Mr. Hale & Mr. Hale

Halványan elmosolyodom azon, amit mond, de ez cseppet sem jókedvemből született mosoly. A pillantásom az arcáról az asztallapra siklik, és kiszalad belőlem egy aprócska sóhaj. A fejem megingatom egy picit.
Hát ez sosem változik?
Sosem fogok megbékélni vele, hogy minden lépésemről tudni akar, és azt is előírja, hogy mit reggelizzek. Képtelen vagyok ilyen mértékű kontroll mellett élni.
- Nem egy Gestapo-ügynök vagy, hanem az apám – kormányozom vissza rá a tekintetem. A hangom ugyanolyan kimért, mint az övé, az arcom is merev, kifejezéstelen, csupán íriszeimben csillan egy késhegynyi keserűség.
Erre mindig annyira szerettem volna rádöbbenteni. Mert hát, szeretem az apám, vagyis szerettem, volt ilyen idő. Sokáig reménykedtem benne, hogy egyszer ő is észreveszi, hogy van egy fia is, nem csak egy üzletpolitikai aduásza, egy hosszú távú befektetése, amitől fix és gyorslejáratú kamatokat vár.
Persze, tudom én, hogy tehetős családba születtem, és ez nem csak előnyökkel, de kötelezettségekkel is jár. És azt is, hogy szeretné, ha nem menne kárba élete munkája, szeretné rám örökíteni az üzletet. Próbálom én érteni, értelmezni, de ez akkor is túlzás. Nem értem, miért teszünk úgy, mintha mi lennénk a brit királyi família. Miért kell minden, mindenáron.
- Nekem volt fontos, nem neked. – Nem veszem fel a gúnyolódását, és nem is adok alkalmat neki, hogy még tovább folytassa. Tudom, hogy mi a véleménye a munkámról. Aminek az életemet akarom szentelni, amit szenvedélyesen szeretek, és ami mellett úgyis a végsőkig kitartok. A tervezés az életem, nem csak egy közönséges üzlet, olyasmi, ami mostanra a részemmé vált, és amiről neki fogalma sem lehet. Neki csak a profit a lényeg, hogy mi mennyit hoz. Az ő világa ez.
Részemről ezzel le is zártam ezt a témát.
- Ne csinálj úgy, mintha az én érdekemben tanítottál volna bármire is – felelem csevegő hangon. Persze, hogy van szemrehányás mögötte, főleg miután felpiszkáltuk ezt az egészet, de túl vagyok már azon a korszakon, hogy bármit is direktben felhánytorgassak neki. Attól függetlenül nem szeretem, amikor képmutatóskodik. Azért tanított, hogy a bábuja legyek, ezt mindketten tudjuk.
- Attól, hogy átvettem tőled néhány dolgot, még nem azt jelenti, hogy te vagy a személyes példaképem. Akárhogy szeretnéd, nem leszek olyan, mint te.
Provokálom? Nem pont ez a célom, de előbb-utóbb fel kellene fognia, hogy nem irányíthat teljes mértékben. Ha nem akarna mindent, sokkal többet elérhetne nálam, de erre még nem jött rá. Valószínűleg sosem fog.
- Kevés dolog van, amiben nem vagyunk eltérő állásponton – mutatok rá a lényegre, és ismét csak mosoly kúszik az arcomra. Ezúttal sem igazán szívből jön, de ez most közelebb áll a jókedvemhez.
Ekkor még nem sejtem, mivel hozakodik majd elő néhány percen belül. Kihozzák az italunkat is, és a pincéren látom, hogy kissé bizonytalanul csúsztatja elém a scotchot. Ránézek, és csak intek a szememmel, hogy húzzon el a francba. Nehezen, de lenyelem a haragomat. Apám jelenlétében általában igyekszem még jobban visszafognom magam. Nem mondom, hogy könnyű, hiszen már a puszta jelenléte is idegesíteni szokott, de a teljesítményem most is emberfeletti. Bárki más tette volna, biztos, hogy kiverem a balhét.
A pincér távozása után pedig nem rest beavatni a találkozó valódi okába. Már az első szavak után fel is kapom a fejem, de nem sietem el a reakciót, hagyom, hogy szépen végigmondja. Közben őt méregetem.
- Nos, ezzel elméletben nem vitatkozom. – Azt hiszem, itt az ideje taktikát váltanom. Lássuk a hatást.

- Én sosem kevertem bele – pillantok rá laposat, ahogy a balhéimat említi. Igen, tudom, hogy nem örül nekik, és ezért kivételesen nem is hibáztatom. De ez az én ügyem. Sosem kértem, hogy avatkozzon bele. És lényegében biztos is voltam benne, hogy sosem foglalkozott ezzel, most viszont, ahogy hangsúlyoz és rám pillant közben, hirtelen feltámad bennem a gyanú, hogy talán tévedek.
