Salt Lake FRPG
 

Share | 
 

 Regina & Julian

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-02, 16:26

Regina & Julian


Cseppet kikerekednek a szemei a fordításommal kapcsolatban...de ha egyszer ezt jelenti, nem én találtam ki. Nem szoktam dobálózni szavakkal. Amit én kimondok, annak súlya van. Meg elég mi atyánk stílusú, főleg akkor, amikor képletekkel babonázom meg a feletteseimet és azt se tudják, hogy azt isszák- e vagy eszik. Ilyenkor pedig az ő nyelvükön kell elmondanom. De Carter megértette. Ez nem randi, csak ez volt az első közös akciónk, megmentett minket, sőt...nem dobott eléjük. Még szép, hogy ennyivel tartozom neki...
Hogy az őrangyalaim? Létezik egyáltalán olyanom, Ki tudja? Az a kocsi, pedig remélem kibírja a visszautat az őrsre. Ezek után gyalogolni? A-A! Nem én. Inkább alszok az őrsön, de nem gyalogolok, se vissza az őrsre, sem pedig haza. Főleg, hogy hamarosan éjfél. Egy ideig halmozzák elém a papírmunkát, kapom a fejmosást mellé. Regina pedig, ő marad Regina...egy ideig tuti nem esz bennünket össze a fene. Nagy vagy Kido...hát magas vagyok és van még mit tanulnom, van egy évem még rá és ha nem patkolok meg, akkor király is lehetek még. Az öklét figyelem, ahogy felém emeli, majd szinte már invitál a tekintete, így ökölbe szorított kezemmel öklözök bele az övébe. Mosolyom ismét teljes lesz. Aztán ideje lenne lépni vissza a terepünkre, az őrsre, ha nem akarjuk itt tölteni az éjszakát.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Kapjunk ki Note:  Köszönöm a játékot!!!!  love  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-01, 21:50




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
A megkönnyebbülés mázsás súlyként omlik le a vállamról. Szinte hallom a robajt, ahogy megszabadítva a felelősség léleknyomasztó terhétől a betonra hullik a Himalája méretű rettegés, hogy esetleg az én hibámból hal meg egy újabb ember. Ellépek Juliantől, és pár pillanatig átadom magam a siker és az élet mámorának, de hamar visszarángat azzal, hogy elkezd idegen nyelven beszélni. Én meg azt sem tudom, most elküldött-e anyámba, vagy megkérte hirtelen felindulásból a kezem? Így, jó szokásomhoz híven kiforgatom a helyzetet, és gondolkodás nélkül válaszolok. Láthatóan meglepem vele, de legszívesebben hozzátenném, hogy megnyugodhat, mert én ugyan az életben nem fogok férjhez menni, legfőképp nem a Bahamákon. Nekem nem kell szerelem, sem az a sok hablaty, ami ezzel jár. No! Nincs az az ég. Amire kell...ha kell, arra van megfelelő telefonszámom, bár igen ritkán tárcsázom, de van. Egyéb? Na nem. De aztán inkább hagyom főni a levében, ha már volt olyan kedves, hogy megvoodoozott azokkal a szavakkal, amiktől egy pillanata eszembe jutott szakácskönyvet írni, meg Párizsba utazni és Vatikánt fotózni, meg franciául tanulni. Bah. De van olyan kedves, és lefordítja nekem amit mondott, én meg annyira el vagyok varázsolódva, hogy megúsztam egy ólomlyukasztásos alakformálást, és miatta sem kerülök már pokolra, hogy gondolkodás nélkül vágom rá: - Persze. Miért ne? Megbeszélhetjük. - bólogatok, aztán felfogom. Uh...ez most, ugye...csak munkaebéd akar lenni? De aztán megnyugtatom magam: hát persze, hogy csak munkaebéd.Kollégák vagyunk, és a kollégák, ha épp megúsztak egy zűrös ügyet, néha elmennek vacsizni, vagy ebédelni, vagy reggelizni, esetleg beülnek valahová iszogatni, nincs ebben semmi rossz. Igaz, én eddig mindig Bobékhoz mentem egy ilyen eset után, de...Bob már nincs. Elment, örökre, és...franc megette. Mindegy.
Arra azonban, hogy elmondtam neki az egyetlen mondatot, amit franciául ismerek, persze anélkül, hogy tudnám mit jelent, kissé meglepően reagál. Közelebb lép, amire én hirtelen megmerevedve pislantok, és a fülemhez hajol. A bőröm égeti a lehelete, ahogy elismétli a francia szavakat (és basszus, ez még MINDIG ROHADTUL SZEXI) és lefordítja. Nekem egy pillanatra még a szám is nyitva marad, csak kikerekedett szemekkel pislogok magam elé, erősen elpirulva rebegtetve hosszú, fekete pilláimat. Nem hinném, hogy több lenne a mondat mögött, mint a segítőkész szótárazás, mégis igencsak...fura, ahogy a fülembe suttog. Vagy csak már nem tudok különbséget tenni flört és egyszerű beszéd közt? Á, de tuti, hogy csak én képzelek túl sokat, biztos a túl sok adrenalin, mert az kizárt, hogy én..meg ő... hogy ő engem...á, nem. Az kizárt.
- Ouuu...aha! Kösz. - mondom, és egy pillanatig azt sem tudom melyik bolygón vagyok. De összeszedem magam, és mikor a szemembe néz, kihívó pillantással, szám sarkában apró félmosollyal nézek fel rá, állva a tekintetét. Na, barátom, lássuk, mennyire vagy bátor! Azért nehogymár majd épp engem hozzanak zavarba! ENGEM?? A zavarba ejtés koronázatlan királynőjét? A kétértelmű kijelentések császárnéját? A fekete öves irónia, szarkazmus és cinizmus bajnokot? Bitch, please! A kijelentésére, hogy ismételjük meg, azonban meglepett, sőt, egyenesen kiakadt képet vágok, miközben viszont jót kuncogok. Hihetetlen ez a srác. Elismerem, hogy van benne kurázsi, ha ezek után még ismétlést követel, és meg is dicsérem, hogy jól csinálta, bár kétlem, hogy megúszom anélkül, hogy majd Dylan távoltartási végzést nem szabat ki rám. Mint az oviban. El leszek tőle tiltva. De megragadja a lényeget. Való igaz, hogy CSAK MAJDNEM nyírtak ki minket.
- Az lehet. Mázlink volt. Vagy jók az őrangyalaid. Az enyémek már felmondtak. De Martinez akkor is lóg nekem egy új kocsival. - mosolyodok el. Ah, nem kell az, pár hónap, és úgyis kikupáltatom, ha lehet. Legfeljebb a karosszéria bánta a kis túrát, meg az üveg és a tükör. Legalábbis remélem. Végül miután meggyőződtem róla, hogy senki nem jár a közelben, a falnak dőlök, és egyszerűen lecsúszok mellette a földig. Képtelen vagyok állni, kicsit...uhh. Sok volt ez így egyszerre, és amúgy is, még kell várnunk pár percet, hogy biztos eltűnjenek a környékről, mielőtt kimerészkedünk innen. Figyelem, ahogy letérdel, és a szemembe néz. Egyenes jellemre vall, általában nem sokan szeretnek a szemembe nézni, van akit egyenesen megrémít a tekintetem, pedig esküszöm, hogy nem tehetek róla, hogy ilyen, és így tudok nézni vele. Hát ez csak a szemem, én meg nézek. Mikor meghallom a köszönését, értetlenkedve pillantok rá, majd mosolyodok el. Hát ennyire tetszett neki az akciónk? A fegyvert felém nyújtja, én pedig elveszem, gondosan ellenőrzöm, biztosítva van-e, és ezt is a hátam mögé csúsztatom. Nyomja a derekam, de pont nem érdekel most.
- Bármikor állok szolgálatodra! - bólintok teátrálisan és huncutul mosolyogva, még kicsit a karomat is széttárom, aztán elkomolyodok. - Köszönöm, hogy megálltad a helyed, akkor is, amikor nekem kellett volna. Tényleg jó voltál, és azt hiszem, megérte ez a kis...akció, hogy úgy mondjam, mert szerintem óriási dolog van készülőben. Dylan és a kapitány miatt nem kell aggódnod, a véleménye épp annyira nem érdekel, mint bárki másé, a felelősséget viszont vállalom a tetteimért, és amúgy is, te jól vagy, én jól vagyok, a lányok meg nincsenek jól, foglalkozzanak inkább azzal. Te meg...Egy szó, mint száz, nagy vagy, Kido! - mondom, és sanda mosollyal emelem fel az ökölbe szorított kezem, kissé félrefordítom a fejem, és várom, hogy az egyetemes "Kurvajókvoltunk!" ökölpacsimat viszonozza.
De nem rostokolhatunk itt örökké, így mélyet sóhajtok, és ráemelem a tekintetem.
- Szerintem induljunk, már elmentek. Hátul gyorsan kikerülhetünk a veszélyzónából. Nem? Mit gondolsz? - mondom, és ha egyetért, fel is állok, és Akitát egy kézjellel magam mellé intve indulok el, kilépve a rejtekhelyről, persze csak miután azért kilestem. Néhány lépés után leugrok a rámpáról, és elpakolva a dobozokat a kocsi elől, és miután becsatoltam a kutyát, bepattanok majd indítok. Ideje végre visszatérnünk  való világba. S magamban dudorászom a kis dalt, ami újra előjött az emlékeimből...Voulez-vous coucher avec moi, ce soir.....



Voulez-vous coucher avec moi, ce soir?  love  xD
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-01, 19:13

Regina & Julian


Csak egy hajszállal, de megúsztuk ezt az egész hajtást. Megtudtuk a részletet, de még mindig nem vagyunk a végén. Macska egér harc vette kezdetét. A kérdés adott....ki lesz az egér, és ki a macska?? Regina eltette a fegyverét, közben pedig előrébb lépett tőlem. Idegességemben fel se fogtam, hogy franciául kezdtem neki karattyolni, ő pedig felhúzott szemöldökkel fordult felém. Néha tényleg nem veszem észre, ha  nyelvet váltok, már csak akkor, ha rám szólnak, hogy fordítsak. De mikor válaszol egy teljesen értelmetlen mondattal,ami nem függ össze a franciámmal, az én szemöldököm húzódott fel. Hogy mit is mondtam? Hát mit is? Ba...baromi izgató? Regina Carter merre jársz? Most éltünk túl egy hadjáratot és már rég nem is itt van...
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, annyit mondtam: Meghívhatlak egy ebédre...holnap, vagy amikor ráérsz? - mosolyodok el a tekintetébe nézve, mikor franciául kérdez valamit, amire aztán halvány fingja nincs mit is jelent, közel lépek hozzá és a fülébe suttogom.
- Az iménti kérdésed... Vous le vou coucher avec moi ce soir?  Annyit jelent: Alszol velem ma este? - végül elmosolyodva emelkedem fel fülétől, tartva tekintetébe sajátomét és felegyenesedem. Nem akarom zavarba hozni és azt se szeretném, ha felképelne a kérdés miatt. Válaszoltam is meg kérdeztem is.   Hiszen ezt jelenti az iménti kérdése. A falnak is füle lehet, fog itt efféle szavakkal dobálózni a nyavalya. Nem vagyok oktalan, óvatlan, s nem ma szült  anyám. Nem szokásom egyik nőt vagy lányt sem leamortizálni szellemileg vagy lelkileg, de tény, hogy az álom férfitől én olyan messze vagyok, mint ide a jéghideg Kanada. Egyébiránt tisztában vagyok azzal, hogy mit vagyok képes kiváltani egy nőből, de a családalapítási vágy belőlem abszolút hiányzik és ami azt illeti, hosszú távra sem szeretek tervezni. Köszönöm szépen, elég jól elvagyok úgy, ahogy vagyok. Ebben pedig benne van, hogy igencsak magamnak való lettem az évek alatt. A balesetem óta az agyam hiper-sebességgel kódol és fejt meg minden lehetetlennek tűnő dolgot. Változtatni pedig… ahhoz nagyon nyomós indok kellene, hogy hajlandó legyek rá. Nem lehetetlen persze a dolog.
Szeretem ezt a nyelvet, de szokatlan volt, mikor angolra kellett váltanom, tanulnom, mikor ideköltöztem anyámhoz. Néha már keverem is, de ez csak akkor tör elő, amikor dühös vagyok, vagy épp rettegek, ami nagyon ritka. Megtanultam kontrollálni a fater mellett. Meg kellene ismételni mindezt, bárhol, másokkal, vagy ugyanezekkel és ezt közlöm is. A csaj meg vigyorogni kezd és közli velem a tutit.
- Csak MAJDNEM! - vigyorodok el, ebből leszűrheti, komolyan gondoltam, nem vagyok beszari alak. Mondjuk az adrenalin miatt dolgozott a ketyegőm, de ha úgy vesszük...élveztem...nem mindennap kerül az ember fia efféle vészhelyzetbe...odahaza...nagyon messze, régen minden napos volt. Hozzá szoktam ahhoz, hogy a saját apám egy élesített fegyvert tart a fejemhez...tanulsz, vagy meghalsz elveken alapozta a jövőmet. Jó, hát azt is elismerem, mivel még gyakornok vagyok és kurvára sehol sem vagyok még, féltik az irhámat. Dylan is és ő is. Amit megértek. Tényleg. Lecsusszan a falhoz közvetlen és kényelmesen neki áll ücsörögni. Nem szeretek nagyon lefele pillantgatni, magasságomból ítélve ez igen megszokott, hogy magaslati levegőt szívok. De most csak féltérdre ereszkedek szembe vele, hogy a szintkülönbségen csökkentsek, majd a szemébe mélyedek. A fegyver csőrészét megragadom és a markolatát tartom a lánynak, vegye el, tegye el, csináljon vele valamit. Csak ne nálam legyen már a továbbiakban. Nem szeretem a fegyvereket. Az oké, hogy nekem szegezik, szemrebbenés nélkül nyugtázom, de tudom jól, kiszámíthatatlan vagyok olykor, mikor bekattanok az agyam nyüzsgése végett.
- Dehogy tetted tönkre az estémet. Épp megmentettél egy kínhaláltól. Meg a papírmunkától. Dylant meg majd elrendezem, én akartam menni, jöttem is veled...az események meg felforrósodtak. Enyhén! - felelem teljes komoly hanggal és arccal, tekintetem mélyen az övébe fúrva, de aztán enyhítek magamon és mosolygok. Ráadásul hamarosan 23:00...még az őrsre is vissza kell érni, meghallgatni a nagyfőnököket...számomra még plusz büntetőfeladat is vár, ami úgy egy újabb hét...alig várom...

