Dylan és Julian

Hiába az előbbi feszültség és az őrület, most már képes vagyok úgy mosolyogni a Kölyökre, mintha semmi nem történt volna. Persze, hogy tartja a hátát, ha a Nagyfőnöknek nem tetszik az ebédszünetünk, de valószínűleg úgysem hagynám, hogy ő vigye el a balhét. Anélkül is képes bajba keveredni a nagy szája miatt, nem kell még, hogy ilyen apróságokkal is ő törődjön.
- De ez nem jelenti azt, hogy teljesen belefolysz az ügybe! Csak elmondod a véleményed és ennyi! - jelentem már most ki, de persze holnap is el fogom ismételni. Hátha most az egyszer hallgat rám és tényleg nem vesz a nyakába még valamit, amin járhat az esze.
- Ha megpróbálod az én autómat anélkül vezetni...! - fenyegető a hangom, de egyértelmű, hogy viccelek. Részben. Azért remélem tudja ehhez tartani magát és nem fordul meg a fejében, hogy jogosítvány nélkül vezessen. Biztos nem nézne ki szépen az előéletében, hogy elkapták.
- Persze, hogy a szokásos. Miért cserélnénk le azt, ami teljesen jó? - már ott van egy apró mosoly a szám szélén, aztán a gázra lépek. Láthatóan nekem is jobb lett a kedvem, hogy végre kiérünk onnan, ezt az is bizonyítja, hogy perceken belül intek Juliannek, hogy válasszon valami zenét a kocsiba. Nem szoktam megengedni, hogy ő döntse el, mi szóljon, de most miért ne? Szünetünk van a fenébe is vagy mi, nekem pedig valamivel jobb kedvem, mint hetek óta.
Az pedig csak még többet dob rajta, hogy ha éppen a sebességhatár alatt hajtok, akkor maximum tíz perc és már ehetünk is. Nincs jobb, mintha az ember ebédre dupla sajtos pizzát ehet, nem igaz?

Ha nem is akarok beszélni, legalább ennek az okát megosztom vele. Nem segítene semmit és még erre a kis időre sem akarok ezzel törődni. Nincs semmi bajom és amíg ezt képes vagyok magabiztosan állítani, addig nem történhet semmi rossz. Senki nem mondhatja, hogy vegyek ki egy szabad napot vagy rosszabb esetben többet és nei s menjek vissza.
A kocsiban ülve viszont elég nehéz szótlanul ülni és meggyőzni magam arról, hogy a fejemben minden rendben van és úgy működik, ahogy kell. Nem csoda, hogy Juliant már meg sem próbálom erről biztosítani. Ha magamat nem tudom ugye...
- Állj le, Kölyök - mondom neki az egész alvás dologra, de egyértelműen már én sem veszem olyan komolyan. Persze nem megy olyan könnyedén a váltás, mint szeretném, de ez is valami.
- Ha bárkinek beszélsz erről, számíthatsz a bosszúmra - morgom oda erre az egész "nyálcsorgatás" dologra, de végre felkúszik egy halvány mosoly is az arcomra, ahogy ránézek.
- Mit mondasz, leszedi a Nagyfőnök a fejünket, ha tartunk egy ebédszünetet? - mielőtt válaszolhatna, már fordítom is el a slusszkulcsot. - Holnap pedig szétnézünk a bizonyítékok között. Van egy ügy, amivel kapcsolatban érdekel a véleményed - teszem hozzá, és ezzel már egyértelművé is válik, hogy bármennyire is haragudtam rá, nem fogom egy újabb hétre az irodában tudni. Jön vele, ahova megyek és egy így van rendjén. Legalább ott lesz és segít a valóságban maradni.
Valószínűleg most is csak miatta nem veszek tudomást a fenti ablakban meglebbenő függönyről.
