My bro? - Nath & Ben

- Oké-oké – hagyom rá, hogy bebizonyítja, kicsoda. Nem tudom, milyen csodafegyver lehet a kezében, ami ennyire tuti, és amiről ennyire nem akar beszélni, de nem tudom elnyomni azt a lappangó érzést, hogy kamu az egész.
Mindegy, ez úgy látszik, csak később fog kiderülni, de ha tényleg az öcsém, ha nem, akkor is szemmel kell tartanom, nehogy teljesen felborítsa a sok energiával őrizgetett családi békénket.
Főként anyám az, aki erről az egészről semmit sem tudhat meg, ha apám nem is szereti, tiszteli annyira, hogy ne tegye ki ilyen veszélyeknek, én nem akarom végignézni, ahogy összetörik emiatt. Nem. Ő nem ezt érdemli.
Másrészt pedig a Hale név magasabb körökben is szépen és ismerősen cseng, nagyon nem tenne jót egy esetleges botrány – lenne apám azonnali véleménye. Hát persze. Az én botrányaim is szúrják a szemét, de ez a része engem már nem annyira érdekel.  
Elhatározom tehát, hogy kiviszem magammal a kölyköt, de nem vagyok benne biztos, hogy pontosan tudom, mit is vállalok. Ez a gondolat pedig csak elmélyül bennem, amikor utána futok az előtérbe. Megragadom a vállát, és próbálom egyhelyben tartani. Ahogy hozzáérek, érzem rajta, hogy merev és feszült, a teste akár egy kőtömb.
A kérdésemre viszont látom, hogy végre figyel, még akkor is, ha nem azt a választ adja, amit szeretnék.
- Rendben – sóhajtok fel, kezdek elfáradni, pedig még reggel hat körül sem jár az idő. – Akkor gyere velem – pillantok előbb rá, aztán a körülöttünk álló rendőrökre, köztük Reginára is, hogy hagyják csak velem jönni, innentől átveszem.
Odabattyogunk a pulthoz, ahol a papírmunkát kell elintézni még, és egy jó negyedóra után végzünk is. Közben nagyon is érzékelem, hogy Nathaniel a pokolba kívánja az egész tötyörészést. Ebben azért együtt tudok érezni vele. Én is szívből gyűlölöm, de jelenleg kettőnk közül én vagyok a felnőtt, nagyon úgy kell tennem mostantól. Nem állhatok neki én is nyavalyogni, pedig én se viselem jól az értelmetlen várakozást.
A sok kérdés, ami a végére már egy értelmetlen hadarás-hullámba megy át, viszont hangyányit kezd idegesíteni.
- Majd megbeszéljük a kocsiban, oké? – morgom, miközben az aláírásokkal szöszölök, bármennyire is szeretné, nem fogom itt mindenki előtt kiteregetni ezt az ügyet. A türelem rózsát terem, ne legyél ideges Benjamin.
Ezzel a hadarással pedig kell kezdeni valamit.
- Micsodát? – kapom fel a fejem a végére, és mivel időközben végeztünk is, megindulok vele a kijárat felé. Azért én is megkönnyebbülök, ahogy kijutunk végre ebből az épületből, egyre nagyobb a gyanúm, hogy a rendőrség, így vagy úgy, de magába olvasztotta a karmám.
Odasétálok a kocsihoz, és intek Nath-nek is, hogy szálljon be a másik oldalon. Bent aztán rásózóm a papírjait, amiket kaptunk, ráparancsolva, hogy olyan helyre rakja, hogy meglegyen.
- Mit szólsz egy reggelihez? Lassan kezd felébredni a város – fojtok egy ásítást, és azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen mit is fogok vele kezdeni egész nap. Hisz’ nekem dolgoznom kell. Nem lóghat a nyakamon.
Beindítom a motort, és találomra elindulok vele valamerre.

Életemben nem vallattam még senkit, fogalmam sincs, hogy működik az ilyesmi, vagy mit kellene mondanom ennek a kölyöknek, hogy egy-egy tétova, félig elhadart szónál többet kihúzzak belőle. De ahogy Regina szavaiból kivettem, ők se jutottak vele sokkal többre. Lehet, már annak is örülnöm kellene, hogy idáig eljutottam.
Szóval nyomozott utánam. Utánunk. Ha igaz, amit állít, akkor gondolom, leginkább apám érdekelte. Bár nem teszi hozzá, erős a gyanúm, hogy a „megtalálni őt” is rá vonatkozik. Ez viszont annyira azért mégsem jó ötlet...
Sajnálom a kölyköt, és nem mintha nem lenne jogos, amit akar, ellenkező esetben bizonyára én is fel akarnám kutatni a fateromat, és összetörni a képét, jól beolvasni neki, vagy csak kíváncsiságból? Akár mindhárom szóba jöhetne, de mégsem engedhetem, hogy csak úgy betoppanjon az otthonunkba. Legfőképpen anyám miatt. Ő nem tudhatja meg ezt az egészet.
