Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Regina & Julian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
28
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-20, 00:01




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!

Az autóm felé indulva ellátom instrukciókkal a srácot, hisz Akita nem egyszerű házi kedvenc, bár jobban szeretem, mint saját magamat. Ő egy kiképzett rendőrkutya, aki arra lett betanítva, hogy bizonyos mozdulatokra reagáljon bármikor, bárhol. Márpedig a felsorolt dolgok épp azok, amik a betanult fogási ösztönt azonnal aktiválják, így jobbnak látom, ha figyelmeztetem a fiút. Láthatóan hidegen hagyja, én nyugtázom. Oké, nem is igazán díjazom, ha bárki a kutyámmal haverkodik, de annyira ellene sem vagyok.
A kocsimhoz érve bepattanunk, és pillanatok alatt kikanyarodok az útra, hogy az üzlet felé vegyem az irányt. Tudom hol van, utálatos egy hely. Vezetés közben erősen koncentrálok, de érzékelem körülöttem, mi történik. Akitát látom a visszapillantóban, eleinte idegenkedve szaglássza Juliant a hátsó ülésről, aztán megnyugszik, és egyszerűen eldől. Talán el is alszik, megszokta már a vezetési stílusomat.
Hogy izgatott vagyok-e? Nem is tudom. Van bennem feszültség, ez tény, de ez a munkával jár. Sokkal jobban szeretem ezt csinálni, mint mondjuk járőrözni, meg jogsikat és felelősségbiztosításokat ellenőrizni, bár tudom, hogy ez is a munkámhoz tartozik. Egyszer azt mondták, elmehetnék nyomozónak. De én csak röhögtem rajta. Minek? Hogy a fél életem az íróasztal mögött töltsem? Egy frászt! Én szeretem azt, amit csinálok, és bár néha rendhagyóak a módszereim, azt is szeretem ahogy csinálom. Tűzzel, lelkesedéssel, szívvel-lélekkel. Igen, ez vagyok én. Maga az eleven tűz, az őrült akarat, a fékezhetetlen bestia. Na és? Akinek nem tetszik, ott az ajtó, az eredmények, amiket fel tudok mutatni pedig önmagukért beszélnek. Mégis, hiába a nagy büszkeség, a magabiztosság, ha nincs már mellettem a balansz, aki visszahúz, ha nekifutásból ugranék a szakadékba. Piszkosul hiányzik Bob! Eszembe jut az öltöző, és az ismételt képzelt beszélgetésünk. Tényleg vissza kell most fognom magam, mert nem akarom, hogy baja essen a srácnak. Míg lelassítom az autót a pirosnál, elgondolkozva dobolok a Honda kormányán, mereven előre meredve. Talán tényleg őrült vagyok? Nem azért, mert vele beszélek, hanem mert kihívom magam ellen a sorsot? Mert a kapitány engedélyével ugyan, de Reed háta mögött hoztam ki a srácot? Nem mintha bármilyen szabály ellen vétettem volna, de már előre tudom, hogy Reed pipa lesz rám emiatt. Mentségemre legyen mondva, hogy Ő mondta, hogy menjek Callaghanhez, és "Kezdjünk vele valamit!" Hát, én meg úgy döntöttem, valóban kezdek, méghozzá addig, amíg az a vas meleg, addig fogom ütni. Hisz tudom, hogy minden perc érték. Callaghan meg...jönni akart, kölyökképű ugyan, de a személyije szerint felnőtt férfi, és a vizsgáit sem ajándékba adták oda neki, szóval miért ne?
