Egy kiállítás sokféleképpen fulladhat botrányba

Claire/ Ben

- Igen is, meg nem is – mosolyodok el lágyan az okfejtésén, ami során arra az álláspontra jut, hogy valamely művészeti ág területén dolgozom. Részben igaz, hiszen a belsőépítészethez szükséges a kortárs és a történelmi kultúra ismerete, a tervezés és áttervezések során szabadon kiélhetem alkotóművészi hajlamaimat, de a munka másik jelentős része az üzlet.
- Kizárt, hogy találkoztunk volna ezelőtt – jelentem ki magabiztosan. Bízom az érzékeimben. Legalábbis... az utóbbi egy évben, mióta visszatértem, biztosan nem. Előtte meg... ha idevalósi, maximum a gimnáziumban, vagy valamelyik péntek esti buliban futhattunk össze. De inkább ne is bolygassuk azt az időszakot. Rég volt már.
Az ég azonban nem hallgatja meg a kérésemet.
Claire elém sétál, és kegyetlen halálnemmel meggyilkolja az estém. Erre számítottam most a legkevésbé. Elkerekedett, majd nem sokkal később már haragtól összeszűkült szemekkel méregetem, mintha csak valami különösen gonosz kísértet volna, mikor a tíz éven keresztül őrizgetett sérelmek is megérkeznek. Megemészthetetlennek tűnik a felismerés, hogy képes voltam kétszer is belesétálni ugyanabba a csapdába. Nem is tudom eldönteni, kit lőnék fejbe szívesebben, őt vagy magamat.
- Ne képzelj magadról olyan sokat, hogy miattad lemondjak a városról – szúrom az arcába a választ, ekkor még próbálkozom a lehiggadással, de odabent, a mellkasom már ezerrel dübörög. Egyszerűen nem tudom kizárni a múltat, az élesebbnél élesebb emlékképeket és azt a bizonyos utolsó jelenetet, amit ez a váratlan találkozás rángatott elő a semmiből. Úgy árasztják el az elmém, mint egy feltartóztathatatlan szökőár. De szándékom, hogy uralkodok magamon, és nem hagyom felpattanni a zsilipet.
Ha ekkor sikerül elmennem, a továbbiakban bizonyára nem történik semmi érdekes. Ő hazamegy, én pedig egy közeli bárba, ahol a sárga földig leiszom magam. Egy taxi hazavisz, és másnap már csak egy rossz álomnak tűnne az egész. De nem.
A következő mondata kiüti az amúgy is rozoga biztosítékot. Alattomos? Én voltam alattomos? Mikor évekig húzta az agyam, csak hogy a végén egy jót röhöghessen rajtam? Nem. Ez az a pont, ahol érzem, valami megugrik bennem. Nem megy tovább az önkontroll.
A számból haragos szavak buknak elő, a borospohár pedig hangos csörrenéssel csattan szét a falon. Vérvörösre festve a szakadt fejű primadonnát.
De a további közlendője sem segít rá túlzottan a nyugalmam visszaszerzésére.
- Ó, tehát, még nekem kellett volna kérdezősködni? Azt nem vártad volna esetleg, hogy szerezzek is valakit magam helyett? – kapom fel a fejem az abszurd válasz hallatán. Persze, logikus. Kirakják a szűröd, neked pedig minden vágyad, hogy megtudd, mennyire tévhitben éltél eddig, vagy hogy ki az új Don Juan jelölt. Esetleg felajánlotta volna, hogy legyünk barátok. Milyen kegyes. Hát köszönöm, ezekből nem kértem. Rögtön világos volt a szituáció. De egyébként is, ki az a marha, akinek ilyenkor konferenciabeszélgetéshez lenne kedve? Néhány feles, vagy egy üveg tequila, és másnapra már a memóriád is teljesen átrendeződik. Végtére is, tényleg így volt.
- De tudod mit, igazad van. Rohadtul nem érdekelt, hogy mit mondtál volna. Ahogy ez az egész rohadtul nem érdekel már. Az egyetlen, ami... – próbálok pontot tenni a végére, de megzavarnak. A fickót, aki megpróbál kitessékelni, agresszívan elhajtom a búsba, de egy másik, nagy eséllyel a képtulajdonos, már nagyobb vehemenciával próbálkozik. A kicsinyes viháncolása és faragatlan szitkozódása a maradék kicsi türelmemet is elveszi, és mihelyt megragadja a könyökömet, azonnal kap egy jól irányzott bal egyenest. Meglepetten hátratántorodik, de gyanítom, ennyiből még nem fog érteni.
Pedig akárki fia-borja engem nem fog rángatni. És sértegetni sem, de úgy látom, van még a közelben olyan, aki ezekkel az alapvető szabályokkal szintén nincs tisztában. A második, vagy a harmadik pofonnál fél füllel meghallom a nevem, és Claire utasítását, de ettől csak még jobban összeszorul az öklöm. Kinek képzelni magát, hogy csak így parancsolgat nekem?
De az idegesítő pasas sem adja könnyen magát, addig ingerel, amíg már majdnem félholtra verem. Csak a biztonságiak szednek le róla. Ekkorra már nagyjából sikerül kiadnom magamból a gőzt, és még mindig kalapáló pulzussal körbenézek a teremben: másik két-három festmény is megsínylette az ügyet, egy italos kocsi felborulva hever a földön, a kristályos szilánkok, pohármaradványok hótakaróként terítik be a szőnyeget. Az emberek pedig... őket inkább hagyjuk. Nem is nézek Claire-re, nem akarom újra feldühíteni magam, inkább csak kiosonok az ajtón, amíg a többiek az elpáholt ficsúrt dajkálják. Ha jól hallom, mentőt is hívnak neki. Egészségére.
Én is vérzek, de ez ekkor még egyáltalán nem tűnik föl. Még fájdalmat sem érzek. Beülök egy taxiba, de a fejem még mindig zsong, kelleni fog egy kis idő, míg hideg fejjel is végig tudom gondolni a ma este történteket.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Valóban. A túl tökéletes dolgok unalmasak. A hiba tesz valakit egyedivé és különlegessé, mert ugyebár az mindenkiben van és mindenkinél más és más az.
-Ezzel teljesen egyetértek.- bólintok egyet és szerintem nincs is értelme tovább boncolgatni a témát. Ezek a festmények se tökéletesek. Sőt. A legtöbben csak a hibát lehet elsőre felfedezni s csak később jön rá az ember, hogy épp a hibáktól lesz szemet gyönyörködtető.
-Gyanítom, valami művészettel kapcsolatos munkája lehet, ezek szerint.- jegyzem meg, de nem kérdezek rá. Gondolom okkal nem mondta, hogy mi is az pontosan, én pedig eleget kíváncsiskodtam ma már. És még kíváncsiskodok is, mert amint megemlíti a hegét, én már rá is kattanok teljesen. Pofátlan kérés vagy sem, megsimítom az arcát, miközben tovább folytatjuk a csevegést.
-Talán, már összefutottunk, csak akkor nem keltettem fel az érdeklődését.- vonok vállat, mert én magam sem tudom, hogy lehetett ez. Igazából én még nem is tudom, találkozhattunk-e már, mert nem láttam még belőle semmit. Se egy testalkatot, se egy kezet vagy akármit. Ezek alapján könnyen lehet, hogy nekem rémlene az arca vagy bármi más. Mondjuk az a heg, amit végül megvizsgálgatok, de hamar kiderül, hogy nem kellett volna. Vagy lehet, hogy így jobb? Mennyire lett volna kellemetlen, ha még egy óra flörtölgetés után derül ki, hogy akivel olyan jól elvagyok, az valójában az az aljas szemét, akivel soha többé nem akartam találkozni az életben.
-Valóban.- vágom oda szúrós tekintettel, hiszen tényleg semmi közöm hozzá, hogy mit keres itt, viszont másképp nem tudtam érzékeltetni, mennyire nem örülök, hogy látom. Ha valaha el is képzeltem a viszontlátást, az nem így történt. Főleg nem úgy, hogy tíz éve él bennünk egy bizonyos elképzelés arról, hogy mi történt akkor és, csak én tudom a magyarázatot arra, mit miért tettem. Nem mondhattam el neki, hogy távol akartam tartani magamtól, nehogy baja essen. Most se mondhatom el. Ő viszont nem is kérdezősködött. Megsértődött, visszavágott, aztán rohadt büszke volt magára. Gratulálok.
-Azt hittem van annyi eszed, hogy nem jössz vissza, hogy elkerüljünk egy ilyen kellemetlen találkozást. Sok mindenre kíváncsi voltam ma este, de rád nem.- vágok én is vissza, ha már neki álltunk sértegetni egymást, de aztán kiborul a bili. Látom, hogy betalált a mondandóm és, ha nem esne le egyből, tudomásomra hozza még jobban az a pohár, ami a festménynek csapódik.
-Ez az, amit sose fogsz megtudni, mert akkor sem érdekelt és most se érdekel. Meg sem kérdezted, miért volt az a döntésem, ami. Behisztiztél, mert nem úgy történt valami, ahogy te akartad és az a baj, hogy még most is az a hisztis gyerek vagy.- magyarázok, de ekkor már megjelenik valami biztonsági őr-féle, aki megpróbálja kitessékelni Bent, aztán jön valaki a kép miatt is rimánkodni, de az én figyelmemet csak az köti le, mikor Ben neki áll verekedni. Tényleg ennyire képtelen visszafogni magát?
-Benjamin! Állj le!- szólok oda kicsit erélyesebben, de gyanítom, hogy nem fogja érdekelni, ahogy az sem, mikor megjelenik még egy őr, hogy segítsen társának, és persze az a férfi is próbál visszavágni, akit megütött én meg csak állok és elképedve lesek. Komolyan ezzel a férfival beszélgettem én hosszú percekig? Ez a gyerekes, beképzelt seggfej volt az a pasi, aki annyira érdekelt? Hogy verhettek át így az érzékeim?

