Regina & Julian

A megkönnyebbülés mázsás súlyként omlik le a vállamról. Szinte hallom a robajt, ahogy megszabadítva a felelősség léleknyomasztó terhétől a betonra hullik a Himalája méretű rettegés, hogy esetleg az én hibámból hal meg egy újabb ember. Ellépek Juliantől, és pár pillanatig átadom magam a siker és az élet mámorának, de hamar visszarángat azzal, hogy elkezd idegen nyelven beszélni. Én meg azt sem tudom, most elküldött-e anyámba, vagy megkérte hirtelen felindulásból a kezem? Így, jó szokásomhoz híven kiforgatom a helyzetet, és gondolkodás nélkül válaszolok. Láthatóan meglepem vele, de legszívesebben hozzátenném, hogy megnyugodhat, mert én ugyan az életben nem fogok férjhez menni, legfőképp nem a Bahamákon. Nekem nem kell szerelem, sem az a sok hablaty, ami ezzel jár. No! Nincs az az ég. Amire kell...ha kell, arra van megfelelő telefonszámom, bár igen ritkán tárcsázom, de van. Egyéb? Na nem. De aztán inkább hagyom főni a levében, ha már volt olyan kedves, hogy megvoodoozott azokkal a szavakkal, amiktől egy pillanata eszembe jutott szakácskönyvet írni, meg Párizsba utazni és Vatikánt fotózni, meg franciául tanulni. Bah. De van olyan kedves, és lefordítja nekem amit mondott, én meg annyira el vagyok varázsolódva, hogy megúsztam egy ólomlyukasztásos alakformálást, és miatta sem kerülök már pokolra, hogy gondolkodás nélkül vágom rá: - Persze. Miért ne? Megbeszélhetjük. - bólogatok, aztán felfogom. Uh...ez most, ugye...csak munkaebéd akar lenni? De aztán megnyugtatom magam: hát persze, hogy csak munkaebéd.Kollégák vagyunk, és a kollégák, ha épp megúsztak egy zűrös ügyet, néha elmennek vacsizni, vagy ebédelni, vagy reggelizni, esetleg beülnek valahová iszogatni, nincs ebben semmi rossz. Igaz, én eddig mindig Bobékhoz mentem egy ilyen eset után, de...Bob már nincs. Elment, örökre, és...franc megette. Mindegy.
Arra azonban, hogy elmondtam neki az egyetlen mondatot, amit franciául ismerek, persze anélkül, hogy tudnám mit jelent, kissé meglepően reagál. Közelebb lép, amire én hirtelen megmerevedve pislantok, és a fülemhez hajol. A bőröm égeti a lehelete, ahogy elismétli a francia szavakat (és basszus, ez még MINDIG ROHADTUL SZEXI) és lefordítja. Nekem egy pillanatra még a szám is nyitva marad, csak kikerekedett szemekkel pislogok magam elé, erősen elpirulva rebegtetve hosszú, fekete pilláimat. Nem hinném, hogy több lenne a mondat mögött, mint a segítőkész szótárazás, mégis igencsak...fura, ahogy a fülembe suttog. Vagy csak már nem tudok különbséget tenni flört és egyszerű beszéd közt? Á, de tuti, hogy csak én képzelek túl sokat, biztos a túl sok adrenalin, mert az kizárt, hogy én..meg ő... hogy ő engem...á, nem. Az kizárt.
- Ouuu...aha! Kösz. - mondom, és egy pillanatig azt sem tudom melyik bolygón vagyok. De összeszedem magam, és mikor a szemembe néz, kihívó pillantással, szám sarkában apró félmosollyal nézek fel rá, állva a tekintetét. Na, barátom, lássuk, mennyire vagy bátor! Azért nehogymár majd épp engem hozzanak zavarba! ENGEM?? A zavarba ejtés koronázatlan királynőjét? A kétértelmű kijelentések császárnéját? A fekete öves irónia, szarkazmus és cinizmus bajnokot? Bitch, please! A kijelentésére, hogy ismételjük meg, azonban meglepett, sőt, egyenesen kiakadt képet vágok, miközben viszont jót kuncogok. Hihetetlen ez a srác. Elismerem, hogy van benne kurázsi, ha ezek után még ismétlést követel, és meg is dicsérem, hogy jól csinálta, bár kétlem, hogy megúszom anélkül, hogy majd Dylan távoltartási végzést nem szabat ki rám. Mint az oviban. El leszek tőle tiltva. De megragadja a lényeget. Való igaz, hogy CSAK MAJDNEM nyírtak ki minket.
- Az lehet. Mázlink volt. Vagy jók az őrangyalaid. Az enyémek már felmondtak. De Martinez akkor is lóg nekem egy új kocsival. - mosolyodok el. Ah, nem kell az, pár hónap, és úgyis kikupáltatom, ha lehet. Legfeljebb a karosszéria bánta a kis túrát, meg az üveg és a tükör. Legalábbis remélem. Végül miután meggyőződtem róla, hogy senki nem jár a közelben, a falnak dőlök, és egyszerűen lecsúszok mellette a földig. Képtelen vagyok állni, kicsit...uhh. Sok volt ez így egyszerre, és amúgy is, még kell várnunk pár percet, hogy biztos eltűnjenek a környékről, mielőtt kimerészkedünk innen. Figyelem, ahogy letérdel, és a szemembe néz. Egyenes jellemre vall, általában nem sokan szeretnek a szemembe nézni, van akit egyenesen megrémít a tekintetem, pedig esküszöm, hogy nem tehetek róla, hogy ilyen, és így tudok nézni vele. Hát ez csak a szemem, én meg nézek. Mikor meghallom a köszönését, értetlenkedve pillantok rá, majd mosolyodok el. Hát ennyire tetszett neki az akciónk? A fegyvert felém nyújtja, én pedig elveszem, gondosan ellenőrzöm, biztosítva van-e, és ezt is a hátam mögé csúsztatom. Nyomja a derekam, de pont nem érdekel most.
- Bármikor állok szolgálatodra! - bólintok teátrálisan és huncutul mosolyogva, még kicsit a karomat is széttárom, aztán elkomolyodok. - Köszönöm, hogy megálltad a helyed, akkor is, amikor nekem kellett volna. Tényleg jó voltál, és azt hiszem, megérte ez a kis...akció, hogy úgy mondjam, mert szerintem óriási dolog van készülőben. Dylan és a kapitány miatt nem kell aggódnod, a véleménye épp annyira nem érdekel, mint bárki másé, a felelősséget viszont vállalom a tetteimért, és amúgy is, te jól vagy, én jól vagyok, a lányok meg nincsenek jól, foglalkozzanak inkább azzal. Te meg...Egy szó, mint száz, nagy vagy, Kido! - mondom, és sanda mosollyal emelem fel az ökölbe szorított kezem, kissé félrefordítom a fejem, és várom, hogy az egyetemes "Kurvajókvoltunk!" ökölpacsimat viszonozza.
De nem rostokolhatunk itt örökké, így mélyet sóhajtok, és ráemelem a tekintetem.
- Szerintem induljunk, már elmentek. Hátul gyorsan kikerülhetünk a veszélyzónából. Nem? Mit gondolsz? - mondom, és ha egyetért, fel is állok, és Akitát egy kézjellel magam mellé intve indulok el, kilépve a rejtekhelyről, persze csak miután azért kilestem. Néhány lépés után leugrok a rámpáról, és elpakolva a dobozokat a kocsi elől, és miután becsatoltam a kutyát, bepattanok majd indítok. Ideje végre visszatérnünk  való világba. S magamban dudorászom a kis dalt, ami újra előjött az emlékeimből...Voulez-vous coucher avec moi, ce soir.....



Voulez-vous coucher avec moi, ce soir?    

