Dylan&&Shawie- hardest story

Titkos tartalékok és az a nevetése akaratlanul is beindítja a fantáziám és magamban már találgatok, hogy pontosan mit érthet ezalatt. Végül egyetlen következtetésre jutok.
- Ha a titkos tartalékaid között nem szerepel, hogy megöleted magad, akkor majd beszélhetünk róla - ahogy elmondom már nagy mosoly ül az arcomon. Bármennyire komoly vagyok általában, úgy tűnik az ő közelében nem lehetek az.
Ahogy bent az üzletben sem tudom csak kérni a kávém és meginni egyetlen szó nélkül. Kivételesen nem azért, mert mindenáron én akarok az lenni, aki fizet. Sokkal inkább a kis színjáték az, ami kizökkent a megszokott viselkedésemből és még én is ráteszek egy lapáttal az egészre, ahogy a kezem Shaw derekára siklik.
Aztán már mehetünk is ki. Bobnak biztos idő kell, amíg helyreteszi magában, hogy mit látott és mindez mit jelent. Hamarabb elfogy valószínűleg a kávém, minthogy nála összeállna a kép. Én viszont elég hamar megállapítom, hogy Shaw csak pár korty energiaitalt ha ivott és még kevésbé gondolja át, mit mond. Fene se gondolta volna, hogy ez lehetséges.
- Nem mondtam, hogy bármivel tartozol. A kávét sem akartam elfogadni - emelem meg valamennyire a kis poharat, amiből aztán már el is tüntetem a maradék kávét. Tudom, hogy erre a kérdésre nem ezt a választ kellett volna adnom, de annyira nem tudok és nem is akarok felengedni.
- Ha nem a munkahelyen történik... - vonok végül vállat. Hiába a nagy elhatározás, hogy nem megyek bele a kis szócsatába, muszáj. Be kell vallanom, hogy még élvezem is.
- Akkor hazaviszlek - jelentem ki aztán és talán jönne még ott a folytatás is, ha nem érezném az ajkait az enyémen. Ha maradt még bennem egy kis komolyság és tartás, ezzel elszállt.
- Az életed mentem meg és csak ennyi jár? - elég nagy mosoly van az arcomon, ahogy utána nézek, de nem olyan biztos, hogy tényleg viccelek. Amikor először megláttam és rájöttem, hogy nem piti zsebtolvaj, akit behoztak... nos, akkor is volt mit nézni rajta.
Mégsem teszem most semmiféle megjegyzést, csak szó nélkül beszállok a kocsiba, megvárom amíg ő is, aztán indítok és viszem haza. Mármint hozzá haza. Aztán meglátjuk.

Jégszívű ribanc? Akaratlanul is mérlegelve újra végignézek rajta és megvonom a vállam. Nem fogom elkezdeni az ellenkezőjét bizonygatni, de ki sem állok a nagy megítélés mellett. Majd talán idővel eldöntöm, egyelőre beérem annyival, hogyha át tudok kelni az úton, hogy újra a benzinkút előtt legyünk és talán majd hazavigyem.
Most viszont csak egy nagy vigyor ül az arcomon. Nem kicsit fura vele így haladni. Nem is tudom, hogy úgy érzem magam, mintha tényleg egy gyereket kísérnék, vagy az aktuális nőmet... Mégis ott az a vigyor, ami végül mosollyá szelídül, ahogy átérünk és odalépek a kocsihoz, Így a kézfogásnak is vége, meg talán elindulhatunk.
- Azért öntöm magamba a kávét, hogy felébredjen, de hidd el, a kis akciód segített koffein nélkül megoldani - mondom továbbra is nagy mosollyal, de attól még indulok én is az ajtó felé. Bicegve kicsit, de alig feltűnő, úgyhogy nem számít. Valószínűleg Shaw meg én tudom csak, de más rá sem jönne, hogy valami nem oké.
- ... a szokásos, jó erőset, Bob - nézek a kutasra. Jól tudja, hogy iszom a kávét. Nem mintha most ez lenne a fontos. Valószínűleg ha hússzor elmondom sem tudná, mit hozzon, annyira minket figyel. Én pedig alig tudom visszatartani a nevetésem, ahogy Shaw odasimul hozzám. Valahogy ösztönből emelem az egyik karom, hogy a derekára tegyem, mielőtt pedig tényleg élvezni kezdeném a helyzetet, már ott sincs.
A továbbiakban inkább hallgatok és csak elveszem a kávém, aztán egy intés és már indulok is ki. Ha tovább kell figyelnem azt a kíváncsi vagy nem is tudom, milyen tekintetet, biztos nem bírom, hogy ne szóljak rá. Az ajtót csak kitárom és engem előre Shawt, aztán megyek utána és megállok a falnál. Koszos vagy sem, most nem számít, nekidőlök.
- Kösz - emelem egy pillanatra a kávét, aztán már iszom is. Valószínűleg megint túl hamar el fog tűnni minden csepp, de sebaj.
- Ezek után...? Tervezed még az úton mászkálni vagy hazavigyelek? Esetleg az őrsre? - szólalok meg két korty között, ezzel is kihúzva kicsit az időt, amíg elfogy.