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Kapjunk ki Note:  love  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-01, 17:29




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
Elmondani sem tudom, mennyire utálom az ilyen helyzeteket, morbid módon mégis mennyire élvezem. Mikor egyedül dolgozom. Mikor nem veszíthet senki más, csak én. Mindig is kicsit őrült voltam, sosem tagadtam, de ettől váltam a nyomozók kedvenc és egyben leginkább utált szárnysegédjévé - mert épp annyira voltam őrült, hogy ne hagyjam csak a félelem miatt kihűlni a forró nyomokat, és voltam annyira makacs és kitartó, hogy utolsó véremig küzdöttem azért, hogy akinek a rács mögött a helye, ott is legyen.
De most, mikor ennyire a halál torkában érzem magam, és azt is, akit magammal rángattam az őrületbe, már nem vagyok olyan magabiztos. Persze, próbálom megjátszani, hogy ne rémisszem halálra a srácot, de úgy is tudom, hogy nem tök hülye. Épp néhány perce, hogy majdnem leszorítottak az útról, szitává lőtték a kocsimat, és most, mikor hallom felpattanni az egyiket a rámpára, a szívverésem szerintem még a Holdon is hallható, szóval...ja, sejtheti már, hogy kurva nagy szarban vagyunk. Ám abban is biztos vagyok benne, hogy ha kell, nem leszek gyáva, hogy feláldozzam magam a srácért. Nem azért, mert ekkora hős vagyok, kitüntetést sem várnék érte. Hanem mert erre esküdtem fel. Ez a dolgom. Vigyázni arra, akit rám bíztak, akiért felelősséget vállaltam. Neki még van élete, nekem semmim nincs, nincs is hát miről beszélni. Nem mondom, hogy nem vagyok berezelve.
Mert dehogynem. Rohadtul félek, féltem őt, féltem magam, a tudatom sokadik szintjén még az akció sikeressége és az elfogott lányok életéért való rettegés is elfér. De teszem a dolgom, ha kell, így vagy úgy. Voltam már rázós helyzetben, nem ez az első, és ha túlélem, nem is ez lesz az utolsó.
A hátam Julian mellkasának vetem, és hallgatva miről beszélnek Martinez emberei, lassan kibiztosítom a fegyverem. Van abban valami megnyugtató, hogy érzem a hátamon a szapora szívverését, ezt elismerem, mégis rettegve hallgatom, ahogy egyre közelednek felénk a léptek. Azt hallom, hogy hárman vannak, az egyik feltehetően valami vezetőféleség, mert a tervük fontosságáról beszél pár szót, és aztán - legnagyobb megkönnyebbülésemre - hogy biztos elhúztunk már, és csak eltévedt turisták lehettünk, mert nem lőttünk vissza rájuk. A súlyos bakancs megtorpan alig pár lépésre tőlünk, majd egy sürgető parancs, és a tulajdonosa morogva ugrik le a betonplaccra, és pár másodperc múlva már húznak is kifelé a telephelyről. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, a bent tartott levegőt úgy eresztem ki a tüdőmből, mintha a víz alól bukkantam volna fel. Nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt megúsztuk! Leeresztem a fegyvert, újra biztosítom, és miután végre ellépek Julian elől, a hátam mögé rejtem. Nincs most rá szükség. A hajamba mélyesztem az ujjaim, míg teszek előre két lépést, a fejem hátravetem, lehunyt szemmel adok hálát mindennek, ami szent, hogy ennyivel megúsztuk. S már érzem is magam mellett Akitát, igazodik hozzám. Lenézek rá, és megsimogatom a fejét, hálásan simul hozzám, boldog kutya fejet vág. Neki minden játék, minden elvégzett munka, legyen az gyakorlás vagy éles helyzet, ugyanolyan - izgalmas, érdekes, jó, és a végén biztos jön valahonnan valami finomság, vagy egy kis labdázás.
Mikor Julian hangját hallom magam mögött megszólalni, felé fordulok, s tekintetem derűs ugyan, de a szemöldököm kissé felszalad, ahogy kérdőn ránézek. A hajába túr, és fújtat, ahogy elnézem fel sem tűnt neki, hogy mit mond. Most ez komoly? Beszélek spanyolul, pár szót még talán olaszul is megértek, na de francia?
- Egyetértek! Házasuljunk júliusban a Bahamákon! Nem kell nagy felhajtás, de követelem a fehér ruhát, és a liliomcsokrot. De...öhm...mit is mondtál? Nem mintha nem lenne baromi izgató, ahogy beszélsz, de... - mosolygok fel a szemébe, és valahol ez a fajta beszéd talán a sokk miatt kerül elő nálam, nem mintha nem szeretnék állandóan zavarba hozni bárkit bármikor, mégsem tudom értelmesen azt mondani, hogy fordítsa már le, mit is mondott. Hogy miért? Mert én csak én vagyok. - Bocs, egyetlen mondatot tudok franciául, az a: Vous le vou coucher avec moi ce soir?! És valójában azt sem tudom, pontosan mit jelent! - vigyorgok rá, és tényleg. Fogalmam sincs miről beszél, azt az egy mondatot is valami hülye dalból tanultam meg még régen, és azóta nem felejtettem el, és..hát igen...szexi, ahogy beszél. A francia nyelv tényleg baromi dögös...hmm....nem is gondoltam volna. Talán el kéne ugranom Párizsba, még hallgatni egy kis franciát, vagy beiratkozhatnék egy tanfolyamra, hátha ragad rám valami a koszon kívül ott is. Most, hogy úgy tűnik, már csak a rendőrfőkapitánnyal, és a hétfejű, Dylan Reed nevű sárkánnyal kell megküzdenem, már úgy érzem bármit megtennék. Ide nekem az oroszlánt is, keresztbe lenyelem az Eiffel-tornyot, liftestül, turistástul, mellé pedig szeletenként nassolom el a Pisai ferde-tornyot, és a Vatikánt. Itt az ideje egy kis kulturálódásnak, mert miért ne? Hisz túléltük, Julian példásan bevált, és igaz, hogy tulajdonképp háromszor kaptam agyvérzést, és vagy tucatszor szívrohamot, éléggé élőnek érzem magam. Lehet, hogy írok egy szakácskönyvet. Nem mintha túl sok mindent tudnék főzni, de talán valakinek szüksége lehet egy "Hogy készítsünk ötvenféleképp lasagnet?" kötetre. Vagy nyitok egy állatmenhelyt. Igen, befogadok hatvan kóbor kutyát, és macskákat is, meg jávorszarvasokat. Azt nem tudom honnan hozok jávorszarvast, de mindenre van megoldás.
Mosolygok a srácra, mert látom, mennyire meg van zavarodva, és bevallom, ROHADTUL büszke vagyok rá. Komolyan. Hihetetlenül jól viselkedett, úgy, ahogy nem sok gyakornok tette volna. Ami azt sejteti, hogy vagy volt már többször ilyen éles helyzetben, vagy valahol alaposan megacélozták az idegeit. Emlékszem, mikor rám először lőttek, miután elmúlt a veszély, két órán át zokogtam egy íróasztal alatt magzatpózba gömbölyödve, a Julian, mintha minden nap ezt csinálná.
Mikor azt mondja, ismételjük meg, már olyan szélesre húzódik a mosolyom, hogy az összes fogam kilátszik, elképedve pislogok rá.
- Te, Julian, most tervezed, hogy totál kiakasztasz? Épp az imént nyiffantunk majdnem ki! Nem volt elég a jóból? Viszont az tény, hogy példásan csináltad, baromira jó voltál, úgyhogy....persze, hogyne! Szívesen hozlak magammal legközelebb is, ha kedvem támad kilyuggatni a formás kis hátsómat. - kuncogok kissé, aztán megszelídítem a mosolyom, miközben kilesek, nem látom-e visszajönni a gorillákat. A köszönetére csak értetlenkedve pillantok rá, miközben nagy sóhajjal nekivetem a hátam a vele szemben lévő falnak, és ráérősen lecsusszanok mellette a hideg betonra.
- Mit köszönsz meg? Hogy majdnem lelövettelek, hogy tönkre vágtam az estédet, vagy hogy miattam Dylan meg a kapitány rongyosra fogja rugdalni a seggünket? - kérdezem tőle jókedvűen, miközben Akita bundájába fúrom vékony kis ujjaimat, és őt nézem. Nem érdekel most Dylan, sem a kapitány, sőt, az egész rohadt rendőrőrs felrobbanhat, nem érdekel. Sokat veszthettünk volna, és mégsem mi lettünk a vesztesek ma este. Egy csatát megnyertünk, és a háború elkezdődött. Imádok az első sorban lenni. Onnan jobb a kilátás.  


Just for you!  love
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2015-01-01, 14:18

Regina & Julian


Azt hiszem, ha egyedül lennék, már a kukkolásnál kinyírtak volna. Szóval örülök, hogy Regi nem egyedül jött el, hiszen simán kinyíratta volna magát, az első 5 percben. Hiszen 1:15 ellen nem szép arány…de a 2:15 ellen sem. Örülök, hogy megléphettünk. A csajnak hála. Neki a vezetése és az „önkontrolja” végett, nekem meg az eszem miatt. Jó kis csapat vagyunk, még ha ezt az 1 órát vesszük, akkor is. A ládák mögé bújtunk, nem mutattam ki, hogy félek, pedig belül tökre ellentétben voltam a külsőmmel. A férfiak mindig azt mondogatják, ők nem félnek semmilyen helyzetben sem. Hiába a blazírt arc, azért belül, ha bárki látná azt a káoszt… 
Hiába nyomott Carter a kezembe fegyvert, nem játszom a Hőst…meg tenném, de mi hasznát venném? Lehet, előbb lőnének le, mint ahogy én előbukkannék a rejtekből… Elég közel vagyunk egymáshoz, szerintem halljuk is egymás szívének dobszerenádját, a tekintetem az övébe fúródik… Lássuk egymás gondolatát, lássunk a mélyére? Hallom, ahogy a kocsi beljebb érkezik, kicsit lehajtom a fejem, majd nagy levegőt véve visszatartom pár másodpercig és az orromon át kifújom. Hogy ez miért kellett? Szabadon eresztettem a feszültséget, a tombolást, a felesleget. De még mindig van valami….De nem…Ezért lazítottam a fegyver fogásán..Csapódást hallok…ezek ők? Na ne…és innen…mégis hova? Hogy a bánatba? Ahogy meghallom a felettesem hangját, felé fordítom tekintetem, egy aprót bólintok, de nem moccanok. Még nem. Addig nem, amíg nem tudják, pontosan itt vagyunk e…hiszen ha most moccannék, akkor „háború” lesz… Egy pillanatra be kell hunynom a szemeimet, hogy összeszedjem magam. Arra gondoltam mesélhetne később nekem arról, hogy milyen fegyvereket érdemes használni bizonyos bevetéseken. Gondolom, nem ugyanolyan fegyver kell egy háborúba, mint amilyen egy kivégzésre... Megéreztem Regina hátát a testemnek érintve, erre nyitottam ki tekintetem és figyeltem, ahogy a távolt figyeli.  Lélekben összerogyok, és a hajamat tépem. Mégis mi a faszt csinálok!? Alakulgat, alakulgat...A lépések zaja egyre közelebb ér, a lány kibiztosítja a fegyvert…én meg csak lefagytam…pár másodperc erejéig. Akkora a káosz a fejemben, mint Nérónak. Na jó, talán akkora zavar nincs, de 10-es skálán 6. Lehet, hogy a sötét …Vagy... Tanácstalan vagyok. Ezután az idő, mint olyan… megszűnik létezni. Piszokszar... ebből nem csinálok rendszert. Kérdő tekintettel bámulok a földre magam elé. A hangok közelebb érnek és mintha közvetlen 1-2 mm-re hallanám a zajt. Nem, nem igaz. Vajon ki jött?
Villámként csapnak belém a spanyol mondatok. Más nem is számított, csak a léptek távolodása.. Aztán a motor felbőg és elmennek. Szeretem a boldog pillanatokat. Ritkán van benne részem és még jobb, hogy meg tudom valakivel ezt osztani. Főleg úgy, hogy megmentette az életünket. Hálás vagyok. Egy kissé talán félelemből, vagy nem is tudom, anyanyelvemen szólalok meg és észre sem veszem. - Que le… Autant en emporte ? La Fin? Je vous invite à déjeuner. – végül elmosolyodva pillantok rá hatalmas szemekkel, majd a hajamba túrok és fújok egyet.
- Ezt legközelebb is megismételhetnénk. - nevetem el magam, majd félredöntve fejem újra ránézek.
- De most komolyan. Köszönöm. - szerintem ezzel el is mondtam mindent, de azt nem mondanám, hogy nem vállalnék be egy ugyan ilyet legközelebb. Legalább csiszolódok. Vagy meghalok. De az a biztos, hogy egy darabig nem igazán engednek el, legalábbis Carterrel biztos nem, ilyen akcióra. De amiről nem tud senki, az nem is fáj nekik...Viszont erről az akcióról az egész őrs tud, hiszen Dylan mondta, hogy keressen fel, én meg leléptem vele...meg se merem nézni, mennyi nem fogadott hívásom és üzenetem van...mehetünk egy jó adag fejmosásra. De előbb még itt ücsörgünk egy jó darabi, hogy nyugodtabb legyen a hangulat...ráadásul a kocsi...leteszem a fegyvert a földre, majd a kutya felé pillantok...ő is örül. Akkor tényleg túléltük, vagy csak álmodok, de meg ne csípjen bárki is, mert abból köszönet se lesz..

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Léptek mezejeNote:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-31, 18:05




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
Elhagyni a veszélyzónát! Ez az elsődleges cél, és a legésszerűbb módja annak, hogy esélyt kapjunk arra, hogy megússzuk élve. A kocsit elrendezem, s Akitát előre engedve már mászok is a rámpára. Nincs sok időm, és imádkozok mindenhez, ami szent, hogy ne legyen gáz. Még látom Julian félszeg mosolyát, ahogy rám néz, mintha egymást biztatnánk, hogy meg fogjuk úszni ezt az egészet. A lelkiismeretemmel meg majd elszámolok később. Vagy soha. Az könnyebb.
A kutyát előre küldöm, s nem kellenek monológok, hogy tudja a dolga, elvégre kiképzett rendőrkutya, tudja a vezényszavak jelentését, így elégedetten  nézem, ahogy eltűnik a ládák mögött. Újabb tíz kilóval leszek könnyebb, ami a rám nehezedő terheket illeti. Igen, sok mindenre képes vagyok, ha a célom akarom elérni, de semmiképp nem áldoznék fel kollégát. Nem, Bob halálát a mai napig nem tudtam feldolgozni. Állandóak az álmatlan éjszakák, a rémálmok, a könnyes sikoltások közt ébredések az éjszakában. Nem tudnám még egyszer túlélni, ha miattam halna meg egy ember. Ráadásul Julian tulajdonképp még egy kölyök, alig bújt ki a tojáshéjból, még előtte áll az élet. Várják a lányok, akiknek áttaposhat a szívén, neki is kell még pár pofon az élettől talán, hogy aztán tisztességes emberként megnősüljön, legyártson pár tucat gyereket, és megvegye álmai fehér léckerítéses házát, s haláláig éldegéljen boldog, nyugodt életet, de nem, nem ma fogom hagyni, hogy mindent elveszítsen miattam.
Így a tervemnek megfelelően én is haladok szépen előre, ám ekkor meglátom azt, hogy a terepjáró lassan befordul a telephelyre. Minket keresnek, bennem meg megáll az ütő is, hisz még kint állok a rámpa közepén, mikor már meglátom a teherautó mögül előbukkanó törött lámpát és a kocsi orrát.
A szívem ugrik egy nagyot, és a másodperc törtrésze alatt cselekszem. Sprintre váltok, és amilyen gyorsan csak tudok, beugrok a rejtekhelyre, alaposan belecsapódva Julian mellkasába. Meg sem nyekken, ami külön piros pont, én pedig csak erőtlenül nyögök egy bocsit halkan. A fegyverem a mellkasomhoz szorítva tartom, persze úgy, hogy ne Julianra irányítsam, a szívem olyan vadul ver a mellkasomban, hogy hallom a fülemben, ahogy dobol. A vérem az ereimben szágult, a levegő kevésnek tűnik, kapkodva veszem, de azt hiszem nem vettek észre. Julianre pillantok fel, zöld szemébe nézek, mintha a szemeimen át tudnám nyugtatni, vagy biztatni, s így, hogy ilyen közel állok hozzá, és a fejem fel kell vetnem, hogy ránézhessek a sötét félhomályban, hirtelen olyan nagynak és magasnak tűnik. Nahát, eddig is ekkora volt? Látom, hogy a fegyvert szorongatja, majd lazít a fogásán, és ez engem is megnyugtat kissé. Így nézve már nem is annyira...kölyök. Újra oldalra meredek, hallok-e valamit, majd megérzem magamon a társam pillantását, újra ráemelem világoskék íriszeim. Tanácstalan vagyok, mert a kocsi zúgásán kívül nem hallok semmit, ám mikor nyílnak az ajtók, megdermedek. Ne! Csak ezt ne!! Kétségbeesetten pillantok fel Julianre, majd nyelek egy nagyot, hisz hallom a súlyos bakancsokat az aszfalthoz csapódni, s a lassú lépteket a kavicsokon csikordulni. Aztán megemberelem magam, arcom vonásait megacélozom,  elszántságot tükrözve pillantok oldalra, majd vissza a srácra.
- Emlékezz, mit mondtam. Lapulsz, menekülsz. Tedd a dolgod!- suttogom szinte lehelve a szavakat,  a tekintetébe mélyesztve íriszeim, és egy apró félmosolyt küldök felé. Azt ígérte, hogy teszi amit mondok. És én is teszem a dolgom, így felkészítem magam arra, hogy ha szükséges, magamra vonjam a gorillák figyelmét, és így ha engem le is lőnek, Juliannek lesz esélye elmenekülni. Lassan megfordulok, hogy a hátat fordítsak Juliannek, és kifelé kezdek figyelni minden rezdülésemmel. A hátam a mellkasának vetem, hisz a hely szűk, sok választásunk nincs, és most nincs is itt a helye annak, hogy reklamáljon egyikünk is. Egyszer Bobbal három órán át egy csatorna alig egy méter átmérőjű üregébe voltunk rejtőzve, és patkányok mászkáltak rajtunk. Szóval ez ahhoz képest maga a Hilton elnöki lakosztálya. Hallgatom a közeledő lépteket, és a szívembe rémület költözik, a szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy hallom őket spanyolul beszélve rólunk (rólam) beszélni, és azt, hogy valaki felugrik a rámpára. A fegyverre markolok, az elsütőszerkezetre helyezem az ujjam, és halkan kibiztosítom. Ösztönösen nyelek egyet, majd szorítom vissza még a lélegzésem is, a tüdőmben tartva a levegőt. Nem vették észre a kocsim, és ez csak a szerencsének és a sötétségnek hála, de felkészülök. Ha harc lesz, hát nem adom a bőrünket egykönnyen, az biztos. S a fejemben egy terv kovácsolódik. Öngyilkos, kegyetlen terv, amivel a saját életem feláldozom a másikért, de még éltet a remény, hogy talán nem lesz rá szükség. Nagyokat pislogok, s testem minden izma megfeszülve várakozik, hogy ha még közelebb jön a pasas, előugorjak és lelőjem, ha kell, azzal sem törődve, hogy engem kinyírnak. De az utolsó pillanatban meghallom a szót, ami az életünket jelenti, és először alig hiszem el, amit hallok, csak a fegyvert markolászom magam előtt. Annyit már megtanultam, hogy ne igyak előre a medve bőrére.
- Vamonos! Ellos no están aquí!
Visszafojtott lélegzettel hallgatom, ahogy a felénk közeledő pasi megtorpan, majd morogva tesz pár lépést, és leugrik a rámpáról. Aztán már csak a bakancsok hangja hallatszik, a motor újból felbőg, és nagy lendülettel kiszáguldanak a helyről, a kocsi kerekei csikordulva adják meg magukat a fizika törvényeinek, majd hallom, ahogy távolodni kezdenek a szűk utcában. Én meg még levegőt is elfelejtek venni a megkönnyebbüléstől, bár legszívesebben ordítva bőgnék egy sort. Talán fogok is.