Elmondani sem tudom, mennyire utálom az ilyen helyzeteket, morbid módon mégis mennyire élvezem. Mikor egyedül dolgozom. Mikor nem veszíthet senki más, csak én. Mindig is kicsit őrült voltam, sosem tagadtam, de ettől váltam a nyomozók kedvenc és egyben leginkább utált szárnysegédjévé - mert épp annyira voltam őrült, hogy ne hagyjam csak a félelem miatt kihűlni a forró nyomokat, és voltam annyira makacs és kitartó, hogy utolsó véremig küzdöttem azért, hogy akinek a rács mögött a helye, ott is legyen.
De most, mikor ennyire a halál torkában érzem magam, és azt is, akit magammal rángattam az őrületbe, már nem vagyok olyan magabiztos. Persze, próbálom megjátszani, hogy ne rémisszem halálra a srácot, de úgy is tudom, hogy nem tök hülye. Épp néhány perce, hogy majdnem leszorítottak az útról, szitává lőtték a kocsimat, és most, mikor hallom felpattanni az egyiket a rámpára, a szívverésem szerintem még a Holdon is hallható, szóval...ja, sejtheti már, hogy kurva nagy szarban vagyunk. Ám abban is biztos vagyok benne, hogy ha kell, nem leszek gyáva, hogy feláldozzam magam a srácért. Nem azért, mert ekkora hős vagyok, kitüntetést sem várnék érte. Hanem mert erre esküdtem fel. Ez a dolgom. Vigyázni arra, akit rám bíztak, akiért felelősséget vállaltam. Neki még van élete, nekem semmim nincs, nincs is hát miről beszélni. Nem mondom, hogy nem vagyok berezelve.
Mert dehogynem. Rohadtul félek, féltem őt, féltem magam, a tudatom sokadik szintjén még az akció sikeressége és az elfogott lányok életéért való rettegés is elfér. De teszem a dolgom, ha kell, így vagy úgy. Voltam már rázós helyzetben, nem ez az első, és ha túlélem, nem is ez lesz az utolsó.
A hátam Julian mellkasának vetem, és hallgatva miről beszélnek Martinez emberei, lassan kibiztosítom a fegyverem. Van abban valami megnyugtató, hogy érzem a hátamon a szapora szívverését, ezt elismerem, mégis rettegve hallgatom, ahogy egyre közelednek felénk a léptek. Azt hallom, hogy hárman vannak, az egyik feltehetően valami vezetőféleség, mert a tervük fontosságáról beszél pár szót, és aztán - legnagyobb megkönnyebbülésemre - hogy biztos elhúztunk már, és csak eltévedt turisták lehettünk, mert nem lőttünk vissza rájuk. A súlyos bakancs megtorpan alig pár lépésre tőlünk, majd egy sürgető parancs, és a tulajdonosa morogva ugrik le a betonplaccra, és pár másodperc múlva már húznak is kifelé a telephelyről. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, a bent tartott levegőt úgy eresztem ki a tüdőmből, mintha a víz alól bukkantam volna fel. Nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt megúsztuk! Leeresztem a fegyvert, újra biztosítom, és miután végre ellépek Julian elől, a hátam mögé rejtem. Nincs most rá szükség. A hajamba mélyesztem az ujjaim, míg teszek előre két lépést, a fejem hátravetem, lehunyt szemmel adok hálát mindennek, ami szent, hogy ennyivel megúsztuk. S már érzem is magam mellett Akitát, igazodik hozzám. Lenézek rá, és megsimogatom a fejét, hálásan simul hozzám, boldog kutya fejet vág. Neki minden játék, minden elvégzett munka, legyen az gyakorlás vagy éles helyzet, ugyanolyan - izgalmas, érdekes, jó, és a végén biztos jön valahonnan valami finomság, vagy egy kis labdázás.
Mikor Julian hangját hallom magam mögött megszólalni, felé fordulok, s tekintetem derűs ugyan, de a szemöldököm kissé felszalad, ahogy kérdőn ránézek. A hajába túr, és fújtat, ahogy elnézem fel sem tűnt neki, hogy mit mond. Most ez komoly? Beszélek spanyolul, pár szót még talán olaszul is megértek, na de francia?
- Egyetértek! Házasuljunk júliusban a Bahamákon! Nem kell nagy felhajtás, de követelem a fehér ruhát, és a liliomcsokrot. De...öhm...mit is mondtál? Nem mintha nem lenne baromi izgató, ahogy beszélsz, de... - mosolygok fel a szemébe, és valahol ez a fajta beszéd talán a sokk miatt kerül elő nálam, nem mintha nem szeretnék állandóan zavarba hozni bárkit bármikor, mégsem tudom értelmesen azt mondani, hogy fordítsa már le, mit is mondott. Hogy miért? Mert én csak én vagyok. - Bocs, egyetlen mondatot tudok franciául, az a: Vous le vou coucher avec moi ce soir?! És valójában azt sem tudom, pontosan mit jelent! - vigyorgok rá, és tényleg. Fogalmam sincs miről beszél, azt az egy mondatot is valami hülye dalból tanultam meg még régen, és azóta nem felejtettem el, és..hát igen...szexi, ahogy beszél. A francia nyelv tényleg baromi dögös...hmm....nem is gondoltam volna. Talán el kéne ugranom Párizsba, még hallgatni egy kis franciát, vagy beiratkozhatnék egy tanfolyamra, hátha ragad rám valami a koszon kívül ott is. Most, hogy úgy tűnik, már csak a rendőrfőkapitánnyal, és a hétfejű, Dylan Reed nevű sárkánnyal kell megküzdenem, már úgy érzem bármit megtennék. Ide nekem az oroszlánt is, keresztbe lenyelem az Eiffel-tornyot, liftestül, turistástul, mellé pedig szeletenként nassolom el a Pisai ferde-tornyot, és a Vatikánt. Itt az ideje egy kis kulturálódásnak, mert miért ne? Hisz túléltük, Julian példásan bevált, és igaz, hogy tulajdonképp háromszor kaptam agyvérzést, és vagy tucatszor szívrohamot, éléggé élőnek érzem magam. Lehet, hogy írok egy szakácskönyvet. Nem mintha túl sok mindent tudnék főzni, de talán valakinek szüksége lehet egy "Hogy készítsünk ötvenféleképp lasagnet?" kötetre. Vagy nyitok egy állatmenhelyt. Igen, befogadok hatvan kóbor kutyát, és macskákat is, meg jávorszarvasokat. Azt nem tudom honnan hozok jávorszarvast, de mindenre van megoldás.
Mosolygok a srácra, mert látom, mennyire meg van zavarodva, és bevallom, ROHADTUL büszke vagyok rá. Komolyan. Hihetetlenül jól viselkedett, úgy, ahogy nem sok gyakornok tette volna. Ami azt sejteti, hogy vagy volt már többször ilyen éles helyzetben, vagy valahol alaposan megacélozták az idegeit. Emlékszem, mikor rám először lőttek, miután elmúlt a veszély, két órán át zokogtam egy íróasztal alatt magzatpózba gömbölyödve, a Julian, mintha minden nap ezt csinálná.
Mikor azt mondja, ismételjük meg, már olyan szélesre húzódik a mosolyom, hogy az összes fogam kilátszik, elképedve pislogok rá.
- Te, Julian, most tervezed, hogy totál kiakasztasz? Épp az imént nyiffantunk majdnem ki! Nem volt elég a jóból? Viszont az tény, hogy példásan csináltad, baromira jó voltál, úgyhogy....persze, hogyne! Szívesen hozlak magammal legközelebb is, ha kedvem támad kilyuggatni a formás kis hátsómat. - kuncogok kissé, aztán megszelídítem a mosolyom, miközben kilesek, nem látom-e visszajönni a gorillákat. A köszönetére csak értetlenkedve pillantok rá, miközben nagy sóhajjal nekivetem a hátam a vele szemben lévő falnak, és ráérősen lecsusszanok mellette a hideg betonra.
- Mit köszönsz meg? Hogy majdnem lelövettelek, hogy tönkre vágtam az estédet, vagy hogy miattam Dylan meg a kapitány rongyosra fogja rugdalni a seggünket? - kérdezem tőle jókedvűen, miközben Akita bundájába fúrom vékony kis ujjaimat, és őt nézem. Nem érdekel most Dylan, sem a kapitány, sőt, az egész rohadt rendőrőrs felrobbanhat, nem érdekel. Sokat veszthettünk volna, és mégsem mi lettünk a vesztesek ma este. Egy csatát megnyertünk, és a háború elkezdődött. Imádok az első sorban lenni. Onnan jobb a kilátás.  

Elhagyni a veszélyzónát! Ez az elsődleges cél, és a legésszerűbb módja annak, hogy esélyt kapjunk arra, hogy megússzuk élve. A kocsit elrendezem, s Akitát előre engedve már mászok is a rámpára. Nincs sok időm, és imádkozok mindenhez, ami szent, hogy ne legyen gáz. Még látom Julian félszeg mosolyát, ahogy rám néz, mintha egymást biztatnánk, hogy meg fogjuk úszni ezt az egészet. A lelkiismeretemmel meg majd elszámolok később. Vagy soha. Az könnyebb.
A kutyát előre küldöm, s nem kellenek monológok, hogy tudja a dolga, elvégre kiképzett rendőrkutya, tudja a vezényszavak jelentését, így elégedetten  nézem, ahogy eltűnik a ládák mögött. Újabb tíz kilóval leszek könnyebb, ami a rám nehezedő terheket illeti. Igen, sok mindenre képes vagyok, ha a célom akarom elérni, de semmiképp nem áldoznék fel kollégát. Nem, Bob halálát a mai napig nem tudtam feldolgozni. Állandóak az álmatlan éjszakák, a rémálmok, a könnyes sikoltások közt ébredések az éjszakában. Nem tudnám még egyszer túlélni, ha miattam halna meg egy ember. Ráadásul Julian tulajdonképp még egy kölyök, alig bújt ki a tojáshéjból, még előtte áll az élet. Várják a lányok, akiknek áttaposhat a szívén, neki is kell még pár pofon az élettől talán, hogy aztán tisztességes emberként megnősüljön, legyártson pár tucat gyereket, és megvegye álmai fehér léckerítéses házát, s haláláig éldegéljen boldog, nyugodt életet, de nem, nem ma fogom hagyni, hogy mindent elveszítsen miattam.
Így a tervemnek megfelelően én is haladok szépen előre, ám ekkor meglátom azt, hogy a terepjáró lassan befordul a telephelyre. Minket keresnek, bennem meg megáll az ütő is, hisz még kint állok a rámpa közepén, mikor már meglátom a teherautó mögül előbukkanó törött lámpát és a kocsi orrát.
A szívem ugrik egy nagyot, és a másodperc törtrésze alatt cselekszem. Sprintre váltok, és amilyen gyorsan csak tudok, beugrok a rejtekhelyre, alaposan belecsapódva Julian mellkasába. Meg sem nyekken, ami külön piros pont, én pedig csak erőtlenül nyögök egy bocsit halkan. A fegyverem a mellkasomhoz szorítva tartom, persze úgy, hogy ne Julianra irányítsam, a szívem olyan vadul ver a mellkasomban, hogy hallom a fülemben, ahogy dobol. A vérem az ereimben szágult, a levegő kevésnek tűnik, kapkodva veszem, de azt hiszem nem vettek észre. Julianre pillantok fel, zöld szemébe nézek, mintha a szemeimen át tudnám nyugtatni, vagy biztatni, s így, hogy ilyen közel állok hozzá, és a fejem fel kell vetnem, hogy ránézhessek a sötét félhomályban, hirtelen olyan nagynak és magasnak tűnik. Nahát, eddig is ekkora volt? Látom, hogy a fegyvert szorongatja, majd lazít a fogásán, és ez engem is megnyugtat kissé. Így nézve már nem is annyira...kölyök. Újra oldalra meredek, hallok-e valamit, majd megérzem magamon a társam pillantását, újra ráemelem világoskék íriszeim. Tanácstalan vagyok, mert a kocsi zúgásán kívül nem hallok semmit, ám mikor nyílnak az ajtók, megdermedek. Ne! Csak ezt ne!! Kétségbeesetten pillantok fel Julianre, majd nyelek egy nagyot, hisz hallom a súlyos bakancsokat az aszfalthoz csapódni, s a lassú lépteket a kavicsokon csikordulni. Aztán megemberelem magam, arcom vonásait megacélozom,  elszántságot tükrözve pillantok oldalra, majd vissza a srácra.
- Emlékezz, mit mondtam. Lapulsz, menekülsz. Tedd a dolgod!- suttogom szinte lehelve a szavakat,  a tekintetébe mélyesztve íriszeim, és egy apró félmosolyt küldök felé. Azt ígérte, hogy teszi amit mondok. És én is teszem a dolgom, így felkészítem magam arra, hogy ha szükséges, magamra vonjam a gorillák figyelmét, és így ha engem le is lőnek, Juliannek lesz esélye elmenekülni. Lassan megfordulok, hogy a hátat fordítsak Juliannek, és kifelé kezdek figyelni minden rezdülésemmel. A hátam a mellkasának vetem, hisz a hely szűk, sok választásunk nincs, és most nincs is itt a helye annak, hogy reklamáljon egyikünk is. Egyszer Bobbal három órán át egy csatorna alig egy méter átmérőjű üregébe voltunk rejtőzve, és patkányok mászkáltak rajtunk. Szóval ez ahhoz képest maga a Hilton elnöki lakosztálya. Hallgatom a közeledő lépteket, és a szívembe rémület költözik, a szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy hallom őket spanyolul beszélve rólunk (rólam) beszélni, és azt, hogy valaki felugrik a rámpára. A fegyverre markolok, az elsütőszerkezetre helyezem az ujjam, és halkan kibiztosítom. Ösztönösen nyelek egyet, majd szorítom vissza még a lélegzésem is, a tüdőmben tartva a levegőt. Nem vették észre a kocsim, és ez csak a szerencsének és a sötétségnek hála, de felkészülök. Ha harc lesz, hát nem adom a bőrünket egykönnyen, az biztos. S a fejemben egy terv kovácsolódik. Öngyilkos, kegyetlen terv, amivel a saját életem feláldozom a másikért, de még éltet a remény, hogy talán nem lesz rá szükség. Nagyokat pislogok, s testem minden izma megfeszülve várakozik, hogy ha még közelebb jön a pasas, előugorjak és lelőjem, ha kell, azzal sem törődve, hogy engem kinyírnak. De az utolsó pillanatban meghallom a szót, ami az életünket jelenti, és először alig hiszem el, amit hallok, csak a fegyvert markolászom magam előtt. Annyit már megtanultam, hogy ne igyak előre a medve bőrére.
- Vamonos! Ellos no están aquí!
Visszafojtott lélegzettel hallgatom, ahogy a felénk közeledő pasi megtorpan, majd morogva tesz pár lépést, és leugrik a rámpáról. Aztán már csak a bakancsok hangja hallatszik, a motor újból felbőg, és nagy lendülettel kiszáguldanak a helyről, a kocsi kerekei csikordulva adják meg magukat a fizika törvényeinek, majd hallom, ahogy távolodni kezdenek a szűk utcában. Én meg még levegőt is elfelejtek venni a megkönnyebbüléstől, bár legszívesebben ordítva bőgnék egy sort. Talán fogok is.

