörögjön ilyen békésen.
- Amúgy Abby. – böki közbe, majd iszik ismét, ezzel le is zárva az ismerkedést. Amit tudnia kell, megkapta. Lehet, hogy a kissé mocskos nyelve már nem lesz annyira imponáló, általában ilyenkor szoktak lelépni. Férfiak… angyalt keresnek, vagy olyat, aki tényleg él? Sosem fogja megérteni.

Jólesően gördül le torkán az első, majd a második korty is. Felszusszan, a hideg nedű mindig jól esik neki egy húzós nap után, de néha, csak úgy. Nem hiába heccelik néha azzal a közelebbi ismerősei, hogy agyban férfi, és már csak a pöcök hiányzik a lába közül. Van benne valami, de azért nem annyira durva a helyzet, csak helyzetek akadnak, amikor igenis félrepakolja a nőies felét. Ez történik többek között most is, hiszen a lányok nemigen ülnek be egy füstös kocsmába sörözni munka után. Nem, sietnek haza az emberhez, hogy körbeugrálják. Neki ilyen háziállata nincs, egyelőre nem is tervezi, de mint tudjuk, ez nem terv kérdése, ha jön, akkor jön. Egyelőre nem akadt lovagra, és tökéletesen elvan úgy, ahogy, semmit sem csinálva esténként, csak a saját igényeit kielégítve. Nem is lenne agya hozzá, ha ma még házimunka is maradna rá, az kizárt dolog. Találnia kell egy házias férfit, ami mint tudjuk, nem létezik. Így marad a 72 macska, és a boldog öregkor, ha megéri. De ez még messze van.
Kényelmesen nyújtózkodik egyet, lábait a szék alá húzva, majd hosszú ujjait visszasimítja a korsóra. Felemelve ismét kortyol, nem törődve azzal, ha netán a kissé ködös tekintetek már épp falatozzák őt, megszokta a részeg fickók udvarlási szokásait, vagy épp azt, hogy kioktatják, hogy nem illene itt ücsörögnie. Már fel sem veszi ezeket, ahogy most a pillantásokat sem, pedig „érzi”, hogy akad belőlük. Egészségükre, azért van a szemük. Ahogy a korsó ismét lekerül az asztalra, úgy kezd el körbe-körbe tekintgetni, felmérve jobban, hogy kik járnak erre. Elkap egy-egy vigyort, vagy kósza tekintetet, de csak szemeit forgatja meg, unottan, lépve is tovább. Nem is számít másra ma sem, általában a bámuláson kívül nemigen akad más, a távolról, más asztaltól szoktak magyarázni neki, de csak kevesen másznak el az ő asztaláig, hogy leüljenek hozzá. Biztos azt hiszik, emberevő, hogy ennyire elkerülik. Nem is érti, de valahol örül azért neki. Így, teljes nyugalomban kortyolgat tovább, amikor is észleli, hogy valaki közeledik felé. Meglepve húzza fel szemöldökét, miközben az alak melléér, és határozottan nem csak tetteti, hogy itt van dolga. Lassan teszi le a korsót az asztalra, miközben futva végigpásztázza tekintetével, végül pedig megállapodik arcán. Nem, egyáltalán nem ismerős neki az alak, még annyira sem, hogy látta már volna itt, totálisan új alak. A megszólításra gúnyoskás mosoly szökik ajkaira, és kedve lenne olyat mondani, amitől nemhogy virág, még kóró se lehetne, de moderálja magát.
- Határozottan nem vagyok kisvirág, de.. nyugogtan. – mutat széles gesztussal az asztalra, és székekre mutat, hogy felőle leülhet, és élvezheti a kocsmai pillanatokat. Addig is újabb kortyokkal mossa le szavait, és hűti le csípős nyelvét, amely majdnem előbújt.

Zsong a feje a sok hülyeségtől, vagy inkább hülyétől, akik ma megtalálták. Nem a legjobb dolog az, ha az ember napi több órát azzal foglalkozik, hogy telefonhívásokat fogadjon olyanoktól, akik még egy kábelt sem tudnak bedugni, nemhogy egy kisebb, ismétlem kisebb rendszerhibát elhárítani. Ha nem kötné a kezét semmi szabály, világgá kürtölné az összes olyan esetet, amin a vonal szétkapcsolása utána röhögcsélni szokott. Nem egy álommeló, de fizet, és itt ez a lényeg. No meg néha jól is szórakozik, csak a sokadik után húz egy vonalat, hogy na mára elég volt. Nem is érti, honnan jön ennyi ember? A visszatérő idős telefonálókba nem is köt bele, szinte már napi rutin George bácsi reggeli köszöntője, vagy a rekedt hangú néni netes szörfölése, vagy az, hogy „Tényleg nyertem egy utazást, mert én voltam a sokezredik látogató?!”.  Apró szösszenetek csak, amin mosolyog. Ilyen az élet.
Hosszan sóhajt, szerencsére holnap nem dolgozik, így van ideje ma, és holnap kipihenni a dolgokat, de elsőként úgy dönt, megiszik valamit, az hétszentség. Kell neki, érzi, hogy most nagyon is kell, így szinte kérdés nélkül vágott neki cuccai lepakolása utána a csendes, esti városnak. Szereti ilyenkor, bár nyüzsög, de koránt sincs olyan embertömeg, mint nappal, akiktől a falra tudna mászni, mert mindig van egy-két szájtáti, aki beáll pont elé, és el nem moccanna onnan. Néha nagyon szeretne megtanulni repülni, hogy könnyebben, és gyorsabban érjen oda, ahova kellene, de ez nem így megy, és roppantul bosszantja is a dolog egy-egy elmélkedése idején. Most azonban egész könnyen elér oda, ahova akar. Gyalogol, hisz a hely, ahol ma iszogatni szeretne nincs messze, így nem kell a fránya taxit használnia, vagy bármi egyebet. Ráérősen lépdel, csizmája sarkai koppannak a járdán, persze nem vad, extrém magas dologról beszélünk, éppen hogy emelkedik magasabbra tőle. Kezei a kabát zsebeiben, íriszeivel pedig az utca másik oldalát szemléli, ahol az áhított ivó helyezkedik el. Már csak át kell jutnia, de jobb, ha vár egy zöldet – neki -, mielőtt még elgázolja valaki. A rendszeres agybajával, a kis „ajándékával” egy ideje nem is foglalkozik, most is csak futólag, humorosan jut eszébe, hogy megbűvölhetné azt a nyomoronc lámpát, de nem tesz semmit, amúgy is zöldre vált, és már indul is. Jobbra kanyarodik, majd pár méter után meg lépked is lefele a lépcsőn a pinceszintre. Már megcsapja az a tipikus aroma az orrát, amint épphogy az ajtóhoz ér, és belép rajta. Körbetekintve megint pont elegen vannak, de a levegő békés, puskapor mentes, így megnyugodva bújik ki kabátjából, és lépdel a pulthoz, hogy rendeljen magának egy igazán nőies, korsóban mért sört. Amíg vár, addig gyors felméri az asztalterepet, no meg akad-e ismerős arc, de miután a második pont negatív, egy falmelletti asztalhoz lépdelve pakolja le a korsót, kabátot, és lehuppanva dől hátra, hogy a megérdemelt finomságba nagyot kortyolhasson. Nem is kell több jó mára.