Just for you!  love
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-31, 11:41

Regina & Julian


Hogy miért hallgatok pont rá? Roppant egyszerű...tapasztaltabb. Meg a felettesem, ennél több pedig nem kell, hogy megússzuk. A segítségemet kérte, nem akarom elcseszni az akcióját. Egyre inkább érlelődött bennem, hogy nem fogom szépen csinálni, mert bazd meg, hogy néz már ez ki. Minden héten tele vannak a lapok az eltűnt lányok képeivel, az meg ott szedi szét őket, tudni sem akarom, min kell keresztülmenniük, mire a "mészárszékre" kerülnek. Én sem vagyok egy matyóhímzés, de ez megfekszi a nem épp gyenge gyomromat. Lazítani kellene...Lazítsak, ó hogyne, esetleg golyókiszedés közben megdob valaki egy masszázzsal is, vagy mi a picsa? Na haladjunk... visszapillantok a lányra. A bólintását csak egy mosollyal veszem tudomásul, azzal a fajta mosollyal, aminek apró szusszanás a velejárója,  majd a másik bagázsra vetem íriszem, legalábbis a közeledő lámpa fényre és igyekeztem a kijelölt helyre. Fel a rámpán, be a ládák mögé...néhány másodperc, talán egy is eltelt, mikor a lány kutyája is mellém telepedett le. Rápillantottam majd a gazdájára. Most miért állt meg? Gyere...Alighogy ezt gondolatban elregéltem, már nekem is vágódott, nem sok kellett, hogy elnevessem magam, de csak bólintottam.  
Ha ezt megússzuk, már pedig ússzuk meg, elhívom egy vacsorára, vagy egy moziba, vagy valamire amit ő kedvel. Köszönetképp, hogy megmentett és elhozott. Csak odabent az őrsön lesz rázós a helyzet. Dylant ismerve, mivel rá vagyok bízva, mellé lettem kihelyezve, már egy éve és eléggé megkedveltük egymást, nem kicsit lesz kiakadva. Én is kapni fogok, hát még Regi...de majd úgy oldom meg, hogy én követelőztem...Szorosan markoltam a szolgálati fegyvert, miközben előre meredtem, majd a stukkerre néztem, lazítottam a fogáson, végül hallgattam a kinti "nyüzsgést". Illetve a kocsijuk begurul a helyre, de ezen kívül nem történik semmi. Végül a lányra pillantok aggódó pillantást vetve rá, majd figyelmem ismét előre mered és hallgatom a túlpartot.  
Egy erős gyanú kezd el bennem éledezni, ami egyelőre még nem bont szárnyat a maga tökéletességében, mégis ott van, él és lappang, a megbizonyosodás teljes egészében azonban még várat magára. Ezt komolyan nem vagyok hajlandó elhinni....

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Hangulat????Note:
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-31, 01:27




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
A parkolás sikeres, és remegve húzódunk lejjebb mindketten. Figyelek, mint a nyúl az üregben, és minden idegszálam azért küzd, hogy még ne boruljon el az agyam, és ne kezdjek eszeveszett öldöklésbe. Ne, egyszer majdnem elhibáztam, most pedig, mikor már ilyen sokat megtudtunk, addig akarom húzni a fegyverhasználatot, ameddig lehet, mert ezzel tudom, hogy biztosíthatom az akció sikerét, és legalább ha le is ordítják majd a fejem, vagy felfüggesztenek, vagy akár kirúgnak, tudom, hogy nem volt hiába. Ezek a barmok meg hadd higgyék csak, hogy vétlen civilek voltunk, akik csak megijedtek, azért menekültek. Hihetnek bármit, amit csak akarnak, tőlem eltévedt prostinak, turistának vagy ufónak is nézhetnek, bánja a franc, csak egyre ne gyanakodjanak, hogy zsaruk vagyunk. Így lebukva figyelek csak kifelé, és mikor meglátom, hogy közelednek, körbekémlelek, s meglátom a lehetőséget arra, hogy el tudjunk bújni. A sráchoz fordulok, és nem felejtem el megdicsérni, bár nem ajnározom körbe. Tényleg jól csinálta az eddigieket, és ahhoz képest, hogy gyakornok, baromira higgadtan kezelt le minden helyzetet, nem ellenkezett, nem vágott pofákat, sőt, még azt sem vettem észre rajta, hogy esetleg amiatt lennének kifogásai, hogy nőként adtam utasítást. Hiába a parancs, hiába tudják, hogy rangomban, és szolgálati időben is felettesüknek számítok, azért a pasik csak pasik maradnak. De Ő nem, Ő más, csak teszi azt, amit mondok neki, és ugyan nem sok más választása van, örülök, hogy nem kekeckedik. Viszont látva a közeledő autót, amiben azok az igen veszélyes tagok vannak, muszáj lenne meglépnünk, mielőtt szitává lőnének minket a saját autómban. Így Juliannek szólok is, és biccentéséből veszem, hogy felfogta amit mondtam.
Elmagyarázom neki annyira pontosan, amennyire csak tudom, mi a tervem, aztán kicsit az ölébe mászok, de mit tehetnék? Valahogy el kell érnem a másik stukkerem, ha már a szolgálatit az ő kezébe nyomtam, nem? Kicsit még poénkodok is, és láthatóan nem lepődik meg sem azon, hogy ilyen éles helyzetben mosolyogni lát, sem azon, hogy előbukkan egy másik fegyver is a tarsolyomból. Ezek szerint tényleg hallott már rólam? Vagy csak túl kiszámítható vagyok? Mindegy, a lényeg, hogy már nekem és neki is van fegyver a kezünkben. Talán ezért bent majd Dylan a fejemet veszi, és a kapitánytól sem várok mást, de basszus, az életünk a tét, ki a franc nem szarja le? Tanult lőni, tudja is használni, különben nem jöhetne terepmunkára, szóval nincs mese...na jó, azt bevallom, hogy árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát, de mikor kiszáll az autóból, megnyugszom kissé. Nem csinál hűhót, a pontos utasításaimnak megfelelően cselekszik. Esküszöm, még büszke is vagyok rá! Épp úgy, és annak megfelelően csinálja a dolgát, ahogy azt kértem. Ha Dylannal leharcoltuk a dolgunkat, ezt biztosan meg fogom említeni neki. Ha nem hallgat meg, akkor meg a seggére fogom tűzni egy papírlapon a tűzőgéppel. Akkor majd biztos észreveszi. Én is kiszállok, és még van egy kis időm, így miközben kiszedem Akitát, a közelben lévő halomból pár kartondobozt a Honda elé lökök, így a sötétben nem látszik majd más, mint hogy egy telephelyen egy ócska, lepusztult fekete kocsi ácsorog, nem fog nekik feltűnni a jel, sem a rendszámom. Amúgy is, ezeknek a gorilláknak általában mikroméretű agyuk van. Így kiengedem a kutyámat a kocsiból, csendre intem, majd a rámpához vezetem, és miután felugrott, én is felhúzom magam. Látom, ahogy Julian hátrapillant, és bólintok felé, hogy jól csinálja, s már osonok is a ládák felé, a fegyvert két kézre fogva, felkészülve arra, hogy bármikor bevessem. Látom, hogy Julian eltűnik a magas ládasor és a betonoszlop mögött rejtőző beugró mögött, és egy fikarcnyit megkönnyebbülök. Jól van, nem lesz itt gond!
- Akita! Rejtőzz!Ül!- hajolok a kutyához, és a nyakörvénél fogva előre engedem, hogy az okos rendőrkutya Julian lábainál találjon menedéket azon a szűkös, talpalatnyi kis helyen, és néma csöndben leüljön, mint a cövek. Alig pár lépés választ el attól, hogy beérjek én is, ám ekkor meglátom a begördülő autó lámpájának a fényét. Oldalra fordulok, és rémülten látom, hogy a gorillák behajtanak a telephelyre, épp csak a teherautó miatt nem látnak. Így futásnak eredek, és az utolsó pillanatban vágódok be a csapatom mellé, s a lendülettől talán neki is csapódok Juliannek, de sajnos muszáj volt nagy lendülettel beugranom, észre ne vegyenek. Azért egy erőtlen, halk "Bocsi-t" még kiszorítok magamból. A szívem vadul kalapál, a fegyvert a mellkasom előtt szorítom magamhoz, a levegő meg valahogy eszméletlen kevésnek tűnik nekem, de úgy tűnik, nem szúrtak ki. Remélem nem veszik észre a kocsit, és akkor elhúznak, mi meg mehetünk életet ünnepelni, meg akármi, mert ha ezt én túlélem....na, akkor nem tudom mihez kezdek, de baromira fogok örülni, az biztos. Azért némán fülelek, hogy hallok-e valamit, de egyelőre csak az autójuk lassú haladásának a hangja jut el a fülembe, semmi ajtócsapódás, semmi fegyverdörrenés, és addig jó. Tényleg nem akarom elszúrni ezt az akciót.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-30, 22:22

Regina & Julian


Hol a torkomban, hol pedig a helyén érzem dobogni a ketyegőm...azt hiszem a mai napot sokáig emlegetni fogom. Magamban. Veszek egy mély levegőt, alakul a hangulatom, alakul... De legalább leparkoltunk a megadott koordinátákra. Basszus, most hogy belegondolok, mintha egy térkép lennék, vagy rosszabb. Rosszabb, minden bennem van...Rendszámok, összesen a mai 4 autó rendszáma és 2 arc, amit majd a fantomosnak leintek, vagy magam keresem meg az ürgét, valamelyik gépen...csak érjünk vissza. Kezelésbe veszek minden gépet. Ahogy újabb tanácsokkal látott el, bólintottam. Remélem eltűnnek. Egy ideig csend volt, béke volt, de ennek az idillnek hamar vége szakadt. Carter azt figyeli, hogy jönnek- e azok a fráterek, így én is feljebb emelkedek és arra pillantok. Fény. Ne menj  a fény felé...hülye.
- Eresszék le magukat a csatornán... - És ezt olyan játszi könnyedséggel közlöm, mintha csak azt mondanám nekik, hogy leárazták a kávét vagy hogy elfogyott a cigi vagy hogy a szomszéd tetves kurva ribanc macskája megint leborította a halott páfrányt az erkélyünkről.
Végül figyelem mit ügyködik a felettesem a kocsijában, valamit lekapcsolt, majd rám nézett.
Amikor újfent megszólalt, úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Mindenki tudja, hogy lehet valaki bármilyen erős, okos és tapasztalt, az indulat teljesen elvakíthatja. Ennek ellenére jól reagálta le a helyzetet, különösen ezek után. Helyén van az esze, ennyi biztos.
Parancsoló hangneme nem lepett meg, a helyzet ezt kívánta meg. Ő jóval felettem áll, így a vitatkozás nálam elhanyagolható e téren. Nem akarok megmurdelni, szóval teszem amit mond. Ám amikor a kezembe adja a fegyvert, tekintetem megremegett. Nem azért, mert félek tőle, hanem mert tudom, hogy milyen érzések keringenek ilyenkor bennem. Ezidáig négyszer volt a kezemben fegyver, illetve ha a  szülőföldemet is bele számítanám, akkor a 10 ujjam nem lenne elég.   Minden lehetséges védekezési módszert lefuttattam magamban. Az apám mindig is arra törekedett, hogy olyan örököse legyek, akire méltán mondhatja, „ez az én fiam”. Megtanultam mindent, amit egy Callaghan, elsőszülött fiúnak meg kell. És megtanított rá, hogy mit kell azokkal tenni, akik az utamba állnak. Semmi mást nem kaptam tőle, ha csak a pofonokat és ütéseket nem számoljuk bele, vagy a részegen odahajított mondatokat. Gyereknek szólított, mintha nem lenne nevem. Mintha nem az ő nevét viselném. Csak egy kis elismerésre vártam, törődésre, egy „Büszke vagyok rád, fiam”-ra, amit sosem kaptam meg. Nem vágytam sokra, csak egy fikarcnyi szülői szeretetre, vagy ha azt már sosem kaphattam meg, akkor figyelemre. Hogy legalább az életben egyszer elhitethessem magammal, minden rendben és normális vagyok. Erre mit kaptam? Talán épp ezért kellett nekem végignéznem azt a bizonyos incidenst azon a bizonyos estén, ami még mindig nem hagyott nyugodni. Egy katonai kiképző, néhány felnőtt és jómagam, 7 éves környéken, taknyos kis pisiként. De már akkor tudtam mit jelent az, hogy fogd le hátulról és ne ereszd. Apám a kezembe adta a fegyvert jó pár alkalommal, hogy lőjek. Őt, vagy a "társakat", ordított, elhordott mindennek, hogy nem vagyok méltó az életre, hisz aki nem tud ölni, az méltó a halálra....most itt vagyok. Csak azt veszem észre, hogy előkerül egy újabb fegyver és azt szemmel tartom, ahogy magához veszi és kibiztosítja. Végül tekintetébe meredek és elmosolyodok. Intésére megmoccanok, kikapcsolom az övet és halkan óvatosan kinyitom az ajtót, a fegyvert a föld felé tartom, nem akarok hibázni, Dylanre egyszer rátartottam, akkor se voltam épp "itt(ott)". Kiszálltam és halkan visszacsuktam a kocsi ajtót és figyeltem Cartert. Mindig remekül végzem a munkám, megbízható vagyok, tájékozott és nyitott mindenre, a végletekig tisztelettudó, igazi Jó úri modorral megáldva… Azonban csak kevesen akadnak, akik belátnak a világ felé mutatott álarcom mögé. És azok vagy épp olyan "sérültek", mint én, vagy pedig halottak. Nem akarok senkit se elveszíteni....
Gondolataim egy pillanatra megfagynak, ahogy halkan de mégis gyorsan megindulok a felettesem által kijelölt helyre, egyszer azonban muszáj hátra pillantanom. A lányt keresem a tekintetemmel, majd azokat akik idáig merészkedtek, de aztán már süvít is előre az okos buksim. Fel a rámpára és be a ládákhoz. Feldughatják maguknak a pisztolyaikat, mert nem adjuk magunkat könnyen.