Ez apám ügye, neki is kell elintéznie. Viszont ehhez, ha akarom, ha nem, az én asszisztálásom is szükséges lesz, mert ha most csak úgy útjára engedem a srácot, ki tudja, mennyire kavarja fel az állóvizet. Ezenkívül abban sem vagyok biztos, hogy sokáig húzná egyedül errefelé, az látszik rajta, hogy nem egy nyámnyila fickó, amolyan a jég hátán is megélő fajta, ugyanakkor mégiscsak kiskorú, valószínűleg szökött, és talán pénze sincs. Ráadásul van egy olyan sanda érzésem, hogy valami nincs teljesen rendben nála.
Viszont ha most kiviszem, én leszek felelős érte? Nem vagyok még abban a korban, hogy kölyköket pesztráljak. De itt sem hagyhatom. Nesze nekem dilemma korán reggelre...
Nagygondolkodóban nyújtózók egyet, majd két kézzel a hajamba túrok.
- Bebizonyítod? – akadok meg ezen a kijelentésen. – Hogyan? Van apasági teszted? Vagy bármiféle írásos bizonyíték apámtól? A gyerektartásról? – találgatok, hiszen bizonyára apámnak is ez lesz az első kérdése, ha felbukkan előtte. Ami engem illet, magasról letojom ezt az egészet. Nem fogok nekiállni nyomozni az ügyben. Ez végül is nem az én dolgom, majd a lehengerlő Mr. Hale megoldja. Az én feladatom mindössze annyi – kezd körvonalazódni előttem –, hogy magamnál tartsam addig, amíg apám rá nem ér egy találkozóra. Talán így lenne a lehető legdiszkrétebb ez az egész.
- Helyes – jelenik meg egy aprócska félmosoly az arcomon, ahogy belecsap a tenyerembe, és megejtjük a roppant férfias kézfogásunkat. Ezután nagyon figyelek a szavaira, hogy legalább annyit elcsípjek belőle, ami feltétlenül szükséges. Ahogy sejtettem.
- Naná. Megígértem, nem? – próbálom elfogni a pillantását. Azt akarom, hogy bízzon bennem. Úgy sokkal egyszerűbb lenne a dolgom. Ő pedig már kap is az ajtó felé, a hirtelen mozdulat, amit tesz, arra késztet, hogy utána mozduljak, de nem vagyok gyorsabb nála, így már kint is van a teremből, mire utolérem.
- Hé! – kiáltom utána, ahogy én is kifordulok a nyitott ajtón. – Lassabban, öreg. Még van egy kis elintéznivalónk – teszem a kezem a vállára, ha sikerül beérnem. Formaság, én is utálom, de muszáj. Pláne ebben az intézményben. Innen nem engedik ki az ember csak úgy, ebben már nekem is van tapasztalatom. Viszont, hogy hogyan tovább azt én sem tudom.
- Idefigyelj – fordítom magam felé Nathanielt. – Képes vagy nyugton megvárni, amíg elintézem, hogy kiszabadulhassunk innen?
Ha igent mond, itt hagyom, ha pedig velem akar jönni, és az őrsön is engedik, akkor hagyom, hadd kísérjen el. Megkeresem Regit, és előadom neki adoptálási szándékomat. Az agyam hátsó részében pedig még csak gyanútlanul mocorog a kérdés: mi volt ez az előbbi? Paranoia? Valami pszichés kattantság? Vagy csak a kialvatlanság és annak az eredménye, hogy a rendőrök üldözőbe vették?

Csak gyanúsan pislogok rá párat, mikor dünnyög valami válaszfélét az orra alatt, vagy csak simán az ufókhoz igazítja a kommunikációs csatornáját? Hadar. De mint az állat. Ezzel még úgy érzem, lesznek problémák.
- Bravó, tiéd a heti ötös – vakarom meg a halántékomat. Csakhogy k*rvára nem ezt kérdeztem. – De honnan tudod a nevem? Miért pont... – De á-á. Ácsi. Nem teszek fel egyszerre egynél több kérdést. Nem az a célom, hogy válogasson belőle.
Akárhogy könyörög, addig úgysem viszem ki innen, amíg nem mond valami használhatót. Mégis mi a bizonyíték, hogy nem csak valami lökött kölyök, akinek az anyja így akar legombolni néhány milliót apámról? Bár... akkor sem értem, én hogy kerülök a képbe.
A nevét legalább megmondja, úgy néz ki, már ennek is örülni kell. És bizonyára azt is gondolja, hogy ezzel minden le van tudva, mert egy szempillantás múlva már fogja a csomagjait, és olyan haptákban ácsorog előttem, mint aki nagyon is készül valahova. Izgatott. A tekintete cikázik, a keze mozog, néha mintha enyhén remegne is. Nekem pedig ezek túlontúl ismerős jelek. Egyből kiszúrom őket, de egyelőre még csak jelgyűjtőben vagyok.
