Salt Lake FRPG
 

Megosztás
 

 Regina Carter

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Henry Curnow


Henry Curnow

ϟ Főkarakter :
H.C.
ϟ Kor :
41
ϟ Tartózkodási hely :
SLC
ϟ Foglalkozás :
Katona mint mindig
ϟ Hozzászólások száma :
191
ϟ Csatlakozott :
2014. Nov. 04.
ϟ :
Regina Carter Tumblr_inline_ngu329hHe41so30uk
Elfajzott

Regina Carter Empty
TémanyitásTárgy: Re: Regina Carter   Regina Carter Empty2014-12-14, 20:22

Kíváncsi lennék, ki számít nálad dromedár alkatúnak, talán egyszer elárulod. Szép hosszú történetet kaptam, a hosszú olvasás után mehetek a szemcseppemért :P Sajnálatos, de nem meglepő, hogy a jó emberek mindig a nehezebb úton tapasztalják meg, hogy a végén ők szívnak, de egy utolsó misét még megérhet az új kollegina.
Vissza az elejére Go down
Regina Carter


Regina Carter

ϟ Főkarakter :
Regina Carter
ϟ Kor :
35
ϟ Tartózkodási hely :
Salt Lake City
ϟ Foglalkozás :
Rendőrhadnagy - kutyavezető
ϟ Hozzászólások száma :
144
ϟ Csatlakozott :
2014. Dec. 14.
ϟ :
Regina Carter Tumblr_lp4fi6WHF01qlceipo1_500

Regina Carter Tumblr_mxfs71skBz1qinnido1_500

Regina Carter S1hnaf

Ember

Regina Carter Empty
TémanyitásTárgy: Regina Carter   Regina Carter Empty2014-12-14, 02:10


Alap adatok
Teljes név: Regina Carter
Születési hely, idő: Salt Lake City, 1988. 11. 02.
Kor: 27
PB: Ksenia Solo
Csoport: Ember

Jellem és megjelenés
Ha a tükörbe nézek, egy teljesen átlagos nő néz vissza rám. Világoskék szemeimet sötét pillák övezik, orrom egyenes, és szép ívű, puha ajkaimról szomorkás mosoly köszön vissza rám. A szám felett két kis anyajegy töri csak meg hibátlan arcbőröm hamvasságát. Hosszú, fekete hajam a hátam közepéig ér, lágyan omlik le keskeny vállaimhoz simulva, ezzel keretezve amúgy mások által szépnek mondott arcomat. A testalkatom vékony, de ez ne tévesszen meg, mert szívós vagyok, és piszok rugalmas. 165 centis magasságomhoz alig 53 kg-os testsúly párosul, így igen formásnak mondhatom magam. Izmaimat a sok edzésnek köszönhetem, és a több éves harcművészeti képzésnek, mégsem vagyok egy dromedár alkat, sikerült megőriznem a testem nőies vonalait, a keskeny csípőmet, és a formás melleimet is. Lopakodásban verhetetlen vagyok, és úgy osonok a sötétben, mint egy vadászó macska. A járásom ruganyos, kecses, és határozott. Mint én magam. Szeretek divatosan, de kényelmesen öltözködni, de mint minden nőnek, az én szekrényem mélyén is ott lapul az a bizonyos kis fekete ruha, és a tűsarkú. Általában nadrágban vagyok, valamilyen felsővel, esetleg kabáttal, pulóverrel, és természetesen az egyenruhámban is elég sokat láthatsz. Kiegészítőket ritkán hordok a karórámon kívül, de előfordulhat, hogy egy csinosabb szoknyához vagy ruhához azt is veszek magamra. Van egy Hórusz-szeme tetoválás a bokámon.
S hogy milyen ember vagyok? Nem tudnám igazán meghatározni. Határozott, de ezt már említettem. Szeszélyes. Egyik pillanatban még kedves, édes, bájos, higgadt, a következőben a fegyverem csövét a szádban érezheted. Kiszámíthatatlan vagyok, tüzes, önfejű, makacs, és ezt én már elfogadtam.
Szeretek élni, de vagyok annyira makacs és őrült, hogy bármikor feláldozzam magam a nagyobb jó érdekében, ami nálam annyit tesz, hogy simán berohanok egyetlen csőre töltött fegyverrel egy falka gengszter közé, ha kell. A munkámnak élek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy érvényesülhessek ebben a férfiak uralta kegyetlen világban. A kutyámat a legtöbb embernél többre becsülöm. Nem szeretem ha csak azért, mert nő vagyok, lenéznek a férfiak, és csak azért mert gyengének tűnök, úgy is bánnak velem. Arra igencsak harapok. Elég csípős tud lenni a nyelvem, de tudok kedves is lenni, ha valakit arra érdemesnek találok. Gyakran vagyok szarkasztikus, vagy épp ironikus. Nehezen nyílok meg, általában nem beszélek túlzottan sokat, hisz nem szeretem kiadni a lelkem, a gondolataim, és elég okosnak tartom magam ahhoz, hogy ezt jól titkoljam. Szóval, ha megkérdezed, hogy vagyok, nagy valószínűséggel hazudni fogok, de ezen ne csodálkozz. Ha azt hallod tőlem egyszer is, hogy szarul vagyok, vagy szomorúan, akkor tudhatod, hogy bekerültél a belső köreimbe. Ahol jelenleg igen kevés ember van, szóval érezd magad megtisztelve, mert ha tényleg megkedvelek, vagy megszeretek valakit, az iránt a végtelenségig hajlandó vagyok küzdeni, vagy akár meg is halok érte, ha kell.