••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Ez meg erre íródott *-* Note:      
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-30, 17:34




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
Nyekkenve próbálom magam annyira az ülésben tartani, hogy ne repüljek ki se előre, se oldalta, ahogy a mögöttünk száguldozó autó belénk rohan újra és újra. Úgy látszik azt a parancsot kapták, hogy bármi áron tegyenek el minket láb alól. Azt nem tudom, rájöttek-e, hogy zsaruk vagyunk, vagy csak a lebukás veszélye miatt lövöldöznek ránk-hozzáteszem igencsak bénán- de szerencsénkre nekünk bántódásunk nem esett eddig. A kocsimon annál több a kár, a motor már sikoltozik, ahogy nyomom a gázt, miközben indulatosan dumálok nekik, mintha bármelyik is meghallhatná, ahogy szidom a fejét. A jobb visszapillantómnak annyi, ahogy a hátsó szélvédőmnek is, és csak a csodának köszönhető, hogy az első szélvédőt nem lőtték még tele pókhálószerű lyukakkal, lévén, hogy ezek az üvegek már nem törnek, csak repednek. De még kilátok, és ahogy előre haladunk, egyre jobban ragad magával a félelem. Nem vagyok egy gyáva alak, ez nyilvánvaló, de az, hogy egy gyakornok itt ül mellettem, igencsak sokat nyom a lelkemen. Iszonyatos bűntudat gyötör, bár tiszta fejjel gondolkodva sem tudnám megmondani, min csúsztunk el, és azt is tudom, hogy nem kisbaba már, tudta, mire vállalkozott. Abban reménykedek valahol, hogy ez a kaland nem veszi el a kedvét a rendvédelmi hivatástól, mert szükség ven minden emberre, azt pedig tudom, hogy Julian nem hétköznapi. Ahogy megközelítjük azt a kis utcát, amit Julian mondott, ahol a Red Iguana található, tervet eszelek ki. Villámsebességgel jár az agyam, miközben mindent kisajtolok a kocsimból, amit csak tudok. Lövés dörren, újabb ütközés, és Julian fejét újra lenyomom. A következőnél én is alaposan megugrok, de végül sikerül valamiféle tervet kieszelnem, ám ehhez szükségem van a segítségére, hisz én még nem is vagyok bekötve. Ahhoz pedig, hogy a tervem sikerüljön, nem kéne kirepülnöm fejjel előre a szélvédőn, ugye? Mikor Juliannek utasítást adok, pillanat törtrésze alatt ül fel és markol rá a kormányra, épp annyi időre, amíg sikerül bekötnöm magam. Majd el ne felejtsem megdicsérni, mikor megúsztuk ezt a bulit. Mert megússzuk, ha beledöglök is!
FIgyelmeztetem hát a srácot, hogy kapaszkodjon akármibe, amibe csak tud, és én is kitámasztom magam, amennyire csak tudom. Magamban elmormolok egy "Istenem, most segíts meg!"-et, nem mintha hinnék abban, hogy bármiféle magasabb hatalom épp engem akarna pártfogásába venni, feltéve, ha létezik egyáltalán, amit erősen kétlek. S egy hirtelen mozdulattal vágom ki az autót balra, és megsaccolva a távolságot annyira kivágódok, hogy a satuféktől, amit nyomok a másik autó jó messzire elhúzzon mellettünk. A hirtelen féktől Akita előre esik az ülésemnek, de ki van kötve biztonsági övvel így tudom, hogy nem sérül meg számottevően. Én kicsit megrántom a nyakam, és le is fejelem a kormányt, de nem csoda, vagy 120nál fékeztem így, az a csoda, hogy nem buktunk fel orral, de Isten áldja az ABS-t és a kissé csúszós utat. S nem teketóriázok, már kapcsolok is tolatásba, és olyan padlógázzal farolok be a kis utcába, ahogy csak tudok. Mikor egyenesbe érünk, már kapcsolom is le a lámpámat, mindent, amit csak lehet. A sötétség most nekünk kedvez, és visszaszámolva meg is találom a Red Iguana hátsó udvarát, ahol már bent áll az autó, amit Julian mondott. Örömömben legszívesebben addig ölelgetném az okos kis buksiját, míg ki nem esik az a szép zöld szeme, de most nem ennek van itt az ideje. Így csak bevágom a kocsit a teherautó mögé, leállítom a motort, és a fegyverem előrerántva lehúzódok amennyire csak tudok a teljes sötétségben. A szívem majd kiugrik a helyéről, kapkodva, lihegve veszem a levegőt, az adrenalinszint a véremben elérte a maximumot, úgy érzem még egy löket és infarktust kapok. Nem ég lámpa, sehol semmi, csak a hold fénye világít be az ablakon, és most áldok minden nyomorék villanykörtét, amelyik idő előtt nyiffan ki. Julian is lejjebb húzódik, és ha nem félteném ennyire az életünket, főleg az övét, akkor bevallanám, hogy ennek az egész lövöldözős, menekülős, bújócskázós történetnek van valami morbid bája. Hát, minden esetre az biztos, hogy a Regina Carterrel való első akcióját egyhamar nem fogja elfelejteni. Mondjuk én sem. De sajnos, vagy nem, a tapasztalataim szerint sosem szokott minden ilyen egyszerűen menni. És amit egyszer és mindenkorra megtanultam Bobról, az az, hogy legyél mindenre felkészülve, akkor nem érhet meglepetés. Így újabb kihívás elé állítom Juliant. Nem tudom, hogy Dylan mellett mit tanult eddig, vagy a fősulin hogy oktatják őket, bár én is alig pár éve vizsgáztam, de megpróbálok olyan világosan fogalmazni, ahogy csak tőlem, és a kiakadt idegrendszeremről telik. Szavaimmal egyszerre próbálom nyugtatni és felkészíteni, aztán meghallom azt, amit nem akartam. Feljebb emelkedek, és már látom a lassan közeledő autó fényét, innen ítélve az egyik lámpájának annyi, de ez rajtunk most nem sokat segít. Kicsit felemelkedve körbetekintek, és mögöttünk, fent a rámpán észre is veszek egy beugrót, ami előtt nagy halom húsos láda áll. Kicsit necces, de más lehetőség nincs. Julianre pillantok ismét, és kicsit közelebb húzódok, hogy biztosan halljon, de a kint lévők ne, a fene se tudja mennyire visszhangzik ez a kóceráj. Felnyúlok a világításkapcsolóhoz, és lekapcsolom az ajtónyitásra felvillanó fényt, majd Julian tekintetébe mélyesztem az enyémet, nem titkolom, hogy eléggé be vagyok rezelve, de azt sem, hogy még mindig higgadt vagyok, és tiszta fejjel gondolkozok.
- Nézz fel oda, a ládák felé.  - intek a fejemmel a ládák felé, majd újra visszanézek rá. - Eddig szuperül csináltad! Most a feladat, hogy oda kell olyan gyorsan és olyan hangtalanul eltűnnünk, ahogy csak bírunk. Most lassan kiszállsz, nagyon halkan behajtod az ajtót. Aztán odalopakodsz a rámpához, és amilyen gyorsan csak tudsz, odaosonsz, és elbújsz. Ahogy tudok, én is megyek. Nem hősködsz, nem ugrálsz, teszed, amit mondtam! Világos? Ezt fogd!- mondom, és felé nyújtom a szolgálati fegyverem. Nem érdekel a szabályzat, tudom, hogy tudja használni, és ha ezzel megvédheti magát, akkor nem érdekel semmi más. Majd előre hajolok, kicsit át kell másznom rajta, de pont nem érdekel most az, hogy elnézésért esedezzem, amiért az ölébe feküdtem kissé és megfogtam a lábát. A kesztyűtartóhoz hajolok, kinyitom, és kis tapogatózás után egy másik fegyvert veszek elő, és miután visszakecmeregtem a saját ülésembe, és kibiztosítottam, rámosolygok. - Ugye nem gondoltad, hogy ennyi az összes fegyverem? - vigyorodok el, nem túl vidáman, inkább feszültségoldásképp, és máris intek, hogy indulhat. A rosszfiúk még mindig nem érték el a mi telephelyünket, de erősen közelednek. Óvatosan kipattanok az autóból, és a közelben található pár kartondobozt az autóm elé dobom, aztán kiengedem Akitát, és a rámpához vezetve felugratom. Szerencsém van, hogy ki van képezve, így a falon mászás neki csupán egy másodperc, és már izgatottan topog a rámpa tetején, ahová hamarosan én is felpattanok, és már lehajolva futok is a ládák mögé. Elég szűk a hely, de talán nem vesznek észre, ha ide is betévednek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-30, 15:13

Regina & Julian


Hogy mi lesz a vesztem? Az a kibaszott okoskodásom, na az fog egyszer kicsinálni, nem pedig a pengefogú bűnözők tesznek a sírba - bár, ha már itt tartunk, egyik opciónak se örülnék szívesen. Magamat kinyírni, vagy mással kinyíratni nem gyerebe gondolat, pláne nem most...Elmondtam a lánynak, merre tudnánk meghúzni magunkat, majd nekünk jöttek ezek a barmok is. A testem ismét lehanyatlik Regina segítségével, hát lent is maradok...Keményebb fából faragtak annál, mintsem azért nyekeregjek, mert pont lőnek ránk. A szakma ártalma, ezzel jár, már jó ideje beletörődtem, még ha nem is kerültem még ekkora zűrbe mint most.  Nem olyan vészes a helyzet - még. Az élet nem egyszerű erre felé, bár mikor volt az? Hahh?
Sokszor elönt az a fura, tarkómat bizsergető halálosan hideg érzés, amikor tudom, minden zsigeremben érzem, hogy valaki figyel a távolban. Hát most is ez történik, de éppen lőnek ránk... Nagy önuralom kell, hogy a helyemen maradjak, azt elhihetitek... És most is önuralom szükségeltetik, hogy kevésbé indulatosan nyilvánítsam ki a véleményem. Még jó, hogy nem feledkezem el hol vagyok és ki mellett. A lány érti a dolgát, habár nem csak ettől a mondattól futkos a hideg a hátamon. Maga az egész helyzet felér a legrosszabb rémálommal, csakhogy ebből nem ébredek fel. Újabb ütközés, erre felkapom a fejem és felegyenesedek, hiszen ez nagyobb volt, mint a korábbi, végül a mellettem ülőre pillantok. Megragadom a kormányt és addig tartom, míg becsatolja magát, amikor a kormányt már biztosan tartja el is engedem. Végül visszafordulok előre és a tájat bámulom, közeledünk...Szavaira egyből előre nyúltam és megfeszült a kezem, majd az egész nyugis autókázás morbid műsorrá alakult át. Eddig is az volt, véleményem szerint, de a mostani műsor lökött rajta egyet. Egy kissé talán ijedt pillantással nyugtázom a történéseket, majd a társra nézek, aki próbál kivinni minket a pácból, eléggé leamortizálta ez a könnyed gyalogtúra....Végül tolatva iszkolunk be az általam megadott alternatíva felé, én is hátra lesek, de csak pár másodperc és már elől is van újra a pillantásom. Minden elsötétül, csak a lány lélegzését hallom és ahogy hátra dől. A fegyver is előkerül, majd rám emeli csodás szemeit. A szavai megnyugtatnak, valahogy önigazolást nyerek általuk, emellett biztosítanak afelől, hogy tényleg nincs okom tartani mindattól, amit az előbb mondtam, hogy nem tudnák mit csinálni ilyen helyzetben egymagam.
De végül nyugodtabb hangon folytatta a számunkra keserves valóságot, és bár a mondandója nem tetszett, de annak kétség kívül igen, hogy nem szedte le a fejemet. Na az biztos, hogy mindketten megérjük a pénzünket!
Mit is mondhatnék… Igazából rohadtul nem tudtam volna semmit sem kinyögni. Csak lejjebb kushadtam és figyeltem a sötétségbe. Merengésemből, amibe észrevétlenül zuhantam, ismerős hangok rántottak ki. Az a hatalmas behemót hangja, ahogy lassan keresi áldozatát. Gyorsan Reginára pillantok és nyelek egyet, remélem elmennek...
Úgy tűnik, a kedélyek látszólag lecsillapodtak, már ami a veszélyt illeti, noha Dylan- éknek igaza van: nem szabad hinni a könnyen jött csöndnek.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Ez meg erre íródott *-* Note:   szív      
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-30, 05:19