Just for you!  

A parkolás sikeres, és remegve húzódunk lejjebb mindketten. Figyelek, mint a nyúl az üregben, és minden idegszálam azért küzd, hogy még ne boruljon el az agyam, és ne kezdjek eszeveszett öldöklésbe. Ne, egyszer majdnem elhibáztam, most pedig, mikor már ilyen sokat megtudtunk, addig akarom húzni a fegyverhasználatot, ameddig lehet, mert ezzel tudom, hogy biztosíthatom az akció sikerét, és legalább ha le is ordítják majd a fejem, vagy felfüggesztenek, vagy akár kirúgnak, tudom, hogy nem volt hiába. Ezek a barmok meg hadd higgyék csak, hogy vétlen civilek voltunk, akik csak megijedtek, azért menekültek. Hihetnek bármit, amit csak akarnak, tőlem eltévedt prostinak, turistának vagy ufónak is nézhetnek, bánja a franc, csak egyre ne gyanakodjanak, hogy zsaruk vagyunk. Így lebukva figyelek csak kifelé, és mikor meglátom, hogy közelednek, körbekémlelek, s meglátom a lehetőséget arra, hogy el tudjunk bújni. A sráchoz fordulok, és nem felejtem el megdicsérni, bár nem ajnározom körbe. Tényleg jól csinálta az eddigieket, és ahhoz képest, hogy gyakornok, baromira higgadtan kezelt le minden helyzetet, nem ellenkezett, nem vágott pofákat, sőt, még azt sem vettem észre rajta, hogy esetleg amiatt lennének kifogásai, hogy nőként adtam utasítást. Hiába a parancs, hiába tudják, hogy rangomban, és szolgálati időben is felettesüknek számítok, azért a pasik csak pasik maradnak. De Ő nem, Ő más, csak teszi azt, amit mondok neki, és ugyan nem sok más választása van, örülök, hogy nem kekeckedik. Viszont látva a közeledő autót, amiben azok az igen veszélyes tagok vannak, muszáj lenne meglépnünk, mielőtt szitává lőnének minket a saját autómban. Így Juliannek szólok is, és biccentéséből veszem, hogy felfogta amit mondtam.
Elmagyarázom neki annyira pontosan, amennyire csak tudom, mi a tervem, aztán kicsit az ölébe mászok, de mit tehetnék? Valahogy el kell érnem a másik stukkerem, ha már a szolgálatit az ő kezébe nyomtam, nem? Kicsit még poénkodok is, és láthatóan nem lepődik meg sem azon, hogy ilyen éles helyzetben mosolyogni lát, sem azon, hogy előbukkan egy másik fegyver is a tarsolyomból. Ezek szerint tényleg hallott már rólam? Vagy csak túl kiszámítható vagyok? Mindegy, a lényeg, hogy már nekem és neki is van fegyver a kezünkben. Talán ezért bent majd Dylan a fejemet veszi, és a kapitánytól sem várok mást, de basszus, az életünk a tét, ki a franc nem szarja le? Tanult lőni, tudja is használni, különben nem jöhetne terepmunkára, szóval nincs mese...na jó, azt bevallom, hogy árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát, de mikor kiszáll az autóból, megnyugszom kissé. Nem csinál hűhót, a pontos utasításaimnak megfelelően cselekszik. Esküszöm, még büszke is vagyok rá! Épp úgy, és annak megfelelően csinálja a dolgát, ahogy azt kértem. Ha Dylannal leharcoltuk a dolgunkat, ezt biztosan meg fogom említeni neki. Ha nem hallgat meg, akkor meg a seggére fogom tűzni egy papírlapon a tűzőgéppel. Akkor majd biztos észreveszi. Én is kiszállok, és még van egy kis időm, így miközben kiszedem Akitát, a közelben lévő halomból pár kartondobozt a Honda elé lökök, így a sötétben nem látszik majd más, mint hogy egy telephelyen egy ócska, lepusztult fekete kocsi ácsorog, nem fog nekik feltűnni a jel, sem a rendszámom. Amúgy is, ezeknek a gorilláknak általában mikroméretű agyuk van. Így kiengedem a kutyámat a kocsiból, csendre intem, majd a rámpához vezetem, és miután felugrott, én is felhúzom magam. Látom, ahogy Julian hátrapillant, és bólintok felé, hogy jól csinálja, s már osonok is a ládák felé, a fegyvert két kézre fogva, felkészülve arra, hogy bármikor bevessem. Látom, hogy Julian eltűnik a magas ládasor és a betonoszlop mögött rejtőző beugró mögött, és egy fikarcnyit megkönnyebbülök. Jól van, nem lesz itt gond!
- Akita! Rejtőzz!Ül!- hajolok a kutyához, és a nyakörvénél fogva előre engedem, hogy az okos rendőrkutya Julian lábainál találjon menedéket azon a szűkös, talpalatnyi kis helyen, és néma csöndben leüljön, mint a cövek. Alig pár lépés választ el attól, hogy beérjek én is, ám ekkor meglátom a begördülő autó lámpájának a fényét. Oldalra fordulok, és rémülten látom, hogy a gorillák behajtanak a telephelyre, épp csak a teherautó miatt nem látnak. Így futásnak eredek, és az utolsó pillanatban vágódok be a csapatom mellé, s a lendülettől talán neki is csapódok Juliannek, de sajnos muszáj volt nagy lendülettel beugranom, észre ne vegyenek. Azért egy erőtlen, halk "Bocsi-t" még kiszorítok magamból. A szívem vadul kalapál, a fegyvert a mellkasom előtt szorítom magamhoz, a levegő meg valahogy eszméletlen kevésnek tűnik nekem, de úgy tűnik, nem szúrtak ki. Remélem nem veszik észre a kocsit, és akkor elhúznak, mi meg mehetünk életet ünnepelni, meg akármi, mert ha ezt én túlélem....na, akkor nem tudom mihez kezdek, de baromira fogok örülni, az biztos. Azért némán fülelek, hogy hallok-e valamit, de egyelőre csak az autójuk lassú haladásának a hangja jut el a fülembe, semmi ajtócsapódás, semmi fegyverdörrenés, és addig jó. Tényleg nem akarom elszúrni ezt az akciót.

