Alicia Camille Lavigne

Nem is tudom pontosan megmondani,hogy milyen vagyok elég idős vagyok így képes vagyok bármilyen emberhez igazodni hangulatilag. Az évek során megtanultam remekül színészkedni, ha kell jégkirálynő vagyok, ha kell a tenyeremből eszel, mert annyira mézes-mázos vagyok veled. Ez csak rajtad áll, ha kedves vagy én is az leszek veled, ha nem..nos, pokollá teszem a drága satnya életedet, azt is bánni fogod, hogy a világra jöttél. Mondhatsz őrültnek, viszont csak akkor tedd ezt, ha ismered az egész sztorimat.
Egészen apróra nőttem, nem ütöm meg még a 165 centit sem. A hajam eredetileg szőke, most is az, de voltam már vörös, fekete, vagy esetleg még barna. Testalkatom pedig teltkarcsú, mellkas tájékon viszont megajándékozott a jó isten, ezt néha ki is használtam. Öltözködésem pedig változó, alkalomtól függ, általában a kényelmes darabokat szeretem, farmert pólóval, ha pedig kell akkor elegáns vagyok.

1850-ben születtem Párizsban, ebben nincs is semmi különös, az viszont igen, hogy az anyám boszorkány volt, apám nem is tudta, sose gyakorolta előtte a varázslást, bízott benne, hogy nem öröklöm. Tévedett. 6 éves voltam mikor meghalt, nem ez így nem helyes, megölték, de ezt csak évekkel később tudtam meg. Amikor apám közölte velem, hogy nincs többé anya valami fura dolog történt elszabadult az erőm, felgyújtottam a szobát ahol voltam. Erre apám inkább bedugott egy árvaházba arra fogta, hogy nem bír engem felnevelni. Sosem jó, ha a gyereket árvaházba küldik, ez az én koromban felért egy gyilkossággal. De hála a boszorkány véremnek túléltem, bár nem tudtam magam kontroll alatt tartani, az erőm erősebb volt nálam, így kerültem 16 évesen az őrültek házába, azt hitték a piócák, s az egyéb szörnyű gyógymódnak nevezett kínzás segít rajtam. Egyedül voltam, még ágyat se kaptam, csak egy vödröt amibe piszkíthattam, abban az időben az őrület határán voltam, sőt még ma is látszik a karomon lévő karmolás nyomok, mást nem tudtam bántani így magamon töltöttem ki a haragom. Aztán 8 év után csoda történt, én már egy madárra hasonlítottam, csont, és bőr voltam, élni se akartam, de nem tudtam megölni magam. Az ismeretlen megmentőm lett aztán a tanítóm, később kiderült a neve is Lucius is boszorkány volt, hallotta a róla szóló mende-mondákat. Segített nekem megerősödni, kontroll alatt tartani az erőmet, nem az erő irányított engem hanem fordítva. Bevezetett a sötét mágiába is, ám azt sosem használtam, a mai napig nem használom, ára van annak, ha azt használja az ember. 10 évig tanított aztán elváltak az útjaink, nem is csináltam semmi különöset, kisebb vagyont szereztem, bábának álltam megvolt hozzá a tudásom.
Persze sosem maradtam sokáig egy helyen, igaz tudtam magamon öregíteni, mégsem akartam meghalni, bár, ha azt nézzük az elmegyógyintézetben meghaltam.
A második világháborúban viszont nővér lettem, kémkedtem is, de inkább választottam a betegek, sérültek ápolását. Ekkoriban ismertem meg egy századost, nem gondoltam vele komolyan semmit, amolyan macska-egér játék volt köztünk, s változtak a szerepek is. Szórakoztunk, levezettük a feszültséget remek volt. De ’43-ban úgy hozta a sors, hogy veszteség éri csapatot, meghalt, Henry eltávozott pár bajtársával együtt. Magamban persze gyászolom, a mai napig, túl értékes embernek tartottam akkor, szerintem megérdemelte volna, hogy túlélje az egész háborút amibe Amerika csak azért ment bele, hogy nyeresége legyen. A harcok után fogtam magam és visszamentem Európába, megjártam Magyarországot, voltam az oroszoknál ott csak egy ideig a kommunizmus nem volt az ínyemre,visszatértem Párizsba, örömmel konstatáltam, hogy az a hely ahol szenvedtem nincs többé. Több, mint 60 év után megint amerikai földre léptem, Salt Lake City-en telepedtem le, itt több olyan lény van,mint én sőt másabbak is, tökéletes számomra. Ahogy szoktam most is a gyógyászatban helyezkedtem el.