Előtörténet
Átlagos szülők átlagos gyerekeként jöttem a világra 1988. november 2-án, Salt Lake Cityben. Apám, Adam Carter egyszerű autószerelő volt, anyám, Leila pedig egy bankban dolgozott, mint pénztáros. Véletlenül ismerkedtek össze, mikor anyám kocsija egyszer lerobbant, és az első randevújuk után körülbelül három évvel születtem én. Apám azt mesélte, soha még olyan gyönyörű nőt nem látott, mint az anyám, a pillantásától szinte remegni kezdett a lába, és azonnal beleszeretett. Nagy szerelem volt az övék, igazi, utánozhatatlan, sosem múló. Nem akartak másik gyereket, és ez engem valahol mindig idegesített, mert gyerekként nagyon szerettem volna testvért. De így alakult, és ezen már nem tudok változtatni. Talán jobb is így, felnőtt fejjel már másként látom a dolgokat.
Az életem teljesen átlagosnak volt mondható egészen hét éves koromig. Ekkor sajnos tragédia ért bennünket, anyámat egy bankrablás során, hosszú túsztárgyalást követően megölték, tizennégy másik emberrel együtt. Egy velem egykorú kisfiú is az áldozatok között volt. A tetteseket ugyan elkapták, de ez engem mit sem vigasztalt, mikor anyámat eltemettük. Pokoli időszak volt, a fájdalomba azt hittem, bele fogok őrülni, főleg, ahogy láttam, hogy apám szinte belerokkan a szenvedésbe. Nem értettem, hogy történhetett. Hisz mindig azt tanultam, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, hogy ha rendes vagy, akkor azt viszonozzák. Semmit sem tudtam még a világ mocskáról, az emberi elme határtalan betegségeiről, az önzésről, a kapzsiságról.
Ez után kezdődtek a bajok. Apám inni kezdett, keményen, elhanyagolt engem, a háztartást, mindent. A munkáját egyre hanyagabbul végezte, a rendes, fizető ügyfelek elpártoltak tőle. Egyre nehezebben éltünk, és én gyerekként hiába próbáltam meg rendesen támogatni őt, vagy épp a háztartásban segíteni, meglátszott, hogy nem felnőtt csinálja a dolgokat. A barátaimat már nem mertem áthívni hozzánk, mert egyedül nem vihettem haza senkit, ha apám otthon volt, akkor meg legtöbbször részegen ült a kanapén, és a tévét bámulta kiüresedett szemmel. Persze nem bántott, nem volt agresszív velem, a maga módján nagyon is szeretett. Mivel mostam magamra, mindig volt tiszta ruhám, be tudtam járni az iskolába, és ha mást nem is, de azért gyorskaját, szendvicset vagy mikrózható ételt mindig tudtam enni, de ez azért nem pótolta az igazi gondoskodást. Akkor nem értettem miért ilyen, csak felnőttként jöttem rá, hogy azért volt ilyen, mert anyámmal együtt, Őt is eltemettem, és mikor rám nézett, anyámat látta bennem, hisz kiköpött mása voltam. Ebben az időszakban vetette fel bennem a fejét a gondolat, hogy rendőr legyek, pedig mindig orvos akartam lenni. Azt akartam, hogy tehessek valamit, hogy ezek a dolgok soha, senkivel ne történjenek meg, hogy az emberek biztonságban lehessenek.
Az iskolákat különösebb gond nélkül elvégeztem, bár eléggé bezárkóztam, sokat voltam egyedül és magányos. Ugyan ki akart volna barátkozni egy részeges, csóró autószerelő lányával? Eleinte nagyon fájt, hogy kitaszítottak, legalábbis én úgy éreztem, ezt teszik, de aztán megszoktam. Nem barátkoztam, elzárkóztam. Utólag visszagondolva, talán azt a falat magam köré én húztam fel, nem ők.
