Inverno & Delmer

Tárgy: Re: Inverno & Delmer 2014-12-17, 18:28

Nem tudom élek-e, fogalmam sincs, hol vagyok, ez valóság-e vagy valami elborult álom.
Az utolsó valódi emlékem, amiről tudom, hogy tényleg létező és megtörtént dologról szól, az az a szörnyű veszekedés, és utána, ahogy összeesett.
Isten a tanúm, én nem nyúltam hozzá. Mondtam rémes dolgokat, ordítottunk egymással, de egy ujjal sem nyúltam hozzá, ennek ellenére képtelen lennék azt mondani, hogy ártatlan vagyok és semmiről sem tehetek.
Nem, meg fogok bolondulni, ha továbbra is ezen jár az agyam, ha nem bolondultam meg máris.
Az a fura szürkeség, az valahogy olyan volt, mintha sose akart volna véget érni, nem volt eleje, nem volt határa, mintha kívül lett volna a létező világon, amit ismertem, úgy tűnt határtalan, és örökkön állandó. Állandóan attól féltem, teljesen felemészt. Láttam, hogy másokkal megtette.
És láttam, hogy volt, aki kiszabadult.
Azt hiszem végül én is kiszabadultam, legalábbis ez az erdő nem olyan, mint az. Nem szürke, nem semleges, nem változatlan. Itt hallom a madarakat és érzem a szelet. Változnak a napszakok, észrevettem, hogy létezik a hajnali derengés és utána nappal lesz, úgy, mint a valódi világban. És hideg is van, nem vészesen, de azért mégis. Nem tudom, hogy ez csak egy újabb formája-e a kínzásnak, hogy hallucinálok-e vagy ez most a valóság, de rá kellene jönnöm, mielőtt a táj magába nyel, és többé tényleg nem ereszt szabadon.
Csak most történt, sötét volt, aztán egyszer lett világos, mintha nappal lett volna, majd most újra sötét van. Milyen kínzó is a tudat, hogy a sötét után világos lett, de aztán megint kialudt a fény és én nem láthatom a színeket. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányoztak. Éa a hideg! Nem az nem hiányzott, nem szeretem annyira a telet, de a tudat, hogy létezik. Apró dolgokba kapaszkodtam, felidéztem magamban a létező dolgokat és azt mondogattam magamnak, valahol megvannak, létezik hóesés és hideg, létezik ragyogó napfény és forróság, vannak nappalok és éjszakák. Most rettegek tőle, hogy ez az egész csak illúzió.
Kapaszkodom belé, hogy mégsem az!
Tegnap, nevezzük tegnapnak, éhes voltam. Most még éhesebb vagyok. Valamennyi bogyót találtam, de azon egy nyomorú kis cinke nem lakna jól. Éhség, és hideg. Nem tudom mikor éreztem ezeket utoljára. Vágytam érezni újra valamit, de Uram, nem lehetett volna inkább egy langymeleg fürdő, némi testes chianti és egy kis sonka? Meg pár nő?
De ha ezek közül akár csak egyet is komolyan meg akarok szerezni, akkor el kell hagynom az erdőt, ez világos, és logikus.
Az út, az viszont mindennek ellentmond. Nyilvánvalóan út, de nem földes-sáros, ahogy lennie kellene, hanem valami kopott sötétszürke kő borítja, egyenletesen és simán, a közepén fehér szaggatott vonallal, mint valami dísszel. Életemben ilyet még nem láttam. Nem hiszem, hogy Itáliában ilyen létezne. Lehet, hogy fejbe vertek és elraboltak? De vajon mennyi idő telt el? A ruháim… mind madárijesztőre valók, de arra is csak szegény háznál.
Akármi is a helyzet, mégis az út lehet a megoldás. Nappal inkább elkerülném, mert ha tényleg elraboltak, akkor jobb a békesség. Bár nagyon fura álmom volt ez esetben, de még ez a leglogikusabb lehetőség.
Ami tény, hogy ezen a szürke izén sokkal könnyebb haladni, mintha az aljnövényzetben kellene utat törnöm, az is igaz viszont, hogy fél óra után kezd fájni a talpam, nagyon kemény ez az izé.
A zúgás nagyon furcsa, de ki tudja, talán vihar készül… jobb lesz igyekezni, azt mondom. A csikorgás viszont közvetlen közelről jön, a hátam mögül.
Lassan óvatosan fordulok meg.
És ott áll egy szörny! Fénnyel áraszt el, izzanak a szemei. A nagy fényességtől nem is látom mekkora.
Erre még kiáltozik is, hogy minden rendben van-e. Hát nincs! Megbolondultam, az van! De tegyünk úgy, mintha normális lenne ez az egész!
- Hogy lenne rendben?! Itt állsz mögöttem, te szörnyeteg! – kiáltok vissza. Végtére is ez az izé nem rosszabb, mint amiket a szürkeségben láttam.
Totálisan mindegy, mit teszek ebben az elvarázsolt valóságban, azt hiszem, addig nem számít semmi, amíg a világ nem szürkül ismét el.
A karommal árnyékolva a szememet megyek közelebb, mert akármi is ez, mert valami, hiszen most is fura hangokat ad ki, de ember is tartozik hozzá.
– Aztán mi a ménkű istennyila ez a förmedvény itt? – kérdem nagy bátran, és odarúgok az egyik világító szemhez.
Csörrenés, és már nem is világít. Na, fog ez menni! A másik szem felé indulok.