Fürkészve figyelem az arcát.
A Hale név viszont nekem is a sajátom, ha akarja, ha nem, ezt már rám örökítette. Amikor viszont nem áll meg a felsorolásban, és a végére odabiggyeszti a dühkezelési problémámat is, alig láthatóan, de megrándul az ajkam. Ez volt az, amit a lehető legkevésbé akartam, hogy megtudjon. Jobban titkoltam, mint egy gyilkosságot, de azon az átkozott tárgyaláson sarokba szorítottak. Nem volt más választásom, mint az orvosi papírok menedéke, hiszen a sittre azért mégsem akartam befizetni. Ezúttal túl nagy halat lőttem.
Az viszont gyűlölöm, hogy tud róla, mert nem csak egy újabb fegyvert adtam ezzel a kezébe, hanem valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szégyellem is előtte. Bármennyire is kapálózok ellene, és nem ismerem el, de nem tudtam még teljesen kiirtani magamban a megfelelési kényszert, amit egészen kicsi gyerek korom óta hordozok vele szemben.
- Ehhez semmi közöd – mondom végül egy árnyalatnyival ösztönösen halkabban, és a tekintetem az eddigi félvállról vett stílusból komolyabbra vált. És rá is harapok a következő mondatára, mert terelni akarok.
- Te pedig tudod, hogy csip-csup ügyek miatt nem szoktam késni – kontrázok, de a többit a fantáziájára bízom. Ez egyébként valóban így van. Ám nem feltétlenül az iránta érzett tiszteletből, vagy a megítélésem miatt ódzkodom a késéstől, hanem mert azon tulajdonságok közé tartozik, amiktől többnek érzem magam másoktól.  Ehhez pedig ragaszkodom.
- Tökéletesen boldogulok az üzleti életben. – A tanácsai nélkül is, ezt azonban már csak a tekintetemmel sugallom felé. Már rég magamba szívtam belőle, amire szükségem volt. És ez bőven elég. A Hale névről tartott litániáját elengedem a fülem mellett, és inkább centralizálási kísérletet teszek.
- Ne fecséreld erre a drága idődet, térjünk inkább a lényegre  Ezúttal miről van szó?
A pincér azonban megzavarja az akciómat, pedig nem bántam volna, ha minél hamarabb túleshetünk rajta. De miért is gondoltam, hogy pont az apámnak ne kellene magyarázkodnom az olyan fontos témákban, mint az italválasztás. Kedvem viszont egyáltalán nincs hozzá, ha attól boldog, hogy hisztis apukát játszik, hát felőlem tegye. De arra mindig is háklis voltam, ha mások előtt oktat ki. Ezt nem is mulasztom el közölni vele.
- Ez a te marhaságod. És ne aggódj, nem fogom elismételni még egyszer – nézek a szemébe eltökélten, és még mindig morcosan. Belül pedig az lüktet bennem, hogy mégis kinek képzeli magát. De pontosan tudom a választ.
Az étvágyam máris elment, így inkább csak diszkréten lecsapom az étlapot, és ha megint megpróbál helyettem rendelni, esküszöm, hozzávágom.
- Essünk túl rajta – sóhajtok aprót, és próbálom felkészíteni magam, hogy mit fogok hallani. Az tényleg igaz, hogy nem szoktunk csak úgy véletlenül találkozni, és bájcseverészni.

- Neked pedig egy másik sarjra, akit szekálhatsz – pillantok vissza rá cseppet sem meghatottan a kedvességétől. Megszoktam már. És nem véletlenül költöztem el olyan gyorsan, amennyire csak tudtam.
A köszönés már olyan snassz köztünk. Minek is pazaroljuk erre a drága időnket? De nem is hiszem, hogy elvárja, hogy körbeudvaroljam.
- Ha állítólag ennyire fontos és halaszthatatlan ez a találkozó, akkor talán tudsz várni rám tíz percet – szögezem le, hogy nem fogok bocsánatot kérni érte. Szokja meg. Én nem vagyok a beosztottja, még akkor sem, ha történetesen ugyanannál a cégnél dolgozunk, és aminek mellesleg ő a tulajdonosa. És hát a helyzet az, hogy neki van szüksége én rám, nem pedig fordítva. Kíváncsi vagyok, ez mikor fog leesni neki.
- A szépérzékemnek semmi köze hozzád. És az öltözködésemnek sem. Én sem szólok bele, hogy ne hordj ilyen flancos göncöket, mert állati sznobnak festesz benne.
De egyelőre nem tudja letörni a jó kedvem, akárhogy próbálkozik. Mármint a jó kedv alatt azt értem, hogy nem adom meg neki az örömet, hogy felidegesítsen. Vagy hogy azt lássa, egy hangyafasznyit is meghatnak a szavai. Én már a saját életemet élem. Akár elfogadja, akár nem.