Mivel már igen korán eldöntöttem, hogy mivel szeretnék foglalkozni, teljesen céltudatosan tudtam erre koncentrálni, és ez talán még jól is jött. Mert amíg a többiek drogoztak, vagy részegen buliztak, addig én önkénteskedtem a polgárőrség diák csoportjánál, általános iskoláknál tevékenykedtem az igazi rendőrök munkáját elősegítve, és sokat olvastam a könyvtárban, vagy tanultam. A szerelem csak egy rövid időre vette el az eszem tizenhét évesen, egy Sam nevű fiú tekert az ujja köré. Nagy lángolás, őrült viselkedés, nagy pofára esés részemről. Szóra sem érdemes. Apám minden erejével próbált meggyőzni, hogy ne tegyem, adjam be bármelyik másik főiskolára a jelentkezésemet, de én hajthatatlan voltam, és Salt Lake City Rendőrakadémiára sikerült is bejutnom. Az első napon elbúcsúztam a könnyeivel küzdő apámtól, és beköltöztem a kollégiumba. Féltettem, nem tudtam hogy fogja viselni, de reménykedtem benne, hogy kicsit végre magához tér, és kezd valamit az életével.
A kollégiumi élet idegen és furcsa volt, nehezen szoktam meg a katonás rendet, hogy szobatársam van, de végül is tetszett, hogy tisztaság van és rend körülöttem. A szobatársammal, Erinnel egész jól kijöttem, s bár nagy barátnők nem lettünk, azért igyekeztünk segíteni egymásnak. Mondhatni jóban voltunk, és talán lehetett volna belőle nagyobb barátság, ha én egy kicsit jobban megnyílok neki, de nem mertem, féltem, hogy majd Ő is ellenem fordul valamiért. Így ez elmaradt.
Nőként a többi lánnyal együtt nehéz volt érvényesülnöm a sok pasi között, és mindenki arra várt, mikor fogom feladni, mikor bukok el, de engem hajtott a vágy, hogy véghez vigyem a célomat. Kitartottam, rengeteg áldozatot hoztam, sokszor erőmön felül teljesítettem, és sikeresen le is vizsgáztam, aminek határtalanul örültem. A diplomaosztómra még az apám is eljött, és meglepetésemre, szín józanul, rendezetten. Utána lementünk kettesben vacsorázni, és igazán jót beszélgettünk, hosszú idő után először. Életem egyik legszebb napja volt.
De nem tarthatott örökké, és bár örültem, hogy rendeződnek a dolgai nélkülem, már nem voltam kislány. Külön életre vágytam, karrierre, és tudtam, hogy ha vele maradok, bele fog őrülni az aggodalomba. Ha nem vagyok szem előtt, akkor pedig végezhetem nyugodtan a munkámat. Így nem hozzá költöztem haza, hanem kivettem egy kis lakást, és hamarosan jelentkeztem is Salt Lake City rendőrkapitányánál szolgálatra.
Eleinte csak betanítottak, irodai munkát végeztem, járőröztem. Semmi extra nem volt, és mikor lehetőségem adódott, részt vettem egy fél éves kutyavezetői képzésen és levizsgáztam. Megkaptam a szolgálati kutyámat, Akitát, aki egy gyönyörű, másfél éves németjuhász kutya, és egy társat is mellé. Vagyis engem rendeltek hozzá, de ez mellékes. Robert Monroe egy alig harmincnégy éves, fess fiatalember volt, piszok jó zsaru, és nem mellesleg két gyönyörű, édes gyerek édesapja, szerető feleségének, Melindának hű szerelmese. Hosszú ideig voltam mellette, Akita is megszerette, bár Robert volt már annyira tapasztalt, hogy betartotta a szabályokat, és nem próbált meg nem a szabályaimnak megfelelően bánni a kutyámmal. Eleinte voltak nézeteltéréseink, és nem tudom hogyan, vagy miképp, de hosszú és kitartó munkával végül kivívta a tiszteletem, és barátok lettünk. Meséltem neki a gyerekkoromról, pasikról, hülyékről és rendesekről, és úgy általában az életemről. Ő is elmesélte a dolgait, a családjáról klassz sztorikat mesélt, néha könnyesre nevettem magam a dumáján, vagy egy-egy sztoriján. A járőrszolgálatok alatt sokat tanultam tőle, néha meghívtak vacsorázni, a gyerekei imádtak, én is őket. Melinda pedig sosem kételkedett abban, hogy csak barátság van köztünk, rá úgy tekintettem, mint egy nővérre, akit sosem kaphattam meg. Sokat, nagyon sokat köszönhettem Bobnak, emberileg és szakmailag is. Jó páros voltunk, és a fékezhetetlenségemet Ő egyedül volt képes valamilyen szinten kontrollálni, és elfogadott a hevességemmel, a szertelenségemmel együtt. Jó páros voltunk.