A lámpa zöldre vált, elindulok, és rutinos gyorsasággal előzgetve a gyér forgalomban az autókat elég gyorsan ki is érünk a város határába. Nem tartom magam egy autóversenyzőnek, de tény, hogy imádok vezetni, és a stílusom a sportos, dinamikus, de még biztonságos kategóriába sorolható. Feltéve,ha nem sietek. Mert akkor átváltok sugárhajtású repülő pilótába. A fekete szépséget vezetve agyalok, és tovább görgetve a gondolataimat a kérdésekre újabb kérdések záporoznak a fejemben. A legfontosabbat fel is teszem Juliannek. A szemem sarkából látom, hogy rám pillant, és aztán szinte rögtön válasszal is áll elő. Nem köntörfalaz, épp úgy dolgozik, mint egy jól működő számítógép. Élő szövet a fém vázon? Lehet, hogy ellenőriznem kéne a pulzusát, valóban élő ember-e? A homlokom ráncolom, miközben váltogatom a sávokat, az egyre ritkásabban haladó autók között.
- Hmm...nem is tudom. Van benne ráció, de...-mondom, és kicsit megrázom a fejem, hosszú hajamba túrok, majd visszasimítom a kezem a kormányra. - ...nekem akkor se stimmel. Ha ki kellett volna fizetni a kamikaze hitelezőket, akkor azt elintézhette volna a család bármelyik tagja. Intézkedhetett volna a háttérből, vagy valami kevésbé nyilvános helyen, ahol nem ismerik fel. De ez...úgy tűnik, mintha direkt jelent volna meg az orrunk előtt. Mintha Ő maga lenne a méreg, és a mézesmadzag is. Az az érzésem, valami jobban bűzlik az ifjabbik Martinez akciójánál.- mondom, és nem tudom, van-e realitása annak, amit mondok, de az ösztöneim azt súgják, valami nagyobb dolog van a háttérben.
Közben elérjük a boltot is, ahová indultunk, így lelassítok, és beállok egy parkolóba. Ahogy behúzom a kéziféket, már hallom is Akitát, ahogy mozdul. Leintem, és Juliannel együtt kiszállok, hogy az üzletbe menjek. A pultnál álló férfi haját mér dér lepte, hófehér bajusza alól mosolyog ránk, szemében kedves bölcsesség ül. Üdvözlöm, és elhúzom a dzsekimet a hasamról, hogy kivillanhasson a rendőrjelvényem, de aztán hagyom Juliant intézkedni. Kicsit félreállok, és miközben az újságokat nézegetem unottan, a szemem sarkából sandítok a fiatal nyomozópalántára. Érdekes egy figura, meg kell hagyni. Eddig nem volt hozzá szerencsém. Minimális dolgokat tudtam róla, amiket bárki más tudhat. Hogy Dylan foglalkozik vele, hogy nagyon intelligens, kivételesen okos fiú, és a látvány...igen, magas, szálkásan izmos alkat, kócos, barna frizura ül a feje tetején, és igencsak igézően zöld szemeivel pislog a világra. Ártatlannak tűnik elsőre. Egy Kölyöknek. Illedelmes, szorgalmas gyerek, kicsit furcsa, de még az elviselhető kategória. Én rosszabb vagyok.
Nézem, ahogy intézkedik. Arcának vonalait fürkészem, ahogy beszél, határozottan, de kedvesen, épp eltalálva a megfelelő arányt a parancs és a kérlelés között. Elismeréssel nyugtázom, hogy jól csinálja. Továbblépnék, de megrezzen a mobilom, így elnézést intve slisszolok ki az ajtón. Körülnézek, mielőtt felvenném, de senki nincs a környéken, csak a sötétség honol mindenhol. Az úton néha elhalad egy-egy autó, fényükkel világítva be az utat, de amúgy kihalt minden.
- Carter. -szólok bele, majd meghallva a hívóm hangját megfeszülve sétálok a kocsimig, hogy bepattanva az anyós ülésre jegyzettömböt halásszak elő a kesztyűtartómból, és egy tollat is felkapva sebesen jegyzetelni kezdjek.
- Kösz az infót, Bart. Jövök neked egyel! - mondom, és meg sem várva az újabb randiért való könyörgést, lerakom a kagylót. Elpakolom a jegyzettömböt, és épp kiszállok az autóból, mikor meglátom, hogy a srác már kifelé tart a lámpák gyér fényében az üzletből. Becsukva az ajtót támaszkodok meg a kocsi oldalának dőlve, mikor odaér.