Nyekkenve próbálom magam annyira az ülésben tartani, hogy ne repüljek ki se előre, se oldalta, ahogy a mögöttünk száguldozó autó belénk rohan újra és újra. Úgy látszik azt a parancsot kapták, hogy bármi áron tegyenek el minket láb alól. Azt nem tudom, rájöttek-e, hogy zsaruk vagyunk, vagy csak a lebukás veszélye miatt lövöldöznek ránk-hozzáteszem igencsak bénán- de szerencsénkre nekünk bántódásunk nem esett eddig. A kocsimon annál több a kár, a motor már sikoltozik, ahogy nyomom a gázt, miközben indulatosan dumálok nekik, mintha bármelyik is meghallhatná, ahogy szidom a fejét. A jobb visszapillantómnak annyi, ahogy a hátsó szélvédőmnek is, és csak a csodának köszönhető, hogy az első szélvédőt nem lőtték még tele pókhálószerű lyukakkal, lévén, hogy ezek az üvegek már nem törnek, csak repednek. De még kilátok, és ahogy előre haladunk, egyre jobban ragad magával a félelem. Nem vagyok egy gyáva alak, ez nyilvánvaló, de az, hogy egy gyakornok itt ül mellettem, igencsak sokat nyom a lelkemen. Iszonyatos bűntudat gyötör, bár tiszta fejjel gondolkodva sem tudnám megmondani, min csúsztunk el, és azt is tudom, hogy nem kisbaba már, tudta, mire vállalkozott. Abban reménykedek valahol, hogy ez a kaland nem veszi el a kedvét a rendvédelmi hivatástól, mert szükség ven minden emberre, azt pedig tudom, hogy Julian nem hétköznapi. Ahogy megközelítjük azt a kis utcát, amit Julian mondott, ahol a Red Iguana található, tervet eszelek ki. Villámsebességgel jár az agyam, miközben mindent kisajtolok a kocsimból, amit csak tudok. Lövés dörren, újabb ütközés, és Julian fejét újra lenyomom. A következőnél én is alaposan megugrok, de végül sikerül valamiféle tervet kieszelnem, ám ehhez szükségem van a segítségére, hisz én még nem is vagyok bekötve. Ahhoz pedig, hogy a tervem sikerüljön, nem kéne kirepülnöm fejjel előre a szélvédőn, ugye? Mikor Juliannek utasítást adok, pillanat törtrésze alatt ül fel és markol rá a kormányra, épp annyi időre, amíg sikerül bekötnöm magam. Majd el ne felejtsem megdicsérni, mikor megúsztuk ezt a bulit. Mert megússzuk, ha beledöglök is!
FIgyelmeztetem hát a srácot, hogy kapaszkodjon akármibe, amibe csak tud, és én is kitámasztom magam, amennyire csak tudom. Magamban elmormolok egy "Istenem, most segíts meg!"-et, nem mintha hinnék abban, hogy bármiféle magasabb hatalom épp engem akarna pártfogásába venni, feltéve, ha létezik egyáltalán, amit erősen kétlek. S egy hirtelen mozdulattal vágom ki az autót balra, és megsaccolva a távolságot annyira kivágódok, hogy a satuféktől, amit nyomok a másik autó jó messzire elhúzzon mellettünk. A hirtelen féktől Akita előre esik az ülésemnek, de ki van kötve biztonsági övvel így tudom, hogy nem sérül meg számottevően. Én kicsit megrántom a nyakam, és le is fejelem a kormányt, de nem csoda, vagy 120nál fékeztem így, az a csoda, hogy nem buktunk fel orral, de Isten áldja az ABS-t és a kissé csúszós utat. S nem teketóriázok, már kapcsolok is tolatásba, és olyan padlógázzal farolok be a kis utcába, ahogy csak tudok. Mikor egyenesbe érünk, már kapcsolom is le a lámpámat, mindent, amit csak lehet. A sötétség most nekünk kedvez, és visszaszámolva meg is találom a Red Iguana hátsó udvarát, ahol már bent áll az autó, amit Julian mondott. Örömömben legszívesebben addig ölelgetném az okos kis buksiját, míg ki nem esik az a szép zöld szeme, de most nem ennek van itt az ideje. Így csak bevágom a kocsit a teherautó mögé, leállítom a motort, és a fegyverem előrerántva lehúzódok amennyire csak tudok a teljes sötétségben. A szívem majd kiugrik a helyéről, kapkodva, lihegve veszem a levegőt, az adrenalinszint a véremben elérte a maximumot, úgy érzem még egy löket és infarktust kapok. Nem ég lámpa, sehol semmi, csak a hold fénye világít be az ablakon, és most áldok minden nyomorék villanykörtét, amelyik idő előtt nyiffan ki. Julian is lejjebb húzódik, és ha nem félteném ennyire az életünket, főleg az övét, akkor bevallanám, hogy ennek az egész lövöldözős, menekülős, bújócskázós történetnek van valami morbid bája. Hát, minden esetre az biztos, hogy a Regina Carterrel való első akcióját egyhamar nem fogja elfelejteni. Mondjuk én sem. De sajnos, vagy nem, a tapasztalataim szerint sosem szokott minden ilyen egyszerűen menni. És amit egyszer és mindenkorra megtanultam Bobról, az az, hogy legyél mindenre felkészülve, akkor nem érhet meglepetés. Így újabb kihívás elé állítom Juliant. Nem tudom, hogy Dylan mellett mit tanult eddig, vagy a fősulin hogy oktatják őket, bár én is alig pár éve vizsgáztam, de megpróbálok olyan világosan fogalmazni, ahogy csak tőlem, és a kiakadt idegrendszeremről telik. Szavaimmal egyszerre próbálom nyugtatni és felkészíteni, aztán meghallom azt, amit nem akartam. Feljebb emelkedek, és már látom a lassan közeledő autó fényét, innen ítélve az egyik lámpájának annyi, de ez rajtunk most nem sokat segít. Kicsit felemelkedve körbetekintek, és mögöttünk, fent a rámpán észre is veszek egy beugrót, ami előtt nagy halom húsos láda áll. Kicsit necces, de más lehetőség nincs. Julianre pillantok ismét, és kicsit közelebb húzódok, hogy biztosan halljon, de a kint lévők ne, a fene se tudja mennyire visszhangzik ez a kóceráj. Felnyúlok a világításkapcsolóhoz, és lekapcsolom az ajtónyitásra felvillanó fényt, majd Julian tekintetébe mélyesztem az enyémet, nem titkolom, hogy eléggé be vagyok rezelve, de azt sem, hogy még mindig higgadt vagyok, és tiszta fejjel gondolkozok.
- Nézz fel oda, a ládák felé.  - intek a fejemmel a ládák felé, majd újra visszanézek rá. - Eddig szuperül csináltad! Most a feladat, hogy oda kell olyan gyorsan és olyan hangtalanul eltűnnünk, ahogy csak bírunk. Most lassan kiszállsz, nagyon halkan behajtod az ajtót. Aztán odalopakodsz a rámpához, és amilyen gyorsan csak tudsz, odaosonsz, és elbújsz. Ahogy tudok, én is megyek. Nem hősködsz, nem ugrálsz, teszed, amit mondtam! Világos? Ezt fogd!- mondom, és felé nyújtom a szolgálati fegyverem. Nem érdekel a szabályzat, tudom, hogy tudja használni, és ha ezzel megvédheti magát, akkor nem érdekel semmi más. Majd előre hajolok, kicsit át kell másznom rajta, de pont nem érdekel most az, hogy elnézésért esedezzem, amiért az ölébe feküdtem kissé és megfogtam a lábát. A kesztyűtartóhoz hajolok, kinyitom, és kis tapogatózás után egy másik fegyvert veszek elő, és miután visszakecmeregtem a saját ülésembe, és kibiztosítottam, rámosolygok. - Ugye nem gondoltad, hogy ennyi az összes fegyverem? - vigyorodok el, nem túl vidáman, inkább feszültségoldásképp, és máris intek, hogy indulhat. A rosszfiúk még mindig nem érték el a mi telephelyünket, de erősen közelednek. Óvatosan kipattanok az autóból, és a közelben található pár kartondobozt az autóm elé dobom, aztán kiengedem Akitát, és a rámpához vezetve felugratom. Szerencsém van, hogy ki van képezve, így a falon mászás neki csupán egy másodperc, és már izgatottan topog a rámpa tetején, ahová hamarosan én is felpattanok, és már lehajolva futok is a ládák mögé. Elég szűk a hely, de talán nem vesznek észre, ha ide is betévednek.

A protokoll valóban azt írná elő, hogy azonnal segítséget kérjünk. Be kellene szólnom telefonon, megadva a jelvényem számát, és elmondanom a diszpécsernek, hogy mi zajlik épp körülöttünk, és eléba menni a kiérkező osztagnak. Ezt kéne tennem, és minden fanatikus szolgálati szabályzat mániás kolléga ezt is tenné. De én...említettem már, hogy szeretem átlépni a korlátaimat? Nem arról van szó, hogy ész nélkül, csak az adrenalin kedvéért kockáztatnám most az életünket. Nem, ez nagyon is tudatos döntés. Ha nem látnék esélyt arra, hogy élve megússzuk, gondolkodás nélkül hívnám az őrsöt. De ismerem magam, ismerem a várost, a kocsimat, és hallottam érdekes dolgokat Julianről is, így eléggé magabiztos vagyok abban, hogy így vagy úgy, de megúszhatjuk a kalandot, és még az ügy sem mehet a kukába. Csak összefogás, meg ügyesség kérdése. Voltam már ennél rizikósabb helyzetben is.
Mikor a telefonját szedi elő, azonnal ki is verem a fejéből az amúgy logikus ötletet, épp az ügyre való tekintettel, és mivel még most is az eszemben van, hogy gyakornok, el is magyarázom a döntésem okát. Ha most nem lenne a zabszem a seggembe szorulva, eskü még büszke is lennék, hogy a legnagyobb viadal közepette is oktatni tudtam talán valamit a srácnak. Ha mást nem is, az élményt mindenképp elraktározhatja majd. Nem ellenkezik szerencsére, sőt, még egy "Bocsi"-t is megereszt. Nem haragszom én, csak megrázom a fejem, hogy semmi gond, hisz közben azért veszettül vezetek, hajtok vagy 160-al a sötét országúton előre. Mögöttünk még mindig robog a másik autó, lövések dörrennek felénk, és miután kilőtték a hátsó szélvédőmet, meg még ki tudja hány golyó érte az autómat, a jobb visszapillantó is megválik tőlem. Mérges vagyok, mert alig egy hete cserélték ki, fogalmazzunk úgy, hogy szakmai ártalom folytán...Közben Juliant próbálom nyugtatni, még egy halovány mosolyt is megeresztek, és mikor feltűnnek az első házak, az első leágazások, amik nem az autópályára visznek, szinte megkönnyebbülök. Egy frászt! De a fejemben megfogalmazódik egy terv féleség, viszont ehhez nagy szükség lenne a srácra. Tudom, hogy sejti merre vagyok, hisz nemrég pillantott fel, és azt is, hogy ha valaki, hát Ő meg az okos kis feje biztos megmondják azt, merre tudom elbújtatni magunkat. Nem is kell csalódnom, már löki is hova kell mennem. Ismerem a helyet, voltunk kint párszor járőrözés közben, egyszer megpróbálták kirabolni a szállítóautót.
- Csúcs vagy! Most kap....-s megérzem a kocsimnak ütköző hatalmas monstrumot. A visszapillantóba lesek, majd vissza, és amilyen gyorsan csak tudom, Julian fejét újra a lába közé nyomom. - Bukj le és rohadtul kapaszkodj! - kiáltom, és mikor újabb dörrenés hallatszik, kicsit összébb húzom magam. Szinte hallom, ahogy a sluló elsüvít az ablak mellett. Visszakapcsolok a sebességváltóval, és már most tudom, hogy ennek a kocsinak is lőttek, szét fogom égetni a gyújtáskapcsolóját, de mindegy, az életünk, az életük többet ér egy autónál. De hiába próbálom meg lerázni az őrülten utánunk száguldó monstrumot...a motorja erősebb az én kocsiménál, lévén, hogy egy terepjáró, és újra, meg újra megpróbál valamiképp kilökni az útról. A szívem a torkomban dobog, és már olyan erősen szorítom a kormányt, hogy a kezem is elfehéredik.  
- Hát velem akkor sem baszakodhattok, kis rohadékok! - mondom dühösen, mikor egy újabb erősebb lökés szinte kirepít az autó szélvédőjén át, hisz én még csak be sem vagyok kötve. Hirtelen látom meg a nekünk kedvező lehetőséget, és amennyire csak tudom, felgyorsítom a kocsit, hogy eltávolodhassak a monstrumtól. Hiába nagyobb a terepjáró, az enyém fürge, így nem nehéz, és nekem épp csak pár két másodpercnyi előny kell, hogy becsatoljam magam, és ahogy sikerül egyenesben tartani az autót, és eléggé lemaradtak az üldözőink is, Julianhez szólok.
- Tartsd a kormányt. - mondom, mert nem lőnek ránk, ha jól sejtem vagy tárat cserélnek épp, vagy spórolnak a lőszerrel, én pedig ha megfogta, egyik kezemmel az övhöz nyúlok, hogy becsatoljam magam. A művelet nem tart tovább pár másodpercnél, és amint kattan a biztonsági öv zárja, én újra két marokra fogom a kormányt. Előre meredek, majd vissza a visszapillantóba, és hirtelen kaján vigyor ül ki a képemre, nem mintha nagyon boldog lennék bármitől is. Julian pedig, ha előre néz, már láthatja is azt az utcát, amelyikre nekünk szükségünk van, s abból, hogy kissé hagyom, hogy beérjenek minket az üldözőink, sejtheti mire készülök....
- Most pedig támaszd ki magad, és rohadtul kapaszkodj! - mondom, és alig pár méterrel az utca előtt, ahová be kéne vágódnunk, kicsapom a kocsit balra, épp annyira, hogy a monstrum majd elszáguldhasson mellettünk, és olyan satuféket nyomok, hogy a kocsi csikordulva szinte belecsapódik a fékezésbe. A mellkasom majd beszakad a hirtelen nyomástól az öv miatt, a fejem előre bukik, és erősen lefejelem a kormányt, Akitát hallom, ahogy nyikkanva a hátamnak csapódik, és csak reménykedni tudok benne, hogy nem esett az ijedtségen kívül nagyobb baja. Kicsit megszédülök a fejemet ért ütéstől, talán vérzek is, de nincs időm mással foglalkozni, azonnal kapcsolok is tolatásba, hisz az üldözőink ugyan jópár méterrel előrébb csúsztak, hisz később is fékeztek, és nagyobb is az autójuk, azért még látom őket megfordulni. Innen nincs messze az a telephely, amit Julian javasolt, de nem tudok már megfordulni, így hátra fordulok, és tolatva nyomom a padlógázt, és fordítom a kocsi seggét az utcába. S amint egyenesbe értem, már kapcsolok is le minden fényt, hogy mielőtt a banditák észrevennék, be tudjak tolatni arra a helyre, amit Julian mondott. S magamban számolok...1..2...3...ez az a kapu! Az autó már ott áll, így nem nehéz belöknöm a kocsit az utolsó pillanatban, és azonnal lekapcsolni a motort, behúzni a kéziféket s lihegve, szívdobogva, adrenalintól túlpörögve csusszanni lejjebb az ülésben. A hátam mögé nyúlok, és előhúzom a fegyverem is, hogy ha szükség lenne rá, kéznél legyen, s intek Juliannek is, hogy húzódjon lejjebb Ő is, ha még nem tette meg. Arra viszont számítanunk kell, hogy talán mégsem vagyunk túl szerencsések, így felkészülve az eshetőségre, Julianra emelem a pillantásom.