Claire/ Ben

Várni fogom. Ettől egyértelműbb jelzés nincs is egy férfi számára, hogy zöld utat kapott. De tényleg elmennék egy rendelésre? Benjamin, te teljesen megőrültél? Nem teljesen. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy végig objektívek és tárgyilagosak maradnánk.
- A tökéletesség egy idő után unalmassá válik – vonok vállat. – Sőt, a szex is, ha mindig ugyanolyan. Ezt persze már nem teszem hozzá, de régebben elég mohó voltam, szinte mindent megkaptam, ami felé kinyújtottam a kezem. Akadálytalanul kebeleztem be Párizst, és az igazság az, hogy mostanra kicsit meg is csömöltem tőle. Nem az vonz már, ami öt-hat évvel ezelőtt. De hát az ember csak azután mondhatja ki biztosan, hogy mi az igazán kedvére való, ha előbb végigkóstolja az egész kínálatot.
- Gyöngyöt a disznók elé, ez a világ erről szól. De azért akad, akinek még feltűnik, hogy mi az értékes. Ha nem így lenne, nem lenne munkám – zárom egy halvány mosollyal a témát. Most jut eszembe, hogy a pszichológián már jó ideje lovagolunk, de még nem is tudja, hogy én mivel foglalkozom. És ez jól is van így. Úgysem mondanám el, ha megkérdezné, akkor sem. Még nem.
- Szóval sűrűn szokott kiállításokra járni? Akkor azt árulja el, hogy lehet, hogy még sosem botlottunk egymásba? – Mert ebben biztos vagyok. Bízom magamban annyira, hogy kiszúrtam volna. A szemem rendkívül éles az ilyesmire, ezért is lettem tervező.
Az ujjai az arcomon korcsolyáznak, nekem pedig egyre nagyobb a kísértés, hogy megforduljak, és a szemébe nézzek, hogy láthassam végre, ki ez a furcsa nő, akivel ma este összehozott a sors. De a felismerésre nem kell sokáig várnom. Megteszi ő maga helyettem. Mikor elém sétál, és megpillantom az arcát, mintha a villám is belém csapna. Kell pár másodperc, mire felfogom, amit látok.
De a kezdeti hitetlenkedést hamar felváltja a harag, ami a puszta jelenléte hatására lobban fel bennem. Ezt pedig csak tetézik a szavai, az elősomfordáló emlékek, és az a tudat, hogy az elmúlt másfél órában milyen hevesen udvaroltam neki. Megint. Annak a nőnek, aki egyszer már megalázott azzal, hogy a lehető leghatározottabban elutasított.
Azt hiszem, ez a legdühítőbb és legmegalázóbb az egészben, szinte érzem, ahogy feszíti a mellkasom a belül feltámadt feszültség. Őrülten nehezemre esik féken tartani.
- Neked tartozom a legkevésbé magyarázattal – mondom mereven a szemébe nézve, miközben kiragadja a kezemből a pezsgőspoharát. Jobban is teszi, mert a markom egyre jobban szorul az üvegpoháron.
- Miért ne jöhetnék vissza? Azt hitted, miattad utaztam el? Azt hitted, elég vagy hozzá, hogy távol tarts egy egész várostól? Mit gondolsz, ki vagy te nek... – mondom gúnyosan, a végéhez közeledve egyre hangosabban, de itt inkább elharapom a mondatot, és dühömben elfordítom róla a tekintetem. Félig meddig el is fordulok, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy most inkább lelépek, de a következő pillanatban meghallom a nekem címzett szavait, és vége. Győznek a bennem dúló indulatok, és a falhoz vágom a félig teli borospoharamat. Telibe találja az előbb elemezgetett festményt, a célzás szándékos.
- Még neked áll feljebb? Én vagyok az alattomos és gyerekes? Akkor te mi vagy? Hm? – De nem is tudom tovább folytatni, mert ekkor valaki odajön, hogy hagyjam el a termet. Persze azonnal elkussoltatom, és fordulnék is vissza, de ekkor valaki a vállamnál fogva durván hátrafordít, és számon kéri, hogy mit műveltem a képpel. Nem épp a legkifinomultabb stílusban. Nekem pedig itt telik be a pohár, és gondolkodás nélkül megütöm.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Flört, flört és flört. Folyamatosan körbeudvaroljuk egymást, amit piszkosul élvezek. Rég voltam már ennyire szabados és nem is értem, hogy rángatta elő belőlem ez a férfi. Komolyan nem tudom. Valamivel vonz, valamivel kierőszakolja belőlem az információkat, valamivel magához köt és valami miatt kényszert érzek arra, hogy minél jobban megismerjem. Tetszik a gondolkodás módja, a hangja és mindene. Mi több kellhet ennél?
-Várni fogom.- duruzsolom halkan és komolyan, nagyon furcsa tőlem de, ha magamat és ezt a férfit abba a rendelőbe képzelem, minden eszembe jut, csak az nem, hogy társalognék vele. Hogy a fenébe van, hogy egy idegen pasi, akinek még az arcát sem láttam, ennyire beindít? Teljesen elvesztettem már a fejem. Én nem ilyen vagyok és főleg nem szoktam flörtölni egy kiállításon. Mi lett veled Claire?
-Szóval, a tökéletlenséget keresi egy nőben?- vonom fel kérdőn egyik szemöldököm, amit ugyan nem láthat, de a játékosságot hallhatja a hangomból. Incselkedek vele, szemtelen vagyok és direkt kicsavarom a mondandóját, de ettől jó ez a játék. Sunyin a lényegre kérdezgetünk, amit a másik sunyin hárít.
-Tudom, csak mindig meglep, hogy így el tudnak sétálni pár gyönyörű festmény mellett. Manapság sokan nem veszik észre az előttük ácsorgó szépségeket. A harmatcseppet a fákon, a naplementét és hasonló gyönyörű dolgokat. Pedig, igazán csak ilyenkor vagyunk képesek meghallani önmagunkat.- mélázok már megint és annyi baromságot hordok össze, hogy komolyan kezdem kényelmetlenül érezni magam. Fejembe szállt volna a pezsgő, vagy ez a pasi egyszerűen képes kiszedni belőlem bármit egy egyszerű kérdéssel? Az elég kényelmetlen lenne.
-Elég sűrűn szoktam. Néha nekem is ki kell kapcsolni, hogy ne üldözzenek a múlt árnyai vagy épp a pácienseim gondjai.- mosolyodok el, ahogy válaszolok, miközben a taperolós mutatványom véghez viszem. Aztán megérintem az arcát, azt a bizonyos heget és az ismerős borzongás végig fut rajtam. Különös ez. Maga az agy is borzasztóan különös dolog, mert még olyasmire is emlékszik, amiről azt gondolná az ember, hogy rég elfeledte.
-Vonzó?- vigyorodok el, de minél tovább elemezgetem a bőrét, annál inkább áll fel a szőr a karomon és jövök rá, hogy ez az érzés túlon túl ismerős. Ezért is hagyom válasz nélkül a kérdését és inkább elé sétálok, hogy aztán egyikőnk jobban meghökkenjen, mint a másik. A buja, kacér testtartásom azonnal feszültre vált, mintha a legnagyobb ellenségem ácsorogna előttem. Ez a szemétláda! Tönkre tette a tinédzser éveimet azzal a húzásával. Mindezt pedig azért, mert meg akartam óvni. Ember az ilyen? De hát, nem is sejtheti, hogy mit miért tettem. Nem sejthette azt sem, hogy odáig voltam érte és nekem fájt legjobban az, hogy visszautasítottam. Nem is fogja ezt már soha megtudni. Legfőképp azért nem, mert csak most látom, hogy még nagyobb paraszt lett, mint volt. Ami azt illeti, ki is kupálódott...
-Szoktam kiállításokra járni, képzeld. Te viszont nem is értem, miért nem ott vagy, ahova jó pár éve leléptél.- mert igen. Tudtam róla, hogy Franciaországba ment és még örültem is, hogy soha többé nem láthatom viszont. Az a távolság elég volt ahhoz, hogy egyáltalán ne is gondoljak rá. Erre tessék. Egy nyamvadt kiállítás hoz össze minket újra, ahol ráadásul végig flörtölünk másfél órát.
-Mi a fenének jöttél ide vissza egyáltalán?- szűkítem össze a szemem, mert még az is eszembe jut, hogy ez egy gimishez hasonlatos szívatás volt. Jól elszórakozott velem, mintha nem tudná, hogy én vagyok az, de ő azért többet látott belőlem, mint én belőle. Mondjuk ehhez túlságosan meglepődött, mikor meglátott. Nem lehet, hogy ilyesmi történt. Vagy igen? Komolyan, miatta mindjárt még paranoiás is leszek.
Minden esetre a pezsgőmet visszaveszem tőle, de most gondosan ügyelek rá, hogy még véletlenül se érintsem meg. Nem is értem, hogy lehet, hogy az agyam nem hányingert okozott nekem, mikor hozzám ért. Hogy a fenébe indulhattam be így ettől a szeméttől? Hiszen utálom, mióta lejáratott mindenki előtt.
-Csak, hogy tudd, a legsötétebb folt te vagy az életemben. Az elfogadás pedig nem rólad szólt. Sosem fogom elfogadni azt, amit tettél. Alattomos, gyerekes és szükségtelen volt.- emelem fel már én is a hangom, ahogy egyre dühösebben sziszegem a képébe a mondandóm. Elképzeltem már párszor, mit mondanék neki, ha találkoznánk, de esküszöm, hogy most egyik frappáns szövegem se jut eszembe. Teljesen leblokkolt ez a váratlan találkozás. Pont vele. Pont itt. Miért?