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
A protokoll valóban azt írná elő, hogy azonnal segítséget kérjünk. Be kellene szólnom telefonon, megadva a jelvényem számát, és elmondanom a diszpécsernek, hogy mi zajlik épp körülöttünk, és eléba menni a kiérkező osztagnak. Ezt kéne tennem, és minden fanatikus szolgálati szabályzat mániás kolléga ezt is tenné. De én...említettem már, hogy szeretem átlépni a korlátaimat? Nem arról van szó, hogy ész nélkül, csak az adrenalin kedvéért kockáztatnám most az életünket. Nem, ez nagyon is tudatos döntés. Ha nem látnék esélyt arra, hogy élve megússzuk, gondolkodás nélkül hívnám az őrsöt. De ismerem magam, ismerem a várost, a kocsimat, és hallottam érdekes dolgokat Julianről is, így eléggé magabiztos vagyok abban, hogy így vagy úgy, de megúszhatjuk a kalandot, és még az ügy sem mehet a kukába. Csak összefogás, meg ügyesség kérdése. Voltam már ennél rizikósabb helyzetben is.
Mikor a telefonját szedi elő, azonnal ki is verem a fejéből az amúgy logikus ötletet, épp az ügyre való tekintettel, és mivel még most is az eszemben van, hogy gyakornok, el is magyarázom a döntésem okát. Ha most nem lenne a zabszem a seggembe szorulva, eskü még büszke is lennék, hogy a legnagyobb viadal közepette is oktatni tudtam talán valamit a srácnak. Ha mást nem is, az élményt mindenképp elraktározhatja majd. Nem ellenkezik szerencsére, sőt, még egy "Bocsi"-t is megereszt. Nem haragszom én, csak megrázom a fejem, hogy semmi gond, hisz közben azért veszettül vezetek, hajtok vagy 160-al a sötét országúton előre. Mögöttünk még mindig robog a másik autó, lövések dörrennek felénk, és miután kilőtték a hátsó szélvédőmet, meg még ki tudja hány golyó érte az autómat, a jobb visszapillantó is megválik tőlem. Mérges vagyok, mert alig egy hete cserélték ki, fogalmazzunk úgy, hogy szakmai ártalom folytán...Közben Juliant próbálom nyugtatni, még egy halovány mosolyt is megeresztek, és mikor feltűnnek az első házak, az első leágazások, amik nem az autópályára visznek, szinte megkönnyebbülök. Egy frászt! De a fejemben megfogalmazódik egy terv féleség, viszont ehhez nagy szükség lenne a srácra. Tudom, hogy sejti merre vagyok, hisz nemrég pillantott fel, és azt is, hogy ha valaki, hát Ő meg az okos kis feje biztos megmondják azt, merre tudom elbújtatni magunkat. Nem is kell csalódnom, már löki is hova kell mennem. Ismerem a helyet, voltunk kint párszor járőrözés közben, egyszer megpróbálták kirabolni a szállítóautót.
- Csúcs vagy! Most kap....-s megérzem a kocsimnak ütköző hatalmas monstrumot. A visszapillantóba lesek, majd vissza, és amilyen gyorsan csak tudom, Julian fejét újra a lába közé nyomom. - Bukj le és rohadtul kapaszkodj! - kiáltom, és mikor újabb dörrenés hallatszik, kicsit összébb húzom magam. Szinte hallom, ahogy a sluló elsüvít az ablak mellett. Visszakapcsolok a sebességváltóval, és már most tudom, hogy ennek a kocsinak is lőttek, szét fogom égetni a gyújtáskapcsolóját, de mindegy, az életünk, az életük többet ér egy autónál. De hiába próbálom meg lerázni az őrülten utánunk száguldó monstrumot...a motorja erősebb az én kocsiménál, lévén, hogy egy terepjáró, és újra, meg újra megpróbál valamiképp kilökni az útról. A szívem a torkomban dobog, és már olyan erősen szorítom a kormányt, hogy a kezem is elfehéredik.  
- Hát velem akkor sem baszakodhattok, kis rohadékok! - mondom dühösen, mikor egy újabb erősebb lökés szinte kirepít az autó szélvédőjén át, hisz én még csak be sem vagyok kötve. Hirtelen látom meg a nekünk kedvező lehetőséget, és amennyire csak tudom, felgyorsítom a kocsit, hogy eltávolodhassak a monstrumtól. Hiába nagyobb a terepjáró, az enyém fürge, így nem nehéz, és nekem épp csak pár két másodpercnyi előny kell, hogy becsatoljam magam, és ahogy sikerül egyenesben tartani az autót, és eléggé lemaradtak az üldözőink is, Julianhez szólok.
- Tartsd a kormányt. - mondom, mert nem lőnek ránk, ha jól sejtem vagy tárat cserélnek épp, vagy spórolnak a lőszerrel, én pedig ha megfogta, egyik kezemmel az övhöz nyúlok, hogy becsatoljam magam. A művelet nem tart tovább pár másodpercnél, és amint kattan a biztonsági öv zárja, én újra két marokra fogom a kormányt. Előre meredek, majd vissza a visszapillantóba, és hirtelen kaján vigyor ül ki a képemre, nem mintha nagyon boldog lennék bármitől is. Julian pedig, ha előre néz, már láthatja is azt az utcát, amelyikre nekünk szükségünk van, s abból, hogy kissé hagyom, hogy beérjenek minket az üldözőink, sejtheti mire készülök....
- Most pedig támaszd ki magad, és rohadtul kapaszkodj! - mondom, és alig pár méterrel az utca előtt, ahová be kéne vágódnunk, kicsapom a kocsit balra, épp annyira, hogy a monstrum majd elszáguldhasson mellettünk, és olyan satuféket nyomok, hogy a kocsi csikordulva szinte belecsapódik a fékezésbe. A mellkasom majd beszakad a hirtelen nyomástól az öv miatt, a fejem előre bukik, és erősen lefejelem a kormányt, Akitát hallom, ahogy nyikkanva a hátamnak csapódik, és csak reménykedni tudok benne, hogy nem esett az ijedtségen kívül nagyobb baja. Kicsit megszédülök a fejemet ért ütéstől, talán vérzek is, de nincs időm mással foglalkozni, azonnal kapcsolok is tolatásba, hisz az üldözőink ugyan jópár méterrel előrébb csúsztak, hisz később is fékeztek, és nagyobb is az autójuk, azért még látom őket megfordulni. Innen nincs messze az a telephely, amit Julian javasolt, de nem tudok már megfordulni, így hátra fordulok, és tolatva nyomom a padlógázt, és fordítom a kocsi seggét az utcába. S amint egyenesbe értem, már kapcsolok is le minden fényt, hogy mielőtt a banditák észrevennék, be tudjak tolatni arra a helyre, amit Julian mondott. S magamban számolok...1..2...3...ez az a kapu! Az autó már ott áll, így nem nehéz belöknöm a kocsit az utolsó pillanatban, és azonnal lekapcsolni a motort, behúzni a kéziféket s lihegve, szívdobogva, adrenalintól túlpörögve csusszanni lejjebb az ülésben. A hátam mögé nyúlok, és előhúzom a fegyverem is, hogy ha szükség lenne rá, kéznél legyen, s intek Juliannek is, hogy húzódjon lejjebb Ő is, ha még nem tette meg. Arra viszont számítanunk kell, hogy talán mégsem vagyunk túl szerencsések, így felkészülve az eshetőségre, Julianra emelem a pillantásom.

-Lehet, hogy ki kell szállnunk majd. Ha igen, akkor nagyon csendben szállj ki, csukd be az ajtót, és oda jössz, ahová mutatom, ahová viszlek, löklek, vagy vezetlek. Mindig vedd fel azt a testtartást, amit én, mindig maradj takarásban, amennyire csak lehet.- suttogom a sötétségbe, majd újra előre meredek, hogy meghalljam, ha esetleg jönnek. Sok mindent mondanék még, leginkább figyelmeztetéseket, alternatívákat, biztatást. De már nem futja az erőmből. Csak kapkodva szedem a levegőt, s megfeszülve, mint egy vadászó puma figyelem a környezetet, s imádkozom azért, hogy ne találjanak ránk, mert akkor már biztos hogy mindketten itt fogunk meghalni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-29, 21:56

Regina & Julian


Ahogy rám parancsol, el is tüntetem a mobilom. És ártatlanul próbálok ránézni, de a helyzet komolysága miatt, ez valahogy nem megy. Ráadásul több lövés is eldörren egyszerre, ami egyet jelent. Többen lőnek ránk abból a szarból. Ahogy elmagyarázza a miérteket, sorozatos apróbb bólintásokkal nyugtázom, megértettem, így érthető, miért is nem tanácsos ez a sok „segítség”.
- Bocsi. – mosolyodom el azért, ahogy feljebb emelem a fejem, hogy lássam merre is haladunk. Elmosolyodom, de ez a mosoly olyan éles, mint a törött üveg széle. Már-már gyémántként díszlik arcomon, erővel, csillogón, mégis tisztán és hidegen. Ismételt lövés, majd Carter szitkozódik, így odapillantok, már értem is miért.  
Ahogy még nagyobb gázt ad, beleékelődök az ülésbe, kicsit meglepetten nézek előre, de aztán újra lehajtom a kobakom, testemmel együtt, ahogy újabb lövések hangzanak el. A cipőmet figyelem. Addig van időm gondolkodni. Meddiiig? A felsorolt helyválasztási lehetőségek egyike sem mozgatja meg a fantáziámat, bár tudom, hogy választanom kell valamelyiket.
Három hely kapásból, de a közelebbi kell, de biztonságosabb a jobb... Ez nem véletlen. Ahogy az sem, hogy miért pont ezt a helyett választottam. Az oka rém egyszerű. Gyorsan fel is emelkedek és rápillantok. Nem lesz gáz. Téged ismerve, biztos nem is lesz...Állom a tekintetét, sokszor figyeltem már, miként viselkedik, mire hogyan reagál. Tudatosan szorítok le magamban minden érzelmet, lelkem mélyére nyelem őket, mert nem akarok ilyesmiért kiborulni. És egyébként sem szerzem meg azt az örömet senkinek, hogy belelásson a lelkembe olyan alkalmakkor, amikor kicsit is labilissá válik minden odabent.
- Red Iguana! - remélem tudja merre van, ismét a mobilomhoz kapok. 22: 10...
- A hússzállító 22: 20 környékén szokott beállni hátulra, elég nagy darab jármű, ha sikerül elrejtened mögötte a kocsid...nem vesznek észre. Csak egy villany szokott égni, de az  belső helységből, mert nem kell utcai világítás se a pakoláshoz. - hadarom el a legközelebbi lehetőséget, majd kifújom a levegőt, hirtelen hátulról nekünk jönnek, automatikusan kapaszkodok meg, Carter pedig ismét gyorsít. ...

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Erre ment :D Note:   szív      
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-28, 22:59




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
Ha azt gondoltam, ez egy nyugis megfigyelés lesz, hát óriásit tévedtem. És még azt mondják, vonzom a bajt! Dehogy vonzom! Az vonz engem! Én most is csak nyugisan akartam megfigyelni néhány gépfegyveres zsoldost, meg egy drogokkal és prostikkal foglalkozó hullának nyilvántartott, most mégis élő, mozgó, üzletelgető maffiózót, meg a hordáját. Hát mi rossz van ebben? Tiszta nyugalomra számítottam. Csillagfényre, pár szúnyogra, a távolból tehénbőgésre, de nem arra, hogy rájövök mekkora szarba kanalaztunk, és hogy kiszúrnak minket és lőni kezdenek ránk. Kivágódok a rejtekhelyről, és olyan gyorsan próbálom elhúzni a csíkot, ahogy csak a motor engedi. Ha nem lőnének ránk, még talán élvezném is, mert alapjáraton szeretem az autósüldözést, igaz, legtöbbször én szoktam üldözni, nem engem üldöznek, de most, hogy hallom a felénk süvítő golyókat, annyira nem vagyok lelkes. Mikor újabb lövések dörrennek, végre észhez térek én is. Mindig a civil élete a legfontosabb! És jelen esetben Julian az én szememben civil, mert sem fegyvere nincs, sem engedélye még, és ez nem a nagyzolós rendőrduma, mert én nagyon is tisztelem azokat, akik ezt a szakmát választják. Én nem felejtettem el, hogy valaha én is voltam gyakornok, valaha engem is épp így védett Bob. Mégis szidom magam, mint a bokrot, hogy ilyen veszélybe sodortam ezt a kölyköt, és közben nem tudom eldönteni, hogy a francba szúrhattak ki minket. Hisz olyan laposkúszásban jöttünk vissza a kocsihoz, hogy az nem is létezik, már félig vakondnak éreztem magam. Talán a kocsit szúrták ki valahogy? De olyan szinten elbújtattam a gazosba...a franc se tudja, de nem is lényeges, most menekülni kell, és ez a lényeg.
Julian ügyesen ismeri fel a helyzetet, és nem kekeckedik velem, lekushadva marad ott, ahová lenyomtam. Láttam rajta, hogy azért őt is megrémítette a lövés, bevallom, az én vérnyomásom is az egekben. Bakker, ha ezt túlélem...uhhh....pezsgőt bontok. Megint. A kocsi csikorogva vágódik ki a sötét főútra, és lázasan agyalok azon, hogy mégis hogy tudnánk meglépni. Mikor kilövik a hátsó ablakomat, kicsit megrántom a kormányt ijedtemben, és egyszerre izgulok Akitáért, Julianért, és a saját nyamvadt kis életemért. Megpróbálom nyugtatni a srácot, és tudom, hogy a hangom Akitára is nyugtató hatással van. Rutinos eb már, tudja, hogy most csak fekszik, nem moccan, míg mást nem mondok, és valahol talán saját magam is győzködöm, hogy nem ma este fog a lelkemre száradni egy fiatal, zseniálisan okos srác halála. Mikor azonban előkapja a mobilját, már legszívesebben én lőném le.
- Azonnal tedd el azt a telefont! - mondom keményen, aztán eszembe jut, hogy csak segíteni akar, és megértem, hogy talán berezelt. Eddig gondolom nem sokszor volt még ilyen helyzetben, de én voltam már rosszabban is.
- Ha most felhívod őket, kivonul a fél rendőrség, és az egész akciót fújhatjuk. Rájönnek, hogy nem véletlenül odatévedt civilek voltunk, hanem zsaruk, és minden nyomot eltüntetnek egy órán belül. Ha lerázom őket, kicsit jobban fognak figyelni, de...talán nem tesznek keresztbe és nem kezdhetünk elölről mindent, érted? Gondolkodj az ő fejükkel! Mindig gondolkodj az ő fejükkel! Inkább azt mondd meg, hogy juthatok el egy olyan helyre, ahol el tudom bújtatni a kocsit, míg ezek elhúzzák a belüket vissza. - magyarázom, kérdezem kapkodva, miközben még nagyobb nyomatékot adok a kocsinak, mert észreveszem a menekülés lehetőségét. Ezazzzzz!!! Igen, ezt szeretem! A visszapillantóba nézek, és újabb lövések dörrennek, az egyik kilövi a jobb oldali visszapillantómat.
- Ó, hogy rohadj meg, múlt héten cserélték ki, te szemét! - kiáltok fel mérgesen, és eldurran az agyam. Na nem, ebből elég volt! Tövig nyomom a kuplungot, keményen váltok vissza, és akkora padlógázt adok utána a kocsinak, hogy szinte kilövünk. A visszapillantóba nézek, és mintha kezdenének lemaradozni, így kerékcsikorgástól kísérve vágódok be az egyik mellékútra, ami sok újabb elágazáshoz vezet, lassan befelé juttatva minket a városba, a házak közé. Julianre nézek, tekintetemmel az övét keresem, és egy fokkal derűsebben pillantok rá.
- Bízz bennem, nem lesz gáz. - mondom, és még egy mosolyt is megengedek. Talán az adrenalin, talán az, hogy sikerült megőriznem a hidegvérem annyira, hogy ne rántsak fegyvert...nem tudom, de egyre jobban bízok abban, hogy visszajutunk épségben az őrsre. Hogy a kocsimat hogy magyarázom meg...megint? Majd rögtönzök!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-28, 20:16

Regina & Julian


Csend van és ez engem zavar. Ez olyan, mintha egy disco- ban lennék, ahova nem szokásom menni, ahol nem szól a zene, hanem mindenki néma kussban van és úgy táncol széles vigyorral a képén. Aztán lövés hangja kerül elő, bepattanok, aztán már indulunk is. Sebessen, ahogy az a nagy könyvben meg  van írva. Van egy örök igazság velem kapcsolatban. Nem szabad hagyni, hogy unatkozzak, mert az unalom olyan ötleteket szül a fejembe, amiért általában seggberúgást kapok. És ez most tuti nem hoz unalmat, unalmasnak mondható fejemnek. Mint egy...Kapaszkodj?....Értetlenül nézek rá, mégis hova. Érkezne a következő, teljesen logikus kérdésem, de aztán csak elmosolyodok és kipillantok hátul, majd előre meresztem a tekintetem, azzal együtt előre is fordulok. Ismét lövés, összerezzenek.  A szemem kitágul, és egy pillanatra elfelejtek lélegezni, ahogy végiggondolom, veszélyes vizekre eveztünk...
Nem leszek ugyan nagy segítség, mert fogalmam sincs, mit kellene tennem, de megpróbálok megtenni mindent, amit csak tudok. Kérésére...mit kérés, ez egy kibaszott parancs volt, a segítségével együtt lebukom. Majd felé figyelek. Ám amit utána nyökög, már olyasmi, amire az előbb vártam, most mégis megdermedek tőle, miközben nagyot dobban a szívem.
Én azért még egyelőre lapultam, reménykedve abban, hogy ennek ellenére nem lőnek le. Se őt. Persze mindig van „B” tervem, szóval az agytekervényeim most azon kattognak, hogy előkészítsék azt.
Egyáltalán nem mozdulok. Olyan vagyok, mint egy megmurdelt jeges maci tetem. Na jó… jegesmedvékhez képest eléggé karcsú vagyok, szóval ez nem a legjobb hasonlat volt.
Vannak dolgok, amiken jobb nem nosztalgiázni az ember fiának.
Még a végén nyugdíjaznak, amilyen pocsék munkát végzek. Pedig még csak azt se lehet rám mondani, hogy otthon, vagy az irodában, papírok fölött tespedek a négy fal között, mert pontosan az a fajta férfi vagyok, aki nem bír megülni a seggén, és szeret "társaságba" járni. Azt mondják a kor előrehaladtával elkezdjük értékelni az élet apróbb dolgait is. Hát én most kurvára értékelnék bármi mást is....Ráadásul még szórakoztat is a szituáció. Erre vártam egész nap, hogy történjen valami, ami feldobja az unalmas irodai munkanap monotonságát. Vannak helyzetek, amikor én se szeretem, ha dumálnak körülöttem, mert zavar a koncentrálásban, szóval totál meg tudom érteni azt, ha nem akarja, hogy jártassam a számat. Hallom, ahogy a kocsi hátulját lövik, ahogy a hátsó ablak kitörik a golyó csapódásától. Végül Regina hangja töri meg a golyózáport, mindenem őt figyelve, ezzel adva egy kis nyugodtságot....Segítenem kell neki. De mégis mit tudnék csinálni egy civil járműben, amivel a segítségére lehetek. Mondja már meg valaki.
- Ne kérjünk S.O.S- t? - kérdezem, mikor előhúzom a mobilom és Dylan számát kezdem el keresni benne, bár ki tudja mi is lenne ebben a helyzetben a helyes megoldás...vagy még nagyobb szar helyzetet szül, vagy az ellenkezőleg....