-Lehet, hogy ki kell szállnunk majd. Ha igen, akkor nagyon csendben szállj ki, csukd be az ajtót, és oda jössz, ahová mutatom, ahová viszlek, löklek, vagy vezetlek. Mindig vedd fel azt a testtartást, amit én, mindig maradj takarásban, amennyire csak lehet.- suttogom a sötétségbe, majd újra előre meredek, hogy meghalljam, ha esetleg jönnek. Sok mindent mondanék még, leginkább figyelmeztetéseket, alternatívákat, biztatást. De már nem futja az erőmből. Csak kapkodva szedem a levegőt, s megfeszülve, mint egy vadászó puma figyelem a környezetet, s imádkozom azért, hogy ne találjanak ránk, mert akkor már biztos hogy mindketten itt fogunk meghalni.

Ha azt gondoltam, ez egy nyugis megfigyelés lesz, hát óriásit tévedtem. És még azt mondják, vonzom a bajt! Dehogy vonzom! Az vonz engem! Én most is csak nyugisan akartam megfigyelni néhány gépfegyveres zsoldost, meg egy drogokkal és prostikkal foglalkozó hullának nyilvántartott, most mégis élő, mozgó, üzletelgető maffiózót, meg a hordáját. Hát mi rossz van ebben? Tiszta nyugalomra számítottam. Csillagfényre, pár szúnyogra, a távolból tehénbőgésre, de nem arra, hogy rájövök mekkora szarba kanalaztunk, és hogy kiszúrnak minket és lőni kezdenek ránk. Kivágódok a rejtekhelyről, és olyan gyorsan próbálom elhúzni a csíkot, ahogy csak a motor engedi. Ha nem lőnének ránk, még talán élvezném is, mert alapjáraton szeretem az autósüldözést, igaz, legtöbbször én szoktam üldözni, nem engem üldöznek, de most, hogy hallom a felénk süvítő golyókat, annyira nem vagyok lelkes. Mikor újabb lövések dörrennek, végre észhez térek én is. Mindig a civil élete a legfontosabb! És jelen esetben Julian az én szememben civil, mert sem fegyvere nincs, sem engedélye még, és ez nem a nagyzolós rendőrduma, mert én nagyon is tisztelem azokat, akik ezt a szakmát választják. Én nem felejtettem el, hogy valaha én is voltam gyakornok, valaha engem is épp így védett Bob. Mégis szidom magam, mint a bokrot, hogy ilyen veszélybe sodortam ezt a kölyköt, és közben nem tudom eldönteni, hogy a francba szúrhattak ki minket. Hisz olyan laposkúszásban jöttünk vissza a kocsihoz, hogy az nem is létezik, már félig vakondnak éreztem magam. Talán a kocsit szúrták ki valahogy? De olyan szinten elbújtattam a gazosba...a franc se tudja, de nem is lényeges, most menekülni kell, és ez a lényeg.
Julian ügyesen ismeri fel a helyzetet, és nem kekeckedik velem, lekushadva marad ott, ahová lenyomtam. Láttam rajta, hogy azért őt is megrémítette a lövés, bevallom, az én vérnyomásom is az egekben. Bakker, ha ezt túlélem...uhhh....pezsgőt bontok. Megint. A kocsi csikorogva vágódik ki a sötét főútra, és lázasan agyalok azon, hogy mégis hogy tudnánk meglépni. Mikor kilövik a hátsó ablakomat, kicsit megrántom a kormányt ijedtemben, és egyszerre izgulok Akitáért, Julianért, és a saját nyamvadt kis életemért. Megpróbálom nyugtatni a srácot, és tudom, hogy a hangom Akitára is nyugtató hatással van. Rutinos eb már, tudja, hogy most csak fekszik, nem moccan, míg mást nem mondok, és valahol talán saját magam is győzködöm, hogy nem ma este fog a lelkemre száradni egy fiatal, zseniálisan okos srác halála. Mikor azonban előkapja a mobilját, már legszívesebben én lőném le.
- Azonnal tedd el azt a telefont! - mondom keményen, aztán eszembe jut, hogy csak segíteni akar, és megértem, hogy talán berezelt. Eddig gondolom nem sokszor volt még ilyen helyzetben, de én voltam már rosszabban is.
- Ha most felhívod őket, kivonul a fél rendőrség, és az egész akciót fújhatjuk. Rájönnek, hogy nem véletlenül odatévedt civilek voltunk, hanem zsaruk, és minden nyomot eltüntetnek egy órán belül. Ha lerázom őket, kicsit jobban fognak figyelni, de...talán nem tesznek keresztbe és nem kezdhetünk elölről mindent, érted? Gondolkodj az ő fejükkel! Mindig gondolkodj az ő fejükkel! Inkább azt mondd meg, hogy juthatok el egy olyan helyre, ahol el tudom bújtatni a kocsit, míg ezek elhúzzák a belüket vissza. - magyarázom, kérdezem kapkodva, miközben még nagyobb nyomatékot adok a kocsinak, mert észreveszem a menekülés lehetőségét. Ezazzzzz!!! Igen, ezt szeretem! A visszapillantóba nézek, és újabb lövések dörrennek, az egyik kilövi a jobb oldali visszapillantómat.
- Ó, hogy rohadj meg, múlt héten cserélték ki, te szemét! - kiáltok fel mérgesen, és eldurran az agyam. Na nem, ebből elég volt! Tövig nyomom a kuplungot, keményen váltok vissza, és akkora padlógázt adok utána a kocsinak, hogy szinte kilövünk. A visszapillantóba nézek, és mintha kezdenének lemaradozni, így kerékcsikorgástól kísérve vágódok be az egyik mellékútra, ami sok újabb elágazáshoz vezet, lassan befelé juttatva minket a városba, a házak közé. Julianre nézek, tekintetemmel az övét keresem, és egy fokkal derűsebben pillantok rá.
- Bízz bennem, nem lesz gáz. - mondom, és még egy mosolyt is megengedek. Talán az adrenalin, talán az, hogy sikerült megőriznem a hidegvérem annyira, hogy ne rántsak fegyvert...nem tudom, de egyre jobban bízok abban, hogy visszajutunk épségben az őrsre. Hogy a kocsimat hogy magyarázom meg...megint? Majd rögtönzök!

