- Nem gondolok rólad semmit, és nem is akarok – vonom meg a vállam, miközben kiejtem az eddigi legnagyobb hazugságot, de azért alátámasztom, mert miért is ne, így sokkal ésszerűbbnek és tudományosabbnak hangzik. – A páciensek nem szoktak a pszichológusukban turkálni. Mert hát mi most ilyen viszonyban állunk egymással, nem igaz? Ő jelölte ki a határokat, még a legelső kezelés alatt, és én is mélységesen egyet értek a hivatalos kontaktussal. Nem kívánok a berkein kívülre lavírozni. Semmi értelme nem lenne. Egyetlen porcikám sem kívánja még egyszer azt, ami a múltban volt. Még akkor se, ha ma már inkább én lehetnék az, aki aljas szándékkal elcsábítja, kihasználja, és aztán pofára ejti. Ha akarnám, egész biztosan sikerülne becsábítani az ágyamba egy éjszakára, és ha belegondolok, ez nem is annyira eszeveszett ötlet. Megszerezhetném tőle, amire kamaszfejjel annyira vágytam, még elégtétel is lenne. A kérdés csak az, hogy mennyire bonyolódnék bele megint. Gondolkodás nélkül megtenném, ha nem lenne előttem a kiállításon történt eset. Ahol kiderült, hogy hiába a mögöttünk lévő tíz év, azért még mindig nem hatástalan rám. Azonban nem tudok sokáig ezen gondolkodni, mert olyasmi történik, ami az utóbbi időben már nem fordult elő. Legalábbis nem nappal. Nem mások előtt. Főleg nem előtte... Az agyam csak eleinte törekszik menteni a helyzetet, és minél messzebbre menni Claire-től, aztán már képtelen másra fókuszálni, mint a levegő akaratos begyűjtésére. A fejemben képsorok villannak, hideg érintésű fegyverek, gomolyogva szálldogálló füst, csikorgó bőrdzseki, és a víz, a mindent be- és kitöltő hidegség, amit a lábamnál elterülő tó annyira valóságossá tesz, hogy szinte beleszédülök. Ám ahogy beszélni kezdek, oszlik előlem a homály, a téma, amire összpontosítok, szépen lassan kiszorítja a nem kívánatos emlékeket, amik valami oknál fogva makacsul és szívósan benne ragadtak a memóriámban, a tudatalattimban, tudja a franc, hogy hol és miben, csak megszabadulhatnék már tőlük. Lassan egy éve nem alszom miattuk. Fogalmam sincs, miről zagyváltam Claire-nek, csak sejtéseim vannak, és őszintén szólva azok sem a legjobbak. Érzem a simogatását a lapockámon, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Nyalábokban kúszik végig tőle a melegség az egész hátamon. Nem csak megnyugtat, de el is ernyeszti a testem, a légzésem is egyre tompul, a mellkasom sem zakatol olyan őrült tempóban, mint az előbb. De nem húzhatom tovább, hogy kinyissam a szemem, és szembesüljek a valósággal, hogy mit is műveltem az előbb. Felnyitom pilláimat, és egyelőre csak az előttem ringatózó fűszálakat kémlelem, hallgatom, amit mond, és... nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Hogyne észlelném, hogy a hangja teljesen más, mint eddig. Vajon az enyém is az volt...? - Igen – préselem ki magamból, fojtott hangon, immáron parancsolva minden hangszálamnak, minden vonásomnak, de nem nézek rá, végképp nem a szemébe. Talán nem is tudnék. Finom lendülettel ellököm magam a fától, és összehúzom a nemrég sebtében kibontott ingem, sálam, kabátom. - Majd elküldöm a címet – reagálok távolságtartó hangon, és a hangomban felfedezhető egy kis halovány ingerültség is. Rá is mérges vagyok, amiért beleterelgetett ebbe, de legfőképpen magamra, rengeteg mindenért. Mert hagytam. Mert nem voltam képes megakadályozni. Mert lehullott előtte az álarcom egy része. Mert gyengének mutatkoztam. És mert baromira szégyellem, ami történt. Se szó, se beszéd, el is indulok az autóm irányába, és eszemben sincs sétálgatni. Kimért, határozott léptekkel vonulok. Nem akarom, hogy felcsatlakozzon. A bunkóságom talán elég, hogy visszatartsa. Higgye csak azt, hogy haragszom.
Elég hülyén dobálgatjuk itt egymásnak a labdákat, de legalább haladunk valamit. Igaz, hogy ez most nem a kezelésről szól, hanem arról, hogy mennyit is tud rólam, de attól tartok, hogy én is téma leszek még párszor a kezelés során. Talán a bizalmatlansága nekem köszönhető, mert úgy érzi anno átvertem. -Nem hiszem, hogy korrekt dolog, ha azt gondolod, hogy ugyanolyan vagyok, mint rég. Te is változtál és én is, ergo semmit sem tudsz rólam. Vagy, te nem így gondolod?- kérdezek vissza, de igazából mindegy is, hogy mit fog válaszolni, mert pillanatokkal később már, inkább az foglalkoztat, hogy miféléket is álmodhat. Az álmok sok mindent elárulnak. Pofátlanul az orrunk alá dörgölik legmélyebben bujkáló félelmeinket és vágyainkat, akár tetszik, akár nem. Ezért is olyan ijesztőek. Sokszor, még egy kellemes álom is meg tud ijeszteni, mert arra gondol utána az ember, hogy "jézusom, én tényleg ilyesmikre vágyok?". Mint, amikor egy számunkra elviselhetetlen személlyel találkozunk vagy épp össze verünk valakit, vagy tudom is én. Furcsa szituációkkal kapunk üzeneteket, melyeket értelmezni kell. Benjamin viszont nem akar ezekkel foglalkozni, pedig lehet, hogy rengeteg kérdésére adnának választ. -Ez igaz.- bólintok egyet, de legszívesebben tarkón csapkodnám, mert direkt szemétkedik velem. Már, csak azért se próbál együttműködni, csak, hogy a végén azt kelljen majd mondanom, hogy bele tört a bicskám. Hát azt lesheti! Akkor se fogom feladni és igen is, ki fogok belőle szedni mindent, amit tudni akarok. Előfordul viszont, hogy az akaratosságom nem jó véghez vezet. Mint például most, amikor Ben fuldokolva kapaszkodik egy fába, mert épp előrángattam olyasmit, amit talán nem kellett volna. Vagyis épp, hogy ezt kellene előrángatni ezek szerint, csak óvatosabban. A testi reakciója épp azt árulja most el, hogy ez az, amint még dolgozni kellene. Többek között. Az álmai. -Ez jól hangzik.- mosolyodok el, de tekintetem még mindig aggódó, mikor arra kérem, hogy meséljen arról, épp miről dolgozik. Így talán sikerül elterelni a figyelmét a pánikrohamról és talán le is nyugszik. Ahogy pedig egyre bátrabban beszél erről az épületről és egyre nyugodtabb lesz, egyre őszintébb mosollyal hallgatom én is, amiket mond. Azzal már inkább nem is foglalkozok, hogy közben gyengéden simogatom a vállát. Úgy teszek, mintha észre se venném. Azt viszont nem bírom nem észre venni, ahogy a pillanat hevében megfeledkezik a büszkeségéről és olyat is mond, amit két perce nem mondott volna. Nekem tetszene? Vagyis régen imádtam volna? És ahogy mondja... -Szívesen megnézném. Az ízlésem még mindig a régi épületek és minden más terén.- válaszolom halkan, mosolyogva, de már nem annyira a pszichológus hangon. Már nem olyan kimért és hipnotikus, ahogy beszélek. Inkább örömteli és elérzékenyült egy picit. Mintha a régi Claire és Ben ácsorogna épp itt és ugyanúgy, mint rég, most is mesélne valamiről Ben, amiről tudja, hogy imádnám. Akkor még el akart kápráztatni minden nap minden órájában és tudta is, hogy mivel tegye ezt. Elég volt, ha rám mosolygott. -Jobban vagy?- kérdezem végül még mindig kicsit aggódva, tekintetem pedig lekúszik mellkasára, amit a széthúzott inge most egy picit enged látni én pedig akaratomon kívül megnyalom kapkodva ajkaim, aztán inkább másfelé pillantok. Ő nem nyitja ki szemeit, én pedig nem merek ránézni. Őrület, hogy miféle kémia dolgozik még mindig köztünk, vagy legalábbis, részemről még létezik, a régi érzelmek pedig ott szunnyadnak valahol mélyen arra várva, hogy előmászhassanak. Na ez az, ami nem történhet meg. Ott kell maradniuk, ahol vannak. -Ha gondolod, mehetünk. Mára szerintem ennyi elég volt. Vagy van kedved megmutatni azt az épületet? Persze, arra már nem számolok díjat.- mosolyodok el a végén, tekintetem arcát fürkészi és alig várom, hogy megpillantsam kék íriszeit. Félő viszont, hogy amikor majd rám néz, újra az a kimért, zárkózott Ben fog rám visszanézni, aki tíz perce volt. Akinek ott csillog szemében a bizalmatlanság némi gyűlölettel és szánalommal vegyítve.