De csak voltunk. Azt az egy, fél évvel ezelőtti estét, ha tehetném, elfelejteném. Kitörölném az emlékezetemből. De minden éjjel újra és újra kísért, a bűntudatom pedig szinte felemészt azóta is.
Járőröztünk, és nyugis szerda éjszakára számítottunk. Akita az örsön aludt mér a kenneljében, arra várva, hogy majd reggel hazaviszem. Már sötét éjszaka volt odakint, hajnali kettő felé járhatott, mikor leparkoltunk az egyik kis üzlet előtt, hogy kávét és némi rágcsálni valót vegyünk magunkhoz, mert megéheztem, és kicsit fáradt is voltam, nem pihentem szolgálat előtt. Az igazoltatásokat már megcsináltuk, nem volt gond. Mondom, nyugis estére számítottunk. De nagyon nem azt kaptuk, amire vártunk, mert mikor leparkoltunk, hirtelen dörrenést hallottunk, majd egy símaszkos ember kivágódott az üzlet ajtaján, és fegyverrel a kezében menekülőre fogta. Azonnal kiugrottunk az autóból, csőre töltött fegyverrel, és intézkedésbe kezdtünk. Bob felszólította, hogy álljon meg, majd az elkövető nyomába indult, engem pedig bezavart megnézni, nincs-e sérült odabent. Berohantam, és már a földön fekve találtam a bolti eladót, a vére pirosra festette a fehér járólapot. Egy lövés a fejbe. Ennyi volt egy élet. Mindez talán ha száz dolcsiért. Körbenéztem, a fegyveremet szorongatva, de felszólításra sem jött elő senki, más nem volt bent az üzletben, így visszafordultam, és miközben Bob után eredtem, a vállamon lévő rádióba diktáltam az adatokat, és helyszínelőket, mentőt kértem. Dobogó szívvel rohantam ki az ajtón, amikor újabb dörrenés hallatszott, az a hang azóta sem megy ki a fejemből. Ijedten, aggódva futottam előre, kanyarodtam arra, amerről az eseményeket sejtettem, és ahogy befordultam az egyik sikátorba, a látványtól szinte megsemmisültem. Szeretett felettesem, barátom, cimborám a földön feküdt, mozdulatlanul. Az elkövető már sehol. Odarohantam, s lerogyva mellé könnyeimmel küszködve kértem azonnal mentőt a sebesült rendőrhöz. Nem hittem el, amit látok, nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Már vért köhögött fel, láttam rajta, hogy kínlódik még egy utolsó lélegzetvételért, az életéért. A kezem próbáltam a mellkasán éktelenkedő sebre szorítani, a testmeleg folyadék pirosra festette a .kezeimet. Egy perc. És már nem élt. A kezeim között halt meg. Még emlékszem a tekintetére, ahogy utoljára rám nézett. Mintha azt üzente volna, nem hibáztat.
Mégsem tudtam túltenni magam a bűntudaton. Ha akkor este nem nyavalygok, ha nem állunk meg, ha én megyek az elkövető után....
Hetekig jártam a pszichológushoz. Végül visszahelyeztek szolgálatba, de nem voltam már ugyanaz. Tüskésebb lettem, mint valaha, és négy pasast üldöztem el magam mellől. Az egyikük leadta a jelvényét is, átsorolt börtönőrnek. Nem akartam társat, senki nem pótolhatta Bobot. Elég volt nekem Akita, nem kellett más, akkor sem, ha jól ismertem a szabályzatot. Senkit nem akartam magam mellé, bár tudtam, hogy nem csinálhatom ezt a végtelenségig.
Végül a kapitánynak elege lett belőlem, és a falhoz állított. Azt mondta, jön egy új kolléga Chicagoból, és ez az utolsó esélyem, hogy állományban maradhassak. Ha nem sikerül valami eredményre jutnom az új emberrel, ki fognak rúgni. Szép kilátások, mondhatom.



A hozzászólást Regina Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-12-14, 20:47-kor.
Vissza az elejére Go down
 
Regina Carter
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Salt Lake FRPG :: Karakterrészleg :: Elfogadott karakterek :: Ember-