- Nocsak, nocsak. Akkor az informátorom nem beszélt a levegőbe a jelek szerint. -  elgondolkozva, ravaszul mosolyogva, és kezdem igazán elememben érezni magam, épp ezért figyelmeztetem is magam, hogy lassítsak, mielőtt megint megjelenik Bob, szegény srác meg azt hiszi megzápult az agyam. Az agyam lázasan dolgozik az információkon, és azokon, amiket már tudunk. Akkor Lopez nem volt süket, tényleg jól hallotta, amit hallott. Na, ezért kap majd valami szépet emlékül. Mondjuk egy "Az év besúgója" érmet. Vagy a leghülyébb hullajelöltét? Végül is egy kategória.
- Ó, kösz. Rendes vagy. - mondom, és fogadom el a forró kávét. Beleiszok én is, kicsit meg is égeti a számat, de nem zavar, mert bolti kávéhoz képest nem rossz, és ami meglepő...épp úgy érkezett, ahogy szeretem. Tejjel, cukorral. Elgondolkozok, vajon ez csak véletlen, vagy tényleg tudja a srác, hogy iszom a kávét? Mert ha utóbbi, akkor elkezdek aggódni azon, hogy ismeri-e a méreteimet, vagy a kedvenc jóga és szexpózaimat, esetleg azt, hogy titokban odavagyok a musicalekért, és imádok fára mászni...Hihetetlen, milyen gyorsan ráhangolódott a gondolkodásmódomra. Vagy csak én lennék ennyire kiszámítható? Jesszusom, máris unom magam! Biztos berozsdásodtam, pedig régen kifejezetten gyors észjárásúnak mondott Bob. És persze őrültnek, zabolázhatatlannak, nyughatatlannak, és még ezer dolognak... Magam elé meredek elgondolkozva, és miközben egyik gondolatmenetemben az ügyön kattogok, a másikon egyre csak a furcsa, fiatal, és amúgy női szemmel nézve helyes leendő nyomozón jár az eszem. Az első perctől kezdve sokkolt az, ahogy beszélt, amit mondott, ahogy rájött fél szavakból is a gondolatomra, na és persze az is, hogy áthágva sok-sok szabályt, a szemem láttára tört fel adatbázisokat. Tetszik nekem az, ahogy dolgozik, bár látom benne Reed lenyomatát, a higgadtságát, a kimértségét, azért ott van benne valami, amitől az ember azt érzi, hogy ez a srác nem futamodna meg, ha valaki fegyvert fogna rá, és bátran vetné magát a tűzbe is egy ügy érdekében. Kicsit hasonlít rám azt hiszem, bár én ennél jóval nyersebb vagyok, s csak annak köszönhetem, hogy még nem lőttek fejbe sehol, hogy némi színészkedéssel tudom leplezni a követeléseimet, na és persze mert elég rutinosnak gondolom már magam ahhoz, hogy tudjam, hogy mikor kell befogni a számat, és mikor kinyitni, mikor kell a mézesmadzag, és mikor az öklöm ereje. Rám mosolyog, és visszamosolygok rá. Igen, látom, hogy tetszik neki a helyzet. Na, nem az, hogy velem lehet,(azt senki nem szereti) hanem az, hogy kijöhetett az irodából.
- Na, ne vesszen kárba az időnk, ha már eddig eljöttünk, lessük meg azt a telephelyet. - mondom, majd ellököm magam az autótól, és megkerülve a vezetőüléshez megyek. - Azt megmondta a boltos mit vásároltak nagy tételben? Talán lehetne következtetni belőle valamire. Hullákra. Friss utcalányokra. Az éves kertészeti és szőlészeti találkozóra. Bármire. - kérdezem, s közben intek a fejemmel, hogy szálljon be, mert indulnék.