- Miben segítsek? – Ha már ő szelektál a kérdések között, én sem vagyok rest. Összevonom a szemöldököm, és a homlokom apró ráncba fut, ahogy az arcát figyelem, úgy koncentrálok, mint valami fogyatékos, nehogy elszalasszak egy szavát is.
Alig telik el egy másodperc, ő pedig olyan, mintha nem is itt járna. Rámutat valamire a hátam mögött, én pedig nagy elánnal hátralesek, de nem látok semmit.
- Mi? – kérdezem értetlenül, miközben sietve visszafordulok felé. Sietve, mert az a megmagyarázhatatlan érzés támad fel bennem, hogy mire visszanézek, már csak a hűlt helyét látom a fiúnak. Túl sok film? Már én is kezdek megkattanni tőle. Fura ez a kölyök.
Ám még nagyon is itt van. Most éppen a falnak támaszkodik, és mintha valamivel nyugodtabbnak tűnne.
- Én? – vált ismét értetlenre az arcom. Esküszöm, százzal pörögnek a fogaskerekeim, de nem tudom követni, és ez kezd kissé idegesíteni. De még csak tompán érzem a kaparást az idegsejtjeimben. – Most szívatsz? – vájom tekintetem az övébe, hátha az használ valamit. Vagy ő már rég nem is a falról beszél? Na, jól van. Váltsunk taktikát.
- Tehát azt állítod, hogy a bátyád vagyok. És ezt tudod bizonyítani is valamivel? – méregetem, és próbálok valami biztató ábrázatot vágni. Őszintén szólva, nem fest valami jól a srác. Ráférne egy nagy adag reggeli, egy kávé, egy kiadós alvás is talán, meg valami normálisabb ruha. A kávé inkább az alvás után.
Viszont a nevem javítja, ez, ha halványan is, de megmosolyogtat.
- Oké, látom, gyorsan tanulsz. – Legalább valami visszajelzés, hogy nem teljesen retardált. – Figyelj, nem kötekedni akarok veled. De te is megértheted, hogy elég fura ez így. Felbukkansz, és elvárod, hogy csak úgy higgyek neked. Bárki előállhatna azzal, hogy ő az eltitkolt öcsém... vagy valami hasonló.
Hisz még azt sem tudom, hogy az ő verziója micsoda. Jut eszembe így hirtelen.
Egyszerre csak nekem szegezi a kérdést, hogy vádolnak-e valamivel, engem pedig kis híján lever a víz. Ezt talán az arcom is elárulja. Úgy nézek rá, mint valami zombira. Ezt meg honnan tudja? Talán zsarolni akar vele?
Már én sem tudom követni, mi zajlik le a fejemben röpke tíz másodperc alatt, de amikor hozzáteszi, hogy „nem tettem semmit”, kábé csak akkor esik le, hogy ő most voltaképp nem is rólam, hanem magáról beszél.
- Ja! Potyáztál a vonaton, és lefutottad a rendőröket. Azt hiszem – vonok vállat, miközben próbálom felidézni, amit Regina gyorsan ledarált az előbb. – Nem ez a lényeg. Vagyis... most nem. – Bár érzem, hogy ezzel még mindig nem javítottam túl sokat. Nekem viszont oly mindegy, hogy mit csinált, csak azt akarom kihúzni belőle, ami engem érdekel.
- Mondd el, hogy miért jöttél a városba, én pedig kiviszlek innen. Sőt, talán segítek is. Áll az alku? – lépek közelebb hozzá, és felé nyújtom a kezem, mintha csak azt várnám, hogy kezet fogjunk. Vagy bármi hasonló. Nem tudom, kamaszoknál ez ebben az évtizedben éppen hogy szokás. Viszont nem mondhatja, hogy nem vagyok fair. Nem kérek sokat.

Felráznak álmomból, és még vágjak is hozzá jó képet. De minél közelebb jutok az őrshöz, egyre kevésbé ez a része aggaszt a reggelemnek. Egy testvér? Nekem? Abszurd.
Legalábbis első gondolatra, aztán ha jobban belegondolok apám ügyelmeibe, amikről tudok, és azokba, amikről valószínűleg nem, már nem is tűnik olyan lehetetlennek a dolog. Igazából nem számítottam tőle másra, egyedül anyám miatt piszkál ez az egész. Őszintén remélem, hogy legalább diszkréten intézte, és nem ő nem tud róla. Nem ezt érdemli tőle.