- Miért gondolnám másképp? – szegezem neki a kérdést. Elvégre annakidején egyértelműen közölte, hogy nem akar tőlem semmit. Akkor minek firtassam, minek közeledjek, miért akarnék bármit is tudni róla azt leszámítva, hogy mikor lesz a következő kezelés időpontja? Rendben, annak idején nem viseltem túlságosan elegánsan, ma már nem lépném meg azt a bosszút, amit akkor elkövettem ellene, de máshogy nem tudtam túllendülni rajta. Ami azt illeti most sem jókedvemből vagyok itt. Hanem mert nem hagytak más lehetőséget. De az, hogy kényszerből hajlandó vagyok vele találkozni, még nem jelenti azt, hogy megbocsátottam neki, és el tudnék tekinteni a múlttól. Most már nem is érdekel, ha rájön: igaza van. Nem tudtam lezárni. Sok idő eltelt, és azt hittem, már nem érdekel, ami volt, a kiállításon kiderült, hogy ez nem teljesen igaz. Méghozzá a legőszintébb, és legelemibb formában. Engem is meglepett, de csak megerősített abban, hogy jobb, ha vigyázok vele. És távol tartom tőle magam. - Ez nem az én gondom. Te vagy a szakember – vonom meg a vállam. Én addig teljesítem a megállapodás rám eső részét, amíg eljárok a kezelésekre. Senki sem bizonyíthatja rám, hogy a zárkózottságom nem a kórképem része. Még ha ez neki nem is tetszik. Ez az álom téma viszont jobban kiborít, mint azt jól esne bevallanom. Nem is tudom, hogyan kerülök bele egyre inkább a láthatatlan kör közepébe, már csak azt veszem észre, ahogy az álombeli képek, hangok és vibráló jelenetek úgy kavarognak körülöttem, mintha egy ingerült, zavaros örvény szippantott volna magába. És ezen a lábaim előtt hullámzó víztömeg sem segít túl sokat. Ám ami az utolsó csapást méri rám, az a saját figyelmetlenségem, aminek következtében a füst elakad a tüdőmben, és levegő után kapva köhögni kezdek. Az agyam teljesen kitölti és hatalma alatt tartja a fuldoklás emléke. Hallom a kérdését, de válaszolni már nem tudok rá. Elejtem a cigit, és valami támasz után tapogatva a közeli fa irányába indulok. Hirtelen olyan melegem lesz, hogy nem bírom magamon a kabátot sem, muszáj kigombolnom, és teljesen szétfeszítenem magamon, a testem levegő után szomjazik, zihálva megtámasztom a hátam. Ismét hallom a hangját, ezúttal sokkal közelebbről, és sokkal lágyabban, mélyebben, megnyugtatóbban, de nem tudja teljesen lefoglalni a tudatom. Próbálnék én sóhajtozni, de a kapkodó inger erősebb. Hogy min dolgozom? Igen, ám bárhogy próbálom felidézni, nem jut eszembe, a gondolataim nehezen mozdulnak, míg végül mégiscsak rátalálok a sok katyvasz között. - Egy... egy barokk épületen... régen állami épület volt... de most lakóházat szeretnék belőle – sürgetem a szavakat, de a pulzusom még nehezen birkózik velük, mintha egy több kilométeres futás után próbálnék kommunikálni, de azért erőltetem. – Egy kacskaringós... luxusvillát. Keverve a hagyományos és a modern stílus elemeit. Olyan, mint egy titokzatos labirintus. Látnod kellene, mennyire gyönyörű. Azt hiszem, neked is tetszene. Régen legalábbis imádtad volna... – hallgatok el végül, ahogy ismét visszalassulnak a szavaim, és az utolsó egy-két mondatot már sikerül pánik nélkül, viszonylag kiegyensúlyozottan előadnom. Bevált a trükk, bár ennek az volt az ára, hogy egy másodpercig sem gondolkodtam azon, hogy mit mondok. Hagytam magától előtörni a szavakat, és még most sem veszem a fáradtságot, hogy végiggondoljam. Egyelőre csak lehunyom a szemeim, jól esik lebegni a megnyugvás eufóriájában, és engedni a kellemesen meleg, relaxáló érzésnek a hátamon. Lassan kezdem csak összerakni, hogy mi is történt, és ki sem merem nyitni a szemem. Nem akarok szembesülni vele. Eljátszok a gondolattal, hogy jó lenne így maradni.
Nem tudom képesek leszünk-e valaha is normális hangnemben beszélni egymással, vagy legalább úgy, mint doki és páciense. Elég zűrösen indult ez az egész újratalálkozás, fel is szaggatott régi sebeket, hogy olyan rendesen egymásra cuppantunk és gőzünk nem volt róla, hogy ki kicsoda, így nem is csoda igazából, hogy nem felhőtlen a kapcsolatunk. Szívjuk egymás vérét, bizalmatlanok vagyunk és így nem is fog haladni a kezelés. Vagy legalábbis nagyon lassan. -Úgy gondolod, hogy az elég?- kérdezek vissza végül, mikor kinyögi, hogy neki elég az, amit eddig tud rólam. Semmit nem tud, főleg nem arról, aki most vagyok és ahogy haladunk, nem is fog. Na nem, mintha akarna. Valójában túlságosan közömbös velem, ami mindennél jobban zavar. Ha legalább látnám néha, hogy azon van, hogy valamicskét javítsunk a jelenlegi állapoton pozitívabb lennék, de nyomát nem látom ilyesminek. Meg akarja tartani ezt a helyzetet, hogy távolságtartók vagyunk és ellenségesek. Pedig én nem ezt akarom. El akarom végre simítani a kettőnk kis ügyét, ami régen volt és hatással van a jelenre is. -Nem könnyű, de másképp nem haladunk egyről a kettőre.-sóhajtok egyet, miközben a tó felé pislogva elmormogom a válaszom, karjaim pedig összefonom mellkasom előtt, végül várakozva rápislogok. Én sem szeretem, ha vájkálnak bennem, de nekem ez a dolgom, ő pedig ezért van itt. Nincs mit tenni. Magának kereste a bajt. -Annyira rosszak vagy annyira félsz a bennük rejtőző üzenettől?- kérdezem, mikor még a tó felé pislogok újra, de amikor felé pillantok ahogy köhécselni kezd rájövök, hogy ez tényleg elég durva téma lehet. Eleinte úgy tűnik, hogy rosszul slukkolta le a cigi vagy akármi, de hamar rájövök, hogy nem. Felismerem könnyen már a legelején az esetet. Ezért is követem gyors léptekkel, mikor egy fához sétál és lépek mögé óvatosan. Megérinteni nem nagyon merem, de végül erőt veszek magamon és vállára teszem az egyik kezem. -Ben. Nyugalom! Sóhajts nagyokat. Lélegezz mélyeket.- duruzsolom halkan, hátha segít megnyugtatni, közben aggódva pislogok jobbra balra, hogy most mit évő is legyek. Oké, hogy pánik roham, de mindjárt megfullad és kétlem, hogy az én nyugtatásom épp segítene rajta, mikor én húztam fel már megint. -Sajnálom, hogy ezt feszegettem. Nem erőltetem a témát. Beszélj arról, amin most dolgozol. Valami szép épület lesz, lakás, ilyesmi?- próbálom terelni a témát, hogy még véletlenül se az álmai körül kattogjanak a gondolatai, és szinte észre sem veszem, hogy kezem közben gyengéden simogatja hátát vagy épp karját.