Claire/ Ben

Szóval berendelne magához? – nyugtázom egy ördögi mosollyal. Most már semmi kétségem afelől, hogy el fogja fogadni azt a meghívást. Ettől pedig nagyon elégedett vagyok magammal, mert ez az első alkalom, hogy az arcom egyáltalán nem volt szükséges ahhoz, hogy elcsábítsak valakit. Persze nyilván korai még csábításról beszélni, de azt egyértelműen érzem, hogy nem vagyok rá hatástalan. Ahogy ő is megmozgat valami különöset bennem. Érdekes szituáció.
- A kedvéért, talán kivételt tennék – közlöm halkan és diszkréten, csupa ígérettel a hangomban. És azt hiszem, tényleg így van. Őt még talán a pszichológiai rendelőjében is meglátogatnám. Talán.
Jól leplezi, de tudom, hogy zavarba jött az érintésemtől. Ez pedig megmosolyogtat, és arra ösztönöz, hogy folytassam. De aztán jön a festmény, és teljesen elkormányozza a gondolataimat. Mondhatni magába szippant, mint tette egy órával ezelőtt is. Az agyam újra kattogni kezd rajta, és nem is figyelek oda, hogy miket mondok ki hangosan. Aminek az az eredménye, hogy sikerül betalálnom nála valamivel, amivel kicsit lelombozom a kedvét.
Miután az elnézését kérem, meglepően őszinte velem, én pedig mindig becsülöm az őszinteséget. De nem lepődök meg. Teljesen természetesen kezelem, amit mond. Hiszen ahogy mondta, mindenkinek van egy sötét folt az életében, és még örülhet is, ha csak egy.
- Nem is feltételeztem ilyesmit – felelem egy apró félmosollyal, miután azt mondja, hogy ő sem tökéletes. – Ha az lenne, nem is érdekelne így – hajolok kicsit közelebb, és ezt már csak nagyon halkan, bizalmasan teszem hozzá.
Én magam sosem törekedtem egyensúlyi állapotra. Jobban szeretem megélni az élet szélsőségeit, mert azok sokkal jobban inspirálnak, mint az átlagos hétköznapok. Sosem állít meg a gondolat, hogy esetleg veszíthetek, vagy csalódás érhet. Talán ezért jön össze majdnem minden, amibe belefogok. Majdnem. Minden. Hallom magamban a szavakat, és akaratlanul is eszembe jut egy nagy vereségem, ami talán még mindig meghatározza a cselekedeteimet.
- Nem tudom, mennyire árulok el vele nagy titkot, de a társaság nyolcvan százaléka nem azért jött, hogy festményeket elemezzen – lötykölöm a bort a kezemben, miközben én is az említett párosra sandítok. – Még akkor sem, ha megpróbálnak úgy tenni.
Talán éppen ezért hívta fel magára a figyelmem először. Gondoltam, ha tíz perce képes egy satnya alkotást vizsgálgatni, csak nem foghatok nagyon mellé. És lám...
- Gyakran jár kiállításokra, vagy ez az első alkalom? – kérdezem aztán, miközben már a hátamon siklik a keze. Az érzés még a zakón keresztül is kellemes, megbizsergeti a bőröm, és az izmaim is ellazulnak egy picit, ami ritka pillanat. Általában az összes feszültség ott és a nyakamon gyűlik össze, gyakran meg is kapom, hogy én vagyok a masszőrök rémálma.
- A megszállottság vonzó – ízlelgetem a szavait. Jómagam is megszállott vagyok, fel se tudnám sorolni, hogy mi mindenben. De hiszek benne, hogy ez viszi igazán előre az embert. Elég triviális példa a mostani, de ha nem akarta volna megérinteni a hegem, ki tudja mikor ismertem volna meg az érintését. És ekkor még nem is tudom, hogy mi következik nem sokára.
Egyáltalán nem akarom az orrára kötni, hogy élvezem a jelenetet, de az az apró borzongás elárul, és a válaszából egyértelmű, hogy ezzel ő is pontosan tisztában van. Most rajtam a sor, hogy egy hangyányit zavarba jöjjek, de csak mosolygok rajta.
- Azt jól teszi – felelem, miközben azon töprengek, milyen gyengéd az érintése, úgy bánik a hegemmel, mintha egy finom és értékes műkincs volna, amit még megérinteni is alig mernek, nehogy kárt tegyenek benne. Eddig csak egyvalaki volt, aki ilyen gyengédséggel ért hozzá... De mégis miért gondolok rá egyfolytában? – kergetem ki a fejemből erőszakkal a gondolatot. Nem értem, miért nem hagy nyugton ma este. Ő a múlté. Nem is létezik számomra többé.
Valamikor ekkor tűnik fel, hogy a hölgy időközben már nem is a hátam mögött van, lassú léptekkel megkerül, és tudom, hogy pillanatokon belül feltűnik majd előttem. Hallom a félbehagyott mondatát, de először nem értem, már majdnem rákérdezek, mikor... néhány másodpercre belém szorul minden szó.
- Claire...? – bukik ki belőlem ez az egy. A hangom szinte azonnal megváltozik, egyszerre meglepett, hitetlen, dühös és szemrehányó. Nagyon váratlanul ér ez a találkozás, erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, mikor visszatértem, tudtam, hogy ő is itt van, de azt hittem elég nagy lesz ez a város kettőnknek. Erre tessék... hogy tudtam pont őt kiválasztani?
- Hát nem téged, az is biztos – vágom rá az első választ, ami eszembe jut. Őszinte vagyok, határozott, mérges és az sem érdekel, hogy ha sértő. Az előbb még körbeudvaroltuk egymást, most pedig itt állunk egymással szemben, és a tekintetünkkel majd’ leszúrjuk a másikat.
- Mióta jársz egyáltalán kiállításokra...? – érintem meg először a homlokomat, majd a kezemmel a mellettünk lógó kép felé bökök, mintha ez a rendezvény tehetne róla, hogy összetalálkoztunk. Meg is feledkezem róla, hogy ezt alig néhány perce már egyszer megkérdeztem. – És még te dumálsz az elfogadásról meg a sötét foltokról? – villan felé a tekintetem, ahogy felidéződik bennem, ami tíz éve történt. Érzem, hogy az emlékek hatására egyre jobban elönt a düh, és ezzel egyenesen arányosan a hangerőm is emelkedik.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Érzem, hogy direkt szemtelenkedik és, hogy közben mosolyog. Ő is tudja, hogy nem fenyegetésnek szántam a mondandóm és örülök is, hogy el tudja poénkodni. Lehet, hogy más megsértődött volna rajta? Hiszen, azt is lehetne gondolni, hogy ezzel arra akartam utalni, hogy szüksége lenne pszichológusi segítségre. De a lényeg, hogy Ő nem értett félre.
-Pedig nem ártana vigyáznia. Még a végén berendelem magamhoz.- vigyorgok továbbra is, miközben a mosolyom egyre huncutabbra vált. Igen. Ez már kemény utalás volt arra, hogy szívesen találkoznék vele még párszor és még magam sem értett, honnan veszem a bátorságot ezekhez a megnyilvánulásokhoz. Bejön a pasi. Komolyan. Nagyon. Ezek után akarom még látni az arcát? Rontana az összképen, vagy épp javítana és seperc alatt úgy tarkón csapna Ámor az íjával, hogy csak lesnék? Picit tartok tőle, hogy így lenne.
-Erről szó sincs, de az egyik irattartóban mindenképp kap egy dossziét.- kuncogok, de valójában borzasztóan zavarban vagyok az érintésétől. Ezt próbálom a viccelődéssel palástolni. Na meg azt, hogy a lelkem mélyén azt kívánom, érintsen meg többször.
A festményt elemezgetve előrángat belőlem valamit és magam sem tudom, hogy ez most jó-e vagy rossz. Nem szeretek a múltamon rágódni, mert tudom, hogy megváltoztatni nem tudom. Maximum más szemszögből tudom elemezgetni, de az se feltétlenül segít.
-Nem gázolt bele semmibe. Van egy sötét folt a múltamban és van, amit nem tudtam elfogadni vagy feldolgozni. Legalább, most már látja, hogy egy pszichológus sem tökéletes. Sőt. Talán, még rosszabb, ha az embernek ez a foglalkozása, mert önmagát elemezgeti folyamatosan és próbálja összehozni a megfelelő diagnózist.- vonok vállat, ahogy egy ici picit megnyílok és neki állok a saját dolgaimról beszélni, mert tény, hogy nem mindig jó, hogy az a szakmám, ami. Mikor esténként a saját cselekedeteimet veszem mikroszkóp alá és kínos pontossággal elemezgetem magam, nem olyan jó. Főleg azért nem, mert nem, hogy nem védem vagy fényezem magam. Inkább mindig azt hozom ki az egészből, hogy ezért is én vagyok a hibás, ebben is én vagyok a rossz és azt is én rontottam el. Nálam nem igaz a mondás, hogy mindenkinek maga felé hajlik a keze. Maximum, ha saját magunk pofozgatásáról van szó.
-Nálam az a baj, hogy egy új válasz, újabb kérdést vet fel.- jegyzem meg savanyú ábrázattal, majd oldalra pillantok a mellettünk elhaladók felé. Ők konkrétan tesznek a festményekre magasról. Azt hiszem, az idős fazon és a fiatal csitri valami csendes helyet próbál keresni. Kiábrándító, hogy az emberek ilyenek. Egy csepp időt sem adnak maguknak. Egy festményt se néznek meg alaposan, ha már itt vannak.
-Ők például nem válaszokat keresnek.- sóhajtok egyet, de pillanatokon belül már nem a párocska érdekel. Sokkal inkább izgatja a fantáziámat az újabb támpont, amit ad. Egy heg van az arcán. Mindez épp elég ahhoz, hogy kifordulva magamból rákérdezzek azonnal, hogy megérinthetem-e. Miféle beteg őrült kérdez ilyet? Egyáltalán, ki az a marha, akinek fétise van az ilyenekre? Hát én, és akkor most látszik, hogy egy pszichológus talán, még őrültebb, mint a páciensei.
Ennek ellenére megengedi, hogy megérintsem és nem is fogom vissza magam. Megragadom az alkalmat, hogy szabadon tapizzam. Ennyi kijár nekem, ha már nem láthatom.
-Nem hobbi. Inkább megszállottság.- vigyorgok lehunyt szemmel, ahogy taperolok, majd a segítségét hallva arcára simítom lassan és lágyan a tenyerem. Érzem, ahogy megborzong és jót is mosolygok rajta. A magyarázatán pedig még inkább. Mindketten tudjuk, hogy nem annak köszönhető a borzongás.
-Bocsánat. Legközelebb belehelgetem, mielőtt taperolni készülnék.- búgom halkan, csábosan, sunyi vigyorral a képemen, mivel ismét csak azt érzékeltetem, hogy vágyom egy következő találkozóra. Arra pedig még inkább, hogy a kezeimmel mérjem fel alaposabban a férfit. A tapintás a legjobb dolog. Ilyenkor a többi érzékünk elhalványul. Minden egyes apró domborulatot, izom rándulást és egyebeket közvetít az agyba. Az információ pedig csak áramlik és áramlik egyetlen érintés nyomán. Hiszen sok mindent megtudtam már most. Egyrészt, hogy magas. Másrészt, hogy biztosan edz, hiszen a zakó alatt nem kis izmok feszülnek. Harmadrészt, a zakóból rájöttem arra, hogy ad a külsejére. A borosta jelzi, hogy laza, de szexi férfi, és akkor még nem említettem a parfümje illatát, ami szintén ilyen. Karakteres, de finom. A bőre pedig finom, puha és azt hiszem, erre is sok hangsúlyt fektet. Mindenképp olyannak mondanám, aki nagyon is sokat foglalkozik a külsejével. Azaz, valószínűleg emberekkel dolgozik. Nem egy sötét lukban ücsörög egy számítógépnél. Beszél emberekkel, meggyőzi őket valamiről... lehet, hogy valami híresebb fazon?
-Igen. Egyedivé...- morfondírozok, ahogy újra és újra elém ugrik egy kép. Egy kép valakiről, akit nagyon szerettem. Arról az emberről, akiben csalódtam, aki miatt összetört a szívem és, aki még meg is taposta utána. Az érzékeim pedig biztos nem csalnak. Másképp nem kezdene el zakatolni a szívem és nem öntené el a szomorúság. Érzem, hogy a hangulatom pillanatok alatt változik, ahogy egyre több emlék ugrik be, végül nem válaszolok a kérdésére, csak elengedem és borzasztóan lassan elé sétálok. Mintha félnék attól, amit látni fogok. És félek is.
-Ezt nem hiszem el...- sóhajtom, mikor összeakad tekintetünk és a lélegzetem is eláll. Hogy a fenébe került ide? Mit keres itt egyáltalán? És mi a fene baja van velem az univerzumnak, hogy ismét keresztezte az utunkat?
-Mi a fenét keresel te itt?- förmedek rá, mert hát mi mást tehetnék? Haragszom rá. Tíz éve elfojtom magamban a haragot, amit iránta érzek. És még sok más érzelmet is, de ez mellékes. Tíz éve él bennem róla az emlék és mindenről, amit tett vagy, amit átéltünk. Erre tessék. Összeakadunk itt és úgy flörtölünk, mintha a testünk tudná, hogy mi volt a múltban. Ez egy vicc. Komolyan.