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Mert miért ne? Note:   szív   nyugi    
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-28, 17:23




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
A kocsimat megközelítve elüldözöm a fejemből Bobot, és amennyire rávetítem a haragomat, épp annyira haragszom magamra, hiányolom őt, és örülök annak, hogy Julian itt van. Mégsem tudom magam túltenni azon, hogy a sorsukra hagytam azokat a lányokat, bár tudom,hogy én magam kértem Juliant, hogy ha bekattannék, állítson le. Sem a jelentésbe nem akarok hullaként bekerülni, sem a pokolra jutni azért, mert megölettem Juliant. Szóval a srác amennyire meglepett, annyira örülök is, hogy megtette amit kértem. Lerogyok a Honda oldalához, miután csendre intettem Akitát. A szívem még kicsit hevesebben ver, kicsit még facsarodik a bűntudattól, de lassacskán sikerül visszafojtanom a kifelé kívánkozó könnyeimet. Nem nagy szokásom sírni, egyesek szívtelennek is tartanak, de azért én sem vagyok fából, még ha olyan jól titkolom is. És a nemi erőszak, a prostitúció, na és a gyerekbántalmazás mindig is szívügyem volt, persze, hogy amint rájövök a nagy egész egy újabb részletére, megvisel. Majd otthon még jobban, de nincs az a probléma, amit egy kiadós forró fürdő és egy igazi, házi forró csoki ne segítene.
Azért a magam módján megköszönöm Juliannek a segítséget, hogy épp akkor volt észnél, mikor engem elragadott a szenvedély, de csak szerényen elmosolyodik. Tetszik a mosolya. Kedves. Legalábbis annak tűnik. Felkecmergek, hisz még ezer dolog vár ránk, még jelentkeznem kell a kapitány előtt, hogy leordibálhassa a fejem, ha Dylan elkap, még tőle is meg kell hallgatnom egy litániát, és a jelentés, aztán jöhet egy újabb adatgyűjtés, még több infó felhajtása. Be is pattanok a kocsiba, hátranyúlva simogatom meg Akita okos, szép fejét, és jólesően elmosolyodok rá, mert édes, ahogy izgatottan megnyalogatja a kezem.
-Tudom, drágám, akcióznál. Majd holnap kiviszlek a pályára, és kicsit csibészelünk, jó? - borzolom meg a fülei közt. - Na, fekszik. Marad. Okos kutya. - mondom végül, és a visszafordulva a zárba helyezem a kulcsot, és érdeklődve pillantok ki Julian sziluettjére a sötétben. Miért nem ült még be? Nem értem, de aztán...lövés dörren, a hangja úgy hasít az éjszakában, mint egy üstökös, a szívem rémülten ugrik össze, és egy pillanatig aggódva figyelem, nem Juliant érte-e a találat, de mozdul, és így kicsit megkönnyebbülök.
- Ó, az istenit!  - kiáltom, és máris felbőg a VTec motor, ahogy elindítom az autót, s bevárom, míg a srác beugrik. Majd az övet bekapcsolja menet közben, pont nem érdekel, én nem is kapcsolok övet, nem azzal foglalkozok, hanem hogy valahogy kijussunk innen.
- Tudom! Húzzuk innen a csíkot! Kapaszkodj! - mondom feszülten, és már látom a távolban gyorsan közeledő autó lámpafényét. Felkapcsolom a lámpákat, máris tövig nyomom a gázt, tövig tekerem a kormányt, és akkora gázt adok, hogy szinte belepasszírozódok az ülésbe, a motor pedig nem is bőg már, hanem egyenesen felsikolt. De elindulok, és kicsit megtáncoltatom ugyan az autó hátsóját, de aztán egyenesbe jövök, és máris nyomom a sebváltót, szinkronban a kuplunggal. 2...3...4...nem viszem ötbe, nem, most kell a nyomaték, mert a visszapillantóban látom, hogy egyre közelednek felénk, az agyam sebesen jár, hol, merre tudnánk eltűnni a szemük elől, anélkül, hogy felismernék az autómat, a rendszámomat, vagy akár az én képemet. Nem, semmiképp nem kaphatnak el most, hogy egy gyakornok van mellettem, nem sejthetik meg, hogy rendőrök loholnak szorosan a nyomukban. Aggódom, sokkal inkább Julianért, mint a saját életemért. Egy szerencsém van, hogy piszok jó sofőr vagyok, a kocsim pedig erős. De sajnos nem golyóálló. Mikor újabb lövések dörrennek ösztönösen rezzenek össze. Aztán észbe kapok, hogy Julian is ott ül mellettem, és még egy rohadt golyóállómellény sincs rajta, nem mintha a fejlövés ellen az bármit is használna. Mérgesen pillantok oldalra rá, nem mintha rá haragudnék, inkább csak a helyzet feszültsége miatt.
- A francba, Kido, bukj már le! - kiáltok rá, és a tarkója után nyúlok, hogy ha tetszik neki, ha nem, a két térde közé nyomjam le a fejét, ha eddig nem tette még meg. - Hogy a fenébe szúrhattak ki minket? A franc essen bele! Basszus, basszus, basszus!!!!- ütögetem meg mérgemben a kormányt, és rohadtul haragszom magamra, amiért ilyenbe rángattam a srácot. Majd vissza három, padlógáz, és kivágódok csikorgó kerekekkel balra, a főútra. Felnézek a visszapillantóba, de még a nyomunkban vannak, szerencsére rohadt sötét van, és még nincsenek elég közel, hogy megismerjék az autómat. A tekintetem az utat pásztázza, sebesen jár a visszapillantó és az út között, de attól tartok, hogy mire a belvárosba érnénk, már szitává lőnének bennünket. Ötletem sincs, merre mehetnénk, a fejemben sebesen sorolom a kijáratokat, a további lehetőségeket.
- Nyugi, megússzuk. Nem lesz gond. Megússzuk. Mindig megúszom, kilenc életem van hatszor, nem tervezem most megszakítani a jól bevált rendszert. Épségben visszaviszlek, Kölyök, esküszöm! Igen, vissza foglak vinni. - mondogatom neki a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal a hangomban, hogy megnyugtassam, és esküszöm, már olyan meggyőződéssel mondom, hogy szinte én is elhiszem. Pedig a mögöttünk dörrenő fegyverek, az utánunk száguldó autó nem ígérnek túl sok jót számunkra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-28, 15:11

Regina & Julian


Carter lenyugodott, jómagam pedig úgy szint, hogy ne kell hadakozni senkivel. Itt legalábbis. Visszaosonunk a járművéhez, a kutya izgatott jelenlétünkre, de a gazdi szava, illetve mozdulata szent, szóval lenyugszik. Lerogy a földre, egy kicsit próbál lenyugodni. Elhiszem, ezek kicsit felkavaróak voltak számomra is…de az, hogy felkavarja az álló vizet, meg a vér nem válik vízzé dolog…ha magán akciózni kezd, mindketten hamarabb hagytuk volna ott a fogunkat, minthogy bárki is tudná az őrsről, hol hagytuk a lábunk lenyomatát. Regina velem egyidősnek tűnt, így valahogy még erőteljesebbnek éreztem a szavait. Egy még fiatalabbtól talán nevetséges vádaskodásnak találná azokat a szavakat, egy idősebbtől pedig okoskodásnak. De ő egyik sem volt, persze ez nem azt jelentette, hogy ez a lány megérthette volna a tetteimet. Mindenki okkal teszi azt, amit, bizonyára az ő múltja sem kifejezetten tejfel volt, azért is lett az aki. Nekem is ehhez hasonló dolgok jutottak, na meg az, hogy segíteni akarok. Mindenkinek. Nem okoztam senkink csalódást, gyorsan elvégeztem a rám kirótt feladatot. Parancsra vagy kérésre tettem, amit tettem.
Mostanra biztosan feltűnt neki is, hogy veszélyben váltogatom az arcaim. Ebből sok mindent leszűrhet, de éppen ez a lényeg. Ha nem adunk semmit az ellenfél kezébe, akkor hol az izgalom? Nagyobb dicsőség úgy győzni, hogy a másik fél is játszott. Márpedig nem csak a nagyobb dicsőség számomra a lényeg, hanem a jobb agytekervényes gondolkodásmód is. Az effélék, ott a bázisukon, meglepően ostobán reagálnak az ilyen horderejű igazságokra. Azt meg kell hagynom, hogy Regina érdekes alak. A szavak amiket használ és amiket mögé társít azok különböznek az eddigi társaimtól.  Mert amikor bele megyek egy olyan játékba, mint a mostani - mely eddigi véleményem szerint durva volt  - akkor hogy megalázzam, sőt mi több porba sújtsam ellenfelemnek minden gondolatát, ahhoz magámévá kell tennem az áldozatból kinyert minden információt - legyen az eszme, vagy kósza gondolat. Nem egyszerűen csak felhőtlenül „szórakozok”, hanem többé válok. Egy-egy ilyen eset után képességeim nem csak csiszolódnak, tapasztalatom is nő. Ebben igazán nem akartam egyedi lenni. A lányra pillantok, gondolataimból kizökkent dicséretével, amire el is mosolyodok.
- Ugyan! –  majd elvihet egy újabb városnéző körútra… mégis hogy képzelem én ezt a városnézést? Hogy majd, mint két turista, irgalmatlanul gáz sapikat veszünk fel, térképet veszünk kézbe és úgy teszünk, mintha életünkben először lennénk a városban? Nem éppen ez, fordítva! Akcióval telített fuvarozás. A társam feláll és beül a járgányba, én felkapom a fejem, figyelem a tájat…valami nem stimmel…az fény? És mozog? Közeledik? Merőben kuss van….hirtelen eldurran egy lövés, felbőgnek a távolban nagyobb autók.  Én pedig bepattanok a kocsiba és bekötöm magam.
- Megéreztek minket! – figyelem a tájat, egy hatalmas terepjáró közelített meg bennünket szemből…


••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Mert miért ne? Note:  Bah... hide  XD   
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-26, 16:05




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
A mentőakcióm kudarcba fullad, már az első pillanatban. Nem azért. mert béna vagyok, hanem mert őrült, és mert Julian igen meglepő módon épp abban a pillanatban ragad meg az övemnél fogva és ránt vissza, mikor azt kell. Akkor tapasztja be a szám, és néz rám, suttog a fülembe, mikor a fegyverem majdnem ráfogom, és ezzel alighanem megmentette az életünket, és az akciót is. A tudatomnak kell pár pillanat, míg rendeződik, de végül leeresztem a fegyvert, és bólintok. Ahogy elenged, még egy utolsó pillantást vetek az épületre, a környezetére, az őrökre, az autóra, eszembe vésem minden részletét, amit csak tudok, s aztán intek a fejemmel a srácnak, hogy indulhatunk vissza az autóhoz. Nincs már itt mit tenni, ez máris több, mint amit reméltem, és jóval kevesebb, amit tudni akarok, de jelenleg nem tehetek többet ennél. Elindulok hát visszafelé settenkedve, lehajolva a sötétben, s közben a kabátom felemelve rejtem a fegyvert újra a hátam mögé. Szidom magam, hogy ilyen hülye voltam megint, és gyötör a bűntudat, mert lelki szemeim előtt már látom, ahogy azokat a szerencsétleneket meggyalázzák, és ököllel verik a fejükbe azt, ki az úr a háznál, és ezzel el is indítják őket a lejtőn lefelé, aminek a végén szinte biztos, hogy fekete zsákban végzik majd...kérdés, hogy mikor? Most? Hetek, hónapok, vagy csak évek múlva? S a fejem megint bekattan, megjelenik Bob, szinte hallom, ahogy visszafojtott hangon morog nekem.
Erről beszéltem, Carter, majdnem megöletted magad, és a kölyköt is. A franc abba a csökönyös fejedbe, hát mikor tanulod már meg végre azt a leckét? Nem menthetsz meg mindenkit! Nem vagy sem halhatatlan, sem Superman, sem pedig mindenható.
Igen, de azok a lányok...
Igen, hát Ők pórul jártak. Dolgozz keményebben, legyél okosabb, gyorsabb, és akkor talán van esélyed megmenteni őket. De ha mégsem, gondolj arra, hogy a következőt viszont még megmentheted. És könyörgök, Carter, ne beszélgess velem a fejedben, mert a dilidoki még a végén elmarasztal! Szerezz barátokat, és ne üldözd el az új társadat, vagy halálodig kísérteni foglak!
Seggfej vagy, Bob. Húzz innen.
A kocsimhoz érve csendre intem Akitát, aki izgatottan ugrik fel, és lerogyok az autó mellé a fűbe, hátam az ajtónak vetem, úgy bámulok fel az égre. Nem sírok, csak belül mardos az érzelem, talán csak a tekintetemből látszik, hogy kicsit könnybe lábadt a tehetetlen dühtől, s csak a szám széle rándul meg néha. Nem vagyok robot, és sajnos túl sokszor láttam már Martinez munkáinak az eredményét. Hol a sebészeten, hol az intenzíven, hol pedig...a hullaházban. Gyűlölöm magam azért, hogy a sorsukra hagytam őket. De Julian szuper volt, és meglepően határozott, erélyes, és azt hiszem tartozom neki, bár tudta mire vállalkozik, mikor velem jött.
-Jó voltál, Kido. Jövök neked egyel. Majd meghálálom. - szólok Julianhez, ha a közelben van, és gyűjtöm az erőt, hogy felálljak, és kinyissam a kocsit. Még vissza kell mennünk az Őrsre, jelentést kell írnom, el kell viselnem a főnök ordibálását, aztán majd Dylanét is, és...de nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy mi lehet odabent, miért gyűjtik be a lányokat ilyen módon, milyen üzletet akarhatnak idekint csinálni, miért kell ehhez az a sok cucc, amit az üzletben vásároltak, és még ezer kérdés kavarog a fejemben, úgy érzem, mintha az agyam helyére egy méhkas költözött volna. A franc megette ezt az egészet.
Végül csak összevakarom magam a földről, és felállok, majd kinyitva a kocsit bepattanok. Nincs idő sirámra, sem nyavalygásra, menni kell, mielőtt kiszúrják a kocsimat, vagy minket, és nem díjaznám, ha szitává lőnének minket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-24, 10:57

Regina & Julian


Milyen lenne egy Callaghan? Mégis mit gondolsz? Kedves, figyelmes, gyengéd? Hm, pontosan így van... Minden igaz rá, ami ezeknek az ellentéte. Érdekes kettősség van bennem, néha még én sem tudok kiigazodni magamon, de nem számít, másoknak egyáltalán nem is kell. Kiismerhetetlen vagyok, ettől még érdekesebb. Néha gyermeki lelkesedéssel viszonyulok a dolgokhoz, máskor viszont erőszakosan szerzem meg, amit akarok.
Ez viszont egy egészen különleges pillanat. Már szinte sebezhető hangulatban vagyok, de úgysem látszik és... úgysem tud senki túljárni az eszemen. Legalábbis nem sokan és most nem is fenyeget ez a veszély. Az ellenség területére léptünk, sokan vannak, mi pedig csak ketten kémleljük őket. Az események váltakoznak. Egyik pillanatról a másikra a jelenlegi partnert elönti a harag, előkapja a fegyvert és megindul. Cselekedtem egy pillanat alatt. Nem hagyhatom, hogy kinyírassa magát. Lesz még alkalma bőven rá, de ne ebben a pillanatban, de ne is mostanában! Visszatartottam, tekintetem a tébolyáig hatolt, elnémítottam. Rám szegezte a fegyvert. A fülébe súgtam. Mint felettes a beosztottjának, hadvezér a katonának, úgy közöltem a „kívánságom”. Hangsúlyom egy erőteljes "ez lesz és pont" tónussal bírt. Apja fia, nah….
Csendben van. Ez jó. Jól teszi, hogy hallgat, és nem mozdul semerre. Ha nem lenne a helyzet annyira komoly, amennyire, még fel is nevetnék a képe láttán, nem gondolta volna, hogy képes vagyok a szigorú cselekedetekhez folyamodni. Leereszti a fegyvert, majd bólint. Visszatért a jelenbe, nem pedig öngyilkos kamikazeként hasítja ketté a nincstelen hontalan sorsát valamelyik bolondnak.  Nincs értelme játszani, ezúttal nem. A holnappal már nem itt szándékozom randevúzni, az is biztos. Elengedem a nadrágja övét, még mindig figyelem a tekintetét élesen, majd ahogy szedem el a kezem a szájáról, a tekintetembe úgy költözik vissza az érzelem is.
Pontosan nem tudom melyik lenne a legcélszerűbb mutatvány. Maradni és még egy kicsit közelebb férkőzni, kihallgatni őket. Besurranni és kimenteni az áldozatokat, vagy pedig lelépni és jelenteni. Szerintem az utolsó, hiszen elég sokan vannak, mi meg ketten nem akciózhatunk. Vagy ezek nyírnának ki, vagy a Főnökök odabent az őrsön. Carterre pillantok és bólintok. Menjünk...