Ismét előcsalogatja bennem az indulatot, és mikor megragadom a karját, és erőszakkal magam felé fordítom, rögtön eszembe villan a kiállítás, és hogy ott hová is fajultak a dolgok. Mintha különös tehetsége lenne ahhoz, hogyan dühítsen fel másodpercek alatt. Viszont cseppet sem akarom, hogy itt is ez történjen, így miután értésére adom azt a néhány kipréselt mondatot, elengedem a fogást, és inkább messzebb is lépek tőle néhány lépést. Nem feltűnően, mintha csak mérgemben indulnék meg előtte, de nagyon is érzékelem a belső parancsot: kell a távolság. Hogy a figyelmemet eltereljem magamról, inkább az ő szavait forgatom. Fel is tűnik valami furcsa: „még egyszer”. Micsoda hatásvadász mondat. Mintha ez azt jelentené, hogy akár egyszer is könnyeket ejtett miattam. Aztán hirtelen megvilágosodok. Hát persze, a kis bosszúhadjáratom talán tényleg könnyekre fakasztotta. Nem lehetett túlságosan kellemes az az utolsó év számára. De legalább rájött, hogy egy Hale-lel nem lehet csak úgy szórakozni. Ez a gondolat és a számban füstölgő cigi végül el is űzi a dühömet. Miután hátat fordít, és ismét távolabb sétál tőlem a parton, azon mélázok, vajon mit is láthattam benne régen. Miért voltam úgy odáig ezért a nőért? - Bőven elég, amit eddig megtudtam – morgom oda, és hangom talán sejteti, hogy mire gondolok. Tíz éve mindent tudni akartam róla, azt is, hogy melyik a kedvenc színe, vagy hogy szereti-e a kávé fölött ringatózó tejszínhab-kupolát. Lila ködben lubickoló elmém mindennel el akarta halmozni, amit egy hirtelen szeszélye megkívánt. Őrület. Ha az akkori énemet összehasonlítom a mostanival, legszívesebben belefojtanám magam ebbe a tóba, itt a lábaim előtt. Hogy lehettem ennyire hülye? Most, hogy sikerült teljesen megnyugodnom, gondolataim spirálban mozognak. Míg az előbb minél gyorsabban ki akartam evickélni belőle, most egyre szűkebb köröket leírva araszolok vissza az előbbi jelenethez. Van valami, ami nagyon is feltűnik. A kiállítástól eltérően most nem szólt vissza, legalábbis nem olyat, amire ellenállhatatlan szükséget éreztem volna, hogy kontrázzak. Nem támadott, nem provokált, nem ásott a büszkeségem alá. Bármennyire is nem akaródzik beismernem, valószínűleg mindez szándékos volt. Tudatos, józan megfontolás a részéről, ez pedig azt bizonyítja, hogy ő képes biztos távolból, közömbösen, szakmai szemmel nézni a kettőnk (volt) kapcsolatát, egyedül én lennék az, akinek nem megy. Még abban sem vagyok biztos, hogy ezt kijelentésnek, vagy kérdésnek szánom. Abban viszont igen, hogy ez így nem mehet tovább. - Ha éppen benned vájkálnak, nem olyan könnyű lazítani – szívok újabb slukkot a cigiből, lassan, óvatosan eresztve egyre mélyebbre, nehogy tiltakozni kezdjen frissen gyógyult, néha még kicsit lábadozó kedvében járó tüdőm. Sosem szerettem vizsgálati tárgy lenni, feszélyez a gondolat, hogy minden szavam alapján hivatalos diagnózist alkotnak, amit aztán a papírjaimba pecsételnek, jelen esetben pedig küldik is a bíróságnak. És ha lehet, még jobban feszélyez, hogy épp vele kell társalognom a saját titkaimról. Most az álmaimat firtatja, ez pedig szintén nem semleges téma. Bizonyára nem is véletlenül tapintott épp erre. - Én nem akarom – vágom rá, talán túlságosan is határozottan, mikor azt ecseteli, hogy fel lehet idézni az álmainkat. Egy pillanatra meg is ijedek, hogy ezzel túl sokat mondtam, de aztán eszembe jut, hogy nem feltétlenül arra kell gondolnia ebből, ami valóban igaz. Valószínűbb, hogy ezt is az eddigi makacsságnak tudja majd be, amivel távol akarom tartani magamtól. Legalábbis remélem, hogy ezt gondolja. De azért tovább folytatja. A vágyinkat...? Ezen elgondolkodom egy pillanatra, nehezemre esik visszaemlékezni azokra az álmokra, amik azelőtt lopakodtak az éjszakámba, mielőtt Párizsban megtörtént volna az, amire nem akarok emlékezni. Most persze már nyakig benne vagyok, hisz’ olyan ügyesen vezeti a fonalat, hogy esélyem sincs kizárni a fejemből a témát. Konkrétan rákérdez, hogy miről álmodom, előttem pedig felvillan néhány összemosott, gyorsan változó kép, egy-egy hangfoszlány, rápillantok az előttem ringatózó víztükörre, és a mellkasom máris szűkülni kezd. Eddig figyeltem a fokozatosságra, de ezúttal gyorsabban szippantom le az utolsó slukkok egyikét, az pedig csakugyan elakad a tüdőmben. Köhintek egyet, a bordám pedig a hirtelen rándulástól ismét szúrni kezd. A köhögés azonban nem áll meg, a beszorult füst alattomosan ingerli a hörgőimet. Kiejtem a kezemből a csaknem teljesen elszívott szál maradványát, majd egyiket a számhoz emelem, a másikat pedig lazán ökölbe szorítom, és sajgó bordámhoz nyomom. Automatikusan hátat fordítok Clairenek, és inkább visszább sétálok a parkosított rész felé, és az egyik különösen vastag törzsű fa kérgének vetem a hátam. Majdnem egy egész percbe kerül, mire sikerül nagyvonalakban kiegyenlítenem a légzésem, de még így is túl gyorsan veszem a levegőt. Számára szimpla figyelmetlenségnek tűnhet, mint mikor a gyakorlatlan dohányosok rossz helyre küldik a slukkot, csak gyöngyöző homlokom, és az egekig repült pulzusom árulkodik arról, hogy valami nem egészen stimmel. Kapóra jött ez az istenverte fa is, szinte kapaszkodok bele.
Ahogy maga felé fordít és rám rivall, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy most elpattant nála az a cérna és itt fog kinyírni a helyszínen. Aztán, csak nyelek egyet és rezzenéstelen arccal, emelt fővel hallgatom végig a kis monológját, vagy minek nevezzem mindazt, amit hirtelen a képembe vág, végül szúrós szemekkel figyelem, amíg el nem enged. -Várhatod, hogy miattad még egyszer könnyeket potyogtassak, bármit is csinálj.- sziszegem végül dühösen, miután elenged és újra elindul előttem, végül nagy nehezen meg is érkezünk a helyszínre, ahol az első adandó alkalommal rá is gyújtunk. Bevallom, ez most kell is, különben tényleg kényszert fogok érezni arra, hogy beleborítsam a vízbe és a hátára álljak, amíg meg nem fullad. Na jó, azért az ilyesmi messze áll tőlem, de az a bizonyos cérna ugye, egyszer nálam is elpattanhat. Nem? -Maradjunk annyiban, hogy még te sem tudsz mindent rólam.- jegyzem meg sejtelmes, sunyi, aljas ringyó-féle mosollyal az arcomon, mintha valójában valami veszedelmes bestia lennék vagy egy kicseszett vámpír, de hát, nem is állok messze az ilyesmi dolgoktól. Épp csak annyi a különbség, hogy nincsenek hegyes fogaim és nem szokásom feltépni mások torkát, de attól még én is lehetek veszélyes. Naná! A túrán történtek után pedig beszélek is anyámmal, hogy avasson be a kis titkokba. Akarom ezt az egészet, az igazi valómat és küzdeni is fogok érte. Ha már adta az ég vagy akárki ezt a képességet, használnom tudni kell. Néha jól jöhet. A pillanatnyi közelség alaposan megzavar. Engem is és őt is. Látom rajta, vagyis inkább érzem rajta. Az ember akaratlanul is érzi a másik ember rezgéseit, hogy mikor, hogyan viszonyul hozzánk. Nem csak a testtartásból vagy a mimikából. A lényéből, és én most egy pillanatig azt éreztem, mintha a tíz évvel korábbi énjeink állnának egymás előtt, akik alig várják a pillanatot, hogy ajkuk összeforrjon. Ez a pillanat viszont hamar el is illan. Nagyon hamar, én pedig nem tudom, amikor hátat fordítok neki, hogy jól tettem-e. Talán, inkább várnom kellett volna a reakciójára? Persze. Maximum gúnyt űzött volna belőlem valahogy és ennyi. -Úgy csinálsz, mintha kínvallatáson lennél. Lazíts.- sóhajtok egyet, közben kieresztem tüdőmből a füstöt is, amivel eljátszogatok pár pillanatig a víz bámulása közben. Igen. Úgy tesz tényleg, mintha olyan nagy kínzás lenne, hogy velem kell lennie és beszélgetnie kell velem. Komolyan nem tudom elhinni, hogy ennyire megváltozott volna köztünk minden. Régen se csíptük eleinte egymást, aztán mégis a legjobb barátok lettünk, vagy még többek. Most újra végig kell zongoráznunk az egészet, hogy újra bízzon bennem vagy legalább ne úgy nézzen rám, mint egy csótányra? -Minden álom megmarad, csak a legfontosabb üzenetekre kevésbé vagyunk hajlamosak emlékezni. Viszont, ha akarjuk, fel tudjuk idézni őket.- vonok vállat a kis okoskodásom végén, de tény, hogy az ember többre emlékszik, mint azt gondolná. Rejtett kis üzenetek vannak mélyen eldugva, amiket csak elő kell ásni valahogy. Meditálással vagy akármi mással. -Vagy épp a vágyainkat éljük meg, amit a valóságban nem tudunk vagy nem merünk.- duruzsolom halkan, miközben kifújok egy újabb adag füstöt és egy pillanatra Rá sandítok. Sokszor álmodtam már Vele. Ha tudná milyen sokszor, főleg az után, hogy elváltunk egymástól nem épp a legszebben... na ez az, amiről viszont sosem fog tudomást szerezni. -Szóval, te nem pillangókról álmodsz. Akkor miről? Általában a komolyabb problémákat ugyanolyan álmokkal dolgozzuk fel, maximum egy-két dolog változik. A helyszín vagy a személyek, de a cselekmény ugyanaz. Nálad is így van, vagy inkább össze-visszaság van minden éjjel?- érdeklődök nyugisan, mert persze nem akarok én erőltetni semmit. Vehetnénk ezt úgy is, mintha csak csevegnénk, ha Ő is akarná. Egy biztos: a leginkább azzal tudom megzavarni jelen pillanatban, ha megőrzöm a nyugodtságom, és most erre is fogok törekedni. Bármiről is beszéljünk, bárhogy is reagáljon, nyugodtnak kell maradnom. Idegesítően nyugodtnak.