- ... és jelentkezhetnél végre tanfolyamra, hogy bezsebelj egy jogosítványt. Néha vezethetnél helyettem - jegyzem meg, bár ez talán inkább piszkálódás és ösztönzés, mintsem tényleges ígéret, hogy odaadnám neki a kocsit.

Normális helyzetben nem vitáznék vele olyan apróság miatt, hogy nála van a fegyver vagy sem. Amíg nem használja és itt vagyunk a semmi közepén, nincs baj. Mégis idegesít a tény, hogy hiába kértem, nem adta ide azonnal. Apróság, de az agyamra megy vele. Ahogy azzal is, hogy mindent tudni akar. Sejtem én, hogy valami gond van az ő fejével is, de nem faggatom. Főleg nem most, amikor végre visszakerül hozzám a fegyver. Egy pillanatig vizsgálom, aztán úgy, ahogy van, üres tárral teszem a helyére.
- Ne akarj mindig mindent tudni. Nem a te gondod, hogy mi történik velem - igen, nyomozó lesz belőle, törődnie kell az emberekkel, de ez még nem jelenti azt, hogy állandóan faggatóznia kell. Talán egyszer megtanulja, hol az a határ, amikor többet segít azzal, ha hallgat és nem kérdez.
De persze, már így is többet mondok, mint akartam. Nos, úgy tűnik, nem is kell tényleg kérdéseket feltennie, már beszélek is. Később majd még biztos szidom magam emiatt.
- Ugye te is hallod, milyen őrülten hangzik mindez? - nem is igazán lehet eldönteni, hogy ezt most egy gúnyos kérdésnek szánom van bizonyítéknak arra, hogy milyen őrültnek érzem magam. Még én magam sem tudom, egy a lényeg, már ha úgy vesszük, ezzel is válaszoltam a kérdésére. Persze, hogy igaza van, mint szinte mindig, amikor levonja a nagy következtetést.
- Komolyan, Julian, mitől lenne jobb, ha beszélnék róla? Mondd meg nekem, attól végig tudnék aludni egy estét? - kicsit idegesen jönnek a szavak, de most nem rá vagyok dühös. Magamra és talán egy kicsit az egész világra.
De szerencsére nem kell mindezt részletesen kifejtenem, mert már indul is a kocsi felé. Őszintén? Ezek után én is minél hamarabb szeretnék eltűnni innen. Kezdem belátni, hogy tényleg nincs és nem is volt itt semmi vagy senki. Mégis maradok még egy percet, de ahelyett, hogy a fákat és árnyakat vizsgálnám, a Kölyök távolodó alakját figyelem, aztán megindulok utána. Végül egyetlen szó nélkül indulok meg én is, majd szállok be a kocsiba.
- Nem őrülhetek meg, Kölyök. A munka az életem, te is tudod - nem mondom ki nyíltan, de elég egyértelmű a néma kérés, hogy hallgasson minderről.
- Majd ma este hazamegyek és kialszom magam - teszem hozzá, bár ez már inkább motyogás. Nem is tudom, miért, de az utóbbi pár napban tényleg csak akkor mentem haza, ha nagyon muszáj volt. Jól lehet aludni az irodámban az asztalra dőlve.

Szeretném visszakapni a fegyverem, amit a kezébe nyomtam és jobban tenné, ha első szóra ideadnál de persze, hogy makacskodik.
- A rohadt életbe, Julian! Add ide! - szólok rá elég idegesen, de utána már nem erőltetem a dolgot. Valahol érthető, hogy miért nem akarja megtenni, de erre én most nem gondolod. Csak az jár a fejemben, hogy miért nem tud teljesíteni egy ilyen veszett egyszerű kérést! Állandóan ellenszegül, minden szabályt áthág... és az ilyen helyzetekben is, mint a mostani, kezdem azt gondolni, hogy legyen bárki más gondja, de nem az enyém.
