Dylan + Sammy

Sértetten nézem a falat, mert amerre a fejem fordítottam, más nincs is. Nem tudom most mit gondoljak, legszívesebben otthon lennék és nem egy vadidegen lakásban, anya mellett és nem ez mellett a mogorva alak mellett. Amióta csak itt vagyok jó élményem vele nincs. Nem is értem anya hogy tudott mellette lenni talán évekig. Akkor sem figyelek oda, amikor leül mellém. Csupán csak érzem, ahogy mellettem az ülőhely besüpped egy kissé. Nem nézek rá, nem szólok semmit. Felőlem játszhatunk csöndkirályt is, ha azt szeretné. Nagyon szívesen és készségesen teszem azt.
Még akkor is a sértettet játszom, amikor megszólal. De attól függetlenül minden idegszálam a szavaira van kiéleződve. Az arcomon már enyhülés jelei látszódnak, még jó, hogy nem látja és így nem is kell magyarázkodnom, sem lebuknom.
A kérdésére azonban,. hogy egyezzünk meg, csak még jobban felhúzom az orrom. Játszom tovább a durcást, mert az nekem most csak jó. Várok valamire, ami ilyenkor jönni szokott. Valami magyarázkodás, alkudozás, hasonlók. Úgy tapasztaltam, ha továbbra is játszom a sértettet, akkor annál hatásosabb leszek és annál nagyobb engedményt kapok. Sajnos a suliról kénytelen vagyok nem lemondani. Csalódottság ül ki az arcomra, ahogy lassan belátom, akkor sem kerülöm meg a sulit, ha a fejem tetejére állok. Vagy tényleg cipeltessem végig magam a fél városon? Megteszem ám.
De akármennyire is mondja, még mindig nem nézek rá. Továbbra is elfordított fejjel, összefont karokkal és határozottan ücsörgök a helyemen, mint ha nem is érdekelne mindaz amit mond. De valahogy a következő szavai megfognak. Okkééé... bármi? Tényleg bármi?
- Jó... kitöltik a papírokat az iskolában és többet nem megyek be. - nézek rá jelentőségteljesen. Értse meg, nem akarok itt iskolás lenni. Nem köt ide semmi, senki, ő sem. Remélem anya minél előbb letudja a dolgát és visszajön. Eljön értem és hazavisz. Nem is nagyon van ezen kívül más amit szeretnék, csak ez. De miért érzem azt, hogy nem fog összejönni...
Lepillantok a ruhákra, amiket nagy nehezen elveszek. Elkezdek magamtól vetkőzni, majd lassan felveszem azt is, amit kitett. Hogy mennyire nehéz volt kiválasztani abból a pár göncből, hogy mégis mit vegyek fel...