Kezd egy kicsit kihozni a sodromból, hogy nem akad le a témáról, percek óta makacsul erőlteti, viszont bármit mondok, a saját verziójához ragaszkodik. A pillantásom megkeményedik a napszemüveg rejtekében, ahogy a távolt szuggerálom, a szám sarkán pedig megjelenik egy halvány ránc. Ez most nem egy készülő mosoly előjele, hanem a bosszúságé. Érzem, hogy az első indulathullámok nyalábolni kezdik a mellkasomat. Meg is állok, és – még – nem annyira erőszakosan, de túllépve a leheletnyi finom érintést, megfogom a karját, és határozottan magam felé fordítom. - Idefigyelj, ha igazán bunkó akarnék lenni veled, azt rögtön megéreznéd, és nem finoman diskurálnánk róla, hanem sírva menekülnél vissza a kocsiba. – A tekintetem rajta tartom, mélyen és nyomatékosan, ha nem lenne rajtam napszemüveg, most talán sokat kiolvashatna belőle. Hiszen a távolság vészesen lecsökkent köztünk, nekem pedig jelenleg eszemben sincs megjátszani magam, ez a kis kitörés olyan random és olyan őszinte, hogy még az is lehet, két perc múlva már bánni fogom. Most azonban egyetlen gondolatom sem téved ilyen irányba, az alig pár fokkal, ám hirtelen megemelkedett pulzusom is inkább a jelenlegi szituációra irányítja a figyelmemet, és némán de sürgetően azt diktálja, hogy ki kell iktatnom az idegesítő tényezőket. Azt se bánom, ha megijesztem, de ez talán elég nyomatékos válasz lesz számára, hogy szálljon le végre erről a témáról. - Ne röhögtess – morgolódok kissé gúnyosan az öntelt válaszán, hogy szerinte bármikor könnyedén ártani tudna nekem. Na, ne már. – Maximum szeretnél. Azt elhiszem. Enyhén megváltozott hangulatban, de ismét folytatjuk a sétát a tó felé. A parton aztán feltolom a napszemüveget, és végigtekintek a tavon. Majd szinte ezzel párhuzamos mozdulattal előhalászom a cigimet. Kell valami, hogy visszatornássza a kedélyállapotomat, már a megnyugtató első slukk gondolata is bizsergető sóvárgást kelt bennem, így az egész procedúra, amíg előszedem és meggyújtom, ráadásul az övét is, koránt sem lassú és ráérősen rituálészerű. Sokkal inkább sietős, de ez most nem tud érdekelni. Talán fel sem tűnik. Rá sem akarok nézni, viszont ahogy szájában a cigivel felém hajol, én pedig megadom számára a kellő szikrát, a pillantásunk mégis összesiklik. Rég láttam ennyire közelről az arcát, és a gondolatokon, amiket előidéz, ha lehet, még jobban meglepődök, de aztán ahogy jöttek, olyan gyorsan távoznak is, mikor hátrébb lép, és hátat fordítva visszasétál a part mentén. A kérdése viszont váratlanul ér. Visszanézek rá, és látom, ahogy nyugodtan, de kíváncsian oldalra billenti a fejét. Régebben imádtam, mikor ezt csinálta, mert általában egy férfiszelídítő, elbűvölő mosoly, és egy sunyi, játékra hívó tekintet is tartozott hozzá, de a legjobban talán az tetszett benne, hogy pontosan tudtam, minden egyes részlete nekem szól. Most mindez hiányzik, csak a billentés van jelen, bár mintha ezúttal is rejtőzne a nézésében valami, arra viszont nem tudok rájönni, hogy mi az. És nem is erre kellene koncentrálnom, hanem a válaszra, és arra, hogy a lehető leghihetőbb hárító hazugság legyen. Első nekifutásra bele is törik a bicskám. Nem tudok rendesen koncentrálni, fogalmam sincs, hogy miért. - Mért lenne nehéz? – fordulok vissza inkább a víz felé, és ahelyett, hogy ismét elsietném a választ, inkább hosszú másodpercekig a cigire tapadok. De a nyugodtság erőltetett, nem érzem jól magam ebben a témában. Nem szeretek a rémálmaimra gondolni. Viszont a csönd is feszélyez. Általában annyit beszél, bezzeg ilyenkor, amikor terelésképpen belekapaszkodhatnék a szavaiba, nem mond semmit. Nem tudom szándékosan-e, vagy egészen véletlenül hagy őrlődni a felidézett emlékek között, de az üres másodpercek egyre hosszabbak, mígnem már szinte én érzem szükségét a beszédnek. Nem akarok az eszembe idézett álmokon rágódni. Így a következő kérdésére, azonnal válaszolok. - Változó. Van, amikor igen, van, amikor nem, de ez normális. Nem? – Úgy kérdezek vissza, mint aki elméletben roppant biztos a dolgában, de azért mégis megerősítésre vágyik. – Vannak ezek az álomszakaszok, vagy mik. Úgy tudom, normális, ha egy bizonyos szakaszban, felébredés előtt, intenzívebben álmodunk, mint a többiben, és ez általában meg is marad az ember fejében. Sehogy sem jó ez a téma. Most meg talán túl bőbeszédű vagyok, de próbálom inkább tudományos szemszögből megközelíteni, ha nem magamról beszélek, hanem általánosságban, akkor ő sem tud belőle leszűrni semmit. - Állítólag álmunkban a problémákat és a napközben átélt stresszt dolgozzuk fel. Senki sem virágillatú mezőkről és rózsaszín pillangókról álmodik – szögezem le válaszképp, és olyan állításnak szánom, ami nyilvánvaló.
Nem tudom képesek leszünk-e valaha túl lépni ezen az "utállak", "nem bízom benned" és a "te vagy az ősi ellenségem" hangulaton. Túl mélyek azok a bizonyos sebek és azt hiszem, az ő sebei a vészesebbek. Eszembe jut mindaz, amit a rendelőbe mondott rólam, hogy hogyan is vélekedik arról, miért tettem azt akkor rég, amit tettem. A gondolatra ökölbe szorul a kezem, de még jó, hogy épp az, amelyiket nem láthatja, mert takarásban van a testem mellett. Elszántan szuggerálom magam előtt a tavat meg a többi baromságot, de valójában épp azon kattogok, hogy mégis mennyire lehettünk mi jóban és mennyire lehetett belém szerelmes, ha ilyeneket gondol. Ezek szerint egy cseppet sem ismert akkor rég, mert, ha ismert volna, akkor tudta volna, hogy nem vertem át, hanem valami komolyabb ürügy lappang a háttérben. Egyszerűbb volt neki megbillogozni engem az álszent ribanc névvel, mint elgondolkodni kicsit vagy épp erőt venni magán és megpróbálni kipuhatolni, hogy mi a fene is volt az az egész. -Semmivel nem értesz egyet, amit mondok vagy csinálok. Valld be nyíltan, hogy direkt kötözködsz.- vonok vállat, mert ugyebár ez egyértelmű. Felesleges megpróbálni kimagyarázni a dolgot vagy ilyesmi. Szánt szándékkal szemét velem, nehogy már a végén úgy tudjunk beszélgetni, mint két normális felnőtt ember. -Dehogyisnem...- és itt sunyin félre is pillantok rá, csak, hogy fenyegetve érezze magát egy kicsit, de tény, hogy, ha egy kicsit is edzettebb lennék, talán fél másodperc alatt el tudnám tenni láb alól. Más kérdés, hogy soha nem tennék ilyet, főleg nem Vele. Piszkálni ezzel viszont tökéletes. Gondolja csak azt, hogy az utálat kölcsönös, még akkor is, ha én már nem haragszok rá jó ideje. A cigi viszont jól esik, ha már megint ennél a témánál tartunk. Nem beszélve arról, hogy az a rövid de annál bensőségesebb összenézés is összekuszál egy fél percre mindent. Egy pillanatig olyan, mintha... -Csak egy egyszerű kérdés. Nehéz rá válaszolni?- biccentem kissé oldalra a fejem, aztán figyelem a reakcióit, ahogy válaszol. Sok mindent elárul ilyenkor az ember viselkedése és az, ahogy ő kinyögi azt a "persze" szócskát, elég gyanús. Nem csak a zsigereim, de a tapasztalatom is azt súgja, hogy ez óriási kamu. Épp, hogy az ellenkezőt jelentheti, de ugye nem firtatom ezt most és nem dörgölöm az orra alá, hogy tudom, hogy hazudik. -Az álmaidra szoktál emlékezni? Azok milyen hangulatúak általában?- kérdezgetek tovább teljesen nyugodtan, mert ezek miatt igazán nem rinyálhat. Egyszerű, hétköznapi beszélgetésnek is elmenne ez most, csak épp én így tapogatózok jelenleg, ha már máshogy nem megy. Sok mindent elárulnak az álmok, ő viszont nem fogja nekem ecsetelni a dolgokat. Tudom, hogy nem.