Nem akarok nagyon nagy akcióba kezdeni. Még mindig a fejemben kattog Bob hangja, hogy vigyázzak a srácra, és én sem a ma éjszakát választanám a halálomnak. Mégis hajt a vágy, hogy egy kicsit körbeszimatoljak, így elindulás után alig pár perccel leparkolom az autót egy mellékút mentén, egy erdei csapás mögé bújtatva. Kicsit megfigyelhetjük innen, hogy van-e mozgás az úton, és ha esetleg kiszállunk, pár perc sétával közelebbről is megleshetjük a hangárt, hátha látunk vagy hallunk valami használhatót. Feltéve, ha a kis újoncnak nem száll a sötétben inába a bátorsága. Azért mielőtt kiszállunk még számíthat egy litániára tőlem, csak hogy tisztázzam a szabályokat. Az én szabályaimat.


A hozzászólást Regina Carter összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-02, 19:43-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Regina & Julian   2014-12-19, 20:52

Regina & Julian


Ahogy indult számomra ez a nap sem különbözött a többitől. Szinte az egész napot bent töltöttem, az Őrsön, a felső emeleten, Dylan irodájában, papírokat jegyzetelve. Kutatva. Felmérve. Tanulmányozva...Aztán betoppant Regina Carter és egy sztorit nyomott a fülembe, aztán léptünk le együtt az Őrsről. A  Főbejáratnál várakoztam, közben azon imádkoztam, nehogy most lepjen meg valahonnan a Főnök, nem magyarázkodnék, elmondanám a helyzetet, de mire ezt mire végiggondolom, megjelenik a jelenlegi társam, egy kutyával és követem, majd melléjük érve haladunk a kocsik irányába. Közben a kutyáról magyaráz.
- Nem kell aggódnod, ezek  nem szokásaim amúgy sem. - jegyzem meg mellékesen, meg nem szokásom állatokkal barátkozni, jó némelyik értelmesebb pár embernél, de csak állatok. Apámnak is volt egy kutyája, kíméletlenül vájta belém agyarait, úgy 7 éves koromban..csak úgyból. Nem félek a kutyáktól, de nem is érdekelnek azok után... A kutya a helyére kerül, hátra. Ahogy én is az anyós ülésre, majd a lány is befészkeli magát, a táskám az ölembe kerül, bekötöm magam, aztán megyünk is, ki a rendőrség területéről.
A lényeg, hogy a feladat el legyen végezve, semmi más nem számít. Érdekes kérdést tesz fel, rápillantok, majd vissza előre, pár másodperc alatt fogalmazódik meg bennem minden. Hogy miért? Roppant egyszerű...
- A családja miatt. A fia, egy kicsit eladósodott... Reffaello, 24 éves és túl sok minden szakadt a nyakába egyszerre, pénzt vett fel az apja halála után és nem tudja visszafűzetni még így sem a tartozásokat. Valószínűleg ez az oka, hogy megjelent. "Fizetni" akar helyette... - mivel belevágok a közepébe, egyértelmű, hogy nem célom kiselőadást vagy litániát tartani, és hogy most nem  lenyűgözni akarom, nem is a dicsőségért csinálom, hanem melóügyben dolgozunk, és az egészen más történet.  Idő... idő, idő. Gyorsan és hatékonyan kell majd felmérnem a helyzetet, hosszú töprengésnek helye nincs. A város így este felé nem olyan forgalmas, mint napközben, ez talán szerencse most, bár nem biztos. A város szélére, a határtól visszább 5 vagy 10 km-re lévő nagykereskedéshez tartunk, hasznos információkért, vagy épp a keresett alanyt elkapni. Ebben a gyors tempóban 20 perc alatt oda is érünk, nagy teljesítmény, bár remek kocsi meg kell hagyni, na de a vezetője sem piskóta. Leparkolunk, majd kiszállunk, figyelmem nem lankad, de ilyenkor erre elvileg nem sok mozgás van, csak a délelőtti órákban, de kb 40 perce még is itt használta az a veszélyes illető a kártyáját. Belépek az ajtón és a pulthoz lépek, ahol egy öregúr széles mosollyal üdvözöl (minket).