Zene

Vendég

Persze, sose leszek Marcus Mumford, de hallgatva magamat, ahogy a rádióval éneklem a Little Lion Man-t, tulajdonképpen egészen elámulok saját, alul értékelt tehetségemtől. Nem vagyok amúgy egy túlon-túl dalolós fajta, de ez maradt az utolsó eszközöm arra, hogy ne aludjak el vezetés közben. Valami gubanc volt a szomszéd városban, egy srác belevágott egy nyugdíjasba egy fejszét, majd ellopott tőle nagyjából százhúsz dollárt. Nem volt húsz éves se a gyerek, el tudod ezt hinni? Remélem, megérte neki, ha három órával később már el is fogták. Akárhogy is, ha ez másra nem is, arra jó volt, hogy az éjszaka közepén elrángassanak otthonról. Nem tudom, pontosan hány óra lehet, a kocsiban a digitális kijelző mióta megvan, pontatlan, de az biztos, hogy jóval elmúlt éjfél.
Tizenöt mérföld volt Salt Lake City-ig, körben erdők, meg mindenféle erdei lények. Az előbb például láttam egy őzt, bár ennek a mondatnak én magam sem tulajdonítok túl sok információértéket. A dal elért az ukulele szólónak szentelt másodpercekig, én ezt kihasználva félkezes vezetésre váltottam, a másikkal pedig valahogy kierőszakoltam a kabátom zsebéből a cigaretta tárcámat, majd további, emberi szavakkal le nem írható mozdulatokkal sikerült elérnem, hogy egy szál a szájamba kerüljön, azzal együtt meg is legyen gyújtva.
Kifújtam a füstöt. Másodpercek óta először néztem az útra. Az első dolog, amit kiszúrtam az egy mozgó... valami volt, amit akárhogy néztem, valahogy nem tűnt kifejezetten olyan dolognak, amin esetleg egy normális, békés világban megtörhetett volna a fényszóróm fénye. Egy normális, békés világban persze nekem sem kéne hajnalban itt autóznom, de hát mégis.
Az a valami, akárhogy néztem, mozgott.
Az úton.
Ha jól megnézte az ember, mát látszott is, hogy ember volt.
Szívtam még egy slukkot.
Valami nagyon fura... jelmezszerűségben.
Levertem a hamut.
És nagyjából ez volt az a pillanat, mikor ráeszméltem, hogy talán nem ártana lassítanom, már ha nem akarom elsodorni azt a szerencsétlen.
Szóval padlófék. És ezer hála, hogy ennek a szarnak - mármint az autómnak - jobb a féktávja, mint az én reflexeim. A kocsi megállt. Még azelőtt, hogy esélyem lett volna elgázolni. Oké, ez... ez közelről még furább. És jelmezszerűbb. Nem elmúlt Halloween?
Lehúztam az ablakot, és kikiáltottam:
- Ember, minden rendben? - mert ha valakit így, itt és ilyenkor látsz, akkor sejtheted, hogy erre a kérdésre a válasz az nem.

» Antonio Inverno
» Thomson & Delmer