Nem jön be a taktika. Az egész terv mint holmi kártyavár, úgy omlik össze. Bemegy a szobámba, a szekrénynél matat. Nem olyan nehéz ruhát választani, lévén hogy csak annyi van amennyit elhoztam magammal. Amennyi belefért a hátizsákba. Mivel nem akartam otthon hagyni a képregényeimet, így ruhából iszonyatosan kevés van. Talán van három hosszúujjasom, három nadrágom, pár kisgatya, zokni meg két póló. És ennyi. A pizsi számomra jelenleg nem is létezik, a kisgatyában alszok úgy ahogy van. Anya akart még pakolni, én ragaszkodtam ahhoz, hogy a kedvenceimet elhozzam. Mert nem tudnék nélkülük meglenni és ha semmi nem megy a tévében, nélkülük csak unatkoznék. Dylan nem nagyon foglalkozik velem olyan szinten, hogy mondjuk játszunk. Egyszer ki sem ejtette a száján, hogy mit szeretnék csinálni? Vagy hogy most akkor leülünk és csinálunk valamit. Ő ezért Dylan és nem az apukám. Az apukám foglalkozna velem és nem a suliba akarna betenni.
Dacból, erővel próbálom meg kitessékelni, amihez némi negatív hangulat hozzásegít. Nem szeretek vele lenni, nem szeretem, hogy itt van és azt sem hogy csak dirigálni tud. A kérdésére pillantok fel csalódott tekintettel. Nem tudtam kitessékelni. Érzem, hogy akkor is be fog tuszkolni a kocsiba és el fog vinni arra a borzalmas helyre. Nem várom, nagyon nem. Egy pillanat alatt hagyom abba a löködést, már felvesz és az ágyra ültet. Megszeppenten pillantok rá, várom, hogy mi történjen. Talán még érdemes is odafigyelni arra, amit mond, de a második mondatával mindent elront.
- Tudom, hogy engem sem szeretsz... - morgom az orrom alatt alig hallhatóan. Dacosan összevonom a szemöldököm, mint ha haragudnék rá, mert haragszok is rá. De az elkeseredettségem nagyobb. Nem szabad kimutatnom, én nagy és erős fiú vagyok, csak a kisfiúk mutatják, hogy gyengék. Csak ők szoktak sírni is. Tiltakozóan elfordítom a fejem és összefonom magam előtt a kezeimet. Nem érdekel, hogy oda akar vinni, nem érdekel, hogy mit akar mondani.
- Most akarok hazamenni. - morgom tovább szintúgy alig hallható hangon. Nem akarok figyelni arra, amit mond, mégis alattomosan bekúsznak a szavak a füleimbe. Ha akar öltöztessen át ő, aztán tuszkoljon be a kocsiba, én nem fogok hozzájárulni ahhoz, hogy sikerrel járjon. És annál nincs rosszabb, ha egy gyerek megmakacsolja magát és passzívan kezd el viselkedni.

Nem értem Dylant. Miért zavarja az, hogy fent van a lábam? Miért mondja egyből, hogy vegyem le? Ilyet otthon meg szoktak engedni. Nem szoktam különben sem felpakolni a lábam mindig, tudom, hogy vendégek előtt nem illik. De most nincsenek vendégek, nincs más csak mi ketten. Olyan szívesen hazamennék, nem így képzeltem el a nagy találkozást az apukámmal. Azt hittem, hogy sokkal jobb fej, sokkal nyitottabb a dolgokra és nem egy mogorva besavanyodott vénember. Mert az, úgy viselkedik mint egy bolond öregember! Elmegy dolgozni, ha megjön, púp vagyok a hátán. Látom rajta, hogy zavarja a dolog, hogy itt vagyok, látom rajta, hogy nem tudja kezelni. Miért akarna más miatt úgy mégis suliba dugni? Legalább nem lát egész nap, csak amikor már muszáj hazajönnöm.
- Miért akarsz suliba tenni? Nem ismerek ott senkit, nekem vannak otthon barátaim, ott az iskolám is. - pillanatok alatt a kanapén vagyok és fújom a saját érveimet. Ha rajtam múlik, még ugrálok is egy sort, hogy hitelesebben kifejezzem az ellenszenvemet a téma iránt. De elkapja a karom, amire egy elrántással reagálok. Majd a túloldalon leugrok és elszaladok a szoba túlsó felébe. Nem akarok iskolába járni, olyan rossz, hogy vadidegenek közé megyek. Jó lesz nekem itt bent is.
- Feltalálom magam. Ma is vigyáztam magamra, nem csináltam kupit. Ha éhes vagyok, kinyitom a hűtőt. Elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy ne csináljak hülyeséget! - tiltakozok egyből dacosan pillantva rá. Ha azt hitte, hogy megússza a dolgot annyival, hogy lerendezi, na indulunk, akkor nagyon tévedett.
- Nem is veszel komolyan. Úgy kezelsz, mint egy pisist. - látom, hogy csak otthagy erre. Türelmetlenül morranok egyet, és már rohanok is utána.
- Nem akarok suliba menni, nem akarok itt élni. Utálom ezt a helyet, menj ki! - ha már bejött a szobába, akkor megpróbálom kitolni. Bárcsak kicsit több erőm lenne, hogy egy centit is arrébb tehessem.