A kocsimat megközelítve elüldözöm a fejemből Bobot, és amennyire rávetítem a haragomat, épp annyira haragszom magamra, hiányolom őt, és örülök annak, hogy Julian itt van. Mégsem tudom magam túltenni azon, hogy a sorsukra hagytam azokat a lányokat, bár tudom,hogy én magam kértem Juliant, hogy ha bekattannék, állítson le. Sem a jelentésbe nem akarok hullaként bekerülni, sem a pokolra jutni azért, mert megölettem Juliant. Szóval a srác amennyire meglepett, annyira örülök is, hogy megtette amit kértem. Lerogyok a Honda oldalához, miután csendre intettem Akitát. A szívem még kicsit hevesebben ver, kicsit még facsarodik a bűntudattól, de lassacskán sikerül visszafojtanom a kifelé kívánkozó könnyeimet. Nem nagy szokásom sírni, egyesek szívtelennek is tartanak, de azért én sem vagyok fából, még ha olyan jól titkolom is. És a nemi erőszak, a prostitúció, na és a gyerekbántalmazás mindig is szívügyem volt, persze, hogy amint rájövök a nagy egész egy újabb részletére, megvisel. Majd otthon még jobban, de nincs az a probléma, amit egy kiadós forró fürdő és egy igazi, házi forró csoki ne segítene.
Azért a magam módján megköszönöm Juliannek a segítséget, hogy épp akkor volt észnél, mikor engem elragadott a szenvedély, de csak szerényen elmosolyodik. Tetszik a mosolya. Kedves. Legalábbis annak tűnik. Felkecmergek, hisz még ezer dolog vár ránk, még jelentkeznem kell a kapitány előtt, hogy leordibálhassa a fejem, ha Dylan elkap, még tőle is meg kell hallgatnom egy litániát, és a jelentés, aztán jöhet egy újabb adatgyűjtés, még több infó felhajtása. Be is pattanok a kocsiba, hátranyúlva simogatom meg Akita okos, szép fejét, és jólesően elmosolyodok rá, mert édes, ahogy izgatottan megnyalogatja a kezem.
-Tudom, drágám, akcióznál. Majd holnap kiviszlek a pályára, és kicsit csibészelünk, jó? - borzolom meg a fülei közt. - Na, fekszik. Marad. Okos kutya. - mondom végül, és a visszafordulva a zárba helyezem a kulcsot, és érdeklődve pillantok ki Julian sziluettjére a sötétben. Miért nem ült még be? Nem értem, de aztán...lövés dörren, a hangja úgy hasít az éjszakában, mint egy üstökös, a szívem rémülten ugrik össze, és egy pillanatig aggódva figyelem, nem Juliant érte-e a találat, de mozdul, és így kicsit megkönnyebbülök.
- Ó, az istenit!  - kiáltom, és máris felbőg a VTec motor, ahogy elindítom az autót, s bevárom, míg a srác beugrik. Majd az övet bekapcsolja menet közben, pont nem érdekel, én nem is kapcsolok övet, nem azzal foglalkozok, hanem hogy valahogy kijussunk innen.
- Tudom! Húzzuk innen a csíkot! Kapaszkodj! - mondom feszülten, és már látom a távolban gyorsan közeledő autó lámpafényét. Felkapcsolom a lámpákat, máris tövig nyomom a gázt, tövig tekerem a kormányt, és akkora gázt adok, hogy szinte belepasszírozódok az ülésbe, a motor pedig nem is bőg már, hanem egyenesen felsikolt. De elindulok, és kicsit megtáncoltatom ugyan az autó hátsóját, de aztán egyenesbe jövök, és máris nyomom a sebváltót, szinkronban a kuplunggal. 2...3...4...nem viszem ötbe, nem, most kell a nyomaték, mert a visszapillantóban látom, hogy egyre közelednek felénk, az agyam sebesen jár, hol, merre tudnánk eltűnni a szemük elől, anélkül, hogy felismernék az autómat, a rendszámomat, vagy akár az én képemet. Nem, semmiképp nem kaphatnak el most, hogy egy gyakornok van mellettem, nem sejthetik meg, hogy rendőrök loholnak szorosan a nyomukban. Aggódom, sokkal inkább Julianért, mint a saját életemért. Egy szerencsém van, hogy piszok jó sofőr vagyok, a kocsim pedig erős. De sajnos nem golyóálló. Mikor újabb lövések dörrennek ösztönösen rezzenek össze. Aztán észbe kapok, hogy Julian is ott ül mellettem, és még egy rohadt golyóállómellény sincs rajta, nem mintha a fejlövés ellen az bármit is használna. Mérgesen pillantok oldalra rá, nem mintha rá haragudnék, inkább csak a helyzet feszültsége miatt.
- A francba, Kido, bukj már le! - kiáltok rá, és a tarkója után nyúlok, hogy ha tetszik neki, ha nem, a két térde közé nyomjam le a fejét, ha eddig nem tette még meg. - Hogy a fenébe szúrhattak ki minket? A franc essen bele! Basszus, basszus, basszus!!!!- ütögetem meg mérgemben a kormányt, és rohadtul haragszom magamra, amiért ilyenbe rángattam a srácot. Majd vissza három, padlógáz, és kivágódok csikorgó kerekekkel balra, a főútra. Felnézek a visszapillantóba, de még a nyomunkban vannak, szerencsére rohadt sötét van, és még nincsenek elég közel, hogy megismerjék az autómat. A tekintetem az utat pásztázza, sebesen jár a visszapillantó és az út között, de attól tartok, hogy mire a belvárosba érnénk, már szitává lőnének bennünket. Ötletem sincs, merre mehetnénk, a fejemben sebesen sorolom a kijáratokat, a további lehetőségeket.
- Nyugi, megússzuk. Nem lesz gond. Megússzuk. Mindig megúszom, kilenc életem van hatszor, nem tervezem most megszakítani a jól bevált rendszert. Épségben visszaviszlek, Kölyök, esküszöm! Igen, vissza foglak vinni. - mondogatom neki a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal a hangomban, hogy megnyugtassam, és esküszöm, már olyan meggyőződéssel mondom, hogy szinte én is elhiszem. Pedig a mögöttünk dörrenő fegyverek, az utánunk száguldó autó nem ígérnek túl sok jót számunkra.

A mentőakcióm kudarcba fullad, már az első pillanatban. Nem azért. mert béna vagyok, hanem mert őrült, és mert Julian igen meglepő módon épp abban a pillanatban ragad meg az övemnél fogva és ránt vissza, mikor azt kell. Akkor tapasztja be a szám, és néz rám, suttog a fülembe, mikor a fegyverem majdnem ráfogom, és ezzel alighanem megmentette az életünket, és az akciót is. A tudatomnak kell pár pillanat, míg rendeződik, de végül leeresztem a fegyvert, és bólintok. Ahogy elenged, még egy utolsó pillantást vetek az épületre, a környezetére, az őrökre, az autóra, eszembe vésem minden részletét, amit csak tudok, s aztán intek a fejemmel a srácnak, hogy indulhatunk vissza az autóhoz. Nincs már itt mit tenni, ez máris több, mint amit reméltem, és jóval kevesebb, amit tudni akarok, de jelenleg nem tehetek többet ennél. Elindulok hát visszafelé settenkedve, lehajolva a sötétben, s közben a kabátom felemelve rejtem a fegyvert újra a hátam mögé. Szidom magam, hogy ilyen hülye voltam megint, és gyötör a bűntudat, mert lelki szemeim előtt már látom, ahogy azokat a szerencsétleneket meggyalázzák, és ököllel verik a fejükbe azt, ki az úr a háznál, és ezzel el is indítják őket a lejtőn lefelé, aminek a végén szinte biztos, hogy fekete zsákban végzik majd...kérdés, hogy mikor? Most? Hetek, hónapok, vagy csak évek múlva? S a fejem megint bekattan, megjelenik Bob, szinte hallom, ahogy visszafojtott hangon morog nekem.
Erről beszéltem, Carter, majdnem megöletted magad, és a kölyköt is. A franc abba a csökönyös fejedbe, hát mikor tanulod már meg végre azt a leckét? Nem menthetsz meg mindenkit! Nem vagy sem halhatatlan, sem Superman, sem pedig mindenható.
Igen, de azok a lányok...
Igen, hát Ők pórul jártak. Dolgozz keményebben, legyél okosabb, gyorsabb, és akkor talán van esélyed megmenteni őket. De ha mégsem, gondolj arra, hogy a következőt viszont még megmentheted. És könyörgök, Carter, ne beszélgess velem a fejedben, mert a dilidoki még a végén elmarasztal! Szerezz barátokat, és ne üldözd el az új társadat, vagy halálodig kísérteni foglak!
Seggfej vagy, Bob. Húzz innen.
A kocsimhoz érve csendre intem Akitát, aki izgatottan ugrik fel, és lerogyok az autó mellé a fűbe, hátam az ajtónak vetem, úgy bámulok fel az égre. Nem sírok, csak belül mardos az érzelem, talán csak a tekintetemből látszik, hogy kicsit könnybe lábadt a tehetetlen dühtől, s csak a szám széle rándul meg néha. Nem vagyok robot, és sajnos túl sokszor láttam már Martinez munkáinak az eredményét. Hol a sebészeten, hol az intenzíven, hol pedig...a hullaházban. Gyűlölöm magam azért, hogy a sorsukra hagytam őket. De Julian szuper volt, és meglepően határozott, erélyes, és azt hiszem tartozom neki, bár tudta mire vállalkozik, mikor velem jött.
-Jó voltál, Kido. Jövök neked egyel. Majd meghálálom. - szólok Julianhez, ha a közelben van, és gyűjtöm az erőt, hogy felálljak, és kinyissam a kocsit. Még vissza kell mennünk az Őrsre, jelentést kell írnom, el kell viselnem a főnök ordibálását, aztán majd Dylanét is, és...de nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy mi lehet odabent, miért gyűjtik be a lányokat ilyen módon, milyen üzletet akarhatnak idekint csinálni, miért kell ehhez az a sok cucc, amit az üzletben vásároltak, és még ezer kérdés kavarog a fejemben, úgy érzem, mintha az agyam helyére egy méhkas költözött volna. A franc megette ezt az egészet.
Végül csak összevakarom magam a földről, és felállok, majd kinyitva a kocsit bepattanok. Nincs idő sirámra, sem nyavalygásra, menni kell, mielőtt kiszúrják a kocsimat, vagy minket, és nem díjaznám, ha szitává lőnének minket.