Nem így terveztem a nyugodt kávézást, de most már késő bánat. Inkább bánja a feketém, minthogy tehettem volna valamit és elmulasztottam az alkalmat. Most persze szép kis napok várnak rá a sántítással, de túlélem.
- Majd megkéred a szerető pasid, hogy adjon rá gyógypuszit - mondom azonnal egy apró mosollyal az egész búb dologra. Ez a legkevesebb, életben van, annak ellenére, hogy milyen baromságot csinált. Jó, csak figyelmetlenség volt, vagy mi, de akkor is.
- Vagy csak egyszerűen túl erősen nyomtalak oda - majdnem kicsúszik egy "bocs" is a számon, de azt inkább megtartom magamnak. El tudom képzelni, hogy nem lett volna semmi, ha nem maradok félig rajta túl sokáig vagy sikerül úgy magammal rántani, hogy ne essek még én is rá. De most ezen semmi értelme agyalni, nem igaz? Inkább szétnézek, hogy biztos nem jön-e semmi, aztán indulok vissza a benzinkúthoz, amint követ.
- Ha másképp nem megy - ezúttal egy olyan igazi mosoly ül ki az arcomra és már nyújtom felé a kezem. Ahhoz képest, hogy pár perce tepertem le, hogy ne sétáljon ki egy kamion elé, meglepően jó a kedvem.
Egészen addig, amíg meg nem látom a szétlapított műanyag kávés poharam. Na igen, ez az, amit nem akarnék soha elpazarolni, de majd iszok valamikor másikat. A terv legalábbis az, hogy beül a kocsiba majd én is, leteszem otthon vagy az őrsön én pedig beérem a felvizezett kávéval, amit az ottani gép ad.
- Nem szeretnél inkább minél előbb eltűnni innen? - nem tudom, honnan szedem, hogy sürgős lenne neki. Egyszerű megérzés, hogyha már ekkorát esett, talán otthon akar lenni, vagy legalábbis bárhol máshol, ami nem itt van, ahol öt percenként újabb és újabb kamion száguld el.
A nyomozós szövegére megrázom a fejem, inkább amolyan lemondóan és utána indulok. A benzinkutas persze már jól ismer, nem egyszer kötöttem ki itt az éjszaka közepén egy normális kávét követelve magamnak. Először kérdőn összevonja a szemöldökét, aztán Shawra nézve elvigyorodik és hozza az úriember énjét.

Fene se akar vele vitatkozni, de azt a pár ideges mondatot nem tudtam megtartani a komolyan. Nem a legjobb lépés volt csak úgy fogni magát és kilépni az útra anélkül, hogy szétnézett volna. Mintha a három éves kölyöknek is azt tanítanák meg először, hogy nézzen szét, mielőtt átkel az úton... Utána a másik örök érvényű törvény, hogy ne álljon szóba idegenekkel. De persze megértem én, hogy vannak olyan helyzetek, hogy az első szabály semmissé lesz. Azt hiszem velem is megesett már párszor, csak akkor szerencsém volt és egy kamion sem akart kilapítani.
Itt az út szélén pedig szintén nem történhet meg, hogy valami keresztülhajt rajtunk. Ezért is várok türelmesen, amíg össze nem szedi magát. A káromkodásra persze ráncolom a homlokom, de ha azt mondja, hogy nincs baja és ahogy látom, vér sincs sehol, nem én leszek az, aki faggatni kezdi. Csak nyújtom felé a kezem, amikor úgy tűnik, hogy megunta a földön fekvést, ücsörgést.
- Túlélem, ne aggódj - mondok csak ennyit, de azért megmozgatom a lábam. Eléggé érzem, hogy valami nincs rendben a bokámmal, de amíg meg tudok rajta állni, addig nincs baj. Idő kérdése és helyrejön.
- Elég nagyot koppant a fejed, de mi bajod a fekvéssel és üléssel? - kérdezek rá végül, de már nem is felé nézek. Inkább szét a kocsiúton, megvárom amíg egy kocsi elsuhan előttünk, aztán intek neki, hogy jöjjön. Ha már itt van, igazán átmehetünk szembe, vissza a benzinkúthoz. Aztán majd elveszem haza, vagy ahova menni akar.
Addig viszont... a beálló csendben ráérek elkáromkodni magam, ahogy meglátom a földön szétfolyt maradék kávét és a szétlapított műanyag poharat. Valahogy ez a mai nem az én napom azt hiszem.

