Robert, Eva ~ Dolgozószoba

Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel, ezután a félelemnek már nincs hatalma feletted. Szabad vagy.

Robert & & Eva

Mostanában nincsennek túl jó napjaim, de ez a mai a megszokottnál is borzalmasabb volt. És még csak megfogalmazni sem tudom, hogy miért. Egyszerűen elszívta minden energiámat a semmittevés. Ma mindössze két órám volt megtartva, azóta meg a szobámban üldögélek és próbálok valamit kezdeni magammal. Talán ha mondjuk elmennék egyet sétálni csak ide a közelbe, akkor nem is lenne baj belőle. De mégis hová, és kivel, ha barátaim sincsennek? Talán régi otthonomból ez hiányzik a legjobban. A délutáni beszélgetések az anyámmal, a meccs nézés az apámmal, miközben sört iszunk, a csajos esték a barátnőimmel... Mindezek a dolgok valamikor fontos szerepet játszottak az életemben, mára már mindez csak a múlt. Mindenkit, aki valaha fontos volt számomra elmartam magamtól, és én itt vagyok egy férfival, akinek egyenlőre fogalmam sincs, hogy mit akar tőlem, de mintha érezném, hogy előbb utóbb meg fog ölni. Mikor már nem lát bennem semmiféle hasznot végez velem, és keres valaki mást, akivel szórakozhat. A poén pedig az, hogy mégsem tudok... vagy, csak nem akarok innen elmenni. Valamiért azt érzem, hogy itt van a helyem, és bár rettegek néha, ki kell tartanom Robert mellett. Elég csupán gondolatban kimondanom ezt a nevet, máris meghallom, ahogyan a nevemet kiáltja. Nyelek egyet, nem mozdulok. Egyik felem azonnal szaladni akar, hogy megkérdezze miben segíthet, míg a másik tétovázik, retteg. Nem tudhatom, hogy éppen jó vagy rossz kedvében van, ahogyan azt sem, hogy mi fog rám várni, ha a hang után megyek, amit biztosra tudok, hogy az irodából jön. Lehet az is, hogy ismét kedves lesz majd, gyengéd, de mi van akkor, ha... miven akkor, ha bántani fog? Egyszer megfordult már a fejemben, hogy megkérdezzem, hogy tulajdonképpen miért is pont én kellek neki, meg, hogy mikor lehetek majd végre újból szabad, de aztán rájöttem, hogy néha sokkal jobb tudatlanul maradni. Már így is túl sok nekem ez, ami az elmúlt fél év alatt történt velem.
Elhagyom a szobámat, aztán megindulok az iroda felé, érzem ahogyan remeg az egész testem. Ökölbe szorítom a kezeimet, mintha ezzel próbálnám magamat nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Veszek egy mély levegőt, aztán kifújom azt, és máris azon kapom magamat, hogy ott állok én is a dolgozószobában. Halványan elmosolyodok, ugyanakkor biztosra veszem, hogy látszik rajtam a félelmem is, ami az egész testemre kihat, egyre jobban remegek, a szívem még hevesebben ver.
- Szólítottál... – szólalok meg végül, és igyekszem kerülni a tekintetét. Megrázom a fejemet, hogy tudassam vele, hogy nem szeretnék helyet foglalni, sőt még csak közelebb sem lépek hozzá. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit kéne tennem. Miért van az, hogy hosszú napokig úgy tesz, mintha itt se lennék, aztán egyet gondol és máris azt gondolja, hogy a tulajdona vagyok? Ebben pedig a poén az, hogy tényleg úgy is érzem, mintha az lennék. Lesütött szemeimet félénken a velem szemben álló férfira szegezem és meglepődve veszem tudomásul, hogy valahol teljesen máshol jár. Szeretném megkérdezni, hogy mi a baja, de nem merem. Helyette csak várok, hogy mi fog kisülni az egészből. Majd ha el akarja mondani úgyis elmondja, hogy min gondolkodik, nem igaz? Úgysem beszélhetek soha senkinek róla, meg erről az egész világról, amibe csöppentem. De ha én kérdeznék rá... akkor még a végén felmérgelődne, azt pedig nagyon nem szeretném, hiszen úgy látom, hogy nem mérges.
- Egész jól... azt hiszem. – felelem kérdésére, aztán zavartan seperek a fülem mögé néhány szememben lógó hajszállat. Érzem, ahogyan a pír elönti az arcomat, most már nem csak a félelem és az idegesség vett maga köré, hanem a zavar is, amit megmagyarázni sem igazán tudnék.