Jillian et Andrew ✽ benzinkút

Mint sok más embernek, bennem is megvan az alkalmi süketség lenyűgöző képessége, így Andrew kérdésére mit sem felelve lépek ki az ajtón, de hamar visszaesek, az erős karjának köszönhetően. Imádom az erős férfiakat, főleg, ha ilyen jóképűek, mint a kis benzinkutas. Bár valljuk be, ez az egész rémesen sokat ront az összképen. Lehetne vonzóbb foglalkozása is. Szóval a pasas határozottan tartva a karom bentebb húz, én meg persze, hogy kiakadok.
- Hé! Engedj már el! – Förmedek rá és nem kell elengednie, mert elrántom a karom. Talán meglepheti, milyen erőteljesen, hisz annak ellenére, hogy milyen törékenynek tűnök, bivalyerő van bennem. Az alkatomhoz és súlycsoportomhoz mérten persze.
Konokul állok, mert tudom, hogy nem loptam el semmit, így nem hívhatja rám a zsarukat – na meg ha meg is tenné, rég kereket oldanék, mire ideérnének, nem az első eset lenne. Szóval ha érdekli valami, ki kell vennie a zsebemből. Persze hamar előkerül a mobiltelefonom, a képernyőjén pedig ott virít a helyi újság apróhirdetési oldala. Ennek ellenére, az arcomon egy szemernyi kétely, szégyen, zavar és semmi ilyesmi nem látszik, teljes természetesség árad belőlem.
- Visszakaphatom? – Nyújtom érte a kezem, majd el is kapom tőle, mihelyt lehetőségem akad rá és megy szépen vissza a zsebembe. Az, ami ez után következi, teljesen ledöbbent. Na itt már tényleg kissé megszeppenve állok, újsággal a kezemben és csak pislogok utána. Na ezt nem! Ezt már nem. Napok kérdése és úgyis lesz pénzem, legyen bármilyen lovagias is az illető, senki segítségére nem vagyok rászorulva. Eddig sem tettem, ez után sem fogom. Andrew után megyek a pulthoz, leteszem a pultra az ötven centet, amibe az újság kerül, majd nézek is fel a szemeibe. – Kösz, hogy kedves voltál. – Jegyzem meg, cinizmus nélkül, aztán már ott sem vagyok. Érdekesen indult a salt lake-i tartózkodásom.

✽ VÉGE ✽

- Oh, hé, waoh. – Nézek fel rá egy részt cinizmussal, más részt talán meglepettséggel. Oké, a „helyzetből vicc csinálás” talán nagyobb hányadot tesz ki. – Ha neked ez ennyire megy, miért nem indulsz katonásdit játszani? Biztosan jobb lenne, mint ez itt. – Mutatok körbe a két mutatóujjammal a benzinkút épületén és hát elég félvállról veszem a dolgot. Ami viszont meglepő lehet számára, hogy nem vagyok én olyan könnyelmű hülyegyerek, mint amilyennek tűnök. Abban a minutumban, hogy meglátom azt apró jelet a szemeiben, vissza is veszek és a hangomba megbánást vegyítve folytatom. – N-Ne haragudj... Tapintatlan vagyok. – Így már érthetőbb a kép, ki tudja talán leszerelt. Hogy én mekkora bunkó vagyok! Franc. De talán még menthető a dolog. Nem szokásom mások lelkébe tiporni. – Túl régóta élek egyedül. – Fut át egy apró, keserű mosolynak induló rándulás az arcomon, igaz kicsit rá is játszok, hogy együtt érzőbbnek tűnjek, de nem tart sokba. – Mint látod nem a legegészségesebb dolog. – Veszem viccesebbre a formát, ahogy a tenyerem el-vissza húzom az arcom előtt, célozva rá, hogy könnyen elmehet az ember esze, ha nem figyel, én meg milyen kakukk vagyok.
- Jó. – Felelek később ennyit a kijelentésére. Nem is gondoltam, hogy akar. Bár szívesen odaszúrnám, hogy kár, egy bajkeverő kis mosollyal cifrázva, de az előbbiek után nem kéne. Óh, dehogynem! Nehogy már elsüllyedjünk huszonévesen az önsajnálatban. – Kár érte. – Mondom ki hangosan is, azt a bizonyos mosolyt felöltve, majd hamar eltüntetve.
Hamarosan újabb fizetni vágyó honfitárs fut be, én pedig az alkalmat kihasználva elsétálok a pult mellett, lepasszolva az napilapot és egyenest az újságos polcokhoz megyek. Andrew felé pillantok, látom még van néhány másodpercem, így leemelek egy helyi újságot, sietve kikeresem a hirdetéseket, a telefonommal lefotózok két oldal apróhirdetést, akad közte állás és egyéb reklám is, majd később kimazsolázom. Az újságot begyűröm a helyére – szegény pakolhat megint, igaz, hogy most a helyére tettem, de elég salátaszerűen – a távozó pasas nyomában lépek ki én is. Nem, kicsit sem vagyok gyanús, főleg, hogy ha felnéz csak annyit láthat, hogy valamit épp a zsebembe tömök. Bár ha megállít és kiveteti velem, csak a mobiltelefonom láthatja, a képernyőn meg a lefényképezett apróhirdetést, mert hogy siettemben abból sem léptem ki.