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Mert miért ne? Note:  cool  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-22, 23:49




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
A jelenlétünk senkinek nem tűnik fel szerencsére. Ők nem látnak minket, de mi őket igen. Bár ne látnám. Bár ne lenne több, undorítóbbnál undorítóbb alternatíva a fejemben arról, mit rejtegethetnek annyira odabent, ami ennyire fontos, hogy rengeteg komoly fegyverrel és emberrel kelljen védeni. De látom, amit látok, tudom, amit tudok, és az összefüggések, mint egy hálózat, kezdenek összeállni.
Lapulok a fűben, akkor is, amikor a terepjárók beszállingóznak, és majd szétvet az ideg, hogy nem látom pontosan, ki érkezett a konvojjal, de tenni ellene nem tehetek. Sejtem, hogy kik lehetnek, de akár tévedhetek is, elvégre sem röntgen szemem nincs, sem pontos képem arról, kikkel üzletel Martinez és Herrero. Azok a rohadék férgek, úgy látszik új területre akarnak evezni. Amióta az anyámat megölték, tudtam, hogy rendőr akartam lenni, és az észjárásom is ennek megfelelően alakult ki. Sosem állok le, mindent ezen a szemüvegen keresztül nézek. S talán emiatt láttam már túl sokat a gonoszságból, a rosszból, abból, hogy mennyire mocskos ez a világ.
Így némiképp hangosan gondolkozva mondom Juliannek azt, ami épp a fejemben jár, legalábbis az egyik szálat, amin mozgok. De minden kérdésem újabb kérdéseket szül. A franc essen bele, be kéne mennem. De tudom, hogy nem lehet, tudom, hogy csak bajba sodornám magunkat. Üzletelni jöttek valószínűleg, de maga az akciójuk nem biztos, hogy itt fog lezajlani. Ahhoz viszont sokkal több információ, adat, füles kell, hogy biztosra tudjunk menni. Legszívesebben besettenkednék, hogy többet tudjak meg, de nem, nem tehetem, több okból sem. Mert itt van a gyakornok, akiért felelősséget vállaltam, és magamat bármikor, de a kollégáimat SOHA nem sodornám veszélybe, főleg nem így. Így, hogy egy nyomorult golyóálló mellény sincs rajtunk, sem Juliannél fegyver. Higgasztom hát magam, a bennem tombolni vágyó tüzet, mert nem szúrhatom el most, mikor végre úgy tűnik jó nyomra bukkantunk. Dylan mondjuk tutira ki fog nyírni, a kapitány meg pirosra rugdossa a valagamat, de bakker, ez a fiú sem cukorból van, hát ha annyira kisbaba, akkor vigyék bölcsibe, és adjanak neki szivacskockákat játszani! Felnőtt férfi (úgy tudom) és tisztában volt vele, hogy én nem az a kocsiban fánkozgatós, gyorshajtásmérős ember vagyok. Tudta, milyen ügyben jövök nyomozni,azt is kicsoda Martinez és ki Herrero, mégis Ő kérte, hogy jöhessen.
De nem sokáig tudok nyugton maradni, ugyanis alig záródik be a kapu, egy furgon érkezik nagy sebességgel a nagy gépfegyverekkel felszerelkezett őrcsorda közé. S hamar megtudjuk, hová ez a nagy sietség, ugyanis három, kámzsával elrejtett arcú lányt rángatnak ki magukkal a furgon rakteréből. Ide hallom a nyöszörgésüket, erőtlen kérésüket a szabadságra. Egy pillanat alatt önti el az agyam a lila köd, az adrenalin a vérnyomásom az egekig löki, és már rántom is elő a fegyverem. A feszültség, ami bennem cikázik röhögve világíttatna ki egy hat méteres karácsonyfát is, a szívem úgy dobol a fülemben, hogy alig hallok már.  S mikor megindulok előre, már megfeledkezem mindenről. Megfeledkezem Bobról, a világról, a valódi célról, Julianről, kapitányról, csak az lebeg a szemem előtt, hogy az a három ott segítségre szorul, és a vágy, hogy megmentsem őket a végzetüktől, mindennél erősebb. Nem az vezérel, hogy dicsőséget szerezzek, hanem az, hogy megmentsem őket attól, ami Martinez mellett várhat rájuk.
Elindulok előre, de alig teszek meg egy lépést, hirtelen valami visszaránt, és egészen olyan érzésem van a mozdulattól, mintha a gyomrom kicsit lemaradt volna a kanyarban. Ezzel egyidejűleg pedig egy tenyér tapasztja be a számat, egy test simul az enyémhez. Már emelném rá a fegyvert az idegenre, de ahogy mérgesen felpillantok, Julian zöld szemeit látom ridegen, szúrósan az én világoskék íriszeimbe villanni, és hirtelen leesik, hogy róla megfeledkeztem. Reklamálnék, ordítanék legszívesebben, felképelném, mert mit képzel, hogy lefog, mikor azok ott, szegények...biztos csak szórakozni mentek, szülinapot ünnepelni, hétfőn várja őket az iskola, meg a barátnőkkel a délutáni könyvtárazás...de ahogy a fülemhez hajol, és belesuttog, szinte ledermedek. A forró lehelete égeti a bőröm, ahogy beszél, és a hangja komoly határozottsága olyan, mint egy pofon. Észhez térít. Érzékelem a feszültséget benne is, de bevallom igazán meglep, hogy tényleg megtette azt, amit kértem. Eddig esküszöm, kisfiúnak néztem, de azt hiszem, Dylan túlságosan félti a srácot, mert nagyon jók a reflexei, és pontosan tudta valahogy azt is, mikor kell engem megállítania. Nicsak, hát mikor lett a kisfiúból hirtelen férfi? De nincs idő ezen agyalni, így mikor újra rám néz, csak pislogok néhányszor, és aztán kissé tisztább tekintettel pillantok fel újra rá kékségeimmel. Vettem, értettem, nyugton maradok. Óvatosan bólintok, és eresztem le a fegyvert is. Remek. Most akkor valahogy vissza kéne sunnyognunk a kocsimig. Jobb, ha egyelőre elhúzzuk a belünket, mielőtt még nagy bajba sodrom magunkat. Azt hiszem Julian épp most mentette meg az életünket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-22, 21:19

Regina & Julian


Tuti, bele csaptunk a forró lecsóba. Addig a jó, míg forró. Már lassan azon gondolkodom, hogy jobb lenne nem inni abból a vízből ami feljön a földből, a sok hulla úgy feküdhet itt, errefelé szanaszét, mint a sakktábla kockái, minden egyes lépésnél valaki fölött haladsz el. Az, hogy valakit megmérgezne a víz nem veszélyeztet engem, nem iszom vizet, az már majdnem szentségtörés volna. Vagy kávé vagy egy jó Burgundi bor...pezsgő...A váltás érkezik, meg jön néhány sötét autó is.
A lány feszültsége feléleszti bennem azokat az emlékeket, melyeket úgy hittem, olyan mélyre temettem, hogy sosem fogom onnan előhalászni. Hát ezek jóval többen vannak. Még jön egy furgon, senki nem ránt fegyvert, tehát ide tartozik, szállító?  A hangok most már eljutnak a fülemig, nem beszélgetés, nem vitatkozás, ott más folyik. Percekig képtelen vagyok szóhoz jutni, egyszerűen nem jönnek a szavak az ajkamra, csak nézem a nagy semmit, a lenti belső udvart, és elismétlem magamban Regina szavait újra és újra, mígnem szinte itt kiabálnak a fejemben. Az események őrült sebességgel követték egymást. A furgonból zsákos fejű emberkéket lökődtek ki. Mintha valami mázsás kőszikla telepedett  volna rá a lelkemre. Hirtelen nem is figyelek semmi másra, csak a mellettem megmoccanó arcra és a testre. Ez egy új fejezet kezdete.  Lassan haza kellene már mennem. Újabb ötletem se nagyon akad hogyan is tudnám megállítani a hölgyet. Félek, ezt bevallom. Nincs olyan könyv ami előírná, hogy egy zsaru, egy nyomozó, egy gyakornok  ne félhetne apróbb problémáktól. Nem kell nekem se mindig magabiztosnak lennem. Néha engedhetem, hogy az a felem is érvényesüljön, amelyik csak nagyon ritkán kap jogot a felszólaláshoz. De annak se most van itt az ideje. Egy Callaghan, viselkedjen Callaghanként.
Egy hirtelen mozdulattal ragadom meg a lányt az övénél fogva és rántom vissza. Egy újabb hirtelen mozdulat és már tapasztom is be kezemmel a száját. Majd éles, szúrós tekintettel nézek a szemeibe, majd a füléhez hajolva nyomatékosítom a szavaim, hogy elködösült elméje is meghallja.
- Ha nem akarod elszúrni, akkor maradj nyugton! - végül elhúzom a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Mert miért ne? Note:  cool  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-21, 21:57




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!
Szabályok. Mindig utáltam őket, annak ellenére, hogy a törvény embere vagyok. Kicsit sajátosan értelmezem azokat a megkötéseket, amiket be kell(ene) tartani. Igen, tudom, hogy néha nem jó, néha fejjel megyek a falnak és néha tényleg nagy veszélybe sodrom saját magam, de nem érdekel. Célom van. És az tény, hogy néha túl vakmerő vagyok, és táncba hívom a halált, de soha nem ész nélkül, még ha úgy is tűnik egy kívülállónak.
Most is így van. Harcol bennem a vérbeli zsaru, a tettre kész őrületem, és az, hogy biztonságban visszavigyem a srácot. Az agyamban Bob figyelmeztetése visszhangzik. Igen, én is tudom, hogy veszélyes vizekre evezünk, de ez a munkánk. Azzal meg senkinek nem lehet baja, hogyha egy kicsit gyakorolja a settenkedést meg a megfigyelést. Ez sem olyan egyszerű, mint ahogy azt mások képzelik. Mert nem csak bámulunk ki a fejünkből, hanem megjegyzünk mindent, még azt is, hogy kelet felől hozta-e a szél a távoli trágyadombról a szagokat, vagy nyugatról. Sosem tudhatjuk mi az a részlet, ami közelebb vihet a megoldáshoz, ami a bűnöst kézre kerítheti, ami alátámaszthatja a döntő bizonyítékot.
Pengeélen táncolok, tudom jól, de mégis arra a döntésre jutok, hogy hallgatok a zsaru ösztöneimre, és közelebb lopakodok. Elmagyarázom Juliannek a szabályaimat, és épp azt teszi, mint egy profi, kicsit el is csodálkozok rajta, mennyire higgadt. Semmi vita, semmi ellenkezés, semmi hiszti. Csak egyértelmű beleegyezés, aminek persze a felét sem hiszem el. Jaj, a pasik olyan kiszámíthatóak, főleg, ha rendőrök-talán mindegyik egy kicsivel több hősködés gént kapott az égiektől.
De nem szólok már, csak annyit teszek még hozzá, hogy ha esetleg kicsit megint eszemet venné az adrenalin, akkor csapjon le. Azelőtt mindig Bob volt az, aki visszahúzott, ha le akartam ugrani egy tetőről, vagy be akartam rohanni a bandaháború kellős közepébe, de most...Bob már nincs, soha többé nem lesz már, csak a fejemben létezik, és ezzel csak a magányomat akarom elüldözni. Tudom, nem vagyok ostoba. De a Kölyköt tényleg nem akarom veszélybe sodorni, és annyi sütnivalóm még nekem is van, hogy most jobb, ha kussolok, és veszteg maradok, amíg ki nem derítünk valamit. Persze arra nem vállalok garanciát, hogy tényleg így lesz, de bízom benne, hogy Julian lesz annyira figyelmes, hogy észreveszi, ha bekattanok.
Kiszállunk, és figyelem, ahogy közelebb oson hozzám, miközben a fegyverem készítem elő. Aztán intek és kissé lekushadva a magas gazban, figyelve minden apró rezzenésre lopakodunk közelebb. A szívem ezerrel dobog, néhány pillanatra az az érzésem, hogy ki fog ugrani a ketyegő a helyéről. A légzésem szapora lesz, az adrenalin kezd felszökni a véremben, mikor közelebb érve végre kivehetőek lesznek a történések. Kicsit megállok, megvárom, hogy Julian közelebb érjen hozzám, így egy vonalba kerülhetünk. A rejtekünk elég biztos, a magas gaz eltakar bennünket, a kaputól és a falakról érkező fények nem érnek el ide, de mi jól láthatjuk mi történik ott.
- A francban, még ezek is? - fordítom arra kékségeimet, amerre Julian int. Bakker, mégis mi a jó franc folyik itt? Az ösztöneim egyre inkább előre vinnének, de leintem magam, képzeletben Julian csuklójához bilincselem magam. Nem, ez nem az az akció. Nem, most kuss van, és nyugi. Pár perc után pedig be is igazolódik a sejtésem, mert hirtelen három hatalmas, fekete luxus terepjáró tűnik fel, amik megállnak a kapuk előtt, és csak az ablakot lehúzva nyújtanak ki valamit a sofőrök. Lejjebb kushadok, épp csak felemelve a fejem a magas gaznövények közül, hogy lássam, mi történik, s lélegzetvisszafojtva figyelek.
- Nem tudom mi folyik itt, de ez nagyon gyanús. Oda nézz csak! Bérelt kocsik. - mondom, és miközben raktározom az infókat, lázasan gondolkozom, s közben azt figyelem, ahogy a hatalmas kapu kitárul, és a nagy terepjárók begurulnak a telephelyre, majd be is csukódnak. - A francba. Szerintem ezek azok lesznek, akikkel Martinezt látták. Valamelyik. Orosz, kínai,japcsi...nem tudom, de itt nagy dolog van készülőben, Kido. Martineznek nincs akkora tőkéje, sem akkora dologban nem volt eddig benne, hogy hirtelen ennyi embert tudjon fizetni. Mit akarhat itt eltüntetni? - suttogom, és az ajkamba harapok izgalmamban, de nincs időm arra, hogy túl sokat töprengjek, mert hirtelen meghallom, hogy nagy sebességgel közeledik az úton egy másik autó,alig egy percre rá, hogy bezárult a terepjárók mögött a kapu. A sportosan közlekedő autó pedig nem más, mint egy furgon, ami satufékkel áll meg az őrök előtt. Valószínűleg ismerik már az autót, mert meg sem mozdulnak, mikor kipattannak az első ülésekről, és a hátsó részhez érve kinyitják az oldalajtót, majd alig pár másodperc múlva kábának tűnő, kámzsával a fejükön szédelgő lányalakokat kezdenek a bejárat felé vonszolni. Ahogy ezt meglátom, a lila köd máris elönti az agyam, hirtelen arról is elfeledkezem, hogy nem egyedül vagyok a sötétségbe burkolózva, lapulva. A fegyveremért nyúlok, és már indulnék is előre hogy azonnal halomra lőjek mindenkit, akit csak érek, és megmentsem azt a három, enerváltan nyöszörgő lányt, akiket most szállítanak a kapu felé röhörészve. Rohadt anyátokat!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-21, 19:58