Claire/ Ben

Ha szemben ülnénk egymással, akár az irodájában, akár egy forró kávé társaságában, annyiból biztosan élvezném a helyzetet, hogy végre az arcát is láthatnám. Ahogy telnek a percek, egyre inkább kételkedek benne, hogy megbontaná az összképet, amit eddig kialakítottam róla.
- Vigyáznom kellene? – játszadozok egy kicsit a szavaival. Ez a mondat már-már úgy hangzik, mintha fenyegetés lenne, de érzem a hangján, hogy mosolyog közben. – Nem szokásom ilyen óvatosnak lenni – biztosítom róla, de hogy ezt hogyan értelmezi, azt már rábízom. A magam részéről már most biztos vagyok benne, hogy mielőtt véget érne ez az este, kap egy meghívást tőlem.
- Behatárol, hogy bekategorizálhasson, kitapogatja a bordáimat, hogy utána betehessen egy képzeletbeli fiókba a személyes laboratóriumában – érintem meg óvatosan a halántékát, jelezve, hogy erre a laboratóriumra gondolok. – Így dolgoznak a pszichológusok, nem?
A hangomban rejlik némi célzás, és meggyőződés, de mégis több benne az érdeklődés a válasza iránt. Az ujjaim néhány másodpercig ott időznek, majd lejjebb simítanak, de mielőtt megérinteném a fülét, visszavonulok. Nem akarom túlságosan provokálni, épp csak... szeretek érzékletesen magyarázni. Kíváncsi vagyok, hogy árnyalatnyit zavarba hozom-e.
A képnél aztán meglepődök azon, amit mond. Nem mintha vitatkozni akarnék vele, de hogy így elhalkul és picit megváltozik a hangja, arra enged következtetni, hogy vagy egy nem túl régi sebet rángattam elő, vagy egy túlságosan mélyet.
- Ne haragudjon, nem akartam, belegázolni semmibe. Néha hajlamos vagyok túlzásba vinni – jegyzem meg magyarázatképpen, és általában tényleg nem nagyon szoktam törődni azzal, hogy kiből mit vált ki, amit mondok. Elszoktam már ettől. Őt viszont most még nem akarom elriasztani. Előbb meg akarom fejteni, hogy mi az, amivel még így félig-meddig látatlanul is vonzza az érzékeim. A kíváncsiságom és a vágyam, hogy kiderítsem, percről percre nő. Talán tudat alatt ezért is használok ki minden alkalmat, hogy hozzáérjek. Ha most megszökne előlem, anélkül, hogy megtudnám, kicsoda, esküsöm, még talán kutatnék is utána.
- A következtetése hibátlan – somolygok a megjegyzésén. Az egómnak elég jót tesz, hogy már-már szakmabelinek nevez, de a tudásom a munkámból adódóan sokkal inkább kötődik a művészetértéshez- és elemzéshez, mint az agyturkáláshoz. Azt a néhány alkalmat leszámítva, amit pszichológusnál töltöttem, nem sok közöm van ehhez a területhez. Inkább csak a tapasztalataimra hagyatkozok, amiből fiatal korom ellenére elég sok van. Abban pedig tökéletesen igaza van, hogy másokat milliószor szívesebben boncolgatok, mint önmagamat.
- Jobb szeretek magam rájönni a válaszokra – mondok csak ennyit. Persze, igaza van, hogy mindenkinek mást mond egy festmény, de mindig van egy viszonylag objektív rétege is a mondanivalónak. Én pedig megszállottan meg akarom fejteni mindet. Ha akad egy, amire nem jövök rá azonnal, mint például ez is, napokig képtelen vagyok kiverni a fejemből. De ebből a kis szenvedélyemből, azt hiszem, az előbb kaphatott egy kis ízelítőt.
A következő kérdése viszont engem zökkent ki egy kissé. Hogy megérintheti-e a hegem? Szokatlan kérés, de... nem tagadom, őrülten kíváncsi vagyok az érintésére. Már csak az a kérdés, hogy hogyan képzelte el, de mondja is tovább.
- Azt nem kétlem – nevetem el magam halkan, hogy érintések alapján is jól tájékozódik. Lehetséges, hogy ugyanazon jár az eszünk, és ez csak egy manőver, hogy letesztelhesse, ami az én oldalamat is fúrja? Egy csel, hogy megcseréljük a felállást? Vagy tényleg ennyire érdekli? Bárhogy is van, engedek neki, elveszem a kezéből a poharat, és megfordulok. – Készen állok – jelzem a beleegyezést, és nem tudok nem mosolyogni ezen a helyzeten. – Ez a hobbija?
De aztán el is hallgatok, ahogy megérinti a hátam, és a keze lassan felkúszik a gerincem mentén. Akaratlanul is kihúzom magam, és nem tudok megakadályozni egy pici borzongást, ami végigfut rajtam. Remélem, nem vette észre.
- A bal oldalon keresse – adok ennyi támpontot, miután a jobbja megállapodik a vállamon, a ballal pedig érzem, hogy tovább indul a nyakam irányába. Lassan és játékosan halad, és ettől csak még inkább fokozódik bennem a várakozás. Nem tagadom, van valami erotikus ebben a szituációban. Hogy lekormányozzam a figyelmem a mozdulatairól, inkább belekortyolok az italomba. De hasztalan, szinte számolom a másodperceket, hogy az ujjai mikor érik el a bőröm, és mikor ez megtörténik, újabb borzongás fut végig rajtam.
- Önnek pedig hideg a keze – vigyorodok el, hogy némi magyarázatot is adjak, ezt most már biztos észrevette. A megjegyzése pedig ismét csak meglegyezgeti a hiúságomat.
Végighalad az államon, és nem sokkal később az egyik ujjbegye rá is akad a heg szélére, végigsimít rajta, többször is, mintha valamit vizsgálna rajta.
- Mondjuk úgy, egyedivé teszi az arcom – mosolygok egy picit, amitől a ránc csak még jobban elmélyül az ujjai alatt, és belegondolok, hogy tényleg szeretnek babrálni vele a nők, de hirtelen az is eszembe jut, hogy ki volt az, aki a legjobban imádta ezt a kis mélyedést az ajkam mellett.
- Na, megnyugodott, hogy nem vagyok egy elcsúfított szörnyeteg? – kezdek inkább beszélni, hogy visszakormányozzam a gondolataimat.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Mindenki ezt mondja, ha szóba kerül a pszichológus. Aztán hopp: történik valami, ami miatt bizony segítségre van szükségük és végül rájönnek, hogy nem is olyan nagy hülyeség szakemberhez fordulni. Érdekes, hogy az orvoslás teljesen elfogadott dolog. Ha eltörik valakinek valamije vagy megfázik, egyértelmű, hogy orvoshoz megy. Ha viszont a lélek vagy az elme beteg, legyintenek, holott az elme épsége nagyon fontos. Sok mindent irányítunk az elménkkel, de miért is tartsak most erről kiselőadást? Inkább, csak somolygok egy sort.
-Vigyázzon! Ülhetünk mi még egymással szemben.- vigyorgok sunyin, de persze nem arra gondolok én, hogy begolyózik és hozzám kerül, hanem, hogy jól végződik esetleg ez az este, és találkozunk még más helyzetben is valahol. Furcsa, hogy én már ezen gondolkozok, hiszen még nem is láttam. Mégis mindene vonz. A hangja, a humora, az intelligenciája, az illata... és ez a mágnesszerű vonzalom köztünk. Őrjítő.
-Szerintem akkor sem beszélgetnénk most, ha a hátamra lett volna írva már az elejétől, hogy pszichológus.- kuncogok halkan, ahogy hallom az újabb eszmefuttatását és újra csak az jut eszembe, hogy ilyen vagy hasonló helyzetben jó lenne még beszélni. Főleg úgy, hogy esetleg már meg is tudnám nevezni és még az arcát vagy a tekintetét is látnám. Milyen színű szeme lehet? Bársonyos barna, acélkék vagy smaragd zöld? Általában, az ember stílusából ki lehet már találni, de én a kék és a barna közt elvesztem. A barnának jobban örülnék. A kék általában a vesztemet okozza.
-Behatárolom, milyen típus lehet.- vonok vállat, mert igazából én se tudom, mihez kezdek a támpontokkal vagy a behatárolással, ha ez most csak egy könnyű flört. Pedig, így zsigerből most azt mondanám, hogy pár ilyen alkalmat el tudnék még viselni. Ritkán vonz valaki úgy, mint ez a férfi, csak az a furcsa bizsergés ne lenne jelen, ami olyan, mint amikor elfelejt vagy nem vesz észre az ember valamit.
Elképzelhető, hogy ez már a boszorkány mivoltomnak köszönhető. Ezek a hülye jelek vagy nem tudom mik, de nagyon furcsa érzés kerített hatalmába, mióta csatlakozott hozzám a férfi. Vagy, csak képzelgek? Lehet, hogy már az én eszem ment el és akkor járhatok én is pszichológushoz.
Ép elméjűségemben megnyugtat viszont az, amikor elemezgetni kezdem a képet, ahova vezet. Logikusnak tűnik minden, a válasza viszont meglep. Saját diagnózis?
-Mindenkinek van rejtegetnivalója vagy épp egy sötét foltja, ami elől menekül.- jegyzem meg halkan, de aztán inkább az ő elemezgetését hallgatom és a figyelmeztetését, hogy mennyire szkeptikus. Ennek ellenére majdnem olyan, mintha egy szakmabelivel beszélgetnék. Helyeslően bólogatok is a szavaira, végül csak mosolygok. Tényleg jó valakivel ilyesmiket megbeszélni és, hogy ennyire vevő rá, csak még jobban tetszik.
-Eszemben sincs megtéríteni. Már így is olyan, mintha egy szakmabelivel beszélgetnék, de mint minden szakmabeli, azt rosszul viselné, ha önt elemezgetném. Kezdem érteni.- vigyorgok, hiszen ez a része nem tetszik neki igazán. Elképzelni, hogy nálam ücsörög és róla beszélünk... elég borzasztó lehet, főleg, ha jobb szeret ő véleményt mondani dolgokról vagy boncolgatni régi témákat.
-Azt hiszem, ha tudni szeretnénk, hogy mit akar sugallni a festmény, el kellene kapnunk a készítőjét. Mindenkinek mást mond úgyis. Mindenki saját magára vetíti ki az üzenetet, ami nem is baj. Sokszor egy festmény sugallata kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön dolgokra.- morfondírozok, és most épp a saját részemen. Elfogadni a múltat, a mivoltunkat, a sötét énünket és egyebek. De hogyan fogadjunk el valamit, amit nem ismerünk? Vagy előbb meg kellene ismerni? És, ha félünk tőle?
Itt viszont megszakad a gondolatmenet, mert meghallok valami olyat, ami minden mást leblokkol. Heg? Ez megint egy olyan személyt juttat eszembe, akit nem kellene, így aztán gyorsan ki is söpröm a gondolatot a fejemből. Inkább azon kezdek gondolkozni, miféle heg lehet. Az a szexepil fajta, amitől csak vonzóbb lesz egy férfi, vagy az, amelyik elcsúfít? Bár azt hiszem, ha két ember vonzódik egymáshoz, egy heg is megszokott és vonzó lesz egy idő után. Mint egy veterán hiányzó karja vagy akármi más.
-Megérinthetem?- bukik ki belőlem a kérdés, amitől el is szégyellem magam azonnal de, ha már kimondtam, nem mindegy? Piszkosul érdekel, milyen lehet a tapintása. Már az is sok mindent elárulna az arcáról, hogy milyen a heg és, hogy hol helyezkedik el.
-Ha hátat fordít nekem, nem fogom látni az összképet. Sőt. Be is hunyhatom a szemem. Elég jól tájékozódok érintések alapján is.- vigyorgok magam elé és, ha eleget tesz a kérésemnek várok picit. Persze, némi támpontot még kérek tőle. Többek közt, hogy kb milyen messze áll tőlem, de aztán hátrálok végül, amíg majdnem összeütközünk, majd megfordulok és lehunyt szemmel -ha már így ajánlottam-, óvatosan megérintem a hátát. Csak, hogy ne nyúljak kapásból a szemébe. Innen könnyebb tájékozódni, és persze jut némi élvezet is nekem.
-Hmm. Milyen magas...- jegyzem meg mosolyogva, ahogy végül a vállaihoz érek, majd a nyakára simítom bal tenyerem, jobbot a vállán hagyom, amolyan támasztéknak és így indulok vándor útra. Szép lassan haladok végig az álla mentén, aminek finom éle van és tetézi némi borosta is. Egyre kevésbé akarom látni az arcát, mert attól félek, hogy kiderül, hogy a zsánerem. De azért bátran haladok tovább, míg végül majd, hogy nem a szájánál megtalálom a kis heget.
-Ez nem is vészes. A nők számára még vonzó is lehet.- magyarázok halkan, vigyorogva, miközben még mindig lehunyt szemmel ácsorgok, de aztán valami nagyon rossz érzés és pár régi emlék kerít hatalmába. Ez a heg annyira... annyira ismerős tapintású. És a helyezkedése... képtelenség...