Már egészen bele vagyok merülve abba, amit olvasok. Annak ellenére, hogy megannyi illusztrált rajz ékesíti ezt az újságot, bőven beindul a fantáziám. A jelenelet mint holmi filmkockák peregnek le előttem, ahogy Póki zseniálisan megmenti az áldozatot a főgonosztól. Anya megválogatta, hogy melyik képregényt veszi meg nekem. Annak ellenére, hogy ezen nőttem fel, tudatosan neveltek, irányítottak, hogy mit szabad már látnom és olvasnom és mit nem. Anya nagyon rafinált ilyen szempontból.
Hallom, ahogy zörren a zár, noha én cseppet sem figyelek fel rá. Biztos Dylan megjött. Nem jut semmi olyan az eszembe, hogy más lenne, hisz miért akarnának betörni egy nyomozóhoz? Akkor az illető bizony igen csak megszívatná magát. A fülem botját sem mozdítom, még akkor sem amikor hallom a lépteket, ahogy hallom a tompa hangokat, mint ha pakolna. De még nem ért ide. Nem igazán figyelem oda, hogy őszinte legyek, az jobban leköt, hogy most éppen majdnem lelövik Pókit. De persze már megint sikerül kivédenie.
- Te is ilyen szuperhős vagy, igaz Dick? - nem nézek fel, de már látom lelki szemeim előtt ahogy a valósnak vélt figura bólogat. Majd Dylan is betoppan a nappaliba, de csak arra sandítok fel, amikor megszólal. Eddig sem szólt, és miért dirigál? Összetörtem valamit? Nem. Kupit hagytam? Nem. Ne mondja már meg, hogy hova tegyem fel a lábam. De még szó nélkül visszatemetkezek a képregénybe. Azonban a következő szavai hirtelen akasztanak ki.
- Suli? Milyen suli? Nekem van iskolám otthon, anya nem mondta, hogy itt kellene járnom. - Egyből a kanapén ácsorgok, közben már sipákolós a hangom. Tiltakozok hát. A képregény a kezemben lóg, aggódó pillantással nézek a férfire.

Olyan semmilyen volt ez a nap ebben az idegen lakásban. Semmit nem találok sehol, a tévében semmi érdekes sincs és egyedül vagyok a lakásban. Nem mint ha félnék, szerintem tök klassz dolog, hogy nem dirigál senki, a magam ura vagyok és tényleg azt csinálok, amit akarok. De ha egyszerűen nincs mit... Mert bizony nem nagyon van mit. Semmi olyan kaja nincs, amit nassolhatnék, már megmásztam a felső polcokat is pedig. Ó ha egyszer ezeket felérem...
Egy megoldást találtam jónak, ha olvasgatok. A hátizsákomhoz lépdeltem hát és felnyitottam. Hmm melyiket is olvassak,. DC-t, vagy Marvelt... mindkettőből van egy tucat. De mindet rongyosra forgattam már. Kéne újat venni, de ahhoz Dylantől kellene pénzt kihisztizni. Sehogy sem lesz ez így jó, mert nem fogja megengedni. Az utóbbi két napban amióta itt vagyok nála, csak azt tapasztaltam meg, hogy olyan savanyú, mint a citrom. De konkrétan. Hogy tud egy felnőtt ennyire nem élni? Mint ha nem is élvezné az életét, megjön, unott pofával megnézi a híreket esetleg, próbál nekem parancsolgatni, majd inkább lefekszik. Nem igazán van tekintélye nálam és ezt ő is nagyon jól érzi. De tudom, hogy nem fog elküldeni. Azt hiszem azzal végleg leszerepelt nálam is, anyánál is. Anya jöhetnél már értem, azt ígérted hamar itt leszel.
- Oké, legyen Pókember... mit szólnál ehhez Dick? - pislogok fel képzeletbeli barátomra, aki nagyonis eleven a számomra. Aztán csak kihalászom a hátizsákból a képregényt és a nappaliba megyek. Fog érte haragudni vagy sem, nem érdekel, de most felpakolom a lábamat az asztalra és úgy kezdek el nagy kényelmesen olvasgatni.