- Attól félek, hogy különben elfelejted – jegyzem meg csak úgy mellékesen, ahogy mellette battyogok, és még véletlenül sem nézek rá közben. A tekintetem az előttem kirajzolódó tájon tartom, mintha a fűcsomókkal beszélgetnék. A vonásaim mégsem merevek, a lehető legtermészetesebben viselkedem, leszámítva ezt az apróságot, de nem hiszem, hogy annyira feltűnő lenne. A kijelenést egy pimasz, lazán odavetett válasznak szánom, csak én tudom, hogy valójában talán a fordítottja igaz. Én vagyok az, aki attól óvakodik, nehogy véletlenül megfeledkezzen erről a csekélységről. Jobb, ha folyton táplálom a dühömet vele szemben, és tízpercenként emlékeztetem magam, hogy mi is történt a múltban, mert még az esélyét sem akarom megadni, hogy újra közelebb kerüljek hozzá. Ami – most, hogy kénytelen vagyok ennyi időt tölteni vele –, talán nem is olyan irreális veszély. Elvégre bármikor elém tolakodhat egy nemkívánatos emlék, vagy úrrá lehet rajtam egy régi, ám hosszú ideig nagyon is vágyott érzés-foszlány. Én pedig nem akarok az övé helyett ezúttal a saját csapdámba esni. Mindkettőnknek jobb, ha a lehető legtávolabb tartom magamtól. Ehhez pedig tökéletes kellék a bunkó stílusom. Még csak nem is gyanús. Miért is lenne? Világéletemben jól játszottam az arrogáns, elkényeztetett kölyköt. Olykor még élvezem is, akkor meg? - Amíg nem értek egyet azzal, amit mondasz vagy teszel, ne is várd, hogy ne kössek bele – vonok vállat. – Ebbe nem kell belemagyarázni semmi személyeset. Ő is flegma és ellenségesebb stílusra vált, de annál jobb. Sőt, a legszerencsésebb helyzet az lenne, ha jól megsértődne valamin, vagy összevesznénk, és hozzám se szólna többet. Vagy lepasszolna valaki másnak, tűnődöm el zsebre tett kézzel sétálgatva. És fikarcnyit sem törődök azzal a részemmel, ami kicsit oldalba rúgott erre a gondolatra. Nem akarom most megvitatni magammal, hogy mennyire gondolom komolyan ezt. Így van és kész. Időközben odaérünk a tóhoz, persze, gyönyörű a táj, friss a levegő, talán még a békák is brekegnek, de fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék itt. Így egy random ötlettől vezérelve beljebb megyek, egészen a víz széléig, és onnan kémlelem tovább a messzeséget. Azért egyetlen előnye mégis van ennek a helynek, amit Claire-nek sohasem vallanék be. Talán tényleg nyugodtabb vagyok valamivel, és úgy érzem, hogy az ingerküszöbömet is sikerült egy kicsit magasabbra tolni. Bár most is kóstolgat, egyáltalán nem vagyok dühös rá, és most már lényegében amiatt sem, hogy kénytelen vagyok itt lenni. Vele. Az időmbe végül is belefér, kell néha egy kis kiszakadás. - Annyira könnyen azért nem tudsz kinyúvasztani, bármennyire is szeretnéd – mormogom oda neki, de a hangomban nincs semmi harag vagy utálkozás. Igazából furcsán komolyan hangzik ez most a számból, én sem értem, hogy honnan vagy miért, de nagyon olyan, mintha őszinte lenne. A gondolataim megint a múltban kalandoznak. Felhozza ezt a múltkori esetet, a túrát, amit reméltem, hogy továbbra is úgy kezelünk majd, mintha meg sem történt volna. Pedig ahhoz képest elég rázós volt, és több hétbe került, mire helyrepofoztam magam, nem csak fizikailag. Még mindig nem lehet tudni, hogy mi történt ott pontosan, de most már nem is akarom. Sokkal szimpatikusabb ez a szürke, lappangó, és jótékonyan betakaró homály, ami körüllengi azt az egész témát, és nem kell szembenéznem azzal a lehetőséggel, hogy esetlegesen az én elmémmel lehetett valami gond. Ez az a verzió ugyanis, aminek csupán a gondolatától is kiráz a hideg. Félek tőle. Nagyon is. És éppen ezért nem is akarok róla beszélni, pláne azt nem, hogy a fejemben turkáljon ezzel kapcsolatban. Jó, hogy ragaszkodok az újság minden egyes betűjéhez, bárcsak teljesen el tudnám hinni, hogy tényleg száz százalékban igaz. Hogy eltereljem a figyelmemet, inkább cigire gyújtok, amivel őt is megkínálom. Elfogadja, és ide is jön érte, egészen közel, én magam gyújtom meg az ajkai közé vett szálat. Rövid, szinte lopott közelség ez, ahogy futólag belenézek a szemébe, majd a tekintetem végigsiklik rajta, akaratlanul is ezernyi másik kép ugrik elém, mikor még örültem egy ilyen karnyújtásnyi távolságnak, de az epizódnak vége is szakad, ahogy a cigivel lassan visszabaktat a helyére. A biztos és kimért távolságba. - Tessék? – kapom vissza rá a tekintetem a következő kérdésnél. Az arcom tényleg meglepett. – Ez... hogy jön ide? – kérdem olyan hangon, mintha valami megbotránkoztatót kérdezett volna. Igazából csak időt akarok nyerni, hogy rendezzem a gondolataim. Kicsit sok minden kavarog most a fejemben. Aludni... azt egészen pontosan azóta nem tudok, mióta egyik napról a másikra otthagytam Párizst. - Persze... – hazudom végül, a tekintetem szorosan a vízre irányítva, de ez most nem sikerül jóra. Én is érzem rajta, és vágok is egy ösztönös grimaszt. Magamnak címezve. Túlságosan szétszórt vagyok.
Tényleg rosszul esik, ahogy viselkedik velem, mert szerintem nem ezt érdemlem. Vagy, csak én vagyok túl jó magamhoz? Minden esetre ez a bunkózás, lekezelő modor és társai, nem épp az, amire vágyom egy ilyen szép napon. Értem én, hogy megsértettem anno meg miegymás, de nem léphetnénk mégis túl ezen? -Ezt is megbeszéltük már. Nem kedvelsz, én se rajongok érted, pont. Nem kell tíz percenként a képembe vágnod.- jegyzem meg, ha már úgy döntött, hogy felzárkózik végre és nem mögöttem, hanem mellettem fog battyogni, majd kíváncsian ránézek egy pillanatra, mikor megkérdezi, hogy mivel is baszogat. Most komolyan részleteznem kell ezt neki? -Inkább mivel nem. Mindenbe belekötsz, amit csinálok vagy mondok és két percenként megjegyzed, mennyire szívesen ásnál el inkább élve, mint, hogy velem töltsd az idődet. Biztosan el kell ezt neked magyaráznom?- és most az én hangszínem se a legkedvesebb. Inkább bunkó, flegma és szemtelen, amit ő megérdemel. Ha nem tud normálisan viselkedni és beszélni velem, akkor én is ilyen leszek. Előbb-utóbb feltűnik neki, hogy úgy bánok vele, mint egy kisgyerekkel. Azok ellen szokták ezt bevetni. Ha a gyerek hisztizik, akkor az anyuka is. Ha meg se hallja, amit a szülő mond, akkor az is így tesz. Nem szabad hagynom, hogy a kettőnk közös múltja a jelenlegi helyzetet befolyásolja. Hiszen, én most tényleg csak az orvosa vagyok. Vagyis pszichológusa, na de a legfontosabb, hogy nem szabad engednem, hogy kihozzon a sodromból. Én vagyok itt a megfontolt és nyugodt felnőtt, nem ő. Nekem kellene példát mutatnom, hogy milyen egy ép eszű ember, aki nem úgy viselkedik, mint egy kis kamasz vagy egy óvodás. Nem sok idő kell, hogy megérkezzünk a tóhoz, ahol aztán közelebb is araszolok a vízhez, hogy legalább az lenyugtasson kicsit és tisztázhassam a gondolataim. Ő pedig... hasonlóan tesz, csak a kétszáz méter távolságot megtartja. -Egyáltalán nem érdekel az egészséged. Az se érdekelne, ha most arccal a vízbe buknál és többet nem jönnél a felszínre.- vágok vissza szúrósan, ha már ő sem tud velem normálisan beszélni, de kettőnk között az a különbség, hogy én hazudok, ő pedig őszinte. Valóban nem érdekelne, ha bele esne a vízbe de, ha nem jönne a felszínre, lennék olyan hülye, hogy segítenék neki. -Így már világos.- bólintok, mikor közli, hogy nem sok időt volt odabent, majd amikor megkínál cigivel, közelebb megyek, hogy elvegyek egy szálat és megvárom, amíg tüzet is ad, de aztán visszamegyek a "helyemre", jó messzire tőle. A "köszönöm"-öt is épp, hogy csak elmormogom. -Furcsa.- mondok csak ennyit végül, mikor a képembe vágja, hogy mindenre úgy emlékszik és valamiért az az érzésem, hogy hazudik és kerülni akarja a témát. Fel kell vésnem a képzeletbeli kis füzetembe, hogy megfelelő alkalomkor ezt a témát is feszegetni kellene még egy kicsit. Gyanítom, hogy egyáltalán nem úgy emlékszik ő se az egészre, mint ahogy az újságban le volt írva és ezzel már hárman lennénk összesen, hiszen a nyomozóval is ez a helyzet. -Jól alszol?- zavarjuk csak szépen össze az ellenséget és bár úgy érezheti majd, hogy ez a kérdés tök felesleges, nem az. Ha őszintén válaszol és esetleg kiderül, hogy pocsékul alszik általában, nekem már az is megfelelő válasz a túráról. Ugyanakkor mondhatom majd azt is, ha megkérdezi, hogy mégis miféle kérdés ez, hogy így akartam terelni a témát. Rafkósnak kell lennem. Belőle semmit sem egyszerű kiszedni.