Claire/ Ben

- Ne vegye magára, de a pszichológusi segítség lenne az utolsó, amit igénybe vennék, ha lenne ilyen problémám. – Oké, ez nem teljesen igaz, hiszen már volt alkalmam hasonló kezeléshez. Te jó ég: kezeléshez. Milyen szakszerűen és undorítóan hangzik ez a szó. Mintha valami reménytelen pszichopatára vagy anyagyilkosra vonatkozna. És ez az egyik legfőbb bajom az egésszel. Túl van dimenzionálva, mikor csak egy hatvan perces unalmas beszélgetés, előírt témákról, előírt kérdésekkel, meghatározott forgatókönyv alapján. Nekem nincs szükségem rá. Sokkal jobb szeretek így beszélgetni, mint most ezzel az ismeretlen nővel.
- Bevallom, sokkal szívesebben beszélgetek önnel ilyen keretek között. Örülök, hogy nem egy négyszögletes asztal túloldaláról faggat – mosolygok bele a mondatba, ahogy hirtelen magam elé képzelem a jelenetet. Minden adott hozzá, a keresztbe tett lábai, az egyenes háta, a szűk ráncokban fodrozódó selyemblúz, és a nyaka köré omló, illatos hajtincsek. Már csak az arca hiányzik a képhez, de egyre égetőbben.
- És mihez kezd ezekkel a támpontokkal? – kérdezem még mindig halvány mosollyal, de ezúttal egy kis játékosság is vegyül a hangomba. Az övéből pedig azt szűröm le, hogy elvezi a társaságomat.
Ez egy kicsit felbátorít, és megengedem magamnak, hogy hozzáérjek, valamint az illendőnél talán egy picivel közelebb lépjek hozzá. Arra azonban figyelek, hogy ne legyen túlzottan tolakodó, és azt is figyelmesen kutatom, hogy hogyan reagál rá, de semmi olyan jelet nem küld felém, ami arra utalna, hogy zavarná, amit teszek.
A festményhez érve, rögtön elemezni kezdi a képet, én pedig érdeklődve hallgatom.
- Érdekes megközelítés. Már-már úgy hangzik, mint egy saját diagnózis – fűzöm a mondandója után, talán egy kicsit szemtelenül, de valamiért tényleg ez jut eszembe először.
- Ugyan, nem kell bocsánatot kérnie – hárítom rögtön a gyanúját, hogy zavarna vagy untatna a mondandója. – Szeretem, ha valaki gondolkodik, de ha az a célja, hogy titkon megtérít a pszichológia iránt, jobb, ha már most feladja – viccelődöm felszabadultan. Azt hiszem, nekem is egyre jobb a kedvem. – Gyógyíthatatlan szkeptikus vagyok.
- A véleményünk talán mégis találkozik egy pontban – fordulok vissza a festmény felé, ahogy egy kissé kilép oldalra. – Én azt látom rajta, hogy a lelki és a fizikai valóság a szakadás mentén összecsúszik. A festő egyrészt fikcionalizálja a képet, a roncsolással antihumánussá és életellenessé teszi, de ha kicsit közelebb lépünk, azt érezzük, hogy nem is a képen látható alak, sokkal inkább a mi életünk az, ami néma, megcsonkított és törésekkel teli. A festmény maga végül mégis inkább elidegenít, mint önazonosságot teremt. És ez... ez az, ami furcsa – eddig határozott voltam, hiszen idáig már többször eljutottam az este, de innentől már csak tűnődve, fejtegetve folytatom, de úgy beleolvadva a képbe és a témába, mintha jelenleg nem létezne semmi más.
- Az ön válasza a menekülés, hogy nem nézünk szembe az árnyoldalunkkal, de szerintem együtt élni vele, legalább olyan nehéz, mint elrejteni. Tehát az elfogadás önmagában még nem oldja fel a problémát. Kell még valami, amire nem tudok rájönni... – de itt észbe is kapok, megint túlságosan magával ragadtak a gondolataim. Inkább le is veszem a tekintetem a képről, és a csinos kis társaságom felé fordulok.
- Ne kérdezzen festményekről, mert ez lesz a vége – mosolyodom el az orrom alatt, és iszok néhány kortyot a borból. – Talán azért vonz ennyire, mert az én arcomon is van egy heg – jegyzem meg szórakozottan, hogy kicsit lazítsak a beszélgetés komolyságán. – Fizikai értelemben legalábbis.
A hegről az emberek általában valami nagy és ronda háborús sérülésre gondolnak, pláne, ha az arcon húzódik. Különösen a nők. Kíváncsi vagyok, ez mennyire zökkenti ki a kis „románcunkat”. Vajon le akar majd rázni emiatt? Vagy egyszerűen csak megfordul, hogy megnézze, nem vesztegette-e eddig az idejét egy visszataszító külsejű pasasra?
Lehet hamar meggondolja magát, ami az utolsó mondatát illeti, de ezek szerint ő is érzi azt a láthatatlan vonzalmat, amit én sem tudok megmagyarázni. Ami idecsalogatott hozzá, és azóta is inkább növekszik, mint csalódást okozna.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Tényleg érdekel, mit látott bennem úgy, hogy még nem is látott szemtől szembe. Valami hozzám vonzotta, annyi szent. A festmény, amit néztem? Az, ahogy néztem? Vagy szimplán azt gondolta, hogy szabad préda vagyok, ha már egyedül ácsorgok itt?
-Keveseknek van jó véleménye erről, amíg nincs segítségükre egy pszichológus valami régi sérelem miatt.- vonok vállat, hiszen ez általában így van. Amíg valakinek nincs gondja és nem fordul segítséghez, vagy esetleg soha nem fordul segítséghez, mert úgy gondolja, hogy nem kell neki, addig nem szimpatizál az olyanokkal, mint én. Utána viszont örök életre hálásak lesznek, ha sikerül orvosolni egy problémát.
-Kiismerhető? Nem. De támpontokat már kaptam az este folyamán.- vigyorodok el és azt hiszem, hangomból is csenghet, mennyire jó kedvűen társalgok. Tényleg élvezem ezt a beszélgetést, mert olyan sejtelmes és titokzatos, mint maga az egész "találkozó". Sok mindent a fantáziára bízunk, amitől csak még inkább csábító az egész. Fenébe, hogy kedvelem az ilyen játékokat...
Ahogy az apró, véletlennek álcázott szándékos érintéseket is, na meg a hatást, amit elér vele. Tényleg kevés ember volt még, akinél ezt éreztem és hirtelen nem is tudom hova tenni. Inkább, csak élek a pillanatnak és folytatom a játszadozást, mikor végre megállapodunk a számára legkedvesebb festmény előtt.
Furcsa és morbid. Érdekes ízlésre vall és leginkább arra, hogy mély érzelmek, indulatok és nagy katyvasz uralkodik odabent. Szöges ellentétek, mint a jó kedv - rossz kedv és társai. Mondjuk ez nagyjából minden emberre igaz, de talán ebben a férfiban túlságosan is tombolnak ezek, másképp, talán nem ez a kép tetszene neki a legjobban.
-Ez kicsit olyan is, mint saját magunk megismerése vagy elfogadása. Érezzük a kényszert rá, de olykor hátrálunk, mert megijedünk. Maga a szempár pedig, amit a kép ábrázol, máris hasonló érzést válthat ki. Csalogat, de el is ijeszt, mert nem tudhatjuk, mit látunk majd meg benne.- be nem áll a szám és nem értem, mi a fenének magyarázok én ennyit. Szeretek hangosan gondolkodni, ez tény, csak épp lehet, hogy a férfi erre most nagyon nem kíváncsi. Ennek ellenére boncolgatom a képet és próbálok rájönni, miért tetszik neki ez a kettősség, amit vele kapcsolatban érez.
-Bocsánat, hogy folyton magyarázok. Sajnos, szakmai ártalom, hogy mindent elemezgetek.- sóhajtok egyet végül, miközben kortyolok egyet a pezsgőmből és inkább a szomszédos képre vetek egy pillantást. Ezzel nem azt akarom mutatni, hogy nem érdekel az, ami neki kedves. Egyszerűen csak nem akarom tovább elemezgetni, mert még elriasztom szegényt.
-És én még azt hittem, hogy itt nem fogok érdekes emberekkel találkozni, erre összehoz a sors valakivel, akinek még a nevét sem tudom, mégis élvezem a társaságát.- kuncogok halkan, miközben ezt is megjegyzem fennhangon, de úgy, hogy csak ő hallja. Csak, hogy tudjon róla, mi az, amin épp agyalok.

Claire/ Ben

- Ha rájövök, azt rögtön tudni fogja – mondom bujkáló mosollyal, mert ez azért többet rejt magában, mint egy egyszerű válasz, de mégsem konkrét, nem, konkrét az még nem akarok lenni. Hisz’ olyan sokféleképpen alakulhat még ez az este. De ahogy végigpörgetem a lehetőségeket, egyik változat sem lenne olyan kellemetlen.
- Szóval pszichológus – vonom fel a szemöldököm. Na igen, ez sok mindent megmagyaráz. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy örülök-e ennek a ténynek, vagy sem. – Az igazság az, hogy nincs jó véleményem erről a szakmáról. – Vagy mondjam inkább, hogy tapasztalatom? Esetleg, egyenesen azt, hogy utálom őket? Mondhatnám, de nem teszem. Nem akarom magam felé kormányozni a témát, pláne nem ezen a téren. Vagy ezzel már meg is tettem?
De aztán meg is feledkezem erről, és halkan elnevetem magam, ahogy végighallgatom a rögtönzött jellemzését.
- Ilyen könnyen kiismerhető lennék? – duruzsolom a fülébe még mindig mosolyogva, és már majdnem megkérdezem, hogy ha megtenném, mit válaszolna, de az utolsó pillanatban meggondolom magam. Abból egyértelműen azt hinné, hogy tényleg csakis az a célom, pedig... pedig?
Inkább csak mélyre szívom a haja illatát, nem tudok rájönni, hogy mi ez az illat, de nagyon kellemes. Egyre kíváncsibb vagyok az arcára, de attól is egyre inkább tartok, hogy mit fogok látni. Ezt most túlságosan élvezem ahhoz, hogy kockáztassak.
Helyette elindítom azt a kis játékot, amibe úgy tűnik, hajlandó belemenni. Átnyújtom neki az újabb pohár pezsgőt, és bevallom, az sem véletlen, hogy közben a csuklóján végigsiklik az ujjam. A bőre finom, selymes és puha, pont mint amilyennek elképzeltem.
De mielőtt valami mást is tennék, inkább tovább navigálom a festményemhez, ami úgy tűnik, fel is kelti az érdeklődését. A légkör végre el is csendesedik körülöttünk, itt már szinte egyedül vagyunk, de persze bármikor fennáll a lehetősége, hogy valaki felbukkan.
- Nem mondom, hogy tetszik a kép, de van benne valami, ami kimozdít. Ha túl közel állok, azt érzem, hátrébb kell lépnem, ha pedig túl messze, magához hív, szinte csalogat, hogy lépjek közelebb – emelem ismét a fekete szempárra a tekintetem, de közben felfigyelek arra, amit mond.
- Miért tartja érdekesnek?