- Teszt, hogy képes vagy-e követni az utasításokat, amiket kapsz. Megbuktál - vágom rá gondolkodás nélkül, de persze nem ez az igazság és ezt valószínűleg mindketten tudjuk. A valódi válaszokkal viszont eszemben sincs előállni. Mire mennék vele? Talán azonnal az agyamban lévő katyvaszt is meg akarná fejteni, mint minden mást és pedig rövid úton kicsinálnám érte. Na persze nem szó szerint, csak...
- Fáradt vagyok, Julian - ez végül is, igaz. Ha tovább gondolja, talán kombinálni kezd, hogy vajon mióta nem alszok rendesen. Ha rájön, elmondhatja nekem is, mert én már nem számolom. - ... úgyhogy csak add vissza a fegyverem és menjünk innen. Ne akarj újabb hetet tölteni az irodában felhalmozott iratok között - amint kimondom rájövök, hogy talán nem ezt kellene mondanom. Sokra nem megyek vele, ha újabb hétig ott tartom és sehova nem viszem magammal. Amit tudni akar, úgyis felkutatja és pont olyan jól ismeri az egyes ügyek részleteit, mint bármelyik nyomozó vagy helyszínelő.
- Mondok jobbat. Még egy rohadt kérdés és meglátod, mi lesz a jövődből. Csak egy szó arról, hogy megbízhatatlan vagy, hogy nem vagy képes azt tenni, amit mondok és lőttek a nagy álmodnak - nem fair tőlem, hogy ilyesmivel fenyegetőzök, ezt elismerem, de jobb ötletem nincs. Csak a fegyverem akarom eltenni, nem beleereszteni egy golyót.
- Majd egyszer talán ezt is megbeszéljük. Ülsz majd egy fotelban én meg fekszek egy bőrkanapén és mesélek neked az álmaimról meg mindenféle árnyakról, rendben? - elég gúnyos a hangom, egyértelmű, hogy eszemben sincs ilyet tenni. Mégis mondanom kellett valamit. Talán ezzel a kevéssel többet is elárultam, mint szerettem volna.

Nem szabadna fegyvert adnom a kezébe, ez egyértelmű. Józan ésszel átgondolva nem is tenném meg, amíg hivatalosan rendőr nem válik belőle. De akkor már úgyis lesz sajátja. Most viszont nem gondolkozok, csak kell valaki, aki ott van a hátam mögött, ha már a központot nem lehet elérni. Ilyen egyszerű a magyarázat a tettemre. Most viszont indulok is előre, megcélozva azt a fát, ahogy a ruhadarabot vélem látni. Biztos ott van ő is. Ott kell állnia!
Julian kérdéseit persze mintha meg sem hallanám. Vagy legalábbis nem fogom fel őket. Intek a kezemmel, hogy maradjon már csendben aztán megyek tovább. Egy pillanatra sem nézek hátra, hogy a Kölyök tényleg figyel-e. Viszont minél közelebb érek, annál gyorsabban ver a szívem, mint amikor egy nagy fogás előtt állok. Mikor tudom, hogy a fickó, akit hetek óta kergetünk, ott van az ajtó túloldalán, nekünk pedig csak be kell jutni és elkapjuk. De itt nincs ajtó. Nincs semmi... és senki.
Az egyetlen, amire összerezzenek, az Julian hangja és a keze a vállamon. Azonnal fordulok felé, nem sokon múlik, hogy ráfogjam a kisebb fegyvert, de az utolsó pillanatban rájövök, hogy mire készültem és már tartom is a föld felé. Aztán még egyszer a hátam mögé nézek. Megteszek még egy tétova lépést, hogy biztos legyek benne, tényleg nincs ott senki, aztán értetlenül bámulok magam elé. Aztán Julianre.
- Volt itt valaki - ez az a hanglejtés és mondat, amivel jobban teszi, ha nem száll vitába. Persze már az én hangom is elég bizonytalan. De a fegyvert elteszem vissza a bakancsomhoz, aztán mintha semmi különös nem lenne a helyzetben, megdörzsölöm a szemeimet.