Csak csúnyán nézek rá, amikor azt kérdi, befejeztem-e, de nem válaszolok. Menjen a fenébe. Komolyan. Felőlem egyébként a szomszéd városba is hívhatott volna, legalább az utazási idő is kurtított volna az elkövetkezendő két órányi szenvedésen. Francnak siettem én is ennyire. De utálok késni. Az nem az én stílusom. Karattyol egy sort, holmi miniruhás lányokról, meg piros szállodákról, de igazából nem nagyon foglalkozok vele. A figyelmemet ugyanis hirtelen váltással lefoglalja a puszta művelet, ahogy megindul előttem. Régen sem volt rossz alakja, de el kell ismernem, időközben igazán vonzó nő lett belőle. Ha nem ismerném, és nem tudnám, milyen, valószínűleg nem hagynám csak úgy elsétálni. De ez sajnos a kiállításon is kiderült. Ez a sportos-feszülős hacuka, amit most visel, pedig csak még jobban kidomborítja, amit ki kell. És ahogy ringatja a csípőjét... egy pillanatra tényleg megfordul a fejemben, hogy szándékosan akarja húzni az agyam. Biztos élvezné, ha szórakozhatna velem. Ez nem lenne új keletű módszer a fegyvertárában. Mikor hátranéz, megtörnek a gondolataim, és a szemüveget is gyorsan a helyére csúsztatom, majd felzárkózok mellé. - Erre jól emlékszel. Egy idegen, akit határozottan nem kedvelek – egészítem ki azért a diagnózisát. – Velük nem szoktam finomkodni – vonok vállat. Kivéve az üzleti partnereket, mert velük persze kötelező nyájaskodni. De azért ennek is megvan a határa. Sajnos vagy nem sajnos elég büszke természetem van ahhoz, hogy sokáig megtagadjam önmagam. Közben oda is érünk a part közelébe, és Claire letelepedik egy padra. Bennem azért még mindig ott keringenek a szavai, bár őszintén szólva nem tudom, mit foglalkozok még mindig ezzel. - Mert mivel baszogatlak? – fordulok felé egy kis szünet után. A tekintetem semleges, mintha pusztán érdekességképp firtatnám a témát, de kíváncsi vagyok mivel hozakodna elő. Mi az, amire érzékeny tőlem. Vágok egy lemondó grimaszt, mikor közli, hogy pozícionáljam magam, ahogy akarom. Nem pont erre gondoltam a hogyan továbbal, de ha ő csak ücsörögni szeretne... eleve idő- és pénzkidobás ez az egész foglalkozás, úgyhogy igazán nincs okom háborogni. Claire előresétál a vízhez, én pedig sebtében körbepillantok, mivel üthetném el az időt, ha már látszólag minden ok nélkül kivánszorogtam ide. Ja, nem, bocs! Azért kell itt lennem, mert állítólag szükségem van rá. Végül nem tudok mit csinálni, zsebre teszem a kezem, és én is a part felé indulok. Persze nem megyek oda Claire-hez, hanem tisztes távolságban maradok tőle. És arra is gondosan ügyelek, hogy a cipőmet még véletlenül se érje nedvesség. Nem egy olcsó darab, nem akarom tönkretenni. A víz viszont vonz, gyerekkoromban is szerettem a partokat, a csobbanásokat, a vitorlázást vagy a komolyabb hajózásokat. Nem is tudom, miért nincs még egy külön bejáratú jachtom. Bár ha saját erőből akarok beruházni egyre, a szüleim pénze nélkül, akkor még azért dolgoznom kell érte. A tekintetemet tehát messzemenően lefoglalják a kikötőben állomásozó masinák, Claire kérdése rángat vissza, ahogy szóba hozza a túrát. Mielőtt megszólalnék, ránézek, és gyorsan felmérem, mennyire mélyen akar belemenni. De mivel nem látok veszélyt, csak lazán válaszolok. - Ha az egészségügyi állapotom miatt aggódsz, köszönöm, jól vagyok. Megúsztam néhány bordatöréssel. Az agyrázkódást szándékosan nem említem, épp eleget foglalkozik így is a fejemmel. Semmi kedvem a kellemetlen kérdésekhez, hogy vannak-e képzelgéseim, tudom-e tartani a koncentrációt, vagy érzékeltem-e azóta bármi szokatlant. Ha elmondanám neki, hogy miket észlelek, biztos beleírná a diagnózisomba, és nem börtönbe, hanem egyenesen diliházba zárnának. Mondhatom, sokkal előrébb lennék. És azt sincs kedvem ecsetelni neki, hogy a törött bordám a lavina miatt elmozdult, és majdnem kilyukasztotta a tüdőmet. De valóban nem maradtam sokáig a kórházban. Gyűlölöm az efféle helyeket, ezt ő is tudja. Meg amúgy is inkább dolgozni akartam,. - Így pár nap után saját felelősségre távoztam – magyarázom neki, hogy miért nem láthatott, bár nem is tudom, hogy miért teszem. Én viszont láttam őt. Mielőtt eljöttem volna, benéztem hozzá, miután a nővér egy kis rábeszélés után hajlandó volt elárulni, hogy mikor nincs ébren. De nem volt hosszú látogatás, örültem, hogy nem esett komolyabb baja. Azért, azt nem tudom elkerülni, hogy akaratlanul is felidéződjön bennem ez az egész. A belső zsebembe nyúlok, és előhúzom a cigimet. - Kérsz? – kérdezem udvariasságból, és felé fordítom a fejem. Ha igen, odasétálok hozzá, és felé nyújtom a dobozt, ha pedig nem, csak kihúzok belőle egy szálat, és a számba veszem. Emelem is a gyújtót, hogy felizzíthassam, a második kérdés hallatán azonban megáll a kezem a levegőben. - Én pontosan úgy emlékszem mindenre – sietek leszögezni, hogy ne kelljen belemenni a részletekbe, majd a kis bökkenő után, meggyújtom a cigimet, és nyugodtan pöfékelni kezdek. Ez azonban csak a látszat. Belül feszülten várom, hogy mi lesz a következő mondata, és őrülten szurkolok neki, hogy csak ennyiben érintettük a témát. Annyira el akarom hessegetni, hogy arra sem kérdezek rá, hogy ő mire emlékszik másképp, de hátha úgy értelmezi, hogy nem érdekel.