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Ő maga sem tudja, miért érdeklem? Ez vicces. Azt hittem, legalább neki van valami ötlete erre, de ezek szerint tévedtem. Pedig nem én vagyok itt se a legcsinosabb, se a leggazdagabb, de még a legkirívóbb nőszemély sem, ő mégis hozzám sétált ide. Gondoltam, ha más nem, legalább ő meg tudja mondani, miért is. Vicces lesz ez így, az pedig még inkább, amikor majd rájövünk, mire fel ez a nagy kíváncsiság.
-Szóljon, ha sikerült. Engem is érdekelne.- vigyorgok továbbra is és még én is meglepődök azon, mennyire mosolygós vagyok ma este. Pedig ez ritka. Pszichológus létemre inkább szoktam csendben megbújni egy sarokban és fapofával vizsgálgatni a körülöttem lévő embereket. Új ismereteket szerzek meg ilyesmi, de ma ez másképp alakult, ennek a férfinak köszönhetően. Bevallom, sokkal jobb így lézengni itt.
-Mivel pszichológus vagyok, így igen. Elég sűrűn beszélek ilyesmikről számomra tök idegen emberekkel.- nevetem el magam, de persze honnan is tudhatta volna, hogy mivel foglalkozok? Egyáltalán, miért árultam el? Bár, így legalább megmagyarázok egyben pár dolgot is a viselkedésemmel és a bölcselkedéseimmel kapcsolatban. Talán, most már érteni fogja, miért beszélek ilyeneket egy kiállításon egy idegen embernek.
-Meglehet, hogy ilyen, de az is lehet, hogy nem. Annyi biztos, hogy művelt és gyanítom, hogy pénz szűkében sincs. Legalábbis, a stílusából ez kiderül. Kissé fennhéjázó talán de, ha meg akarna fektetni, már felajánlotta volna, hogy menjünk innen valami meghittebb helyre. Bár... még felajánlhatja.- vigyorodok el a végére, ahogy rájövök, hogy igazából egy perc se múlt még el ebből, de leginkább az foglalkoztat most, hogy mit válaszolnék. Azt hiszem, elküldeném melegebb éghajlatra, vagy legalábbis leráznám valahogy. Hiába, hogy szimpatikus, nem igazán vagyok egyéjszakázós fajta. Legfőképp a kis titkom miatt nem. Zárkózott vagyok és nehezen nyílok meg, ráadásul rendkívül bizalmatlan vagyok még azokkal szembe is, akiket ismerek.
-Ha azonnal nem is, de kis időn belül szeretek tudomást szerezni dolgokról, igen.- bólogatok, majd figyelmem a kiszemelt nőszemélynek szentelem, aki felé elindulok. Érzem, hogy a férfi követ és még csak nem is messziről, így az itt jelen lévőknek teljesen érthetővé válhat immár, hogy ő lépett elő partneremmé. Vagyis, hogy együtt csacsogunk épp.
-Nincs ellenemre.- búgom, miközben érzem, ahogy finoman előre nyúl a poharamért. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne pillantsak hátra rá, de mikor véletlenül megérint, már nem is ezzel foglalkozok. Inkább azzal a bizsergéssel, ami hirtelen végig fut rajtam az érintését követően. Kevés ember váltott még ki belőlem ilyesmit. Jobban mondva, csak egy, viszont arra az emberre nem szívesen gondolok. Még az emlékét is utálom, mert képtelen volt tolerálni a döntésemet és dedós módszerrel vágott vissza, holott azt hittem, hogy ő meg fog érteni és talán mellettem marad még úgy is, ha nem a pasim, csak a barátom.
-Egy pezsgőt, igen. Köszönöm.- mosolyodok el lágyan, mikor megkapom az újabb poharamat, végül becélzom az újabb irányt és elindulok az említett festmény felé, ami meglehetősen furcsa. Ezt ugyebár még nem láttam. Eddig még nem jutottam el.
-Megtört lélek. Érdekes, hogy épp ez a kedvence.- jegyzem meg halkan, miközben alaposabban szemügyre veszem a festményt, ami kissé hátborzongató, de elgondolkodtató is. Talán a sötét múltat szimbolizálja. Azt a múltat, ami egy gyógyíthatatlan sebet okozott, melynek örökké nyoma marad. Legalábbis, a festő biztos valami ilyesmit szeretett volna ábrázolni, hiszen a kép színei is elég komorak. Fekete, sötétszürke, sötétbarna és társai. Nem egy vidám festmény.
-Miért épp ez?- kérdezem végül kíváncsian, majd a pezsgőmbe kortyolok és érdeklődve várom a választ. Kíváncsi vagyok, neki mit mond ez a kép.

Claire/ Ben

- Épp arra próbálok rájönni – mosolyodom el végül halványan, pont úgy, mint aki maga is épp most jött rá a válaszra. Ő mozdul, én pedig mozdulok utána. Tényleg felkeltette a kíváncsiságomat, és még csak megmagyarázni sem tudom, hogy mivel. Persze csinos, elég csinos, siklik az aktuális festményről ismét rá a tekintetem, de sok más csinos nő van még a teremben. Én pedig most is a megérzésemre hallgatok.
Szórakoztat, ahogy az élet leckéiről fecseg, bizonyára nagyon tapasztaltnak hiszi magát ettől, én pedig meg is hagyom ebben a hitében. Bár leginkább a békés harcos útja jut róla eszembe, de Nick Nolte szájába valahogy jobban illettek ezek a szavak.
- Gyakran mondogat ilyeneket vadidegen embereknek? – kérdezem meg azért bujkáló mosollyal, csak nem bírom ki. Remélem, a következő mondata azért nem az lesz, hogy nyújtsam oda a tenyerem, kiolvassa belőle a jövőmet.
Miután szembesítem vele, hogy épp az előbb tuszkolt bele igen rondán egy gyufásskatulyába, elvigyorodik, érzem a hangján, de korrigál. Ez pedig már fél siker.
- Igazán? És mért nem? – vonom fel viszont a szemöldököm a túlságosan határozott válasz hallatán. – Akár egy újgazdag, elkényeztetett ficsúr is lehetnék, aki épp most akarja felcsippenteni egy kellemes éjszakai hancúrra, miután elbájolta egy kis műveltségi szerepjátékkal – vetem fel ezt az alternatívát. Talán túl messzire megyek vele, talán nem. Pár másodperc, és úgyis kiderül. Úgysem hiszem, hogy még nem fordult meg a fejében ez a verzió.
- Maga mindent azonnal tudni akar? – kérdezem csak úgy, szórakozottan, majd hozzáteszem. – Ha meg akarja tudni, talán meg fogja.
Szorosan mögé lépek, de ügyelek, hogy még véletlenül se érjek hozzá, csak a válla fölött a fülébe suttogom az irányt, hogy merre menjen. Nem tart sokáig, ki is szúrja az említett hölgyet, én pedig kis távolságot hagyva, mintha csak együtt érkeztünk volna, követem. Közben az előbbi szavain jár az eszem. Nem lehet rossz véleménye? Azt hiszem tényleg nem, ha máris így megadta magát nekem.
- Most, ha nem haragszik, ezt elveszem – nyújtom előre a kezem a dereka mellett, miután megáll, és a hogyan továbbra vár. Az ujjaim óvatosan a kezében tartott pezsgőspohár talpára kulcsolódnak, ami időközben már teljesen kiürült. Ez az első alkalom, hogy megérintem, nem tolakodóan, de nem is véletlenül, csak néhány másodpercre. A mutatóujjam épp hogy csak hozzáér a kézfejéhez, és végigsiklik rajta, ahogy elhúzom a poharat. Már ha engedi. A mellettünk lévő italos asztalra teszem az enyémmel együtt.
- Kér egy másikat? – kérdem, majd a bal kezembe kormányozok egy újabb öblös vörösboros poharat, ha pedig ő is megnevez valamit, odanyújtom neki, lehetőséget teremtve egy újabb kapcsolati pontra, ezúttal rábízva a döntést.
A kis kitérő után pedig végre el is árulom a végcélt.
- A festményt pedig a bal szélső sarokban találja, a lépcső mellett, a háttérgalérián, balról a második – adom meg immár a pontos koordinátákat, és ha tényleg követi az instrukcióimat, most már valamivel meghittebb környezetben folytathatjuk ezt a kis... beszélgetést, ismerkedést, flörtölést, ahogy tetszik. A kép, amit látni fog egy nőt ábrázol, a szemei mélyfeketék, az arcán azonban egyfajta szakadás vagy törésvonal húzódik.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy mindenféle kertelés nélkül kiböki a választ, vagyis inkább azt az egy helyeslő szócskát, amitől csak még vonzóbb lesz számomra. Nem kerülgeti a dolgot, nem beszél mellé. Kiböki, hogy felkeltettem az érdeklődését és ez tetszik. Nincs vonzóbb annál, mint amikor egy férfi tudja, hogy mit akar.
-Kíváncsivá? Ugyan mivel?- érdeklődés cseng hangomból és valóban, nagyon érdekel, mégis mit csináltam, ami miatt kíváncsi lett rám. Hiszen, én csak itt ácsorogtam és lestem ezt a képet. Vagy épp ez volt a furcsa? Nem vegyültem el a sznobokkal baromságokról csicseregni? Talán mindjárt kiderül, de én addig is félre fordítom a fejem, hogy jobban hallhassam a válaszát, közben gondosan ügyelek rá, hogy az arcát ne láthassam. Még mindig jobb ez így. Már-már olyan, mint valami rossz romantikus vígjáték első pár jelenete.
Tovább sétálok a következő képhez, Ő pedig követ. Furcsa, hogy még a nevét sem tudom, de azzal sem akarom elrontani az idillt, hogy bevágom a nevem, hogy "egyébként Claire vagyok". Majd, ha láttam az arcát, jöhet a bemutatkozás is.
-Cinikus? Meglehet. Maga viszont nem jól fogja fel az életet. Az a tíz év egy lecke volt, nem elvesztegetett idő. Persze, drága volt a tandíj ezek szerint, de legalább megtanulta, hogy minden alkalmat meg kell ragadni.- na tessék, már megint orbitálisan okosnak gondolom magam, de nem tehetek róla. Vannak nézeteim, amiket szeretek megosztani másokkal. Sokszor pedig, még akkor sem mondok le ezekről, ha valaki nagyon erőteljesen próbál meggyőzni róla, hogy ez nem így van. De tény, hogy jobb, ha az ember minden hibát egy leckének fog fel, mert semmi sem hiba. Minden azért történik úgy, mert mi úgy döntöttünk és, ha úgy döntöttünk, akkor szükségünk volt arra a tanulságra.
-Az csak szimpla tipp volt, melyet a megfigyeléseim támasztanak alá, de eszem ágában sem volt egy kalap alá venni a felszíneskedők halmazába tartozó emberekkel.- vigyorodok el, amit persze nem láthat, de talán a jó kedélyű válaszomból érezheti. Valóban. Ítélkeztem, ami nem volt jogos, hiszen fogalmam sincs róla, hogy milyen is az az ember, aki immár legalább húsz perce mögöttem ácsorog, cseppet sem udvarias távolságban. Később még talán bocsánatot kérek a tévedésemért.
-Jó tudni viszont, hogy figyelt rám.- jegyzem még meg halkan, ahogy szóról szóra elismétli a szavaimat, végül a következő okfejtésére bólintok egyet, az pedig megint csak borzasztóan érdekel, hogy mire tippelne. Bár a válasz mindkettőnknek egyértelmű. Szimpatikus, ezért nem ráztam még le valami béna szöveggel, én pedig szimpatikus voltam, ezért sétált ide. Ilyen egyszerű ez.
-Akkor mikor tudhatom meg mit keres, ha most nem?- vigyorgok továbbra is, ahogy ezt kezdjük pedzegetni, kíváncsiságom pedig egyre inkább feléled. Érdekelne, hogy ezt hogy adná a tudtomra, de persze nem erőltetem, ha nem akar róla beszélni. Legalábbis nem itt és nem most. Talán egy másik alkalommal?
-Valóban, de a szavak könnyen becsaphatják. Gondoljon inkább arra, hogy még mindig a társaságát élvezem és ez csakis jót jelenthet. Azaz, annyira nem is lehet rossz véleményem.- kacérkodok már megint és még magam sem értem, mi ütött belém, de borzasztóan élvezem. Ez viszont az Ő hatása, mert hát az ember akárkivel nem kezd kacérkodni, csak olyannal, aki vevő rá és aki érdekli, már pedig Ő most már nagyon érdekel. Szeretném végre látni, ha csak rövid időre is és esetleg csak hátulról. Jó lenne valami támpont, de megtagadja tőlem.
-Hát jó. Ahogy gondolja.- bólintok, mikor elmormogja az utasításokat és tekintetemmel keresni is kezdem azt a nőt, akiről beszélt, majd belövöm a megfelelő irányt és kecsesen megindulok arra. Próbálok lazán közlekedni, de mikor az ember tudja, hogy valaki figyeli -már pedig biztos vagyok benne, hogy tekintetét rajtam legelteti-, elég nehéz tud ez lenni. Ennek ellenére megérkezek a megfelelő helyszínre és még mielőtt véget érne az előttem lévő szabad útvonal, félig hátra sandítok.
-És most merre?- súgom halkan, mert biztos vagyok benne, érzem, hogy szorosan mögöttem lépked, ami egy külső szemlélőnek elég vicces is lehet, de másoknak nem is kell tudnia, hogy mi most miféle játékot űzünk. Igazából én se tudom.