A jelenlétünk senkinek nem tűnik fel szerencsére. Ők nem látnak minket, de mi őket igen. Bár ne látnám. Bár ne lenne több, undorítóbbnál undorítóbb alternatíva a fejemben arról, mit rejtegethetnek annyira odabent, ami ennyire fontos, hogy rengeteg komoly fegyverrel és emberrel kelljen védeni. De látom, amit látok, tudom, amit tudok, és az összefüggések, mint egy hálózat, kezdenek összeállni.
Lapulok a fűben, akkor is, amikor a terepjárók beszállingóznak, és majd szétvet az ideg, hogy nem látom pontosan, ki érkezett a konvojjal, de tenni ellene nem tehetek. Sejtem, hogy kik lehetnek, de akár tévedhetek is, elvégre sem röntgen szemem nincs, sem pontos képem arról, kikkel üzletel Martinez és Herrero. Azok a rohadék férgek, úgy látszik új területre akarnak evezni. Amióta az anyámat megölték, tudtam, hogy rendőr akartam lenni, és az észjárásom is ennek megfelelően alakult ki. Sosem állok le, mindent ezen a szemüvegen keresztül nézek. S talán emiatt láttam már túl sokat a gonoszságból, a rosszból, abból, hogy mennyire mocskos ez a világ.
Így némiképp hangosan gondolkozva mondom Juliannek azt, ami épp a fejemben jár, legalábbis az egyik szálat, amin mozgok. De minden kérdésem újabb kérdéseket szül. A franc essen bele, be kéne mennem. De tudom, hogy nem lehet, tudom, hogy csak bajba sodornám magunkat. Üzletelni jöttek valószínűleg, de maga az akciójuk nem biztos, hogy itt fog lezajlani. Ahhoz viszont sokkal több információ, adat, füles kell, hogy biztosra tudjunk menni. Legszívesebben besettenkednék, hogy többet tudjak meg, de nem, nem tehetem, több okból sem. Mert itt van a gyakornok, akiért felelősséget vállaltam, és magamat bármikor, de a kollégáimat SOHA nem sodornám veszélybe, főleg nem így. Így, hogy egy nyomorult golyóálló mellény sincs rajtunk, sem Juliannél fegyver. Higgasztom hát magam, a bennem tombolni vágyó tüzet, mert nem szúrhatom el most, mikor végre úgy tűnik jó nyomra bukkantunk. Dylan mondjuk tutira ki fog nyírni, a kapitány meg pirosra rugdossa a valagamat, de bakker, ez a fiú sem cukorból van, hát ha annyira kisbaba, akkor vigyék bölcsibe, és adjanak neki szivacskockákat játszani! Felnőtt férfi (úgy tudom) és tisztában volt vele, hogy én nem az a kocsiban fánkozgatós, gyorshajtásmérős ember vagyok. Tudta, milyen ügyben jövök nyomozni,azt is kicsoda Martinez és ki Herrero, mégis Ő kérte, hogy jöhessen.
De nem sokáig tudok nyugton maradni, ugyanis alig záródik be a kapu, egy furgon érkezik nagy sebességgel a nagy gépfegyverekkel felszerelkezett őrcsorda közé. S hamar megtudjuk, hová ez a nagy sietség, ugyanis három, kámzsával elrejtett arcú lányt rángatnak ki magukkal a furgon rakteréből. Ide hallom a nyöszörgésüket, erőtlen kérésüket a szabadságra. Egy pillanat alatt önti el az agyam a lila köd, az adrenalin a vérnyomásom az egekig löki, és már rántom is elő a fegyverem. A feszültség, ami bennem cikázik röhögve világíttatna ki egy hat méteres karácsonyfát is, a szívem úgy dobol a fülemben, hogy alig hallok már.  S mikor megindulok előre, már megfeledkezem mindenről. Megfeledkezem Bobról, a világról, a valódi célról, Julianről, kapitányról, csak az lebeg a szemem előtt, hogy az a három ott segítségre szorul, és a vágy, hogy megmentsem őket a végzetüktől, mindennél erősebb. Nem az vezérel, hogy dicsőséget szerezzek, hanem az, hogy megmentsem őket attól, ami Martinez mellett várhat rájuk.
Elindulok előre, de alig teszek meg egy lépést, hirtelen valami visszaránt, és egészen olyan érzésem van a mozdulattól, mintha a gyomrom kicsit lemaradt volna a kanyarban. Ezzel egyidejűleg pedig egy tenyér tapasztja be a számat, egy test simul az enyémhez. Már emelném rá a fegyvert az idegenre, de ahogy mérgesen felpillantok, Julian zöld szemeit látom ridegen, szúrósan az én világoskék íriszeimbe villanni, és hirtelen leesik, hogy róla megfeledkeztem. Reklamálnék, ordítanék legszívesebben, felképelném, mert mit képzel, hogy lefog, mikor azok ott, szegények...biztos csak szórakozni mentek, szülinapot ünnepelni, hétfőn várja őket az iskola, meg a barátnőkkel a délutáni könyvtárazás...de ahogy a fülemhez hajol, és belesuttog, szinte ledermedek. A forró lehelete égeti a bőröm, ahogy beszél, és a hangja komoly határozottsága olyan, mint egy pofon. Észhez térít. Érzékelem a feszültséget benne is, de bevallom igazán meglep, hogy tényleg megtette azt, amit kértem. Eddig esküszöm, kisfiúnak néztem, de azt hiszem, Dylan túlságosan félti a srácot, mert nagyon jók a reflexei, és pontosan tudta valahogy azt is, mikor kell engem megállítania. Nicsak, hát mikor lett a kisfiúból hirtelen férfi? De nincs idő ezen agyalni, így mikor újra rám néz, csak pislogok néhányszor, és aztán kissé tisztább tekintettel pillantok fel újra rá kékségeimmel. Vettem, értettem, nyugton maradok. Óvatosan bólintok, és eresztem le a fegyvert is. Remek. Most akkor valahogy vissza kéne sunnyognunk a kocsimig. Jobb, ha egyelőre elhúzzuk a belünket, mielőtt még nagy bajba sodrom magunkat. Azt hiszem Julian épp most mentette meg az életünket.

Szabályok. Mindig utáltam őket, annak ellenére, hogy a törvény embere vagyok. Kicsit sajátosan értelmezem azokat a megkötéseket, amiket be kell(ene) tartani. Igen, tudom, hogy néha nem jó, néha fejjel megyek a falnak és néha tényleg nagy veszélybe sodrom saját magam, de nem érdekel. Célom van. És az tény, hogy néha túl vakmerő vagyok, és táncba hívom a halált, de soha nem ész nélkül, még ha úgy is tűnik egy kívülállónak.
Most is így van. Harcol bennem a vérbeli zsaru, a tettre kész őrületem, és az, hogy biztonságban visszavigyem a srácot. Az agyamban Bob figyelmeztetése visszhangzik. Igen, én is tudom, hogy veszélyes vizekre evezünk, de ez a munkánk. Azzal meg senkinek nem lehet baja, hogyha egy kicsit gyakorolja a settenkedést meg a megfigyelést. Ez sem olyan egyszerű, mint ahogy azt mások képzelik. Mert nem csak bámulunk ki a fejünkből, hanem megjegyzünk mindent, még azt is, hogy kelet felől hozta-e a szél a távoli trágyadombról a szagokat, vagy nyugatról. Sosem tudhatjuk mi az a részlet, ami közelebb vihet a megoldáshoz, ami a bűnöst kézre kerítheti, ami alátámaszthatja a döntő bizonyítékot.
Pengeélen táncolok, tudom jól, de mégis arra a döntésre jutok, hogy hallgatok a zsaru ösztöneimre, és közelebb lopakodok. Elmagyarázom Juliannek a szabályaimat, és épp azt teszi, mint egy profi, kicsit el is csodálkozok rajta, mennyire higgadt. Semmi vita, semmi ellenkezés, semmi hiszti. Csak egyértelmű beleegyezés, aminek persze a felét sem hiszem el. Jaj, a pasik olyan kiszámíthatóak, főleg, ha rendőrök-talán mindegyik egy kicsivel több hősködés gént kapott az égiektől.
De nem szólok már, csak annyit teszek még hozzá, hogy ha esetleg kicsit megint eszemet venné az adrenalin, akkor csapjon le. Azelőtt mindig Bob volt az, aki visszahúzott, ha le akartam ugrani egy tetőről, vagy be akartam rohanni a bandaháború kellős közepébe, de most...Bob már nincs, soha többé nem lesz már, csak a fejemben létezik, és ezzel csak a magányomat akarom elüldözni. Tudom, nem vagyok ostoba. De a Kölyköt tényleg nem akarom veszélybe sodorni, és annyi sütnivalóm még nekem is van, hogy most jobb, ha kussolok, és veszteg maradok, amíg ki nem derítünk valamit. Persze arra nem vállalok garanciát, hogy tényleg így lesz, de bízom benne, hogy Julian lesz annyira figyelmes, hogy észreveszi, ha bekattanok.
Kiszállunk, és figyelem, ahogy közelebb oson hozzám, miközben a fegyverem készítem elő. Aztán intek és kissé lekushadva a magas gazban, figyelve minden apró rezzenésre lopakodunk közelebb. A szívem ezerrel dobog, néhány pillanatra az az érzésem, hogy ki fog ugrani a ketyegő a helyéről. A légzésem szapora lesz, az adrenalin kezd felszökni a véremben, mikor közelebb érve végre kivehetőek lesznek a történések. Kicsit megállok, megvárom, hogy Julian közelebb érjen hozzám, így egy vonalba kerülhetünk. A rejtekünk elég biztos, a magas gaz eltakar bennünket, a kaputól és a falakról érkező fények nem érnek el ide, de mi jól láthatjuk mi történik ott.
- A francban, még ezek is? - fordítom arra kékségeimet, amerre Julian int. Bakker, mégis mi a jó franc folyik itt? Az ösztöneim egyre inkább előre vinnének, de leintem magam, képzeletben Julian csuklójához bilincselem magam. Nem, ez nem az az akció. Nem, most kuss van, és nyugi. Pár perc után pedig be is igazolódik a sejtésem, mert hirtelen három hatalmas, fekete luxus terepjáró tűnik fel, amik megállnak a kapuk előtt, és csak az ablakot lehúzva nyújtanak ki valamit a sofőrök. Lejjebb kushadok, épp csak felemelve a fejem a magas gaznövények közül, hogy lássam, mi történik, s lélegzetvisszafojtva figyelek.
- Nem tudom mi folyik itt, de ez nagyon gyanús. Oda nézz csak! Bérelt kocsik. - mondom, és miközben raktározom az infókat, lázasan gondolkozom, s közben azt figyelem, ahogy a hatalmas kapu kitárul, és a nagy terepjárók begurulnak a telephelyre, majd be is csukódnak. - A francba. Szerintem ezek azok lesznek, akikkel Martinezt látták. Valamelyik. Orosz, kínai,japcsi...nem tudom, de itt nagy dolog van készülőben, Kido. Martineznek nincs akkora tőkéje, sem akkora dologban nem volt eddig benne, hogy hirtelen ennyi embert tudjon fizetni. Mit akarhat itt eltüntetni? - suttogom, és az ajkamba harapok izgalmamban, de nincs időm arra, hogy túl sokat töprengjek, mert hirtelen meghallom, hogy nagy sebességgel közeledik az úton egy másik autó,alig egy percre rá, hogy bezárult a terepjárók mögött a kapu. A sportosan közlekedő autó pedig nem más, mint egy furgon, ami satufékkel áll meg az őrök előtt. Valószínűleg ismerik már az autót, mert meg sem mozdulnak, mikor kipattannak az első ülésekről, és a hátsó részhez érve kinyitják az oldalajtót, majd alig pár másodperc múlva kábának tűnő, kámzsával a fejükön szédelgő lányalakokat kezdenek a bejárat felé vonszolni. Ahogy ezt meglátom, a lila köd máris elönti az agyam, hirtelen arról is elfeledkezem, hogy nem egyedül vagyok a sötétségbe burkolózva, lapulva. A fegyveremért nyúlok, és már indulnék is előre hogy azonnal halomra lőjek mindenkit, akit csak érek, és megmentsem azt a három, enerváltan nyöszörgő lányt, akiket most szállítanak a kapu felé röhörészve. Rohadt anyátokat!