- Uram. Lenne egy kérdésem. - mosolyodok el én is és előveszem az egyik papírt, amit még Dylan irodájából csentem el és a pultra teszek, a keresettünk fényképe.
- Járt itt ez a férfi?
- Igen, nagy tételben vásárolt is. Majd sietve távozott. - bólogatott lelkesen, én addig a hajamba túrtam kérdéseket kotorva elő, nah igen, ebből kivehető,  persze én nem vagyok rendőr - még - remek érv lenne, elismerem, ha ez egy pillanatig is érdekelne. Mit tettem? Mit vártam? Semmit, mindent és túl sokat. Éles helyzetben, nyomás alatt úgy is mindig jobban teljesít az ember, nem feltétlen kell nekik tudni arról, hogy épp edzenek, és nem élet-halál harcot vívnak… Ha nem úgy állnék hozzá az élethez, hogy küzdjünk meg benne a leküzdhetőnek látszódó nehézségekkel, akkor valószínűleg kicsit beleszakadna a lelkem egy darabja abba, hogy elveszítem magam körül a fontos embereket. Nem sok van belőlük.
- Nem figyelte? Merre ment?
- Egy szürke  terepjáróval hajtott el, a határ felé. - elmosolyodok, majd körülnézek. Kávé. *-*
- Kérnék 2 kávét. - ki is fizetem, majd amint megkapom, kortyolok is a sajátomba, végül "kistartolok"  a kocsihoz.
- Van egy gyártelep innen 10 km-re. 20 éve illegálisan tartották fent, azután történt egy baleset, majd lezárták és újra megnyitották, aztán eltűntek az emberek. - igen igen, ennek is utána néztem, de nem mostanában. Hanem mikor anyámhoz költöztem 7 évvel ezelőtt.  Talán ragaszkodnom kellene egyfajta állásponthoz, nem pedig fel-le ingázni az érzelmek hullámvasútján.
- Kávét? - emelem fel a neki szánt kávét, ha kell neki át is adom.  Az elmúlt 7 évben sem tettem egyebet, mint vártam. Vártam egy olyan céltalan és időtlen dolog eljövetelére, mint a felejtés. De most, amikor ennél jóval elérhetőbb álmot kergetek, minden perc fájdalmasan lassú, a keserűség pedig infúzióként csepeg a véremben és táplálja a testemet. Ezért kezelem némileg könnyedén a helyzetet. Én már képes vagyok - ha akarom - más aspektusból látni a dolgokat, az összefüggéseket. Meg kellett tanulnom olvasni a jelekből, és ebben a tudományban akkor tettem vizsgát, amikor úgy határoztam, elhagyom Kanadát. Világot látni. Csak 9 éves voltam... Egy kis gyerek.  Vannak helyzetek, amikor az ember csak akkor szembesül a hibáival, amikor már túl késő, és ehhez azokon kell átgázolnia, akiket a legtöbbre tart. Amikor a jó szándék a lehető legrosszabban sül el, és amikor elfelejtünk logikusan gondolkodni.
A fejemben akaratlanul is megjelenik a hullaház képe, a pillanatok, ahogy egymás mellett ballagtak el a kihalt és megdermedt folyosón az illető testéhez, a percek, amikor legszívesebben belehaltam volna az összeomlásba, amin keresztül mentek... Felesleges volna újfent magamat ismételni abban a tekintetben, hogy mennyire az elején vagyunk még ennek az egésznek.
A lányra pillantok, a tekintetét fürkészem, de végül is elmosolyodok. Az, hogy mennyire kevés információtól is egyenesen sokkot kapott a tőlem áradó információ áradattól az irodában, most meg fel van tüzelve. Érthető. Azt hiszem. Egy újabb túrára indulunk. Csak várni kell.
Körbekémlelek, valami nyugodalmasabb hely után kutatva, de kizártnak tartom, hogy errefelé létezik ilyen, hiszen ez egy elhagyott terület.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Mert miért ne? Note:  cool  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Regina & Julian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Külváros :: Lezárt gyártelep, kihaltabb helyek-