Csak vigyorgok szemtelenül, mikor továbbra is amiatt panaszkodik, hogy én most bekavartam és, hogy későn szóltam bla bla bla. Hiszti, de aranyos. Csipkelődik, ahogy szokott, de a legrosszabb, hogy általában inkább bántásnak szánja ezeket, mint hülyéskedésnek. Vagy ez az az óvodás "tetszel nekem" csipkelődés? Kétlem. Igazság szerint maga a tény, hogy piszkál és beszólogat, cseppet sem azt mutatja, amit ő állított, hogy már túl van azon a közös ügyön. Nem. Pont, hogy bántja még, sértett és a lehető legtávolabb akar magától tartani, azt pedig így akarja elérni. Ha nem jó fej velem, akkor még véletlenül se kerülünk újra közel egymáshoz és nem tudom újra bántani. Legalábbis, azt hiszem, az Ő fejében ilyesmik lehetnek. -Befejezted a panaszkodást?- biccentem kicsit oldalra a fejem, ahogy mosolyogva rápillantok, majd hátat fordítok és indulok is, ha már végre sikerült összeszednie magát. Komolyan túlzásba viszi a ficsúr szerepet, de majd erre máskor kitérünk. Ma azon fogok dolgozni, hogy közelebb kerüljek hozzá, mint pácienshez és beszéljünk olyanról, ami hatással volt rá a múltban. Hogy ez a távoli vagy a közeli múlt-e, az teljesen mindegy. -Oké. Én az utóbbira szavazok. Nem tenne jót a hírnevednek, ha nem egy plasztik szőke szilikonos piros miniruhás szállodalánc tulajdonos lányával ülnél be egy ilyen helyre. Bár, talán a lepra is igaz.- filozofálgatok hangosan, miközben előtte battyogok, de mikor hátra lesek rá, van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon figyelt, vagy legalábbis, nem érdekli, hogy mit beszélek. -Igen, ezt sejtettem.- sóhajtok egyet, hiszen ez a következő téma, amit boncolgatnunk kellene, csak nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Kérdezzek rá egyenesen vagy kerülgessem? Régen Ben szerette az egyenes beszédet, de nem tudom, hogy mára milyen emberré vált. Talán jobb szereti, ha óvatosan közelít meg az ember egy kellemetlen témát? -Én pedig hálás lennék, ha nem baszogatnál, mert, ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nem érdekellek és olyan vagyok számodra, mint egy idegen. Így viselkedsz minden idegennel?- pillantok rá, miközben leülök a padra, majd a víz felé pillantok. Ez most már tényleg kikívánkozott belőlem, hiszen ő kikéri itt magának, hogy beszélek vele, de az, hogy ő minden megjegyzésében úgy viselkedik, mintha egy utolsó féreg lennék, az nem baj. Hát fenét! Ideje lenne végre túl lépni az egészen és felnőtt emberként viselkedni. -Most ácsoroghatsz vagy leülhetsz, amit akarsz.- sóhajtok újfent, majd feltápászkodok és közelebb sétálok a vízhez annyira, hogy majdnem belelóg a cipőm orra. Szórakozásból meglökök egy kavicsot, ami épp ott ácsorog fél centire a víztől, majd amint összevakarom a gondolataim, Ben felé fordulok. -A múltkori túra... téged nem láttalak utána a kórházban. Nem esett komolyabb bajod vagy másik kórházba vittek?- kérdezem óvatosan, mert fene se tudja, hogy hajlandó-e beszélni erről, és persze próbálom közben pici jelét sem adni annak, hogy aggódtam érte. Nagyon is. Nem mutattam ki, mert nem akartam, hogy elszálljon magától, amiért aggódom érte, de így volt. Valami pedig azt súgja, hogy fél szemmel ő is mindig figyelt rám. -Te hogy emlékszel arra a napra? Mert őszintén szólva, bennem nem úgy él az emlék, mint ahogy az újságban leírták.- itt pedig már inkább elfordulok és várom, hogy esetleg szól, hogy kussoljak, mert nem akar erről beszélni, vagy épp elő jön belőle a kíváncsiság és megkérdezi, hogy én hogyan emlékszek vagy bármi más. Azt se bánnám igazából, ha közelebb jönne hozzám és nem ácsorogna olyan távolságtartóan, mintha tényleg elkaphatna tőlem valami halálos betegséget.
Felhívom, hogy reklamáljak, erre csak még jobban felbosszant. Úgy vágom az anyósülésre a telefont, miután volt szíves kinyomni, hogy majdnem átpattan a hátsó ülésre. Még hogy kislány! Az ujjaim haragosan tapadnak a kormányra, a szemeim pedig a forgalomra. Gyors kört kell futnom, ha időben akarok érkezni. Majd ha odaérek, megmutatom neki, hogy ki a kislány... Egyetlen szerencséje, hogy a krosszolás elvonja a figyelmem, és mikor kiszállok, már sokkal inkább büszke vagyok, hogy pontban időre érkeztem, minthogy a megjegyzése miatt háborogjak. - Esetleg, ha legközelebb időben szólnál, hogy kezelés helyett piknikparti lesz a világvégén, nem karamboloznék háromszor, mire ideérek – morgolódom azért mégis egy kicsit, de csak hogy még jobban hangsúlyozzam a zsenialitásom. Miközben beszélek, egy laza mozdulattal leveszem a szemüvegem, hogy megmasszírozzam az orrnyergemet, mintha csak a vezetés után akarnám összeszedni magam. Igazából jól fog esni ez a kis pihenés, vagy nem tudom, mit tervez, de a mai nap után már csak pihenés lehet. Rég gyűlt össze ennyi munka egy napra, nem látszik rajtam – sosem szokott –, de baromi fáradt vagyok. A kislányt pedig akkor sem felejtem el neki, ha nem hozom szóba. Inkább éreztetem vele a nemtetszésem. - Nem is fogom kifejteni, válassz egy szimpatikusat ezek közül – vetem oda, ahogy felsorol néhány légből kapott lehetőséget, hogy miért is nem ülök be vele kávézóba. Épp elég egy irodában sínylődnöm vele, már az is épp elég zárt és közeli. Én pedig távol akarom tartani magamtól. Nem mintha fennállna a veszélye, hogy bármi is visszatér abból, amit régen éreztem iránta – ez evidens, hogy ki van zárva –, de az elővigyázatosság sosem árt. Pláne a kiállítás óta. Visszavágja, hogy akár ő is készséggel belefojt abba a tóba, amire nem tudok nem elmosolyodni. De ezt ő már nem láthatja, mert épp ekkor fordul el bezárni a kocsit, és kiszedni belőle a motyóját. Int, hogy indulhatunk is, én pedig mielőtt visszacsúsztatnám a napszemüvegem, nem mulasztom el, hogy ne mustráljam végig hátulról. Nem tűsarkúban tipeg előttem, és nem miniszoknyában feszít, hanem tetőtől talpig sportos szerelésben, mégis az a csípőringás, amivel megindul, egész határozottan odavonzza a tekintetem. Nem is figyelek oda, hogy mit mond, csak mikor hátrafordul. Ekkor ténylegesen a helyére illesztem az Armanit, és felzárkózom hozzá. - Egész jól bírom a túrát – mondok csak ennyit válaszképp, mikor összehámozom magamban, hogy mit is mondott az előbb. Bár tudom, hogy a túra fogalma mindkettőnk számára kissé átértelmeződött a múltkori közös élményünk óta, amiről azóta is mélyen hallgatunk, mintha csak megegyeztünk volna erről. És nem csak mi, hanem a média is. Mindenki. De talán nem is véletlenül fogalmaztam így, és csempésztem bele a célzást. A következő pillanatban azonban mégis úgy gondolom, hogy nem is baj, hogy nem bántjuk az állóvizet; ha nem zavarjuk fel, előbb-utóbb eltűnik magától, mint ahogy a tíz évvel ezelőtti konfliktusunk is eltűnt az évek pora alatt. Az emberi elme sokat elbír, már én sem agyalok rajta nap mint nap. Bár az első héten még álmomban is láttam olykor a fegyvercsövet és a hideg, gyilkos szándékú tekintetet, ami engem is célba vett, miután megölte azokat a szerencsétleneket. Éjszaka ez volt a program, nappal pedig a gyanú, hogy az elmém végleg felmondta a szolgálatot. De mostanra eladtam néhány ingatlant, és megterveztem még több újat, és a dolgok maguktól is helyrebillentek. Claire hangja szakít ki a merengésemből, és ugyan miért is ne bosszantana fel azonnal? - Hálás lennék, ha nem folyamatosan úgy beszélnél rólam, mint egy retardáltról. – Nincs szükségem rá vagy tópartokra, hogy meglegyen a lelki békém. Otthon kibonthattam volna egy sört, és pihenésképpen megnéztem volna egy Eagles meccset. Az is kikapcsolt volna. Aztán csak figyelem, ahogy letelepedik a padra, és követem a tekintetét a stégek felé. Ami engem illet, nem volt időm haza ugrani átöltözni, szóval nem igazán alkalomhoz illően vagyok öltözve, hisz’ napközben általában üzletembert játszok. Az öltönynadrág és az ing megadóan lapul a szétnyitott ballonkabátom alatt. Még nincs annyira meleg, csak a tavasz elején járunk, de a gyaloglás során mindig kimelegedek. - És most? – teszem zsebre a kezeimet, és Claire felé fordulok.