A boltot elérjük rövid időn belül, én pedig ugyan bekísérem Juliant az üzletbe, de kicsit hagyom érvényesülni. Nem azért, mert én képtelen lennék arra, hogy kiszedjem az idős, kedves arcú pasasból az információkat, csupán...nem is tudom. Egyrészről kíváncsi vagyok hogy dolgozik, másrészről nem akarom, hogy halálra unja magát. Ugyanis ma nem szerepel a terveim között semmi meredek, semmi durva. Nem akarok fegyvert rántani, tetőkön átugrálni, tűzlétrákat megmászni, sem pedig csatornákban lődörögni. Főleg nem akarok tűzharcba, vagy balhéba keveredni.Ami az én munkám során elég sűrűn elő szokott fordulni. Hagyom, hogy Julian elbeszélgessen a boltossal, aki a jelvényt megpillantva nagyon is készségesen kezd el csacsogni a srácnak. Én persze figyelem mit csinálnak, de nem szólok közbe. Biztos nem ajándékba kapta a helyes pofijáért, hogy Dylan mellett dolgozhat, és kicsit hagyni kell a fiatalságot érvényesülni is.
Mikor megrezzen a telefonom, kivonulok, és az autómhoz érve jegyzetelni is kezdem az infókat, amiket kapok. Na, ezt szeretem, mikor beindul a gépezet. Közben az ideiglenes partnerem is visszaér a boltostól, és érdekes dolgokat mesél, amit ügyesen kiszedett belőle. Érdeklődve hallgatom a kocsimnak támaszkodva, de mikor kávéval kínál kicsit meglepődök, viszont elfogadom, és mikor belekóstolok újra meglepődök, hisz a kávé épp olyan, ahogy szeretem. Édesen, sok tejjel. Megköszönöm, mert bár heves vagyok, de tirpák azért nem.
- Lopez jól hallotta akkor, hogy valami telephelyről beszéltek. Valószínűsíthetően erről, bár azért érdemes lenne utánanézni még a környéken lévő üres hangárokat, lezárt területeket, melyikkel lehetne Martinezt és Herrerot összefüggésbe hozni. Ebben te vagy az ász, szóval...- mondom, és rámosolygok. Igen, láttam, hogy törte fel az adatbázisokat, szóval szerintem ezt jobban jár mindenki, ha rábízza. Persze nem akarok én okoskodni, erre biztos gondolt már Ő is, csak ha kimondom a dolgokat, nem is tudom. Átláthatóbbnak tűnik minden. Aztán felvetem, hogy ha már ilyen ügyes fiú volt, akkor lessünk ki arra a bizonyos telephelyre. Ismerem hol van, a sztorijára azonban nem emlékeztem. Nem is érdekes jelenleg, csak annyira, hogy elvileg le van zárva, és ha valóban arra mozgolódnak, az az egyetlen olyan hely a környéken, ahol sok mocskos dolgot lehet leművelni. Azért arra is rákérdezek, hogy az öreg megmondta-e mit vettek, mert minden apróság számíthat.
- Zsákok? Meg magazinok? - kérdezem meglepetten, majd nagyokat pislogok és bólintok. - Óóóó....Persze. Hullákra. Drogra. Kurvákra. Talán Martinez szeretné bővíteni az üzletének a szolgáltatásait. A lehetőségek száma szinte végtelen, bár az az érzésem, nem virágföldet akar csomagoltatni, és nem a rózsapalántáknak akar a magazinokból esti mesét felolvasni. Gyakorlatilag minden előfordulhat, ami miatt valakire rá lehetne rohasztani a műanyag lakatot, de ezt eddig is tudtuk róla, csak nem sikerült még megfognunk. A kérdés az, miért váltottak hirtelen helyszínt, és mi a fenéért kezdték sorra eltüntetni az embereket? Már feltéve, ha jófelé szimatolunk...Mindegy, remélhetőleg holnapra okosabbak leszünk. - mondom, majd beszállok, és a forró kávéval a kezemben és Juliannel az oldalamon hajtok el a megadott kooordináták felé. Igen, gyanakszom pár lehetőségre és egyik sem igazán kedves gondolat. A sok eltűnt fiatal lány a szórakozóhelyekről. A hullák. Az, hogy Martinez hirtelen feltámadt halottaiból. Nem, itt valami durva dolog van, és ez főleg azután kezdett világossá válni számomra, mikor megtudtam, hogy Martinez és Herrero kikkel üzletelnek. Japcsik, kínaiak, oroszok...mind befolyásos üzletemberek. Mégis, miért akarnak egy hozzájuk képest kicsi hatalommal rendelkező emberrel üzletet kötni? Nem tetszik ez nekem, de egyelőre, amíg bizonyítékok nincsenek, addig...Marad a türelem, és az, hogy valahogy veszteg tudjak maradni a seggemen.
Mikor az erdei úton közeledni kezdünk, lekapcsolom a világítást, hogy néhány méter után elrejtsem az autót egy beugróban. Ha valami van is itt, esetleg járnak erre valakik, jobb, ha nem látják a kocsimat az úton parkolni.
A ventilátor még le sem állt a motornál, de Julian máris arra kérdez, mi a tervem. Lassan kiiszom a kávémat, a poharat a pohártartóba helyezem. Rápillantok a félhomályban, és kell pár pillanat, mire a szemem hozzászokik a hold ezüst fényének gyenge erejéhez, főlag úgy, hogy a fáktól alig szűrődik be fény. Kintről csak a gyenge szél zúgása hallatszik, néhány éjjeli madár és bogár éneke.
- Egyelőre várunk egy kicsit. - pillantok az órámra, és megállapítom, hogy alig múlt fél kilenc. Még gyerek az idő, és amúgy sem rohanunk fejjel a falnak, bár a lábamban érzem a késztetést, hogy közelebb settenkedjek. - Meglátjuk, hogy van-e érdemleges mozgás, és aztán talán, mondom TALÁN közelebb lopakodhatunk egy kicsit. - bólogatok, és előre meredek a sötétbe, figyelve a távolban az épületet, az onnan kiszűrődő gyér fényt, várva, hogy történjen valami. Tényleg próbálom magam meggyőzni arról, hogy így lesz a jó, ennyi elég, de tudom jól, érzem, hogy nem. Ez nem elég. Ez kevés. Nekem az, és a Kölyöknek is. Érzem a zsigereimben, hogy valami igazán nagy trágyába tapostam, Reed szimata megint elsőosztályú volt, és nem áll szándékomban kimaradni a sűrűjéből. Így pár perccel később újra körbenézek, de mivel nem látok semmit, Julian felé fordulok.
- Oké, Kido. Akkor most szép csendesen teszünk egy romantikus sétát a holdvilágnál. Ami annyit jelent, hogy óvatosan a gazoson keresztül közelebb lopakodunk, és kicsit körbekémlelünk. De! Akkor, és csak akkor viszlek magammal, ha betartod a szabályokat. - mondom komoly hangon suttogva, és a hajamba túrok. Nem, Bob, hagyjál békén, már tudom, hogy szét lesz rúgva a seggem, de nem hagyhatom itt, jó lenne, ha fedezne, és több szem többet lát. Plusz csak kicsit közelebb megyünk, nem lépünk a telep területére, csak kicsit leskelődünk. - Egyes szabály: csendben maradsz, figyelsz, lapulsz, úgy csinálod, ahogy mondom, azt és akkor, amit és amikor mondom. Ha azt mondom, lapulj, akár egy halom lótrágyába is belefekszel, és nem moccansz. Ha azt mondom fuss, akkor futsz. Ha azt mondom, ne nézz hátra, és menekülj...akkor szó nélkül megteszed. Ne érts félre, nem nézlek le, csak én vagyok a felelős érted. - figyelmeztetem, aztán folytatom. - A kettes számú szabály: ha valami balul sül el, előre szólok, hogy én tartom a hátam. Ami annyit tesz, hogy ha lebukunk, te olyan gyorsan húzod el a beled a közelemből, ahogy csak tudod, és menekülsz. Nem akciózol, nem hősködsz, mented az irhád, világos? Nem mintha számítanék ilyesmire, de jobb felkészülni. - mondom, és próbálok nem parancsolóan beszélni vele, de muszáj éreznie a hangomból azt, hogy csak az életét akarom megmenteni. S már szállnék is ki, de aztán Bob hangja hangzik fel a fejemben, és...
- És a hármas...Callaghan...- sóhajtom, képzeletben szájba rúgom magam egy 5.11es bakanccsal, és utálom magam, de hozzáteszem. - ...ezt, ha bárkinek elmondod, úgyis letagadom, de...a francba is...ha azt látod, hogy...kezdek...khm...begőzölni...szólj rám, vágj képen, üss le. Kérlek. Nem akarlak megöletni, és nem akarom elszúrni sem. - teszem hozzá halkan, és ha nem lenne tök félhomály, még talán azt is láthatná, hogy kicsit elpirulok. Igen, nem szoktam senkit megkérni arra, hogy fogjon vissza, mikor elszáll az agyam, de basszus, nem akarom megöletni.
Intek, hogy szálljunk ki. Akitát leintem, ne ugasson, maradjon, és nem aggódom amiatt, hogy nem fogad szót.
Mikor kiszállok, halkan bekattintom a kocsim ajtaját, és kiveszem a fegyverem az övemből. A kezem jólesően öleli körbe a markolatot, a Glock nehéz súlya ismerősen simul a tenyerembe. Ellenőrzöm a tárat, azt, hogy a fegyver rendben van-e, aztán visszacsúsztatom a nadrágom mögé a derekamhoz, a sötétben pedig elindulok. Megkerülve az erdei utat, mellette, a magas gazosban lépkedek lehajolva a sejtelmes holdfényben, a tekintetemmel mereven fürkészve az egyre közeledő épületet. Ahogy egyre közelebb érek, már látom, hogy fegyveres őrök beszélgetnek a nagy kapu előtt, a fény szűrődik ki az ablakokból, de ezen kívül semmi mást nem hallok. Most már aztán tényleg minden idegszálam bizsereg, tűz éget belülről, mert az érzés, hogy viperafészekbe nyúltunk, újabb löketnyi kerozint kapott. Reed, a franc essen a pofádba, te megint belenyúltál a tutiba!