- Igen, jól vagyok, úgyhogy tüntesd el ezt az aggódó arcot - mondom végül, még ha nem is kérdezte. Vagy legalábbis most nem. Bármi is volt ez a pillanatnyi... hm jó pár percnyi különös viselkedés, most már rendben vagyok. Igaz, még mindig hevesebben ver a szívem a kelleténél, izzadok és hasogat a fejem, de most már minden rendben lesz. Azzal, hogy mi volt ez az egész pontosan, ráérek még törődni a plafon tanulmányozásával töltött éber órák egyikében.
- Kérem a fegyvert, Kölyök - nyújtom felé a kezem. Igen, emlékszek rá, hogy a kezébe nyomtam és azzal is tisztában vagyok, hogy mekkora hiba volt.

Egyértelműen feszültebb vagyok a szokásosnál. Csak egy percre kellene megállnom, hogy átgondoljam, mit művelek és nekem is feltűnnének az apró részletek, miszerint valami nincs itt rendben. Valószínűleg velem. De eszemben sincs, hajt valami különös érzés én pedig követem.
- Csak ritkán, nagyokos - jelenik meg egy pillanatnyi mosoly az arcomon. Persze, nem szokott ő az utamban lenne, de azért a nagy ötleteivel néha be tud kavarni. Mégis, talán ebben a pár másodpercben vagyok önmagam, amíg válaszolok neki, aztán visszatér az őrület. Az apró részletek, amik csak a fejemben léteznek emlékeztetnek rá, hogy miért vagyok itt, én pedig már rohanok is tovább.
- Szerinted ki? - kérdezek vissza, kissé idegesen. Nem fogok fegyvert egy gyerekre és nem rohanok így utána. Általában. De persze attól válaszolhatnék neki rendesen. Elmondhatnám neki, hogy egy felnőtt árnyalakot láttam az ablakban ácsorogni, ennél viszont sietősebb nekem, hogy elkapjam.
Végigfutok a házon, ki az udvarra, majd a fák felé veszem az irányt, meg vagyok győződre róla, hogy nem az előbb leadott lövésem okozza a madarak hangos sivítását. Mielőtt viszont tényleg beérnék az erdős részre, már lassítok. Így legalább van esélye Juliannek is utolérni. Ekkor szinte csak sétálok egyre beljebb az erdőbe. Jó pár métert megteszek, végig a környéket vizsgálva. Minden fa vagy bokor mögött látni vélek valami alakot, de persze igazából soha nincs ott semmi.
- Mondd, hogy te is látod! - szólalok meg végül, ahogy előre meredek a távolba. Az egyik vastagabb fa mögül mintha kilógna egy régi kabát széle. Talán tényleg ott áll. Talán csak futott és leszakadt egy darab anyag.
- Lőj, ha futni kezd - nyomom a kezébe a fegyvert minden előzetes jel nélkül, én pedig előveszem a kisebb pisztolyt a bakancsom szárából. Nekem tökéletesen megfelel az is, pont olyan halálos golyó van abban is. Aztán már megyek is közelebb ahhoz a bizonyos fához. Hangtalanul, óvatosan, mégis olyan figyelemmel, mintha a világ sorsa múlna azon, hogy elkapom-e a képzeletem árnyát.

- A gyereknevetés... - motyogom, azt hittem a sírás az, amit még a süketek is meghallanak, de most mindez nem lényegesen. Megyek a saját fejem után, na meg arra, amerre az ösztönöm vezet.
Meg vagyok róla győződve, hogy az a gyerek itt van valahol. Láttam a fenébe is és ezúttal biztos vagyok benne, hogy nem a képzeletem játszott velem. Még soha nem láttam semmit és senkit, csak hallottam. Szóval ennek valóságnak kell lennie. A tetteimet viszont meg nem tudnám indokolni. Nem tudom, miért vagyok ilyen feszült, ahogy azt sem, hogy miért szorongatom a fegyver markolatát. Pillanatok alatt képes lennék lőni, bármi vagy bárki kerüljön elém. Hiába az idegességem még a kezem sem remeg, valószínűleg egy konzervet eltalálnék a ház másik végégben állva.