Viszont amikor megmondja helyettem a pincérnek, hogy mit hozzon, kiesek a szerepemből. Elég hamar. Először meglepetten nézek rá, de csak egy múló pillanatig, aztán az ábrázatom elég morcossá változik. Nem viselem olyan jól, hogy épp megalázott a pincér előtt. A büszkeségem nem az a téma, amivel szórakozhat.
- Vezetek. Emlékszel még rá, mi az...? – A tekintetem az övébe szúrom, és még tudnám is folytatni, de nem teszem. A rendőrségen finoman szólva is túlságosan sokan élveznék, ha elkaphatnának. És ha elvennék a jogosítványom, nem hiszem, hogy túlélném. Hamarabb keresnék egy szimpatikus hidat, hogy leugorjak róla.
De végül csak leveszem róla a pillantásom, és inkább az étlapnak szentelem a figyelmem. Nem ér meg ennyit, hogy kiakadjak miatta. Pedig akármennyire bizonygatom magamnak, nehezen tudom visszacsinálni a snasszkedvem. El se kellett volna jönnöm.
- Már az elmúlt öt percben több figyelmet kaptál, mint amennyit kellett volna – teszem le az étlapot az asztalra, és ráemelem a tekintetem. – Ha még egyszer megalázol nyilvánosan, itt hagylak. Elég érthető voltam? – És bármennyire fura, ezt az utolsót tényleg komolyan kérdezem, mert cseppet sem vagyok biztos benne, hogy felfogta. Vagy hogy el tudja képzelni, hogy komolyan beszélek.

Javában robogok a városi forgalomban, az étterem felé, amit apám találkozási pontként jelölt ki. Vagyis, amit inkább én választottam a lakásom helyett. Nincs az a pénz, amiért engedném, hogy oda betegye a lábát. Az az én birodalmam, otthonos, tervrajzokkal teli, szent és tökéletesen apámmentes. Még a légköre is.
Elég lenne csak egyszer odatolnia a képét, és máris elrontaná az egészet. Mert ő ilyen. Amihez csak hozzáér a keze, már nem lesz többé ugyanaz. Ezt tette ez életemmel is, már sosem tudom meg, mi lett volna belőlem, ha nem az ő szabványai szerint növök fel, bár szó ami szó, azért nem volt velem könnyű dolga. Ezt pedig sosem fogja megbocsátani nekem. Ahogy azt sem, hogy majdnem tíz évre elszöktem előle Párizsba, de őrülten kellett végre egy kis szabadság, hogy úgy érezzem, enyém a világ, ha akarom. Hogy kiéljem mindazt, amire itthon, ekkora kontroll alatt sosem lett volna lehetőségem. És legfőképpen azt csinálhassam, amit én akarok. Ez pedig az építészet volt.
Tervezőművész lettem, - művész -, ami pontosan az a szó, amin apám első körben fenn tud akadni. De különösebben nem érdekel, magára vessen, tőle sem állhat olyan messze a művészet szeretet, mint amennyire állítja, ha egyszer egy művészlelket vett el feleségül.
Lefékezek az étterem előtt, és be is gurulok a parkolóba, de a forgalom miatt nem érek oda időben. Tudom, hogy apám kínosan háklis a pontosságra, de ő akarta ennyire ezt a találkozót, nem én sürgettem. Ha pedig ennyire fontos, akkor nyilván várni is tud egy kicsit. Nem csak ő elfoglalt, mindenképp be akartam fejezni azt a tervet, amin délelőtt dolgoztam. Ha kizökkentenek, utána már nem tudom úgy felvenni ugyanazt a fonalat.
Besétálok a terembe, majd körbenézek, de nem a hellyel ismerkedek, azt jól ismerem már, a szemeim apám után kutatnak, és hamar meg is találom. Mielőtt még a pincér odavezethetne, magam lépek mellé, és mindenféle fizikai kontaktus nélkül leülök vele szemben. Nem szeretem a felesleges flancolást.
- Ha jól látom, még nem rendeltél – hámozom ki magam a kabátomból ülve, miközben apám tekintetét keresem. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire mérges. De cseppet sem töröm magam, hogy lejjebb vigyem benne ezt a kényszert. Végül a székemre akasztom a ruhadarabom, és teljes egészében neki szentelem a figyelmem. Nem vittem túlzásba a kiöltözést, annyira legalábbis nem, mint ő, én általában megelégszem egy elegánsabb inggel, mint ami most is feszít rajtam.
A pincér odalép hozzánk, és hagyom, hogy elém tegye az étlapot.
- Egy sört kérek. Alkoholmenteset – fűzöm még hozzá hanyagul, és már előre tudom, hogy ebbe is bele fog kötni. Na, már nem a pincér.
Miután elmegy, az étlapot szuggerálom, lapozgatom, mintha nem is társaságban lennék.