Claire/ Ben

- Úgy – felelek könnyedén, kertelés nélkül, mintha még mindig csupán a módszert boncolgatnám. A hangom halk, mégis határozott, és talán érezhető benne egy hangyányi, gondosan bújtatott provokáció, ami nem is annyira neki, hanem inkább a ma estének szól. Cseppet sem kételkedem a döntésemben.
- Kíváncsivá tett – duruzsolok továbbra is az ismeretlen hölgy vállának, és a hanghordozása, testtartása, öltözködése, valamint az eddig begyűjtött információk alapján megpróbálok képet alkotni róla. Az első, elnagyolt vázlat lassan kész is, már csak az arca hiányzik a fejemben készített rajzról. De türelmes vagyok, elvégre nem sietek sehová. Ha már rászántam az estét erre az értelmetlen kiállításra, legalább szórakozzak egy kicsit. Mert az, hogy belement a játékba, most már nem kérdés számomra. Mi több, nem csak elfogadja a felkérést, hanem tovább is fűzi azt, ami egy elégedett mosolyt csal az arcomra.
Egy pillanatra sem kérdés, hogy követem, amikor kimozdul, és a szomszédos festményhez sétál. A mozdulatai lágyak, hívogatók.
- Cinikus velem – jegyzem meg egyszerű megállapításként, de eszemben sincs megsértődni miatta. Sőt, talán még tetszik is egy kicsit, hogy kóstolgat. – De sajnos nem. Tíz perc helyett, tíz évet vesztegettem el az életemből, és elhatároztam, hogy többé egyetlen pillanatot sem engedek futni hagyni.
És ez igaz is. Párizs óta az életem felpörgött, és eszemben sincs lassítani, hisz’ lényegében bármit megkaphatok, amit akarok. Hogy mért mondom ezt el neki? Magam sem tudom, de ez is a csevegés és a célzás vékony mezsgyéjén táncol.
- Szóval nem szokása ítélkezni? Pedig pont az előbb tette meg – folytatom egy árnyalatnyi mosollyal, és hogy jelezzem, nagyon is odafigyelek rá és a szavaira, végül ismét megállapodok mögötte, és halkan elmormolom az előző mondatát: pontosan idézve. – „Valószínűleg ön is a felszínes dolgokat keresi, amelyek azonnal szembe tűnnek. Ez alapvetően jellemző a mai társadalomra...”
- Szerintem nem azért nem rázott még le, mert nem akar ítélkezni. Sokkal másabb jellegű okra tippelnék – kortyolok egyet a boromból, és kíváncsian várom a reakciót. Ó, tudom jól, hogy esélyt kaptam, hogy mi lesz a vége, majd elválik. Egyelőre szórakoztat annyira ez a beszélgetés, hogy csak erre koncentráljak.
- Itt és most biztos, hogy nem – felelek széles mosollyal a kuncogására. A hangomból érezhető, hogy nem elutasítom a választ, csak távolabbi kilátásba helyezem. Végül is ez is olyan, mint egy esély. Vagy inkább ígéret?
- Csak a szavaira támaszkodhatok, mademoiselle. – Elvégre látni, tényleg nem láthatok semmit a mimikájából, vagy a tekintetéből. Az viszont már az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy egy felszíneskedő sznobnak tart, de ez a legkevésbé sem zavar. Jobb szeretek meglepetést okozni, mint kiszámíthatónak lenni.
- Szó sincs róla – tiltakozok rögtön, ahogy meg akarja cserélni a felállást. Nem adom ki ilyen könnyen a kezemből az előnyt, és nem akarom ilyen hamar jóllakatni a kíváncsiságát sem. – A navigálást szó szerint értettem. Forduljon enyhén jobbra, és keresse meg a tömegben azt a hölgyet, aki a bal csuklóján egy méregdrága, de ízlésesen dekoratív Louis Vuitton aranyórát visel, és minden bizonnyal a legkellemetlenebbül érzi magát a teremben. Ki fogja szúrni – mosolyodok el várakozóan. – Ha megvan, induljon el felé. Követni fogom.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Filozofikus alkat lennék? Azt hiszem, igen. Szeretek több oldalról is megközelíteni dolgokat, alaposan felmérni mindent és felkészülni minden eshetőségre. Nem lehet egyébként se valamit behatárolni első sugallat alapján. Persze, nő vagyok, én is hallgatok a megérzéseimre, de azért szoktam adni második esélyt is a dolgoknak. Bár, ennek a pasinak az első esély is elég, mert már most szimpatikus, hangja pedig kellemes és vonzó. Ugyanakkor, ha ez nem így lenne, azt hiszem, akkor is maradnék még beszélgetni, mert ugyebár a képet is negyed órája elemezgetem. Őt is elemezgetném.
-Szóval, úgy érzi, hogy a megérzése most a legtökéletesebb társasághoz csalogatta?- húzódik apró mosoly az arcomra, ahogy hallgatom szavait és persze, ha már ő flörtölget -legalábbis, én úgy érzem azt teszi-, akkor már én se fogom vissza magam. Más kérdés, hogy a nyelvem elég csípős tud lenni és kifejezetten élvezem, ha valakinek szívhatom a vérét. Legalább tesztelem, mennyire viseli jól az ilyesmit.
-Belebonyolódás? Például, ha szán még tíz percet valakire?- kérdezem könnyedén, miközben kortyolok egyet a pezsgőmből és lassan tovább sétálok a következő képhez. Ezt persze tényleg nagyon lassan teszem, hogy ne azt gondolja, hogy le akarom rázni, hanem vegye a lapot, hogy kövessen csak nyugodtan.
Thomas Manntól idéz, mire egyik szemöldököm érdeklődve megemelkedik és egy elégedett vigyor is kúszik az arcomra. Szóval, nem egy idióta taplóval van dolgom. Gyanítom, nem csak a csajozás miatt tanulta be ezt az egy elméletet, és ez megint csak vonzó dolog. Művelt pasi lehet, akinek van fogalma az életről és egyéb dolgokról is, szóval máris ő lett a jelen lévők közül a legkellemesebb társaság. Sajnos, sok majom mászkál itt öltönyben. Pénzük van, de buták, mint Paris Hilton.
-Ha kívül nem is, de nem szokásom elsőre elítélni senkit és semmit. Ezért adtam esélyt ennek a képnek is, ahogy magának is. Más esetben rögtön leráztam volna, nem gondolja?- hangom játékosan cseng és azt hiszem, kezd ez a beszélgetés átcsapni elég kemény flörtölésbe. Nem, mintha nem tehetném meg. Egyedülálló vagyok és én is megérdemlem néha, hogy szórakozzak kicsit. Gyanítom én, hogy nem itt fogom megtalálni életem nagy szerelmét, de nincsenek is ilyen terveim. Ettől még viszont simán beszélgethetek egy vonzó idegennel, akinek ugyan még nem is láttam az arcát, de ennek ellenére szimpatikus. Pedig egy ember arca sok mindent elárul, nem beszélve a tekintetről. Ha azt elkapnám egy percre, azonnal tudnám, van-e még itt keresni valóm, de még várok vele. Jó, hogy így arc nélkül csevegünk.
-Valóban. Fogalmam sincs róla. Felvilágosítana?- kérdezek vissza kuncogva, ahogy odaérek a következő képhez, ami első pillantásra megtetszik. Na, ilyen egy igazán jó kép. Oké, az előző is szép volt pár perc szemlélés után, de a jó festmény már az első pillanatban szemet gyönyörködtet.
-Miből gondolja, hogy rossz véleményem van magáról?- erre felugrik mind a két szemöldököm, mert nem igazán tudom, miből gondolja ezt. Oké, az előbb talán sértő volt kicsit a felszínességről tartott kiselőadásom, de nem mondta senki, hogy vegye magára. Inkább bizonyítsa be, hogy nincs igazam és Rá nem vonatkozik. Ilyen egyszerű.
-Még nem találtam rá a kedvencre.- mosolyodok el lágyan, végül a kérdését hallva kortyolok még egyet a pezsgőmből, ami lassan el fog tűnni, és bólintok egyet. Aztán gyanítom, hogy nem igazán látta, ha háttal vagyok neki, így meg is szólalok inkább biztos, ami biztos.
-Csak ön után.- vigyorodok el és várom, hogy elinduljon előttem, mindeközben próbálok nem ránézni. Miért? Mert most meg már bennem van a félsz, hogy mi van, ha nem úgy néz ki, mint ahogy elképzeltem? Mert ugye, az ember, ha beszélget valakivel látatlanban, elképzel valamilyen arcot, aztán jön a csalódás -mert úgyse úgy néz ki a tag-, és az teljesen kiábrándító tud lenni.