Végül csak felérünk az emeltre és én csak állok a folyosón, egyik szobába sem nézek be. Ott van előttem, amit keresek. Pontosabban épphogy látom. Látom a résnyire nyitott ajtót, pont az ablak mellett.
- Azt mondod, megőrültem? - kérdezek vissza ingerültebben és talán hangosabban is a kelleténél, ahogy egy pillanatra leveszem arról a bizonyos ajtóról a tekintetem és nem kicsit dühösen nézek Julianre.
- Tartsd nyitva a szemed és ha lehet ne legyél útban - mondom elővéve a komoly, felelősségteljes szerepet, ahogy előre megyek. Óvatosan belököm magam előtt az ajtót és még látom, ahogy meglibben a szakad függöny.
- Akkor is itt állt, amikor jöttünk! A fenébe is! Ez nem a gyerek! - jönnek majdnem mindenféle logikus felépítést mellőzve a mondatok, aztán már indulok is vissza futva. Valahogy kimászott az ablakon. Talán ugrott. De ez nem a gyerek. Az alak, akit épphogy láttam nagyobb volt.
- Szólj be rádión, hogy itt van! - szólok még hátra, de már szedem a lábam lefelé a lépcsőn. Biztos vagyok benne, hogyha nem úgy kellene megkapaszkodnom a korlátban, amikor az egyik léc reccsen a talpam alatt, könnyedén utolérném a fickót és... és nem csak a szemközti, földszinti ablakra lőnék, szinte vakon.
A teljes környék csendes volt, amíg én nem lőttem, most viszont mintha minden megőrült volna. Vagy csak az én fejemben van ilyen? Nem számít, talpra és kicsit talán bicegve, de futok tovább oda sem nézve, hogy Julian tényleg hív-e erősítést vagy mit csinál.

Persze, hogy hallott az esetről. Az egész város ettől volt hangos. Valahogy meg sem lep, hogy az alapokat azonnal elmondja, én pedig csak hümmögök párat. Jól tudja. Teljesen jól. Bár a részletek közül sok minden nem került bele a lapokba és a tv sem kapott meg minden információt, de ez így van rendjén. Ha mindent kiadnánk, amit tudunk, mivel szűrnénk ki a csalókat, akiknek csak feltűnési viszketegségük van és úgy akarnak híresség válni, hogy beismernek olyasmit, amit nem követtek el?
Nem mintha így elkaptunk volna az igazi gyilkost. A ház talán ezért is áll még mindig üresen. Senki nem akar ideköltözni, mikor az a hír járja néhány helyen, hogy még mindig visszajár a mi kis gyilkosunk ide. Hogy valamiféle érzelem köti ide... A nép meg persze elhiszi és retteg a mumustól.
- Már több éve volt, senkit nem érdekel, hogy most zárva van-e vagy nincs - válaszolom eléggé megkésve, de szinte suttogva. Közben a tekintetem le sem veszem az ajtóról, majd amint nyílik, már lépek is be. Még mindig a tokban lévő fegyverem markolatát szorongatom, aztán... meghallom a nyikorgást. Nem, ez biztos nem a mi talpunk alatt volt. Futkározás. Gyerek nevetés.
- Hallottad? - nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá. Persze a józan eszem apró darabja azt mondja, hogy semmi nem volt, ahogy az egész házban nincs semmi és senki csak mi, esetleg pár patkány. De ez a részem most nem érdekli a többit. Még annyira sem, hogy azonnal válaszoljak Julian további kérdésére. Jó pár lépést megteszem a letakart bútorok között és már elérem a lépcsőt, amikor újra megtorpanok.