Pár perc nyugalmat akartam! Gond nélkül meginni a kávémat távol az irodámban hallatszó kopogástól és minden bajtól! De persze ez túl nagy kérés, nem igaz? Arról szó sem lehetett, hogy amikor megláttam a száguldó kamiont és Shawt, ahogy az kilép az útra nyugton maradjak és mintha semmi különös nem lenne, igyam tovább a kávémat. Pedig ez is egy megoldás lett volna. Megiszom a kávémat, aztán majd lesz valami. De bármilyen rohadék meg egy utolsó szemétláda is vagyok a volt feleségem szerint, ezt nem tudtam volna csak úgy végignézni és várni, hogy mi történik. A futás volt az egyetlen megoldás, most pedig...
Tudom, hogy el kellene engednem a karját, amit olyan őrülten szorítok, de még csak az is lassan tudatosul bennem, hogy a kamion már elszáguldott mögöttünk, én pedig Shawt szorítom oda az aszfalthoz. A vérem olyan gyorsan kering, hogy esküszöm hallom a fülemben, ez pedig azt eredményezi, hogy inkább csak leolvasom Shaw ajkairól a szavakat, mintsem tényleg hallom őket. Választ viszont nem adok. Amúgy is mit mondhatnék rá? Semmit. Így jön az egyetlen értelmes mondat, amit mondhatok.
- Elment az eszed? Egy ilyen helyen csak úgy megpróbálni átsétálni?! - nem mintha ezzel kellene kezdenem, de attól még kicsúszik a számon és most már mindegy. Egy részem dühös rá, a másik pedig... nos, nem is tudom.
- Rendben vagy? - váltok egy másodperc alatt, mintha az előbbiek el sem hangoztak volna. Belegondolva erre a mostani kérdésre magamtól is kitalálhatnám a választ. Ami inkább az, hogy életben van és ez is bőven elég. Kell még pár másodperc, amíg engedek a karján lévő szorításból és végre talpra állok. Biztos nem segített túl sokat, hogy még én is ott feküdtem félig rajta.
Persze amint biztosan állok a két lábamon, már érzem, hogy valami nincs rendben a bokámmal, de valószínűleg csak meghúzódott. Pár nap sántítás belefér. A hajamba túrok egy pillanatra, a következőben pedig pár nyújtom a kezem Shaw felé, hogy felsegítsem a földről. Nem a legjobb dolog itt feküdni.

Nos, úgy tűnik, tudom én, hogy mikor kell otthagyni az irodát és kiszellőztetni a fejem. Akkor, amikor már úgy érzem, hogy perceken belül elkezdem kibontani a falat, hogy megnézzem, mi van benne. Mert folyamatosan hallom a rohadt kaparászást. Mindig csak halkan, de éppen annyira, hogy  az idegeimre menjen. Eddig nagyjából nyugtom volt, amikor itt töltöttem az estét. Sőt, még pár órát aludni is tudtam. Három-négy órával pedig már gond nélkül ki lehet húzni heteket is, nem igaz?
Most viszont... a kaparászás... Elkáromkodom magam, félretolok minden iratot és nagy léptekkel indulok ki az őrsről. Kicsit úgy tűnik, mintha menekülnék. Főleg, mivel hiába szólnak utánam, eszemben sincs még lassítani sem, nemhogy megállni. Tudom, hogy nincs semmi fontos, nem munkáról van szó, csak valami piti apróság, ami igazán várhat, amíg visszaérek. Fél óra nyugalom, ennyit kérek, nem többet.
Amint kilépek az utcára már jobban érzem magam, járok egy keveset, aztán minden tervem ellenére kocsiba ülök. Egy kávé még belefér, viszont nem ebből a vízízű valamiből, amit az itteni gépből lehet szerezni. Magamban eleget mérlegeltem, hogy rájöjjek, bőven megéri azt a tíz perc vezetést a benzinkútig egy rendes kávé. A tizenkettedik percben már a műanyag kis pohárból döntöm magamba a jól eső feketét. Még egy mosoly is ott virít az arcomon, ahogy egyre több korty fogy. Talán el kellene gondolkodnom azon, hogy ez vajon már függőség vagy tényleg azért csinálom, hogy ébren maradjak. De nem most.
Most inkább az autópályára szegezem a tekintetem és az ismerős alakra. Nem is tudom, hogy örüljek, amiért látom vagy sem. Egy biztos, eszemben sincs úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Figyelme az első lépteit, miközben még mindig magamban mérlegelek, hogy mi is a helyzet vele. Utálom vagy sem? Komolyan nehéz döntés. Nem volt a legjobb a találkozásunk, de mégis...
Már éppen döntésre jutnék és intésre emelném a kezem, amikor meglátom a kamiont. Nincs olyan közel, viszont annál gyorsabban halad és tünteti el a távolságot.
- Shaw! - csak ennyi csúszik ki a számon, mire rájövök, hogy nemcsak nem lát, de nem is hall semmit. Ezúttal már káromkodni sincs időm, csak előtérbe kerülnek az ösztönök és már rohanok is felé. Fene se gondolta, hogy így fogom üdvözölni, igaz?
Egy pillanattal később már ott vagyok előtte, sőt elkapom a karját és rántom magammal. Sikerül akkorát esni, hogy az nem igaz, de még most is erőből szorítom Shaw karját... amíg elszáguld előttünk a fülsüketítően dudáló kamion.