✽ swing music ✽

- Nem vagyok. – Dünnyögök ennyit az orrom alatt és immár megcsapolt büszkeséggel veszem el az újságot. Azt mondják, a szerencsejátékhoz sosem lehet elég szegény az ember. Hát képzeld, lehet, itt vagyok én. Igazából vagy van pénzem, vagy egy garasom sincs, mint most. Változó, de annál azért több eszem van, hogy eljátszam.
Olvasgatás közben néha-néha morgok valamit, igazi sport nyelven – avagy káromkodva – vagy a tetszésem, vagy épp a nem tetszésem kifejezve egy-egy meccs eredményéről, vagy ilyen olyan átigazolásokról. Na meg a rossz minőségű napilapi képeknél is el-el tudok időzni, imádom a magas izomtorony fekete focistákat. Legalábbis nézni.
- Hm? – Nézek fel a pasas felé, aztán a torkom is megköszörülöm, kissé rekedtesen jött ki még a hümmögés is. Bevallom nem hittem, hogy hozzám fog szólni. Nem tűnik annak a beszédes fajtának, sőt kifejezetten bizarr a kisugárzása. – Átutazóban. Igen. – Na ennél kreténebben sem tudtam volna válaszolni. – Meccsre megyek. – Jelenik meg egy hatalmas, büszke mosoly az arcomon. Azt már nem áll szándékomban az orrára kötni, hogy a meccsnek csak a halvány reménye lebegett a szemem előtt, az is szilánkokra lett törve. Nem hogy meccs nem lesz, talán még kaja sem. A szállással még nem is lenne nagy bajom, valamelyik pályaudvaron, vagy bevásárlóközponti mosdóban is elaludnék én, ha nem lenne fagy, így télen. Tehát első a szállás, a többi szükséglet másodlagos.
- Oh, nem. – Felelek viszonylag halkan, én is a méretes táskámra nézve, ahogy könyökömmel az asztalon támaszkodok, a lábam meg lazán keresztben van. – Puhány vagyok én ahhoz. Na, nem mintha nem a katonák lennének a legdögösebb pasik.– Nézek fel Andrewra az orrom alatt nevetgélve, aztán egy apró, arrogáns hatású erőltetett mosoly jelenik meg az arcomon. – Szóval? – Várok, hogy mondja magától, amit mondania kell, de mivel csak értetlenséget látok a szemeiben kiegészítem. – Már egy ideje utazgatok, de egyetlen alkalmat sem tudnék felidézni, amikor valaki hátsószándék nélkül szólt volna hozzám. Főleg, ha férfi volt az illető. – Biccentek a nadrágja mögött lapuló férfiassága felé. Van valami keserűség az arcomon, magány talán, de ugyanakkor az is, hogy megszoktam és nincs vele bajom, na meg valami sugárzó erő és talpraesettség.

