Francesca Lanzi

Talán a legfontosabb az, hogy optimista vagyok. Legtöbbször igyekszem nyugodtan szemlélni a dolgokat, kitartó vagyok, céltudatos, néha picit makacs, kissé talán önfejű is. Az emberekkel általában barátságos vagyok, de ha arról van szó, a sarkamra állok, ugyanakkor nem megyek fejjel a falnak. Egyébként szeretnék utazni, új dolgokat felfedezni, érdekelnek az emberek, az ismeretlen tájak, szokások, szeretek olvasni, történeteket hallgatni vagy zenét. És imádom a természetet. Meg mindenféle mozgást a természetben. Bár érdeklődő vagyok, mélyebb barátságot lassabban kötök. Nem vagyok feltűnősködő, sem könnyű nőcske, bár néha egy kis finom, ártatlan flört belefér.
Próbálok nem csak túlélni, de találni valami szépet és jót is a világban és az emberekben. Ennek ellenére butaság lenne, ha naiv libuskának könyvelne el valaki. Dupla butaság, ha hozzátesszük, hogy képes vagyok bibircsókot növeszteni az orrára. Vagy más hasonlót. Ugyanis van egy picinyke varázserőm.
Nem is tudom, szerintem olyan átlagos vagyok. A hajam barna, nem divatosan szőke vagy vörös, félhosszú, kicsit hullámos. A szemem is barna, se nem égszínkék, se nem macskazöld. A termetem átlagos, 170 cm magas vagyok, karcsúnak mondanak, de tévedés, van súlyom, a csontjaim erősek. Azért összességében leginkább olyan hétköznapi vagyok, komolyan, bár vannak, akik szerint szép a mosolyom, ugyanakkor a füleim egy icipicit elállnak. És mondtam már, hogy a hajam félhosszú?
Szeretem a praktikus holmikat, általában farmert veszek fel, pólókat, pulóvereket, dzsekit, edzőcipőt, vagy télen bakancsot, de alkalom adtán tudok nőiesen is öltözni olyankor a térdet épp eltakaró szoknya, blúz, emelt sarkú cipő, kardigán a viseletem. Munkában meg fehérben vagyok, egyenruha, úgymond, bár szerencsére már ránk van bízva a fazon és nem kötelező a kismamacipő meg a fityula. Van pár igazán elegáns, nagyon nőies ruhám is, néha szükségesek, ha hivatalos eseményre kell elmennem. Akad még pár bohókás ruhadarabom is. Csak kevés sminket használok, egy kis rúzst munkába, viszont szeretem a parfümöket, abból is a minőség számít, amit sajnos nem nagyon engedhetek meg magamnak. Így maradnak azok a főzetek és szappanok, krémek és mindenfélék, amiket én magam tudok megalkotni, a nagyim receptjei alapján.

1989.05.14.-én születtem Rómában.
Édesapám, délről érkezett oda, és édesanyámmal, aki északról származott, Rómában ismerkedtek meg, majd ott is telepedtek le. A Via del Cassaletto-n laktunk, egy régi villában, amit több lakássá alakítottak át.
Születésemkor komplikációk léptek fel és ezért bár a szüleim nagy családot terveztek, édesanyám nem tudott újabb gyermeket kihordani, így én lettem a „szemük fénye”. Alaposan el is kényeztettek és a legjobb úton haladtam afelé, hogy nyafka hercegnő váljon belőlem, amikor nagymamám hozzánk költözött és úgymond átvette a parancsnokságot. Vasakarattal fegyelmezett, de közben végig éreztem, hogy minden lépését a szeretet és a jó szándék vezérelte.
Amíg Rómában éltünk, édesapám egy bankban dolgozott, édesanyám pedig ápolónő volt egy kórházban. A körülöttünk élő emberek nem is sejtették, hogy a mi családunk mennyire más.
Mert mások voltunk, főleg a nagymamám miatt.
A középiskola feléig Rómában éltünk, de akkor egy távoli rokonunk hirtelen elhalálozott és a családunkra hagyta a birtokát Szicíliában.
A szüleim nagyon örültek, no, nem a nagybácsi halálának, hanem annak, hogy vidékre költözhetünk, ahol reméltük, talán szabadabban élhetünk, és kevésbé vagyunk kitéve annak, hogy rájönnek arra, hogy a családunk bizony nem éppen átlagos.
Legjobban a nagyi örült, számára alapvető volt, hogy újra közel kerülhetett a szülőföldjéhez, a földhöz, a délvidéki gyökereihez, a négy elemhez, a varázslathoz.
Itt derült ki, hogy bár apám nem örökölte a nagyi tehetségét, én viszont igen. Tőle tanultam, apróságokat, kis dolgokat, és persze az egyensúly fontosságát, meg azt, hogy sosem szabad hagyni, hogy a mágia fölém kerekedjen. Beszélt egy furcsa szürke helyről is, ami a legendák szerint magába szippantja azokat, akik képtelenek a két lábukon megállni. Hasznos leckék voltak ezek, amiket a nagyimtól esténként kaptam, de erre csak később jöttem rá.
Szerencsére édesapámnak nem volt idegen a környezet, sem a narancsültetvényen folyó munka, hiszen mielőtt Rómába került ilyen birtokokon töltötte a szünidejét, nyári munkásként ültetvényeken dolgozott.
Mivel édesapám értett az üzlethez és a narancsültetvényekhez is, hamarosan felvirágoztatta a birtokot.
Édesanyám nem ment állásba, otthon maradt és szintén a birtok ügyeiben segített, én viszont a gimnázium után nővérképzőbe jelentkeztem, talán anyum példáját követve, majd munkát kerestem és Palermo egyik kórházában kezdtem dolgozni.
Minden szépen és jól alakult. Látszólag.
Hamarosan udvarlóm is akadt. Nagyon imponált, hogy a jóképű és megnyerő Alessandro pont engem nézett ki magának. Fülig beleszerettem.
Az eszmélés keserű volt. Véletlen meghallottam egy beszélgetést, melyet nem az én fülemnek szánt. Kiderült, hogy a birtokra fájt a foga, melynek fekvése lehetővé tette volna, hogy turistaközpontot építsenek rajta.
Természetesen kiadtam Alessandro útját. És ekkor kezdődtek a gondok, a zaklatások, melyek egyre durvábbak lettek. Minden áron rá akarták venni apámat, hogy adja el a birtokot. De ő szerette a ligetet, mely egyre nagyobb hasznot is hajtott és elutasította az ajánlatokat.
Bő két éve épp a kórházban voltam szolgálatban, mikor a csendőrség keresett. Közölték, hogy szörnyű baleset történt, leégett a házunk, a szüleim és a nagyim életüket vesztették a tűzben.
Akkor sem hittem, és most sem hiszem, hogy ez egyszerű baleset volt. A nyomozás ma sem zárult le teljesen. De az üggyel foglalkozó vizsgálóbíró azt tanácsolta, hagyjam el a vidéket, próbáljak új életet kezdeni.
Ezért érkeztem ide, távoli rokonaim ismerősei élnek itt, Salt Lake-ben, és segítettek munkát találnom a kórházban, a sürgősségin dolgozom, és megy is. Ráadásul nem is vagyok illegális, bár nem tudom, a Palermo-i rendőrség pontosan milyen lépéseket tett azért, hogy megkapjam a zöld kártyát.
Most tehát itt élek, és próbálok magamra találni, próbálok megállni a két lábamon, ahogy nagyi tanított.
Pedig napkeltekor és napszálltakor furcsa suttogásokat hoz a szél…