Nathaniel. Ez a név eléggé beleragadt a memóriámba. De mégis mit kezdjek egy kölyökkel? Állítólag még nem is nagykorú. Mégis minek jött ide? Mit akar? És miért pont engem? Egyáltalán honnan tud rólam... ezernyi kérdés jár a fejemben útközben.
Az őrsön aztán odavezetnek a megfelelő szobához, és megnézhetem magamnak a kölyköt. Végül Regina is kijön, és beavat abba, amit eddig megtudott. Ez pedig nem sok: a santa monica-i vonattal érkezett, és én kellek neki.
- Csak semmi Benny – szögezem le nyitásképp, ahogy végigzongorázza a nevem variációit. Az arcom nem mogorva és nem is bukó, de különösebb jókedvről sem árulkodik. Úgy állapítom meg ezt is, mint puszta tényt, de azért egy árnyalatnyi figyelmeztető nemtetszés bujkál a hangomban. – A Bennel tökéletesen megelégszem – mondom, és viszonzom a kézfogását.
A lelkesedésén azonban meglepődöm, ahogy azon is, hogy egyből felismert. Vajon mit tudhat rólam ez a kölyök?
- Szóval Nathaniel – ismétlem meg a nevét, mintha csak ismerkednék vele. Meg a szituációval.  – Honnan ismersz engem?
Az ajtót pedig becsukom magam mögött, amiből sejtheti, hogy egyelőre nem megyünk mi innen sehova. Főleg, ha nem válaszol a kérdéseimre. Elvégre, egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy tényleg közünk lenne egymáshoz. Regina pedig az imént felkészített rá, hogy nem lesz egyszerű információkat kihúzni belőle.
- Talán arról is lehet szó. De csak ha válaszolsz arra, amit kérdezek.
Ettől függetlenül, mintha nem is hallaná, amit mondok, már fel is cuccolja magát. Fel van pörögve. Hadarni is úgy hadar, mintha tekerőmagnó lenne. Most komolyan rám akarnak sózni egy drogos tinédzsert?

Mick Jaggert is tudom ám utálni szívem minden érzületével. Különösen, ha hajnali négy órakor ordítja a fülembe, hogy „a had a dearm last night”.
Ami azt illeti, tényleg volt. Méghozzá nem is olyan kellemetlen. De már csak némi halványan derengő barna hajtincsekre és tompa vaníliaillatra emlékszem, miközben a telefonom után kotorászok a vaksötétben. Ó, kussolj már!
De mikor végre megtalálom, és lassan szétnyíló szemeim elé kormányozom, látom, hogy ez nem is az ébresztőm, hanem bizony egy ismeretlen hívás. Még mit nem?! De pechemre a kinyomás helyett, rutinból a másik irányba nyomok, és nyomban egy női hang kezd hablatyolni a kezemben.
Ez kellően megtéveszt ahhoz, hogy én is beleszóljak.
- Tessék? Igen, én vagyok. – Valahonnan ismerős a hang, de nem tudok rájönni, hol hallottam már. Hogyan is tudnék, hiszen félig még mindig alszom. Nem igénylek sok pihenést, de ahhoz a négy órához kifejezetten ragaszkodom.
- Regina? – Fogok fel csak ennyit a hosszú nevéből és a rangsorolásból, amit hozzáfűz. De ismerős ez a név is, kattognak lassan a fogaskerekeim, talán valamelyik lány a múltkori elég kétesen végződött buliból? De hát az ő neve nagyon nem hadnagyra végződött...  és ekkor hirtelen leesik, hogy kiről van szó, aminek következtében hirtelen ülök fel az ágyban. De ekkorra ő már mérföldekre jár az én hajnal előtti felfogóképességemhez képest. Csak félszavakban tudom követni.
- Mi?!! – hördülök fel, mikor egy kevésbé várt félszó üti meg a fülem: féltestvér. – Mit szívtál ma este...? Vagyis... – korrigálnám, ha eszembe jutna a megfelelő napszak neve. – Nekem nincs testvérem. Hímnemű meg pláne.
De Regina azért elég meggyőző, ha az akar lenni, és lássuk be, mikor nem akar? Így kerek háromnegyed óra múlva már az őrs előtt fékezek le, és miután rendbe rakom a járgányomat, bekullogok az ajtón. Ó, mennyire pocsékul ismerős a terep. Most legalább az a tény felvillanyoz egy kicsit, hogy a saját akaratomból jövök. Bár ez azért még így is elég nagy túlzás.
Oda is vezetnek a szóban forgó kihallgató szobához, aminek az ablakán keresztül láthatom, hogy Regina épp egy képű kamaszt vallat. Legalábbis állítólag azt teszi, gyakorlatilag pedig a székben ücsörög, a srác pedig hanyatt-homlok túrázik a falak között. Ezt meg mi lelete? Kilométerhiánya van? Azt hiszem, még nem fogtam fel teljesen, hogy mibe keveredtem. Már megint.