Mikor megcsörren a telefon válaszul és Ben elkezd nekem hisztizni, elmosolyodok. Komolyan vicces, hogy fel tudja magát ezen húzni, de én csak nyugodtabb vagyok ettől. Legyen csak dühös, ha neki ennyi elég hozzá, de akkor sem tágítok az ötletemtől. -Úgy hisztizel, mint egy kislány. Mintha gyalog kellene jönnöd, holott a kocsi ott gurul a hátsód alatt. Tessék ide jönni, aztán beszélünk.- nyomom ki a telefont, amint elmondom, amit akarok és szinte látom magam előtt, ahogy szitkozódik a kocsiban. A kislány miatt biztosan. A múltkor a hisztis gyereken is felhúzta magát. Akkor ezen? Nyugodtan ácsorgok a kocsimnál, újfent az órára pillantok és látom, hogy kb két perc múlva Bennek itt kellene lennie. Pár pillanattal később pedig, már hallom is, hogy mindjárt megérkezik. Egy kocsi hangosan bekanyarodik a parkoló felé, majd satufékkel megáll mellettem, én pedig teljesen lazasággal, mosolyogva figyelem, összefont karokkal a mellkasom előtt. -Nagyon ügyes vagy, ha forma1-es pilótának készülsz.- jegyzem meg mosolyogva, miközben a szemem alig bírom levenni róla. Dühítő, hogy máris ilyen hatással van rám, de tudom, hogy ez csak a múltbéli éne miatt van. Nem ez a jelenlegi Ben izgatja a fantáziámat, aki gőgös, nagyképű és erőszakos. Na jó, talán ez is izgat kicsit. Főleg, ha tovább fűszerezem a dolgot azzal, hogy kettesben leszünk még párszor az irodámban.... na jó, koncentráljunk a feladatra. Röviden vázolom a lehetőségeket, mikor pedig magabiztosan oda vágja, hogy VELEM nem ül be kávézóba, felvonom az egyik szemöldököm. -Miért? Talán gáz vagyok vagy leprás lennék? Esetleg nem passzolok a sorba a sok cica baba közé, akiket ilyen helyre szoktál vinni? Nem igazán értem ezt a heves ellenkezést.- magyarázok kissé sértetten, de még jó, hogy tekintetemet elfedi a napszemüveg. Mert ez most valóban megsértett. Úgy mondta, mintha én lennék a világ legrohadékabb, leggusztustalanabb gonosztevője. -Ne erőlködj. Szólsz és simán belefojtalak én.- vágok oda egy műmosolyt, majd bezárom a kocsimat, miután kiveszem a hátizsákomat és intek neki, hogy akkor indulhatunk is. Nem vittem túlzásba az öltözködést, de olyat választottam, ami mind a három helyszínhez passzolhat. Azaz bőrdzseki, lezserebb fajta, kényelmes farmer naci, tornacipő és kész is. Tökéletes lesz ehhez a negyed órás sétához, amíg a tóhoz érünk. -Remélem, nem fogsz sírva fakadni két percben belül, hogy te nem bírsz ennyit sétálni.- sandítok rá hátra vigyorogva, de ezen felül inkább a sétára ügyelek, miközben azon kapom magam, hogy úgy próbálom pakolni a lábaimat, hogy a hátsóm lehetőleg jól nézzen ki. Komolyan elment az eszem és meg is állok egy pillanatra, hogy rendezzem a soraimat. Inkább iszok egy korty vizet, hogy azt mondhassam, hogy emiatt álltam meg, majd sóhajtok egy nagyot és tovább megyek egészen a tópartig, a padhoz. -Bíztam benne, hogy ezt választod. Nyugodt és szép hely, amire neked szükséged van most. És nekem is.- teszem le a táskám a földre, majd ledobom magam a padra és a nem olyan messze lévő kikötő felé pillantok. Tényleg jó ez a hely. Jó lesz arra, hogy a múltkori túráról beszéljünk. Az nekem is jót fog tenni.
Épp a szeretett rendelő felé tartok, amikor érkezik az sms, hogy ezúttal nem ott lesz a találkozó. Először meglepetten pislogok a képernyőre, és homlokráncolva még egyszer átfutom az üzenetet. Megfordul a fejemben, hogy szórakozik velem, és már nyomok is a hívógombra. - Ez most komoly? – szólok bele a telefonba hitetlenkedve, és arrébb rántom a kormányt, ahogy egy barom bevág elém, de még időben rátaposok a fékre. Csikorog is egy szépet, én pedig káromkodok egy rövidet, de nem teszem le a telefont. – Ez meg miféle módszer? Miért kell kimennem az istenverte város szélére? Közelebb semmi nem volt alkalmas? – magyarázok a kormánynak, és én is ledudálok valakit. Gyorsítok, mert az átkozott forgalom miatt nem fogok odaérni időben. - Talán kacsákat lövöldözünk? – De ezt már nem is biztos, hogy hallja, mert észreveszem, hogy kinyomott. - Nagyszerű – dobom a szomszéd ülésre a telefont, és a másik kezem is visszateszem a kormányra. Bár igazság szerint hálás vagyok neki, hogy okot ad rá, hogy rálépjek a gázra, és kedvemre lavírozzak a kocsik között. Szeretek vezetni, és azt is szeretem, ha kihívást állítanak elém. Az órámra pillantok. Tíz perc. Na, lássuk... Valahol az utolsó tíz másodperc határán be is robbanok a helyszínre, abba a parkolóba, ahol állítólagosan vár rám. Ki is szúrom, hogy merre van, hiszen a kocsijának dőlve ácsorog, és éppen engem néz. Mint mindenki más, hogy ki ez az állat, aki ennyivel tép be egy nyugis parkolóba. De a lényeg, hogy lefékezek előtte, és mikor leállítom a motort, elégedetten konstatálom, hogy még két másodperc maradt is. Kiszállok, és a letörölhetetlen büszkeség és vigyor ott feszít a képemen. - Na? Elégedett vagy az időmmel? Ezután pedig megválaszolja, hogy miért is kellett itt találkoznunk. Szóval tó, kávézó, vagy park. Azt kéri, hogy válasszak. - Kávézóba nem ülök be veled – szögezem le azonnal, indoklás nélkül. – A park meg tele van gyerekkel ilyenkor. Ha már mindenképp muszáj, legyen a tópart. Ha nem bírlak elviselni, egyszerűen csak belefojtom magam – taglalom szépen a szemüvegem mögül, és a hangom sem árul el semmit még. Egyelőre egész kiegyensúlyozott vagyok. Leszámítva a futam utáni adrenalinlöketet.
Már az első "kezelésen" eldöntöttem, hogy az a legjobb, ha nem a kis irodámban ücsörgünk Bennel, hanem kimegyünk a szabadba, a városba vagy akárhova. Ha csak kettesben vagyunk, úgyis a saját kis múltunk fog elő jönni újra és újra, na meg azok a zavarbaejtő és kínos pillanatok, amikor elindul kifelé az ajtón, majd rám néz és azt mondja, hogy nem kellett volna elvállalnom. Mindeközben úgy néz a szemembe, mintha... nem is tudom, de megborzongtam tőle és egy pillanatra teljesen megbabonázott. Csak egy pillanatig elképzeltem, hogy a következő az, ahogy megcsókol de ettől még én is megrémültem. Hiszen nem lenne szabad ilyenekre gondolnom, főleg nem Bennel kapcsolatban. Egyébként is én vágtam tönkre, vagyis nagy szerepem volt benne. Nem akarom, hogy ismét egymásra akadjunk, aztán megint rossz vége legyen. Bár most van egy olyan érzésem, hogy inkább ő bánna el velem bosszúból vagy szórakozásból. Bár azt se értem, hogy a kocsimnak dőlve, miért ilyeneken gondolkozok, mikor épp azt várom, hogy Ben befusson a megírt helyszínre. Ja igen, és remélem, hogy nem a rendelőmben látja meg az sms-em, hogy nem ott fogunk ma lenni. Idekint leszünk egy kávézóban, egy túra útvonalon vagy mit bánom én hol de, ha vele kell lennem megint egy szobában, én fogok megfulladni. Túl sok mindent piszkáltunk fel a múltkor, amelyek még rám is hatással voltak. Nem akarom, hogy a végén én törjek meg és nem akarok hülyeséget se csinálni. Csak hát, akaratlanul is eszembe jutott az a sok minden, ami régen történt köztünk. Lepillantok a cipőm elé és arrébb rúgok egy apró kavicsot, majd az órámra lesek. Remélem, ide ér időben, aztán kitalálhatjuk, hol lesz a legjobb ez az elbeszélgetés. Igazából van egy tó a közelben, ami nekem a legszimpatikusabb. Van egy kis fa pad ott, ahol nyugis lenne, de mégse egy rendelőben ücsörögnénk, ahol nincs esélyem arra, hogy friss levegőt szívjak és tegyek egy jó nagy kört beszélgetés közben. Mikor végre befut, rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy kiszáll a kocsijából, majd a sajátomra mutatok és elvigyorodok. -Elmegyünk kocsikázni, ha nincs ellene kifogásod, valamint választhatsz is. Tópart, kávézó vagy egy park legyen a helyszín?- kérdezem kedvesen, de persze közömbösen, miközben azért alaposan végig mérem napszemüvegem mögül. Miért mentem én ebbe bele?
A valóság szövete nem rég meghasadt és a Purgatórium kapui kitárultak Salt Lake hegyei között, minden mocskos lényt a felszínre okádva, melyet az a világ eddig fogva tartott. És egy ilyen mértékű energiamozgást épp a kormány ne venne észre? Az Iniciatíva megvadított kutyaként ugrasztotta ügynökeit és a 314-es Projekt kezdetét vette. Most már csak az a kérdés, ki lesz a vad és ki a vadász?
Kezdőlap 