- Láttam a fiút, még kint az úton. Biztos ide jött, de veszélyes lehet - még saját magamnak is őrülten cseng a hangom, tudom jól, de most már mindegy. Megteszem az első lépést az emelet felé és azon kapom magam, hogy már a fegyverem is kint van a tokból. Irány az emelet.

A rádió hangja csak valami távoli, tompa zúgás a fejem egy eldugott szegletében. Így hát pont úgy megfelelt az előbbi adó, mint a mostani. Még csak Julian apró megjegyzésére sem válaszolok, vezetek tovább, teljesen ráérősen, végig az útra meredve. A szokásosnál is kevesebbet beszélek, de az utóbbi pár napban ez már csak így megy. Én némán vezetek vagy megyek a dolgomra a Kölyök meg csak bújja a jegyzeteit. Valahogy nekem nincs is ezzel bajom, mert...
Eddig jutok a gondolatban, amikor meglátom azt a sötét árnyat az egyik kis utcában. Átfut egy kocsi előtt, de az még csak nem is lassít. Pedig most biztos vagyok benne, hogy ez nem a képzeletem játéka. Ismerem a gyereket! Ismerem azt a bicegő futást és azokat a szőke tincseket! Hirtelen ötlettől vezérelve utána kanyarodok, de semmi nem jelzi, hogy ez több annál, mint amit amúgy is tennék. Nem száguldok végig az úton, nem vezetek figyelmetlenül. Csak megyek arra, amerre az a belső érzés terel. Az egyetlen talán, ami árulkodó lehet az, hogy a kelleténél jobban szorítom a kormányt. De ugyan már, Julian a jegyzeteibe temetkezett, kinek tűnne fel?
Végül már a kihalt úton járok a város szélén. Ritkán egy-egy kisebb facsoport is feltűnik, én pedig lassan hajtok végig a földúton. Úgy három vagy talán éve, szinte mindennap erre jöttem, emlékszek minden bukkanóra.
- A város szélén, a régi Foster ház közelében - neki lehet, hogy nem mond sokat a név hirtelen, de azért ennek az ügynek elég nagy visszhangja volt a múltban. Az újságok eleget cikkeztek a gyilkosságról meg a fiúról, aki túlélte. Semmi különös nem volt benne. Egyszerű gyilkosság, ahol mint olyan sok esetben nem kapták el a gyilkost.
De mi más is foglalkoztatná az újságírókat, mint az erőszak és a "szegény árva fiú" szlogen? Itt pedig mind a kettő megvolt akkoriban.
- Ismered a történetet? Hallottad, mi lett velük? - kérdezek végül is rá, jobban belegondolva, lehet, hogy éppen annyit ő is tud, mint bárki más. Ha akkor is érdekelte az ilyesmi, el tudom képzelni, hogy olvasott róluk.
Annyira viszont nem érdekel a válasz, hogy perceket várjak rá, már állítom is le a motort a nagy, két emeletes ház előtt és szállok ki. Egy röpke pillanatig csak nézek fel és... komolyan meglebbent ez egyik emeleti, szakadt függöny? Bár valószínűleg csak egy csapat hajléktalan. Az a gyerek nem jöhetett ide vissza. Vagy mégis?
- Gondolom feleslegesen jártatom a számat, ha azt mondom, várj meg a kocsiban - morgom, de oda sem nézek, hogy közben mit kezdett magával, csak indulok meg előre. Ahogy elérem a tornácot, már a fegyverem markolatát szorongatom a tokban.
Egy perccel később pedig megjelenik az a furcsa érzés, hogy figyelnek. Már megint. Úgy érzem magam, mint az álmaimban, megvan az érzés, hogy valaki figyel, de az arctalan tömeg most hiányzik.
- Ez a valóság - motyogom az orrom alatt. Mindezt alátámasztja Julian jelenléte is. Soha nem szerepel senki más az álmaimban. Senki olyan, akit ismerek.