Claire/ Ben

Művelt és okos nőnek tűnik, aki nem csak véletlenül tévedt ide, és a tény, hogy mindenáron meg akarja fejteni a rejtélyt, vagy ha úgy tetszik, az üzenetet, nyitott és kíváncsi jellemre vall, ugyanakkor mégsem felületes. A kedvenc típusom.
Az optimizmus sem feltétlenül árt meg egy nőnek. Nem szívlelem a depresszív lelkeket. Akkor már inkább kösse is fel magát az illető, ne csak fenyegetőzzön vele. Mindenki jobban jár, ő is, és a környezete is. Na de ez más téma.
- Szóval filozofikus alkat – jegyzem meg a monológja után, mint aki épp leszűrte a lényeget. – Én semmiben sem szeretek sokat turkálni, inkább hagyom, hogy az intuíció vezéreljen. Mint most is, hogy idejöttem önhöz – tartok egy kis szünetet, azt méregetve, hogy elég volt-e ennyi, vagy még folytassam. De nem vág a szavamba, úgyhogy az utóbbi mellett döntök.
- Így találom meg mindig az adott lehetőségek közül a lehető legtökéletesebbet. A megérzés eddig még sosem hagyott cserben – osztom meg vele a munkamódszerem, de közben egy árnyalatnyi célzást is elrejtek benne, miért ne? –, a belebonyolódás már igen.
Mondjuk nem sokszor, épp hogy csak egyszer, azt is még tizenéves koromban. Többet nem is adtam rá lehetőséget.
A következő szavak hallatán azonban úgy érzem, céltáblává váltam, méghozzá elég kellemetlen módon. Mindig is bosszantónak találtam az általánosításokat, a valóságtartalmuk ugyanis éppen annyi, mintha feldobnánk egy érmét.
- És ön ezek szerint a társadalmon kívül áll? – vetem fel a kérdést, kételkedésem jeléül enyhén felvonva a szemöldököm. Persze ezt ő nem láthatja. – Thomas Mann szerint csak az bírálhatja objektíven a társadalmat, aki nem tartozik a viszonyrendszeréhez, és ezáltal felülről szemléli azt.
Ha benne élsz, mondhatsz akármit, te is a rendszer része vagy, tehát a válaszod nem ér semmit, vezetem le magamban az elgondolást, hogy elűzzem a hangyányi bosszankodásomat, de ezt már inkább nem teszem hozzá hangosan, elvégre nem vitatkozni akarok vele, csupán beszélgetni jöttem. Vagyis... mondjuk úgy, hogy első körben.
- Fogalma sincs róla, hogy mit keresek... – iszom ismét egy kortyot, és engedem, hogy az arcom harmadszorra is egy halovány mosolyt öltsön. – De ügyes próbálkozás.
A következő kérdése azonban meglep.
- Ó, dehogynem – szélesedik egy picit a mosolyom, ahogy a nyaka ívére pillantok. – Ennyire azért ne becsüljön alá, ha már úgyis ilyen rossz véleménnyel van rólam.
- Van kedvenc képe? Úgy értem, itt, ma este – pontosítok, és azon kapom magam, hogy valamiért még kíváncsi is vagyok a válaszra. – Ha kíváncsi az enyémre, odanavigálhatom – ajánlom fel végül, ha már ilyen direktben rákérdezett a kincseimre.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Őszintén meglep, amikor az ismeretlen férfi megszólít, de valamiért most nincs hangulatom elküldeni a búsba. Egyébként is, pszichológus vagyok, nem? Tudnom kell kezelni az ilyen váratlan helyzeteket. Szép is lenne, ha szentségelve elküldenék mindenkit melegebb éghajlatra, ha épp nem lenne kedvem beszélgetni, és egyébként is, kellemes a pasi hangja. Miért küldeném el?
-Én mindenben próbálom megtalálni a jó dolgokat. Pozitívan szeretem szemlélni a világot és ahelyett, hogy valamit kritizálnék azonnal, inkább szemügyre veszem alaposan és megpróbálom megfejteni, mi célt szolgál.- magyarázok, miközben továbbra is feszülten méregetem az előttem csüngő festményt és így, hogy a férfi mögöttem áll, kicsit olyannak hat a jelenet, mintha magammal tárgyalnék. Nem is baj. Ez így ismét egy olyan titok, amit majd meg akarok fejteni előbb-utóbb. Hátra akarok majd nézni, hogy lássam, kivel beszélek, de most még jó ez így. Vicces.
-Vagy, csak jól el van rejtve. Le kell túrni a sok felszínes dolog alá, hogy megtalálhassuk a rejtett kincseket.- vigyorodok el, ahogy visszavágok csípőből és eszem ágában sincs más véleményt vallani. Hiszen, én így gondolom. Mindig is így gondoltam. Másképp nem turkálnék az emberek lelki világában és nem próbálnék meg régről hozott sérelmeket előbányászni, mert ugye sokszor ott van a kutya elásva.
-Valószínűleg őn is a felszínes dolgokat keresi, amelyek azonnal szembe tűnnek. Ez alapvetően jellemző a mai társadalomra. Másképp nem lenne annyi felszínes ember, cicomázott top modellek, nagy házak, amelyekben alig van normális bútor és csak kívülről szépek, hogy a megjátszott, jól működő házasságokat már ne is említsem.- mormogom vissza halkan, mert közben még mindig a festményt szemlélek és ahogy vártam, végül összeáll a kép. Legalábbis, valamit megérintenek bennem a színkombinációk és az a felismerhetetlen minta, mert csak azt érzem végül, hogy mosolyognom kell. Gyanítom, a festő is valami szépet akart vele ábrázolni és üzenni.
-Egy kincs sem volt itt, ami azt várta volna, hogy ön észre vegye?- sandítok hátra, de épp csak annyira, hogy látszódjon rajtam, várom a válaszát, de ő még ne kerüljön a látószögembe. Helyette azt látom, hogy nem egy nőszemély a mögöttem ácsorgó férfit figyelni és persze engem is felmérnek alaposan. Ezek szerint egy jóképű pasiról van szó. Talán, ezért is sikerült az utolsó mondatom olyan kétértelműre? Zsigerből érzem, hogy ilyen hanggal csakis jóképű lehet? Micsoda boszorkányos tehetségem van...

Claire/ Ben

Lenne pár alternatívám arra nézve, hogy miért kerülhetett ki ez a festmény ma este, de egyelőre inkább megtartom magamnak az ötleteket, nem akarom rögtön elijeszteni a beszélgetőpartneremet. Mert, úgy látszik, belement a játékba, és ez tetszik. Sőt, azzal, hogy nem fordul meg, csak még izgalmasabbá teszi. Lehet, pont ez kellett nekem ma estére?
- Szóval szeret rejtett üzeneteket keresgélni? – mosolyodom el halványan a szavain, és én is a festményre emelem a tekintetem, újra, adva neki még egy esélyt, de hiába. – Ha valamiben ilyen sokáig kell keresni azt a parányi szikrát, ami megfog, akkor az már veszett ügy. Legyen az festmény, lakás vagy akár egy ember.
A hangom továbbra is halk, de jól érthető, ahogy az is, hogy a mondandómat csak neki szánom.
- Én már végigszenvedtem a tárlatot, és nem találtam semmi érdemlegeset. Ön hogy halad? – kúszik újra egy halvány mosoly az arcomra, ahogy kissé szemtelenül arra célzok, hogy ha ez a kép előtt tíz perce ácsorog, vajon sikerült-e már végigérnie a kiállításon.
Közben szórakozottan kortyolok egyet a kezemben tartott borospohárból, és a lépésnyi távolságból, ami köztünk feszül, alaposabban szemügyre veszem a hölgyet. Így hogy háttal áll nekem, ráadásul a terem egyik félreeső szegletében, mondhatni egyszerű dolgom van.
Egy újabb korttyal nyugtázom, hogy tetszik, amit látok. Sokkal jobban, mint akármelyik díszlet a teremben, de az arcát ugyebár még nem láttam. Nem is kell feltétlenül elsietni. Egy percen belül kétszer is mosolyt csalt az arcomra, szóval be kell vallanom, máris élvezem ezt a bimbózó csevejt.

Benjamin & Claire

- Nice to meet you again -

Ritka alkalmak egyike, amikor a sok papírmunka, jegyzetelés és egyéb elfoglaltságaim mellett jut időm arra, hogy egy kicsit kikapcsoljak és valóban azt csináljam, amit szeretek. A kutya nem nézné ki talán belőlem, de imádom a művészetek minden ágát, épp ezért, ha a városban valamilyen kiállítás van, igyekszem úgy intézni a dolgaimat, hogy szabaddá tudjam tenni magam. Ilyenkor tényleg teljesen sikerül kikapcsolnom és nem azon agyalok épp, hogy Peter vajon épségben hazaér-e vagy sem, mert annyira durva öngyilkossági hajlama van, hogy már önmagára veszélyes vagy, hogy Carla vajon szedi-e a gyógyszereit, hogy nehogy "alakot" váltson. Ilyenkor ezekkel nem foglalkozok, hiszen se a mániákus depresszióson, se a skizofrénen nem fog segíteni, ha én a szabadidőmben is az ő gondjaikon kattogok. Engem sem vezetnek közelebb a megoldáshoz, mert hatezredik átgondolásra is ugyanazt tudom ajánlani, amit a kezeléseken tudok nekik mondani.
Én is emberből vagyok, én is kikapcsolhatok olykor és, ha én ezt úgy teszem, hogy közben egy cseppet sem szép festmény nézegetek, az is az én dolgom. Na igen. Szokásom a legjelentéktelenebb dolgokban meglátni valamit. Mintha az utolsó kis szürkeségnek is próbálnék valami olyan tulajdonságot ajándékozni, amitől kiderül, hogy mégis érdekes, de akárhogy is elemezgetem az előttem díszelgő festéket, egyáltalán nem ugrik be semmi róla. Máskor elönt egy érzés, eszembe jut egy régi emlék vagy, csak egyszerűen magával ragad az ecsetvonások és a színek sokasága, de most nem. Ennek ellenére igen durván kizökkent nyugalmi állapotomból, ahogy egy férfi mögém sétál és duruzsolni kezd, nem enyhén szemtelen stílusban. Azt már most meg tudom állapítani, hogy egy igen nagy önbizalommal rendelkező személy lehet, ha csak úgy leszólít egy idegent és megengedi magának ezt a stílust. Nem, mintha megsértett volna, mert nem.
-Ha már megkérdezte; arra próbálok rájönni, hogy mi lehet benne mégis értékes? Mi miatt van itt? Mert valami okból kifolyólag felkerült erre a falra, ami talán egy rejtett üzenet lehet.- vonok vállat, ahogy kifejtem a gondolataim -pedig nem lennék köteles ezt tenni-, amikről aztán tudunk egy kellemeset beszélni. Legalábbis gyanítom, ha itt van, akkor kedveli a művészeteket, az ilyen emberekkel pedig általában egész jókat lehet csevegni a festményekről, amelyek itt vannak kiaggatva.

Tárgy: Egy kiállítás sokféleképpen fulladhat botrányba 2014-12-26, 20:06

Claire/ Ben

Lassan halad az este, kezdek unatkozni. Hiába, ha egy kiállítás pocsék, még a minőségi bor és a válogatott társaság sem menti meg az estét. Pláne, ha a sznobok közül válogatunk. Így az ember minden bűntudat nélkül kénytelen a női kínálat után nézni, hogy valamivel lefoglalja magát. Legalábbis nekem ez a taktikám, a bűntudat pedig amúgy sem az én stílusom.
Kicsit azért bosszant is a dolog, hogy erre áldoztam a ma estémet, mert akár a néhány nap múlva határidős tervezői munkámat is folytathattam volna, de annyira beharangozták ezt a tárlatot, hogy azt hittem, az lesz az évszázad hibája, ha nem jövök ma el. De nem hogy ígéretes tehetséget, még egy egyedi ecsetvonást sem láttam. Semmi öntudat, semmi egyéniség, ezek csak gyenge utánzatok.
Éppen ezen puffogok a magam csendességében, miközben felmérem a terepet, ezúttal nem a vásznakat, hanem a tárlat másik oldalát: a vendégeket. Lássuk csak, egy mikulásjelmezes szőkeség rögtön felkelti a figyelmem, de már így is túl sokan vadásznak rá. Lényegében, akinek esze van ebben a teremben, és hímnemmel áldotta meg a sors. Normál esetben még vonzana is a kihívás, de máris úgy bájolog az egyik milliomossal, hogy kár a gőzért. Neki már nyert ügye van ma estére.
A pultnál is ácsorog egy vagány szöszi, a whisky és a pasi alapján az ízlése figyelemre méltó, és az a nadrág is elég szép ívben feszül rajta, de az összkép túlságosan maszkulin jellemre vall, nem az igazi. Talán az a barna? Akad meg a szemem egy diszkrét, de elegáns kontyon és a hozzá tartozó csinos alakon. A hölgy épp nekem háttal áll, a kezében egy pohár borral, és elmélyülten tanulmányoz egy kiakasztott művet. Csak tudnám, mit néz rajta ennyire.
Ez fel is kelti annyira a kíváncsiságom, hogy odamenjek, és ügyelve, hogy csak ő hallhassa, amit mondok, de még ne lépjem át teljesen az illendőség határát, halk, duruzsoló hangon megszólalok mögötte. A hangom nyílt és barátságos, a mondandóm tartalmától függetlenül nem fennhéjázó, inkább csak érdeklődő, egy piciny csepp cinizmussal. De ez természetesen nem neki szól, hanem az alkotásnak.
- Elárulja, hogy mégis mi az, amit tíz hosszú perce képes figyelni ezen az értéktelen képen?