✽ swing music ✽

- Andrew. – Javítom ki magam, papagájként ismételve a pasas nevét, persze csak egy nagy sóhaj után. Jesszusom, belehalna, ha legalább állni nem úgy állna, mint akit karóba húztak? A hangomban igen érdekesen vegyül a tisztelet és a tisztelet hiánya. Mint mondhatnék, fáj az önbecsülésem, főleg, hogy válaszra sem méltatott. Persze az már egy nagy lépés volt a kiegyezés felé, hogy kijavítottam az odaszúrt becenevet a valós nevére, ahelyett, hogy csak unottan nyomtam volna egy nem kérdeztem-et. De a továbbiakban én sem szólok semmit, csak csökönyösen nézek vele farkasszemet, mint egy dacos gyerek. Nem mintha bármi közöm lenne az illetőhöz, vagy jogom lenne így viselkedni.
A csendet az ajtó fölé akasztott csengő töri meg, ahogy belép egy férfi, mellette meg valami néhány éves kölykök rohangálnak, végig nézek rajtuk, aztán a méretes táskám nehézkesen arrébb tolva a lábammal lépek arrébb, helyet adva nekik a pultnál. A pasas kifizeti amit tankolt, meg valami kacatot a gyerekeinek és már ott sincs, alig néhány perc lehetett az egész, de nekem elég volt, hogy kiszúrjam a benzinkutas srác mögött ledobott újságot, szóval mikor újra felszabadul, nem törődve vele, hogy épp merre menne, vagy mit csinálna szólítom le.
- Hé, - most valahogy enyhébb a tekintetem, ahogy célzóan az előbb kinézett napilap felé pillantok – Megkaphatom? – Tíz percre igazán ideadhatná. Ugyan mi baja lenne tőle? Egy sportújságról van szó, ha valaki sportfogadó szelvényt vesz, annak oda szokták adni, hogy a középső lapon található táblázatokat átnézhesse és kitölthesse a papírkáját. Na persze én nem vettem a csokin és vízen kívül semmit, de más helyeken mindig meg szoktam kapni. Imádom a sportot.
A képregényes és megnevettetős dologra szándékosan nem térek vissza. Ha ő nem felelt, én nem fogok semmit erőltetni. Képzelem milyen csöves hülye libának nézhet. Talán az is vagyok, és? Ő meg egy csóró benzinkutas, mivel jobb? Na, visszakanyarodva: nem fogom tovább kérlelni. Ha nem, hát nem. Az utóbbi fél év során ezer alkalmam volt megtapasztalni, hogy bármilyen elveszett is a helyzetem, mindig akad még egy kis büszkeség, amit el lehet veszíteni. Ez ma nem fog megtörténni, legalábbis nem itt.
Nagy erőlködve felemelem a földről a katonai hátizsákom és felveszem, ha megkapom az újságot, megyek olvasgatni az állóasztalhoz, ha nem, akkor a viszont látásra.