Regina & Julian


Talán közelebb lopakodhatunk? Csak talán? Ne már. Végre valami amiből már nem tudok kimaradni, erre jön a talán. Nem szeretem a talánokat, a majdnemet, meg a nemhez közelítő dolgokat. De ha nem, akkor nem, nyugi van, tudom jól, apám is mondta sokszor és Dylan is ugyanezt szajkózza nap mint nap. Amikor felém fordul és közli, hogy megyünk körülnézni, elmosolyodok, de amint közli, hogy szabályok lesznek, lelohad a vigyor a képemről, komorrá válok és bólintok.
- Rendben. – csupa fül vagyok a szabályokat illetően, majd neki áll az egésznek, minden porcikám őt figyeli...első…rezzenéstelenül hallgatom végig, a szemem sem rebben, ha azt vesszük…második… a bökkenő az, hogy nem lennék képes magára hagyni senkit se… de ezt nem dörgölöm az orra alá, nem vagyok hős se, de nem…. nem vitatkozom. Nem szabad. Ha apám most látna, képen törölne, nesze basszus egy atyai pofon, mert az olyan jó… De nem hiányzik. Nem, nem.
- Értettem. – halkan beszéltem és bólintottam is mellé, furcsa az egész nah, egy ilyen közegbe bekerülni, gyakornok vagyok, ez oké, viszont..nem ő már halott, ő bedobna a halálzóna közepébe ebben biztos vagyok. Viszont Dylan és Regina, sőt mindenki az őrsön mások, amit én régen nem tudtam volna épp ésszel felfogni, mert a brutalitáshoz és az edzésekhez voltam szokva, a veszélyzónán való keresztülrohanás, ha túlélted nyertél, ha meghaltál, hát így jártál. Már nyúlok az ajtó felé, hogy kiszállok, mikor..Callaghan. Megdermedek, mintha apám szájából hallanám, csak épp egy nő adja elő, a lányra pillantok érzelemmentesen. És előad egy újabb kiselőadást.
- Rendben. – bólintok és már szállok is ki, halkan becsukom az ajtót és a lány mellé osonok, figyelem ahogy a fegyverét készíti elő. Elmosolyodok. Végül megindul. Én pedig osonok utána, mögötte úgy másfél méterre és figyelmem nem lankad. Nem azért vonulok a csaj mögött, hogy a sejhaját bámuljam, hanem mert ez volt megírva a "Nagykönyvben"...  
A kapunál őrök vannak, hááá marha jó, tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolog. Majd észreveszek valamit, többen, sokkal többen vannak.
- Az épület keleti feléről jönnek még páran, gondolom váltás van. - suttogom, hogy csak ő hallja, bár ezeknek az új feltűnőknél nagyobb fegyverek vannak, dehogy gépfegyver...de valamit nagyon őriznek, hogy jutunk be ennyi őr mellett, 2-4-6 és akik most elvonultak, még 5-en, meg ki tudja az épület másik felén mennyien vannak és a falak mögött. Jó kis suskát nyerhetett a tag, hiszen ennyi fegyvert és gazdát rendezni vele, bele se merek gondolni, komolyan mondom...

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Mert miért ne? Note:  cool  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
29
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :






Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-20, 22:19




Julian & Regina

I'm an angel with a shotgun!

A boltot elérjük rövid időn belül, én pedig ugyan bekísérem Juliant az üzletbe, de kicsit hagyom érvényesülni. Nem azért, mert én képtelen lennék arra, hogy kiszedjem az idős, kedves arcú pasasból az információkat, csupán...nem is tudom. Egyrészről kíváncsi vagyok hogy dolgozik, másrészről nem akarom, hogy halálra unja magát. Ugyanis ma nem szerepel a terveim között semmi meredek, semmi durva. Nem akarok fegyvert rántani, tetőkön átugrálni, tűzlétrákat megmászni, sem pedig csatornákban lődörögni. Főleg nem akarok tűzharcba, vagy balhéba keveredni.Ami az én munkám során elég sűrűn elő szokott fordulni. Hagyom, hogy Julian elbeszélgessen a boltossal, aki a jelvényt megpillantva nagyon is készségesen kezd el csacsogni a srácnak. Én persze figyelem mit csinálnak, de nem szólok közbe. Biztos nem ajándékba kapta a helyes pofijáért, hogy Dylan mellett dolgozhat, és kicsit hagyni kell a fiatalságot érvényesülni is.
Mikor megrezzen a telefonom, kivonulok, és az autómhoz érve jegyzetelni is kezdem az infókat, amiket kapok. Na, ezt szeretem, mikor beindul a gépezet. Közben az ideiglenes partnerem is visszaér a boltostól, és érdekes dolgokat mesél, amit ügyesen kiszedett belőle. Érdeklődve hallgatom a kocsimnak támaszkodva, de mikor kávéval kínál kicsit meglepődök, viszont elfogadom, és mikor belekóstolok újra meglepődök, hisz a kávé épp olyan, ahogy szeretem. Édesen, sok tejjel. Megköszönöm, mert bár heves vagyok, de tirpák azért nem.
- Lopez jól hallotta akkor, hogy valami telephelyről beszéltek. Valószínűsíthetően erről, bár azért érdemes lenne utánanézni még a környéken lévő üres hangárokat, lezárt területeket, melyikkel lehetne Martinezt és Herrerot összefüggésbe hozni. Ebben te vagy az ász, szóval...- mondom, és rámosolygok. Igen, láttam, hogy törte fel az adatbázisokat, szóval szerintem ezt jobban jár mindenki, ha rábízza. Persze nem akarok én okoskodni, erre biztos gondolt már Ő is, csak ha kimondom a dolgokat, nem is tudom. Átláthatóbbnak tűnik minden. Aztán felvetem, hogy ha már ilyen ügyes fiú volt, akkor lessünk ki arra a bizonyos telephelyre. Ismerem hol van, a sztorijára azonban nem emlékeztem. Nem is érdekes jelenleg, csak annyira, hogy elvileg le van zárva, és ha valóban arra mozgolódnak, az az egyetlen olyan hely a környéken, ahol sok mocskos dolgot lehet leművelni. Azért arra is rákérdezek, hogy az öreg megmondta-e mit vettek, mert minden apróság számíthat.
- Zsákok? Meg magazinok? - kérdezem meglepetten, majd nagyokat pislogok és bólintok. - Óóóó....Persze. Hullákra. Drogra. Kurvákra. Talán Martinez szeretné bővíteni az üzletének a szolgáltatásait. A lehetőségek száma szinte végtelen, bár az az érzésem, nem virágföldet akar csomagoltatni, és nem a rózsapalántáknak akar a magazinokból esti mesét felolvasni. Gyakorlatilag minden előfordulhat, ami miatt valakire rá lehetne rohasztani a műanyag lakatot, de ezt eddig is tudtuk róla, csak nem sikerült még megfognunk. A kérdés az, miért váltottak hirtelen helyszínt, és mi a fenéért kezdték sorra eltüntetni az embereket? Már feltéve, ha jófelé szimatolunk...Mindegy, remélhetőleg holnapra okosabbak leszünk. - mondom, majd beszállok, és a forró kávéval a kezemben és Juliannel az oldalamon hajtok el a megadott kooordináták felé. Igen, gyanakszom pár lehetőségre és egyik sem igazán kedves gondolat. A sok eltűnt fiatal lány a szórakozóhelyekről. A hullák. Az, hogy Martinez hirtelen feltámadt halottaiból. Nem, itt valami durva dolog van, és ez főleg azután kezdett világossá válni számomra, mikor megtudtam, hogy Martinez és Herrero kikkel üzletelnek. Japcsik, kínaiak, oroszok...mind befolyásos üzletemberek. Mégis, miért akarnak egy hozzájuk képest kicsi hatalommal rendelkező emberrel üzletet kötni? Nem tetszik ez nekem, de egyelőre, amíg bizonyítékok nincsenek, addig...Marad a türelem, és az, hogy valahogy veszteg tudjak maradni a seggemen.
Mikor az erdei úton közeledni kezdünk, lekapcsolom a világítást, hogy néhány méter után elrejtsem az autót egy beugróban. Ha valami van is itt, esetleg járnak erre valakik, jobb, ha nem látják a kocsimat az úton parkolni.
A ventilátor még le sem állt a motornál, de Julian máris arra kérdez, mi a tervem. Lassan kiiszom a kávémat, a poharat a pohártartóba helyezem. Rápillantok a félhomályban, és kell pár pillanat, mire a szemem hozzászokik a hold ezüst fényének gyenge erejéhez, főlag úgy, hogy a fáktól alig szűrődik be fény. Kintről csak a gyenge szél zúgása hallatszik, néhány éjjeli madár és bogár éneke.
- Egyelőre várunk egy kicsit. - pillantok az órámra, és megállapítom, hogy alig múlt fél kilenc. Még gyerek az idő, és amúgy sem rohanunk fejjel a falnak, bár a lábamban érzem a késztetést, hogy közelebb settenkedjek. - Meglátjuk, hogy van-e érdemleges mozgás, és aztán talán, mondom TALÁN közelebb lopakodhatunk egy kicsit. - bólogatok, és előre meredek a sötétbe, figyelve a távolban az épületet, az onnan kiszűrődő gyér fényt, várva, hogy történjen valami. Tényleg próbálom magam meggyőzni arról, hogy így lesz a jó, ennyi elég, de tudom jól, érzem, hogy nem. Ez nem elég. Ez kevés. Nekem az, és a Kölyöknek is. Érzem a zsigereimben, hogy valami igazán nagy trágyába tapostam, Reed szimata megint elsőosztályú volt, és nem áll szándékomban kimaradni a sűrűjéből. Így pár perccel később újra körbenézek, de mivel nem látok semmit, Julian felé fordulok.
- Oké, Kido. Akkor most szép csendesen teszünk egy romantikus sétát a holdvilágnál. Ami annyit jelent, hogy óvatosan a gazoson keresztül közelebb lopakodunk, és kicsit körbekémlelünk. De! Akkor, és csak akkor viszlek magammal, ha betartod a szabályokat. - mondom komoly hangon suttogva, és a hajamba túrok. Nem, Bob, hagyjál békén, már tudom, hogy szét lesz rúgva a seggem, de nem hagyhatom itt, jó lenne, ha fedezne, és több szem többet lát. Plusz csak kicsit közelebb megyünk, nem lépünk a telep területére, csak kicsit leskelődünk. - Egyes szabály: csendben maradsz, figyelsz, lapulsz, úgy csinálod, ahogy mondom, azt és akkor, amit és amikor mondom. Ha azt mondom, lapulj, akár egy halom lótrágyába is belefekszel, és nem moccansz. Ha azt mondom fuss, akkor futsz. Ha azt mondom, ne nézz hátra, és menekülj...akkor szó nélkül megteszed. Ne érts félre, nem nézlek le, csak én vagyok a felelős érted. - figyelmeztetem, aztán folytatom. - A kettes számú szabály: ha valami balul sül el, előre szólok, hogy én tartom a hátam. Ami annyit tesz, hogy ha lebukunk, te olyan gyorsan húzod el a beled a közelemből, ahogy csak tudod, és menekülsz. Nem akciózol, nem hősködsz, mented az irhád, világos? Nem mintha számítanék ilyesmire, de jobb felkészülni. - mondom, és próbálok nem parancsolóan beszélni vele, de muszáj éreznie a hangomból azt, hogy csak az életét akarom megmenteni. S már szállnék is ki, de aztán Bob hangja hangzik fel a fejemben, és...
- És a hármas...Callaghan...- sóhajtom, képzeletben szájba rúgom magam egy 5.11es bakanccsal, és utálom magam, de hozzáteszem. - ...ezt, ha bárkinek elmondod, úgyis letagadom, de...a francba is...ha azt látod, hogy...kezdek...khm...begőzölni...szólj rám, vágj képen, üss le. Kérlek. Nem akarlak megöletni, és nem akarom elszúrni sem. - teszem hozzá halkan, és ha nem lenne tök félhomály, még talán azt is láthatná, hogy kicsit elpirulok. Igen, nem szoktam senkit megkérni arra, hogy fogjon vissza, mikor elszáll az agyam, de basszus, nem akarom megöletni.
Intek, hogy szálljunk ki. Akitát leintem, ne ugasson, maradjon, és nem aggódom amiatt, hogy nem fogad szót.
Mikor kiszállok, halkan bekattintom a kocsim ajtaját, és kiveszem a fegyverem az övemből. A kezem jólesően öleli körbe a markolatot, a Glock nehéz súlya ismerősen simul a tenyerembe. Ellenőrzöm a tárat, azt, hogy a fegyver rendben van-e, aztán visszacsúsztatom a nadrágom mögé a derekamhoz, a sötétben pedig elindulok. Megkerülve az erdei utat, mellette, a magas gazosban lépkedek lehajolva a sejtelmes holdfényben, a tekintetemmel mereven fürkészve az egyre közeledő épületet. Ahogy egyre közelebb érek, már látom, hogy fegyveres őrök beszélgetnek a nagy kapu előtt, a fény szűrődik ki az ablakokból, de ezen kívül semmi mást nem hallok. Most már aztán tényleg minden idegszálam bizsereg, tűz éget belülről, mert az érzés, hogy viperafészekbe nyúltunk, újabb löketnyi kerozint kapott. Reed, a franc essen a pofádba, te megint belenyúltál a tutiba!  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


avatar

ϟ Kor :
24
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake
ϟ Foglalkozás :
Gyakornok
ϟ Hozzászólások száma :
171
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 04.
ϟ :



Ember

TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   2014-12-20, 17:03

Regina & Julian


A csaj szerint más lehet a dologban, nem pedig (csak) a kis csávó eladósodása. Figyelem az előttünk haladó kocsik hátsó lámpáit, ahogy Regina előzgeti őket. Valahogy sose szeretek oldalra pillantgatni, az sokkal érdekesebb, ami pont előttünk van és kész. A véleményem kérdezte, nekem ez volt, ezt olvastam, erre jutottam. Ebből nem adok alább. Csak épp nem szajkózom egyfolytában, hogy nekem már pedig  akkor is igazam van.
Az öreg boltjánál viszont kiderült egyes, s más és talán ez egy nagy forduló pont. Majd vettem két kávét és visszatértem a "társamhoz".
Átadtam a kávét, a sajátomat pedig kortyolni kezdtem. Imádom.
- Miért is? - kérdezem rápillantva, az informátora mi? Végül visszaülünk a kocsiba és tovább hajtunk.
- Hát...szemeteszsák, kb 1000 db és 400, 600 literes mind. Benzin, úgy 50 liternyi, motorolaj 5 liter, gyufa 4 csomag, majd jó néhány újság, 2 féle és sok sok példányban... raktárról ...patkányméreg... Mond neked ez valamit? - legalábbis a cetlin a pulton ezek voltak, az utolsó vásárlója pedig az ipsénk volt. Vajon milyen baromi nagy(?) akcióhoz kellenek efféle anyagok, utánpótlások. Valamit nagyon el akar tüntetni, amit épp rejteni próbált, de az egyetlen lehetősége, ha elpusztítja.  
Azonban 10 perccel később Carter leállítja az autót, én pedig rápillantok.
- Van valami terved is, vagy csak innen akarod bámulni a környéket? - innen még úgy 30 méter a Főkapu, utána még 15 méter a nagy dupla vasajtó, ráadásul apró fény szűrődik ki a vastagüveges ablakok mögül.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
 Words:Music: Mert miért ne? Note:  cool  
 

_________________


C A L L A G H A N
J U L I A N

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: Regina & Julian   

Vissza az elejére Go down
 
Regina & Julian
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Helyszínek :: Külváros :: Lezárt gyártelep, kihaltabb helyek-