✽ swing music ✽

Érzem én a feszültséget a levegőben, legalábbis magamon, hogy bármelyik percben elzavarhatnak én meg süllyedhetek a föld alá szégyenemben – bár az az idő már elmúlt, egészen hozzászoktam, hogy bizonyos helyekről kitessékelnek – mégis annyira belemerülök az olvasásba, hogy a külvilág is megszűnni látszik, még a rádióban szóló swing dal is olyan távolinak tűnik. Talán ezért van, hogy mikor beszűrődik az épp kialakított kis világomba a pasas hangja, azonnal összerezzenek és felkapom a fejem, mintha azon gondolkodnék, hogy ez nekem szólt-e. De persze, hogy nekem szólt, hisz ki másnak.
Egy érdekes kifejezéssel az arcomon pillantok rá, majd a szám elhúzva fordulok vissza a képregényhez és morgok valamit érthetetlenül, aztán meglepő módon őt is méltatom végre valamiféle válaszra, persze csak miután gyorsan még végig pergettem a lapokat a kezemben, hogy legalább az elsuhanó képek alapján láthassam a végét, majd hatalmas sóhajjal teszem vissza a polcra, ahol katonás rendben sorakoznak az újságok, figyelmesen válogatva. Persze pont nem oda rakom, ahonnan elvettem… de mindegy. Tizenöt dollcsi, nekem erre most nem futja.
- Ugyan már. – Fordulok felé, s akaratlanul is a rádióban szóló swingre mozgatom ide-oda a csípőmet. – Ez a legújabb Batman képregény. – Úgy beszélek, mintha ki tudja milyen érzékeny pontot kapott volna el azzal, hogy nem olvashatok. Olyan gondossággal és hangsúllyal ejtem ki a szavakat az imént letett újságról, mintha a királynő koronázásáról beszélnék. Aztán már normálisan, de folytatom. – Tudod milyen képregények vannak egy könyvtárban? – A kávézgató középkorú pasas felé pillantok, mintha nem akarnám, hogy hallja, szóval közelebb is megyek a pulthoz és halkan, de csípősen teszem hozzá. – Ha bármelyikre ráadnék egy inget, elnevezhetném apámnak. - Régi és eladhatatlan darabok kerülnek oda.
Ezt a beszélgetést egyelőre befejeztem, legalábbis amíg begyűröm a maradék csokimat, zsebre dugom a papírját, leemelem a közeli polcról a legolcsóbb vizet és újra a pulthoz megyek vele, azt is kifizetem, iszok egy keveset, rácsavarom a kupakot, és mivel még mindig nincs semmi forgalom, meg közben a kávés ipse is elment, a benzinkutas srác meg egész fiatalnak tűnik, veszem a bátorságot az alkudozáshoz.
- Jól van, figyelj Morgó. – Utalok a hét törpe közül a leginkább rá illőre. – Ha megnevettetlek, lóghatok még itt egy darabig, újságot olvasva, okézsoké? Ha nem, már itt sem vagyok. – Na ja, én nem ajánlhatok fel ennél többet, tekintve, hogy a magam után hurcolászott katonai hátizsák tartalmán, meg a zsebemben lévő csoki papíron kívül semmim nincs.

✽ swing music ✽

Nem rég még dél-nyugatnak tartottam, többnyire céltalanul megyek, de most titkon bennem volt, hogy talán még a Giants meccsét is láthatom, mert akkorra már a közelben leszek, de persze szépen keresztbe lettek húzva a számításaim. Valahol a Nagy-Sóstó környékén teljesen lerobbantam. Na, persze nem én, hanem a pénztárcám, de egyre megy. Szóval gyors útszéli kalkulálások után akármennyire is nem tetszett, rá kellett jönnöm, hogy azzal megyek a legtöbbre, ha visszastoppolok Salt Lake-be. Így is tettem. Nem vonzott túlzottan a hely, de itt a hatalmas buszpályaudvar, ahonnan szinte bárhova eljuthatok – majd ha meglesz rá a pénzem. Azt egyelőre még nem döntöttem el, hogy rendes munkát szerzek-e, vagy csak egy laptopot öt percre. Viszont még futja a büdzsém néhány napra, úgyhogy ráérek ezen aggódni.
A pasas aki elhozott nem megy tovább, kitett egy külvárosi benzinkúton, én meg szépen megköszöntem és viszont látásra. Itt tartunk most. A benzinkút épülete felé fordulok, kihúzok egy adag aprót a zsebemből, az ujjammal húzogatom ide oda az érméket, míg gyorsan átfuttatom magam előtt, hogy ez mire lesz elég, tekintve, hogy elég éhes vagyok.
Hamarosan szótlanul lépek be az épületbe, nem nagy a forgalom, ott a kutas srác, meg egy másik lézengő pasas, aki a kerek állóasztalnál kávézgat. Nem köszönök, egy pillantást vetek az alkalmazott felé, majd úgy kezdek nézelődni, mint akinek birtokában van a világ összes ideje. Ide-oda teszem, veszem magam, végül leemelek egy csokit a polcról, odamegyek vele a pulthoz, kiteszem a hetven centet, közben megjegyzem magamnak, hogy hm, nem is olyan rossz ez a kis kutas pasi, de nem szólok semmit, csak fogom az ebédemet, visszamegyek az újságokhoz és a csokoládét majszolva kezdek lapozgatni egy képregényt, félvállal a falnak dőlve, szép ráérősen.